Magyar Szó, 1983. augusztus (40. évfolyam, 209-223. szám)

1983-08-03 / 211. szám

18 LAKATOS ANDRAS LANG ZSUZSA Pótmérkőzés A napokban a budapesti Ifjúsági Lapkiadó Vállalat gondozásában egy érdekes könyv hagyta el a nyomdát. A Magyarország egész lakos­ságát hónapok óta izgalomban tartó totóbotrányt tárja az olvasó elé a két szerző minden oldalról megvilágítva. A világ egyik legnagyobb to­tócsalásába több százan keveredtek bele labdarúgók, edzők, bírók, akik­nél a bűnszövetkezet „megrendelte” az eredményeket, így születtek meg heteken át a legelképesztőbb eredmények.­­ Ennek a totóbotránynak érdekesen megírt történetét — amely min­den bizonnyal kiváltja a mi olvasóink érdeklődését is — közöljük ki­vonatosan. NYOMOLVASÓK Tüzes Béla rendőr százados 1967 óta dolgozik a Belügyminisztériumban. Nyolc éve a Budapesti Rendőr-főkapi­tányság népgazdasági és társadalmi­­tulajdon-védelmi osztály nyomozója. 1982. július 23-án az Országos Taka­rékpénztár Sportfogadási és Lottó Igaz­gatósága a 30. játékhéten, a Nyári To­tó Kupa 5. hetében bejelentést tett a Budapesti Rendőr-főkapitányságra ar­ról, hogy a szelvények értékelésénél szokatlanul magas volt a 13+1-es talá­latok aránya, és a nyertes szelvények sorszáma több csoportban egymást kö­vető. Ebből azt a következtetést vonták le, hogy valami rendellenesség van a totójátékban. Ezzel egy időben ugyancsak bejelen­tések érkeztek hozzánk részben névvel, részben névtelenül totózók részéről, akik a Sportfogadás című újság elolva­sása után — ahol a nyertes szelvények számát sorrendben közlik — arra a megállapításra jutottak, hogy bunda van a totóban. Ekkor kaptam feladatul, hogy álla­pítsam meg a bejelentések valódiságát, mert ezek adatai nem voltak elegen­dőek a bűncselekmény alapos gyanú­jának megállapításához, így a nyomo­zás elrendeléséhez sem. Tudniillik a bejelentésekben nem voltak konkrétan feltüntetve az elkövetők, és a gyanút olyan általános dolgokra alapozták, amelyek, figyelemmel a játék szabá­lyaira akár véletlenek is lehettek. Kezdetben azt hittem, hogy egy vagy két ismeretlennel állok szemben, és az ő kilétük felderítése lesz csak a fel­adatom. Rövid idő alatt megdőlt azon­ban az elgondolásom. A Sportfogadási és Lottó Igazgató­ságtól hamarosan megkaptam egy olyan nyereményjegyzéket, amelyen a tízezer forint feletti nyeremények felvevői voltak feltüntetve. Ennek alapján olyan következtetésre jutottunk, hogy egy országosan működő hálózattal állunk szemben. De ez is csak következtetés volt, és nem konkrétum. Mindenesetre parancsnokaim létrehoztak egy 5 fős csoportot, amelynek tagjai folytatták egyes pénzfelvevők meghallgatását. Később megkaptuk a Sportfogadási és Lottó Igazgatóságtól a nyertes szel­vények sorszámait. Ebből mi összeállí­tottunk egy olyan kimutatást — rész­ben a sorszámok, részben a pénzfelve­vők neve szerint —, amelyből követ­keztetni lehetett a szelvények eredeté­re és arra, hogy a pénzfelvevők név szerint mely totózókhoz kapcsolódnak. Ez a lépés azért volt lényeges, mert ki­derült, hogy a totozók másokkal ve­tették fel nyereményeiket, azt gondol­va, hogy így nem lehet a nyomukra akadni. Az ügy valódi körvonalai csak a rendelkezésünkre bocsátott dokumen­tumok feldolgozása után kezdtek ki­bontakozni. Megállapítottuk, hogy még­sem egy országos hálózatról van szó, hanem három, egymástól teljesen füg­getlen — szekszárdi, budapesti és kecs­keméti — fotózó társaság tevékenyke­dik. A Tolna