Magyar Szó, 1983. augusztus (40. évfolyam, 209-223. szám)
1983-08-03 / 211. szám
18 LAKATOS ANDRAS LANG ZSUZSA Pótmérkőzés A napokban a budapesti Ifjúsági Lapkiadó Vállalat gondozásában egy érdekes könyv hagyta el a nyomdát. A Magyarország egész lakosságát hónapok óta izgalomban tartó totóbotrányt tárja az olvasó elé a két szerző minden oldalról megvilágítva. A világ egyik legnagyobb totócsalásába több százan keveredtek bele labdarúgók, edzők, bírók, akiknél a bűnszövetkezet „megrendelte” az eredményeket, így születtek meg heteken át a legelképesztőbb eredmények. Ennek a totóbotránynak érdekesen megírt történetét — amely minden bizonnyal kiváltja a mi olvasóink érdeklődését is — közöljük kivonatosan. NYOMOLVASÓK Tüzes Béla rendőr százados 1967 óta dolgozik a Belügyminisztériumban. Nyolc éve a Budapesti Rendőr-főkapitányság népgazdasági és társadalmitulajdon-védelmi osztály nyomozója. 1982. július 23-án az Országos Takarékpénztár Sportfogadási és Lottó Igazgatósága a 30. játékhéten, a Nyári Totó Kupa 5. hetében bejelentést tett a Budapesti Rendőr-főkapitányságra arról, hogy a szelvények értékelésénél szokatlanul magas volt a 13+1-es találatok aránya, és a nyertes szelvények sorszáma több csoportban egymást követő. Ebből azt a következtetést vonták le, hogy valami rendellenesség van a totójátékban. Ezzel egy időben ugyancsak bejelentések érkeztek hozzánk részben névvel, részben névtelenül totózók részéről, akik a Sportfogadás című újság elolvasása után — ahol a nyertes szelvények számát sorrendben közlik — arra a megállapításra jutottak, hogy bunda van a totóban. Ekkor kaptam feladatul, hogy állapítsam meg a bejelentések valódiságát, mert ezek adatai nem voltak elegendőek a bűncselekmény alapos gyanújának megállapításához, így a nyomozás elrendeléséhez sem. Tudniillik a bejelentésekben nem voltak konkrétan feltüntetve az elkövetők, és a gyanút olyan általános dolgokra alapozták, amelyek, figyelemmel a játék szabályaira akár véletlenek is lehettek. Kezdetben azt hittem, hogy egy vagy két ismeretlennel állok szemben, és az ő kilétük felderítése lesz csak a feladatom. Rövid idő alatt megdőlt azonban az elgondolásom. A Sportfogadási és Lottó Igazgatóságtól hamarosan megkaptam egy olyan nyereményjegyzéket, amelyen a tízezer forint feletti nyeremények felvevői voltak feltüntetve. Ennek alapján olyan következtetésre jutottunk, hogy egy országosan működő hálózattal állunk szemben. De ez is csak következtetés volt, és nem konkrétum. Mindenesetre parancsnokaim létrehoztak egy 5 fős csoportot, amelynek tagjai folytatták egyes pénzfelvevők meghallgatását. Később megkaptuk a Sportfogadási és Lottó Igazgatóságtól a nyertes szelvények sorszámait. Ebből mi összeállítottunk egy olyan kimutatást — részben a sorszámok, részben a pénzfelvevők neve szerint —, amelyből következtetni lehetett a szelvények eredetére és arra, hogy a pénzfelvevők név szerint mely totózókhoz kapcsolódnak. Ez a lépés azért volt lényeges, mert kiderült, hogy a totozók másokkal vetették fel nyereményeiket, azt gondolva, hogy így nem lehet a nyomukra akadni. Az ügy valódi körvonalai csak a rendelkezésünkre bocsátott dokumentumok feldolgozása után kezdtek kibontakozni. Megállapítottuk, hogy mégsem egy országos hálózatról van szó, hanem három, egymástól teljesen független — szekszárdi, budapesti és kecskeméti — fotózó társaság tevékenykedik. A Tolna