Magyar Szó, 1983. augusztus (40. évfolyam, 224-239. szám)
1983-08-24 / 232. szám
1983. augusztus 24., szerda Van, aki nem tanul tovább Hova iratkozzanak a pótvizsgára bukott lányok? A zombori Veljko Petrovic Egységes Középiskola egyes számú iskolájának zombori társultmunka-alapszervezetében, az egykori gimnáziumban várakozó, körmeiket rágcsáló, szemlátomást ideges 16—17 évesekkel találkozunk. Egyesek már túl vannak az írásbelin, de az eredményt még nem tudják. Mások a szóbelire várnak. Egyik lány nem tudta, mikor vannak a pótvizsgák, elkésett. Egy piros ruhás csonoplyai lány, másodikos, kemény fedelű jegyzetfüzetét szorongatja. Ő már túlvan az írásbelin. Izgulva, ujjait tördelve várakozik. Nem lehetett volna elkerülni a pótvizsgát? — kérdezem. — A csonoplyai általános iskolába jártam, szerintem az alappal van a baj. Meg nekem a matematika mindig nagyon nehéz volt. Egyszerűen nem értem, hiába vágom be fejből. Tudom, ez nem megoldás, de ez van. Egész évben gyenge voltam számtanból, az első osztályban is pótvizsgáztam. Ez a lidércnyomás kísér már hat éve — mondja STANOJKA Sofrné. — Segített valaki a fölkészülésben? — Főleg egyedül tanultam, majd öt órát vettem egy tanárnál. Ez kevés, de ennyire volt pénzünk. Lehet, hogy segít valamit a pótvizsgán. — Ha sikerül a pótvizsga, hová szeretnél iratkozni? — Nincs más választásom, mint hogy a Veljko Vilahovic Szakmunkásképző Iskolaközpontban próbálkozzak. Ha lehet, gépkocsivezetőnek és -szerelőnek tanulok. Itt még van szabad hely. Ez sem felel meg egy lánynak, de hát legyek hegesztő, öntő vagy marós? Ez van, ebből választhatok. — A matematika fontos tantárgy lesz a szakiskolában is? — Tudom, de valamit tenni kell. A gyengébb tanulóknak az a sorsa, hogy ami augusztus végén marad, abból választhatnak. Nem maradhatok a szüleim nyakán. Ha sikerül befejezni, és fölvesznek a főiskolára, szeretnék továbbtanulni, mert tudom, munkát nem kapok — fejezte be Stanojka Sofiné. A várakozók között van BORSITS Zsuzsa is, Doroszlóról uta-■ zik iskolába, a fizikából és ma- s tematikából pótvizsgázik, tanárai nőjére, MOLNÁR Mónikára vá■ lakozik, aki készségesen engedélyezi a beszélgetést. — Nekem ez a két természettudományi tantárgy már az általános iskolában nehezen ment. Kicsi volt az osztály, mindössze talán hatan voltunk, ez is hatással volt a tanulásra. Tavaly is gyenge tanuló voltam. Tanultam, de sokat segítettem otthon a szüleimnek a ház körül. Ezt a munkát kedvelem. — Ha sikerül a pótvizsga, hová iratkozol? — A pótvizsga eredményétől függetlenül, nem tanulok tovább. Elég nehezen megy a tanulás, inkább beiratkozok a hódsági hathónapos varrótanfolyamra és háziasszonyként folytatom. Hivatásos varrónő sem leszek. Csak nekem, ismerőseimnek dolgozok majd. — Nem volt hiábavaló a kétévi tanulás? — Lehet, hogy az volt, de én így határoztam. Meg hát hová is iratkozhatnék ilyen osztályzatokkal. Zomborban leánynak való — magyar nyelvű — iskolában már nincs szabad hely. P. M. Stanojka Sofiné Borsits Zsuzsa (P. M. fölv.) A zombori Petőfi Sándor Művelődési Egyesület életéből Iskoláinkban a pedagógusok már megkezdték az előkészületeket az új tanévre. Hasonló előkészítő munka folyik a színházban is, szeptember végén vagy október elején lesznek az első előadások. Az iskolákhoz és színházakhoz hasonlóan meg kell kezdeni az előkészítő munkát a művelődési egyesületekben is. Nézzük meg mi a helyzet a zombori Petőfi Sándor Művelődési Egyesület háza táján. Akit ezekben a napokban betekint a zombori Kaszinóba, már új köntösben találja a már rég felújításra váró nagytermet. Sokáig kellett várni erre, hisz nem kis munkájába. pénzébe került az egyesületnek, hogy színházterme valóban színházteremre hasonlítson. A színjátszók nagy örömére az egyesület új színpadot kapott. A régi kis ,,játszóteret” lebontották, helyette egy korszerű, nagyobbat építettek, örvendetes, hogy a világítást megoldották. Szeptemberben valószínűleg megkezdődik a munka. Most már nem lehet arra hivatkozni, hogy