megyei csoport Molnár Tibor háztartási alkalmazott, szekszár­di lakos, a fővárosi társaság Bernáth Zoltán anyagbeszerző, budapesti lakos, a Bács-Kiskun megyei pedig Faragó József tsz-részlegvezető, kiskunfélegy­házi lakos köré tömörült. E tények felderítésével alapossá vált a gyanú, és 1982 decemberének köze­pén Kecskeméten Pataki Miklós autó­fényező kisiparos és Perei Gyula lán­­gossütő kisiparos, Budapesten Bernáth és Faragó, Szekszárdon pedig Molnár ellen elrendelték a nyomozást. Ennek során lett aztán teljes a három társa­ság tagjainak, a pénzembereknek, a já­­tékoskijáróknak, a bírókat megkeresők­nek a köre. A csoportokban mindenkinek meg­volt a maga feladata. Voltak pénz­emberek, akik valójában nem is ismer­ték mélységében a totózás kollektív szelvényen való egyes változatait, csak a pénzükkel szálltak be a játékba. Az úgynevezett játékoskijárók a csapato­kat keresték meg, és a kívánt ered­mény elérése érdekében pénzt ajánlot­tak fel nekik. Mások feladata pedig a megvásárolt csapatok mérkőzéseinél a bírók megkeresése volt annak érdeké­ben, hogy számukra kedvezően vezes­sék a mérkőzést. Megkezdődtek a kihallgatások. Ezek egyike, azt hiszem, örökké emlékezetes marad számomra. Ez Molnár Tibor, a totókirály kihallgatása volt, amelyet Jeles Miklós őrnaggyal, a Tolna me­gyei Rendőr-főkapitányság népgazda­sági és társadalmitulajdon-védelmi osz­tálya helyettes vezetőjével folytattunk — egyfolytában 17 órán keresztül. Mielőtt bárki bármilyen törvényte­lenségre gondolna, el kell mondanom, hogy ez szerintem sem volt humánus cselekedet. Mármint Molnár részéről, akit több ízben is kértük, hagyja abba vallomását egy kis időre, de ő azt vá­laszolta, hogy addig innen fel nem áll, amíg mindent el nem mondott nekünk. Kérte a Sportfogadásokat, és csak mondta, mondta, ami eszébe jutott. Legnagyobb bánata pedig az volt, hogy letartóztatásakor csak húszezer forintot találtunk nála, a többszörös milliomos­nál, a totókirálynál. Bár a vizsgálat csak 1981-től folyt a totozók ellen, rövid idő alatt kiderült, hogy azok már korábban is kerestek meg — egymástól függetlenül — csa­patokat, de abban az időben még bizo­nyíthatóan nem ajánlottak fel komo­lyabb összegeket. 1981-től azonban már komolyabb ajánlatokat tettek annak érdekében, hogy a csapatok ne a többi totózó által is megjátszott, az erő alapján valószí­nűsített eredményeket hozzák, hanem meglepetésre játsszanak. Például a pa­pírforma szerinti erősebb csapat kap­jon ki, vagy az otthon játszó a gyen­gébb csapattól szenvedjen vereséget. A totózóknak, bár ha név szerint nem is, de tudomásuk volt egymás működé­séről. A szekszárdiak tudták, hogy van Pesten egy csoport, és tudtak a kecs­kemétiekről is. E két utóbbi társaság azonban Faragó révén egyesült. Ők is hallottak Molnárékról, de nem hábor­gatták egymást. Amolyan jó kereszt­apához hasonlóan hallgatólagosan fel­osztották egymás között több területre az országot, a csapatokat. Molnárnak például az ország déli megyéiben voltak egyesületei, de fel­bukkant Győrben is, ami egyértelműen Faragóék területe volt, így fordulha­tott elő olyan is, hogy mindketten meg­vették ugyanazt a mérkőzést ugyanar­ra az eredményre. Erről persze a játé­kosok mélyen hallgattak. Alapvetően azonban mindenki a saját környezeté­ben mozgott, bizalom ugyanis csak ott volt irántuk, mert bizony elő-előfor­­dult, hogy a másik társaság területén utólag nem fizették ki a kialkudott összeget a csapatok