megyei csoport Molnár Tibor háztartási alkalmazott, szekszárdi lakos, a fővárosi társaság Bernáth Zoltán anyagbeszerző, budapesti lakos, a Bács-Kiskun megyei pedig Faragó József tsz-részlegvezető, kiskunfélegyházi lakos köré tömörült. E tények felderítésével alapossá vált a gyanú, és 1982 decemberének közepén Kecskeméten Pataki Miklós autófényező kisiparos és Perei Gyula lángossütő kisiparos, Budapesten Bernáth és Faragó, Szekszárdon pedig Molnár ellen elrendelték a nyomozást. Ennek során lett aztán teljes a három társaság tagjainak, a pénzembereknek, a játékoskijáróknak, a bírókat megkeresőknek a köre. A csoportokban mindenkinek megvolt a maga feladata. Voltak pénzemberek, akik valójában nem is ismerték mélységében a totózás kollektív szelvényen való egyes változatait, csak a pénzükkel szálltak be a játékba. Az úgynevezett játékoskijárók a csapatokat keresték meg, és a kívánt eredmény elérése érdekében pénzt ajánlottak fel nekik. Mások feladata pedig a megvásárolt csapatok mérkőzéseinél a bírók megkeresése volt annak érdekében, hogy számukra kedvezően vezessék a mérkőzést. Megkezdődtek a kihallgatások. Ezek egyike, azt hiszem, örökké emlékezetes marad számomra. Ez Molnár Tibor, a totókirály kihallgatása volt, amelyet Jeles Miklós őrnaggyal, a Tolna megyei Rendőr-főkapitányság népgazdasági és társadalmitulajdon-védelmi osztálya helyettes vezetőjével folytattunk — egyfolytában 17 órán keresztül. Mielőtt bárki bármilyen törvénytelenségre gondolna, el kell mondanom, hogy ez szerintem sem volt humánus cselekedet. Mármint Molnár részéről, akit több ízben is kértük, hagyja abba vallomását egy kis időre, de ő azt válaszolta, hogy addig innen fel nem áll, amíg mindent el nem mondott nekünk. Kérte a Sportfogadásokat, és csak mondta, mondta, ami eszébe jutott. Legnagyobb bánata pedig az volt, hogy letartóztatásakor csak húszezer forintot találtunk nála, a többszörös milliomosnál, a totókirálynál. Bár a vizsgálat csak 1981-től folyt a totozók ellen, rövid idő alatt kiderült, hogy azok már korábban is kerestek meg — egymástól függetlenül — csapatokat, de abban az időben még bizonyíthatóan nem ajánlottak fel komolyabb összegeket. 1981-től azonban már komolyabb ajánlatokat tettek annak érdekében, hogy a csapatok ne a többi totózó által is megjátszott, az erő alapján valószínűsített eredményeket hozzák, hanem meglepetésre játsszanak. Például a papírforma szerinti erősebb csapat kapjon ki, vagy az otthon játszó a gyengébb csapattól szenvedjen vereséget. A totózóknak, bár ha név szerint nem is, de tudomásuk volt egymás működéséről. A szekszárdiak tudták, hogy van Pesten egy csoport, és tudtak a kecskemétiekről is. E két utóbbi társaság azonban Faragó révén egyesült. Ők is hallottak Molnárékról, de nem háborgatták egymást. Amolyan jó keresztapához hasonlóan hallgatólagosan felosztották egymás között több területre az országot, a csapatokat. Molnárnak például az ország déli megyéiben voltak egyesületei, de felbukkant Győrben is, ami egyértelműen Faragóék területe volt, így fordulhatott elő olyan is, hogy mindketten megvették ugyanazt a mérkőzést ugyanarra az eredményre. Erről persze a játékosok mélyen hallgattak. Alapvetően azonban mindenki a saját környezetében mozgott, bizalom ugyanis csak ott volt irántuk, mert bizony elő-előfordult, hogy a másik társaság területén utólag nem fizették ki a kialkudott összeget a csapatok