a művelődési tevékenység nehézségekbe ütközik mert a nagytermet nem lehet tökéletesen fűteni, hogy a színpad nem felel meg, hogy baj van a világítással. A művelődési egyesületben (a fentiekben említett nehézségek ellenére is) már 2—3 éve elfogadható művelődési élet folyik. Ez annál örvendetesebb, mert az egyesület tevékenységében a múltban hosszabb szünet is nőtt , eg aт0Ч évadban Arthur Miller FIAIM című drámáiéval kiemelkedő eredményt ért el az egyesület, színjátszó csoporttá. Az elmúlt évad hiányosságai közé tartozik azonban, hogy kevés fiatal színjátszó jutott szerephez. Kár volt a fiatalokat elhanyagolni, hisz az előző két évben — igaz, könnyebb műfajban — ők voltak azok, akik hosszabb szünet után fellendítették a színjátszást. De szén sikert könyvelhetett el a tánccsoport is valamint az egyesület énekesei. Az előttünk álló évadban két színjátszó csoport is tevékenykedne: egy ifjúsági és egy középkorú csoport. Egy kisebb kamarakórus vaey irodalmi csoport megalakítása még mindig várat magára. Ideje lenne felújítani a könyvtárat, habár az egyesületnek gazdag a könyvállománya. Az egyesület minden bizonnyal továbbra is aktív tagja marad a népszerű hatosfogatnak. A tánccsoportnak, a zenekarnak tovább kell dolgoznia. Most már valóban semmi akadálya, hol a zombori műkedvelők, e nemes tevékenység valamennyi területén élentársannak vidékünkön. BALÁZS László ZOMBOR Megjelent a Dometi nyári száma A zombori Bieliczky Károly Városi Könyvtár kiadótanácsának gondozásában, amelynek elnöke Rašo SPASOJEVIĆ, szerkesztője pedig Miro VUKSANOVIC, megjelent a Dometi irodalmi folyóirat nyári száma. A különböző rovatokban többek között beszélgetést olvashatnak Max Frisch ismert íróval, majd egyik regényrészletét mutatja be a szerkesztő. A szembesítésel e rovatban Dragán Avramov tollából: Iskolázottak és iskolázatlanok írását olvashatjuk. Külön kitér az írástudatlanság kérdésére is. Többek között szerbhorvát nyelvű fordításban lát napvilágot Majtényi Mihály és Herceg János írása is Varga József és Virág Dóra, valamint Virág István ültetett át szerbhorvát nyelvre. Herceg János írása a százéves zombori Városi Múzeummal foglalkozik. Továbbá olvashatunk fiatal költők verseiből, betekintést nyerhetünk a színházi kritika világába. A képzőművészeti mellékleteket Danica Rakiđžić Basta készítette. DUNATÁJ Irénből építész lesz Még tart a szünidő, a feltöltődés az új hajrára, pihenés, szórakozás, vagy csak egyszerűen a csend és nyugalom élvezete, ami itthon körülveszi a diákokat. Az újbezdáni Pintér Irén a budapesti Műszaki Egyetem Építészeti karának hallgatója. Nehéz három év van mögötte. — Nagyon nehéz, de vigasztaló, hogy ennél nehezebb már nem lesz — mondja Irén új-bezdáná otthonának hűvös szobájában. — Jóllehet még három évem van hátra, de belejöttem, benne vagyok a sodrásban. — Milyen volt a kezdet? — Valami okból késve érkeztem, nem az én mulasztásomból, mégis, egyik oknak azt tüntethetjük föl, hogy nehezen tudtam beilleszkedni az új környezetbe. Nem az évfolyamtársaimmal kerültem össze, ezért nehezebben tudtam venni az akadályokat. Nem fordultam senkiihez, mert alliig ismertem valakit. Ha hamarább közeledem a közösséghez, hiszem, hogy nem hagy akkora nyomot bennem a kezdet. Minre felocsúdtam, már félév volt. A műszaki egyetem olyan, hogy az első előadástól az utolsóig szervesen részt kell venni a munkában, nem lehet csak úgy beleesni, és nem ilyen élőtudással. Nehéz a verseny a szakközépiskolát végzett tanulókkal. Az első félévet kibírtam, a robbanás a második félévben következett be, ez még nehezebb, mint az első. Sokat kell pótolnunk, ha föl szeretnénk zárkózni. Fél évet veszítettem. Nem kellemes dolog tanulmányaink során kényszerszünetet tartani, de ki lehet bírni, csak akarat kell hozzá, és megértő környezet. Nem tartom elveszett időnek. Nagy szükségem volt az első hajrá után erre a valamivel nyugodtabb félévre. Sokat köszönhetek az évfolyamfelelősömnek, az osztályfőnökömnek. Ő fölkarolt, munkát