által hozott ered­ményért. (Folytatjuk) RAYMOND HAWKEY Klinika a Bermuda­­háromszögben (50) 1 __ — Ő az — ebben biztos vagyok! Ackland vállat vont. — Ha maga mondja. — Két kézzel megragadta puskája csövét, s a feje fölé emelve nagyot sújtott a tusával a doboz tetejére. A­z üveg megrepedt, s a dobozban fekvő férfi összerándult. Ackland következő ütése lyukat ütött a doboz tetején, s a férfi hirte­len összegömbölyödött, mint egy em­brió. Kétségbeesetten forgolódott és tekergeti, védeni igyekezve meztelen testét, miközben Ackland ütései csak úgy záporoztak a doboz tetejére, amely végül is ripityára tört. Ackland eldobta a fegyverét, kirán­gatta a férfit a dobozból a padlóra, és letépte a fejéről a kötést. Az arca, amely előbukkant, csaknem ugyanolyan volt, mint azé az emberé, akit az akvárium mellett láttak, csak ráncos volt a bőre, mint a sült alma, s fogait sárgára és kopottra marta az idő. Ackland zihálva felnézett. — Ő az? — Ó. Ackland nagy lélegzetet vett, talpra állította Swaitht, és elővette a bilin­cset. — Mennyi az idő? — kérdezte. Fitzpatrick rávilágított az elemlám­pával az órájára, majd egy pillanatra a füléhez emelte az órát. — Érdekes — felelte. — Éppen most állt meg , 34. Forrestal felhúzta selyeminge man­dzsettáját, és megnyomott egy gombot digitális óráján. — Mi a fene tart nekik ilyen soká­ig? — kérdezte ingerülten. 10 óra 25 volt, s a Buffaló érkezé­sére valamivel 10 előtt számítottak a Homestead légitámaszponton. De nem a késés nyugtalanította az igazság­ügy-minisztert és a zsúfolt irányítóto­ronyban dolgozó embereket. Forres­­talt nem érdekelte a menetrend , vi­szont a művelet során számos kiszá­míthatatlan tényező merülhetett fel. Lehet, hogy a hurrikán magja túl ké­sőn érte el a Hippocrates Dayt. Az is lehet, hogy szélesebb volt, mint ahogy előre jelezték, vagy lassabban moz­gott, s így több ideje maradt a ro­hamosztagnak a szigeten, mint ameny­­nyire számítottak. A rádiókapcsolat­nak azonban már helyre kellett volna állnia. De akárhogy próbálták, nem tudták felhívni a Buffalót, s a radar képernyőjén sem látszott semmi nyo­ma. Forrestal belenyúlt fekete esőkabát­ja zsebébe, és újra átnézte a nap prog­ramját. Úgy tervezték, hogy amit a Buffalo földet ér, ő és a titkosszolgá­lat szakértői azonnal jelentéstételre szólítják fel a repülőgép személyzetét és a rohamosztag minden tagját. Ami­kor már pontosan tudják, mi történt, beszámolnak az elnöknek is, majd végrehajtják az utolsó módosításokat az elnök esti tévébeszédén. Készültek ugyanis változatok siker és kudarc ese­tére is. Aztán, ha az akció sikerrel járt, ben­sőséges ünnepséget tartanak, amely alatt az elnök telefonon gratulál a pi­lótáknak és a rohamosztag parancsno­kának. Közvetlenül az ünnepség után egy­idejűleg több dolog is történik majd. Clair Tennantet a mentők a támasz­pont kórházának különlegesen felsze­relt kórtermébe szállítják (valamint az esetleges sebesülteket is), Snaitht és a többi foglyot pedig a Miami főkapi­tányság épületébe viszik, ahol hivata­losan vádat emelnek ellenük. Utána Forrestal egy filmlaboratóriummal és sajtóközponttal felszerelt különrepülő­gépen visszatér Washingtonba. A négyórás út során az FBI fotólaborán­sai előhívják az akció alatt és után ké­szített fényképeket, másolatot is csi­nálnak róluk, majd Forrestal és a Nemzetközi Kommunikációs Hivatal igazgatója kiválasztja azokat a képe­ket, amelyeket — az akcióról szóló részletes beszámolóval együtt — elkül­denek a világ nagy hírügynökségei­nek, mire az elnök helyi idő szerint 7 óra 15-kor befejezi tévébeszédét. 