által hozott eredményért. (Folytatjuk) RAYMOND HAWKEY Klinika a Bermudaháromszögben (50) 1 __ — Ő az — ebben biztos vagyok! Ackland vállat vont. — Ha maga mondja. — Két kézzel megragadta puskája csövét, s a feje fölé emelve nagyot sújtott a tusával a doboz tetejére. Az üveg megrepedt, s a dobozban fekvő férfi összerándult. Ackland következő ütése lyukat ütött a doboz tetején, s a férfi hirtelen összegömbölyödött, mint egy embrió. Kétségbeesetten forgolódott és tekergeti, védeni igyekezve meztelen testét, miközben Ackland ütései csak úgy záporoztak a doboz tetejére, amely végül is ripityára tört. Ackland eldobta a fegyverét, kirángatta a férfit a dobozból a padlóra, és letépte a fejéről a kötést. Az arca, amely előbukkant, csaknem ugyanolyan volt, mint azé az emberé, akit az akvárium mellett láttak, csak ráncos volt a bőre, mint a sült alma, s fogait sárgára és kopottra marta az idő. Ackland zihálva felnézett. — Ő az? — Ó. Ackland nagy lélegzetet vett, talpra állította Swaitht, és elővette a bilincset. — Mennyi az idő? — kérdezte. Fitzpatrick rávilágított az elemlámpával az órájára, majd egy pillanatra a füléhez emelte az órát. — Érdekes — felelte. — Éppen most állt meg , 34. Forrestal felhúzta selyeminge mandzsettáját, és megnyomott egy gombot digitális óráján. — Mi a fene tart nekik ilyen sokáig? — kérdezte ingerülten. 10 óra 25 volt, s a Buffaló érkezésére valamivel 10 előtt számítottak a Homestead légitámaszponton. De nem a késés nyugtalanította az igazságügy-minisztert és a zsúfolt irányítótoronyban dolgozó embereket. Forrestalt nem érdekelte a menetrend , viszont a művelet során számos kiszámíthatatlan tényező merülhetett fel. Lehet, hogy a hurrikán magja túl későn érte el a Hippocrates Dayt. Az is lehet, hogy szélesebb volt, mint ahogy előre jelezték, vagy lassabban mozgott, s így több ideje maradt a rohamosztagnak a szigeten, mint amenynyire számítottak. A rádiókapcsolatnak azonban már helyre kellett volna állnia. De akárhogy próbálták, nem tudták felhívni a Buffalót, s a radar képernyőjén sem látszott semmi nyoma. Forrestal belenyúlt fekete esőkabátja zsebébe, és újra átnézte a nap programját. Úgy tervezték, hogy amit a Buffalo földet ér, ő és a titkosszolgálat szakértői azonnal jelentéstételre szólítják fel a repülőgép személyzetét és a rohamosztag minden tagját. Amikor már pontosan tudják, mi történt, beszámolnak az elnöknek is, majd végrehajtják az utolsó módosításokat az elnök esti tévébeszédén. Készültek ugyanis változatok siker és kudarc esetére is. Aztán, ha az akció sikerrel járt, bensőséges ünnepséget tartanak, amely alatt az elnök telefonon gratulál a pilótáknak és a rohamosztag parancsnokának. Közvetlenül az ünnepség után egyidejűleg több dolog is történik majd. Clair Tennantet a mentők a támaszpont kórházának különlegesen felszerelt kórtermébe szállítják (valamint az esetleges sebesülteket is), Snaitht és a többi foglyot pedig a Miami főkapitányság épületébe viszik, ahol hivatalosan vádat emelnek ellenük. Utána Forrestal egy filmlaboratóriummal és sajtóközponttal felszerelt különrepülőgépen visszatér Washingtonba. A négyórás út során az FBI fotólaboránsai előhívják az akció alatt és után készített fényképeket, másolatot is csinálnak róluk, majd Forrestal és a Nemzetközi Kommunikációs Hivatal igazgatója kiválasztja azokat a képeket, amelyeket — az akcióról szóló részletes beszámolóval együtt — elküldenek a világ nagy hírügynökségeinek, mire az elnök helyi idő szerint 7 óra 15-kor befejezi tévébeszédét. 