10 óra 35 volt — s a Buffalónak még mindig semmi nyoma. Forrestal elkezdett fel s alá járkálni. Titokban abban reménykedett, hogy a repülő­gép lezuhant, remélhetőleg már visz­­szafelé, a nyílt tenger fölött. Ebben az esetben azt tanácsolja majd az elnök­nek, hogy a televízióban mondja el az energiaválságról szóló tartalékbeszédet, ő, Forrestal pedig megteszi a megfele­lő lépéseket, hogy az akcióról ne szi­várogjon ki semmi. — Jóságos isten! — kiáltott fel hir­telen. — Hát nincs itt senki, aki csi­nálhatna valamit, hogy megtudjuk, mi történt?! — Minden lehetségeset elkövetünk — mondta Gestler ezredes, a támasz­pont parancsnoka. — Csak éppen nem keresik őket! — Ha arra gondol, hogy kutató ex­pedíciót kellene indítanunk utánuk, felejtse el — mondta Geszler. — Lehe­tetlen kutató expedíciót indítani, amíg a Hilda el nem hagyta a térséget. Az irányítóterem egyik telefonja csöngetni kezdett, az ügyeletes tiszt vette fel. — Önt keresik, miniszter úr — mondta Forrestalnak. — Az elnök, Forrestal komor arccal kapta ki a kagylót a tiszt kezéből. Amíg elma­gyarázta az elnöknek, mi a helyzet, Gestler egy másik telefonhoz lépett, és feltárcsázott egy számot. — Ide figyelj — kezdte halkan, hogy az igazságügy-miniszter ne hallja. — Elképesztő letolásokat kapok a ..., szóval tudod, kitől. Úgy néz ki, hogy a SAM—-01 eltűnt. Arra kérlek, lépj érintkezésbe a parti őrség minden ál­lomásával Savannah és San Juan kö­zött, oké? Tudom, New York már fel­szólította őket, hogy legyenek résen, de biztos akarok lenni abban, hogy senki sem mulasztja el teljesíteni a kötelességét. Gestler még épp időben tette le a kagylót ahhoz, hogy hallja Forrestal utolsó mondatait: — Ezért egyáltalán nem szabad ma­gát hibáztatnia, elnök úr. Nem, nem akarom azt mondani, hogy én meg­mondtam előre. Igaz, hogy mint azt ön is tudja, nem lelkesedtem túlságo­­san az akcióért, de arra nem számítot­tam, hogy így végződik. Visszaadta a telefont az ügyeletes tisztnek, majd Gestlerhez fordult. — Azt hiszem, most már Lippencot­­tot is tájékoztatni kellene — mondta. — Hol van? Gestler közölte, hogy az ő irodájá­ban várakozik. Forrestal bólintott. — A következő tíz percet én is ott töltöm. Amikor Forrestal Gestler irodájába ért, Lippencott az ablaknál ácsorgott, és az esőverte leszállóhelyeket és han­gárokat bámulta. Az éjszaka rosszul aludt, sápadt volt és kimerült. Forrestal neki is elmondta, mi a helyzet, mint korábban az elnöknek. — Ez természetesen nem azt jelen­­ti, hogy Miss Tennant vagy Mr. Fitz­patrick — ha egyáltalán eljutott a szi­getre — szükségszerűen odaveszett a többiekkel együtt — tette hozzá. Le­het, hogy a rohamosztagnak nem sike­rült elérnie a szigetet. — Hányan voltak a rohamosztag­ban? — A pilótákkal együtt huszonket­­ten. — Jesszusom! — Lippencottnak megnyúlt az arca. — Ed — ugye, szólíthatom így? —, azt hiszem, elérkezett az ideje, hogy köszönetet mondjunk önnek azért, amit tett. Lippencott kissé zavartan tiltakozni kezdett, hogy ő igazán semmit sem tett, de Forrestal közbevágott. — Nagyon is sokat. Higgye el ne­kem, hogy sokat. Az elnök nagyon há­lás önnek. Ha maga nem működik együtt velünk annak érdekében, hogy a dolog titokban maradjon, sohase ke­rülhetett volna sor a Boszorkányüldö­­zés akciója. (Folytatjuk) _ MAGYAR SZÓ 1983. augusztus 3., szerda

Next