10 óra 35 volt — s a Buffalónak még mindig semmi nyoma. Forrestal elkezdett fel s alá járkálni. Titokban abban reménykedett, hogy a repülőgép lezuhant, remélhetőleg már viszszafelé, a nyílt tenger fölött. Ebben az esetben azt tanácsolja majd az elnöknek, hogy a televízióban mondja el az energiaválságról szóló tartalékbeszédet, ő, Forrestal pedig megteszi a megfelelő lépéseket, hogy az akcióról ne szivárogjon ki semmi. — Jóságos isten! — kiáltott fel hirtelen. — Hát nincs itt senki, aki csinálhatna valamit, hogy megtudjuk, mi történt?! — Minden lehetségeset elkövetünk — mondta Gestler ezredes, a támaszpont parancsnoka. — Csak éppen nem keresik őket! — Ha arra gondol, hogy kutató expedíciót kellene indítanunk utánuk, felejtse el — mondta Geszler. — Lehetetlen kutató expedíciót indítani, amíg a Hilda el nem hagyta a térséget. Az irányítóterem egyik telefonja csöngetni kezdett, az ügyeletes tiszt vette fel. — Önt keresik, miniszter úr — mondta Forrestalnak. — Az elnök, Forrestal komor arccal kapta ki a kagylót a tiszt kezéből. Amíg elmagyarázta az elnöknek, mi a helyzet, Gestler egy másik telefonhoz lépett, és feltárcsázott egy számot. — Ide figyelj — kezdte halkan, hogy az igazságügy-miniszter ne hallja. — Elképesztő letolásokat kapok a ..., szóval tudod, kitől. Úgy néz ki, hogy a SAM—-01 eltűnt. Arra kérlek, lépj érintkezésbe a parti őrség minden állomásával Savannah és San Juan között, oké? Tudom, New York már felszólította őket, hogy legyenek résen, de biztos akarok lenni abban, hogy senki sem mulasztja el teljesíteni a kötelességét. Gestler még épp időben tette le a kagylót ahhoz, hogy hallja Forrestal utolsó mondatait: — Ezért egyáltalán nem szabad magát hibáztatnia, elnök úr. Nem, nem akarom azt mondani, hogy én megmondtam előre. Igaz, hogy mint azt ön is tudja, nem lelkesedtem túlságosan az akcióért, de arra nem számítottam, hogy így végződik. Visszaadta a telefont az ügyeletes tisztnek, majd Gestlerhez fordult. — Azt hiszem, most már Lippencottot is tájékoztatni kellene — mondta. — Hol van? Gestler közölte, hogy az ő irodájában várakozik. Forrestal bólintott. — A következő tíz percet én is ott töltöm. Amikor Forrestal Gestler irodájába ért, Lippencott az ablaknál ácsorgott, és az esőverte leszállóhelyeket és hangárokat bámulta. Az éjszaka rosszul aludt, sápadt volt és kimerült. Forrestal neki is elmondta, mi a helyzet, mint korábban az elnöknek. — Ez természetesen nem azt jelenti, hogy Miss Tennant vagy Mr. Fitzpatrick — ha egyáltalán eljutott a szigetre — szükségszerűen odaveszett a többiekkel együtt — tette hozzá. Lehet, hogy a rohamosztagnak nem sikerült elérnie a szigetet. — Hányan voltak a rohamosztagban? — A pilótákkal együtt huszonketten. — Jesszusom! — Lippencottnak megnyúlt az arca. — Ed — ugye, szólíthatom így? —, azt hiszem, elérkezett az ideje, hogy köszönetet mondjunk önnek azért, amit tett. Lippencott kissé zavartan tiltakozni kezdett, hogy ő igazán semmit sem tett, de Forrestal közbevágott. — Nagyon is sokat. Higgye el nekem, hogy sokat. Az elnök nagyon hálás önnek. Ha maga nem működik együtt velünk annak érdekében, hogy a dolog titokban maradjon, sohase kerülhetett volna sor a Boszorkányüldözés akciója. (Folytatjuk) _ MAGYAR SZÓ 1983. augusztus 3., szerda