szerzett nekem, kiegészítő rajzoló voltam. Osztályfőnököm mindvégig egyengette az utamat. Ha nem volt munka, tanácsot adott, hol hogyan tölthetem el a szabad időmet, hogy észrevétlenül kiegészítsem a műveltségemet és tanuljak. Ekkor fedeztem fel Budapestet szépségeivel. Múzeumokba, hangversenyekre jártam. Nem volt elveszett idő a fél év, mert megismertem a várost. — Aztán újra kezdődött a munka ... — Ma már más a helyzetem. Nem vagyok az ijedt falusi kislány, akit folyton gyötör a honvágy. Megtanultam tanulni. Sokat dolgozom, sokat tanulok. Alig járok haza, mert minden percre vigyáznom kell. Ez így itthonról távolinak tűnik, de igyekszem kihasználni a szünidőmet is. Bár itt Új-Bezdánban nincs nagy szórakozási lehetőség, mégis gyorsan múlnak a napok. Eleinte a rámsziafcaidt szabad időt kellett megszoknom. Ősszel még lesz egy vizsgám, és beiratkozom a harmadik szemeszterre. Újra megkezdődik a munka, a tanulás. M. V. Pintér Irén — Szinte már nem is ismerjük egymást, gépkocsink nélkül. A minap az történt velem — panaszolja szomorúan ismerősünk —, hogy nagyjavításra vittem a járművemet mert igazán ráfért, hogy egy jó mester kezelésbe vegye. Annak rendje és módja szerint átadtam javításra, majd pedig az egyik barátomtól kölcsönkértem személygépkocsiját. Azt szoktuk mondani hogy a feleséget meg az autót nem illik kölcsön kérni, de eltekintettünk ettől a szabálytól, hiszen jó barátok vagyunk, és gyakran kölcsönözzük egymástól a technikának meg a mi korunknak ezt a vagy vívmányát. Én úgy vagyok vele, hogy aki egyszer megszokta a kormánykereket meg azt, hogy akkor indul útra, amikor éppen szükséges, amikor akar annak nehéz jármű nélkül meglennie. Nos, ezért kölcsönöztem a barátom Volkswagenjét. Jó ez a gép, sokat kibír, bár a gyorsulása gyengébb, mint az én Zastava 101- esemé. — Beültem hát a Volkswagenba, és jártam vidékünk utait, meg a város utcáit. Útközben, a korábbi gyakorlathoz híven, fénykürttel, szirénával vagy kézmozdulattal üdvözöltem a szembe jövő járművek ismerős vezetőit, de szinte senki sem ,,köszönt" vissza. Sokévi gyakorlat például már nálam, hogy a buszvezető katonákat személygépkocsimból is üdvözlöm, de annak, aki évente több mint 100 ezer kilométert tesz meg, gondolhatja, mennyi ismerőse van az utakon. Nos, ezeket az ismerősöket köszöntöttem sorjában, de csalódásomra, szinte senki sem válaszolt. — Remélem, tudja, mi ennek az oka? Azt szokták mondani, hogy a madarat a tolláról ismerik meg a mai embert meg a jelek szerint már csak a személygépkocsijáról. Elválaszthatatlan lettem piros Zastava 101-esemtől, ha látják a kocsit, akkor már ösztönszerűen a kormániykereke mögé kémeinek, ha viszont nem annál ülök a kutya sem ismer fel. — Lehet, hogy ez csak a véletlen játéka, vagy azzal manyarázható, hogy nem ismerjük eléggé eaymást de vgy érzem, mind kevesebb időnk marad egymás megismerésére. TÓTH László 57 Krmer Rozália hazajött. Mint sokan mások, akkoriban, mi is vándorbotot mondtunk. .Először a férjem ment fel Nyiugat- Németországba. Mint kitűnő ,lakatosmester az Industromontana ottani kirendeltségénél helyezkedett el. Családi okokból ez nekem nagyon megfelelt, és nem bántam azt sem, hogy hamarosan a két gyerekkel nekem is útra kellett kelnem. Egy családnak, ha gyerekek is vannak, vállalnia kell a nehézségeket. Persze, csak én vállaltam, mert nekem volt nehéz dolgoznom s az én feladatom volt a gyerekek ellátása is. A tíz és a tizenkét éves fiam mellé született egy kislányom is. Tízhónapos koráig mellette maradtam, aztán dolgozni mentem. Délutáni munkát vállaltam, hogy minél többet lehessek gyerekeimmel. De még így is nagyon nehéz volt. A két fiamra kellett hnynom, a pelenkázást és az etetést, az üvegtelepítést... Azok az évek nagyon nehezek voltak. Sohasem voltam nyugodt. Sohasem tudtam, mire megyek haza. Sokat köszönhetek a szomszédoknak, akik néha benéztek a gyerekekhez. Aztán fokozatosan elhatalmasodott férjem betegsége. Mind több orvosi segítségre szorult, míg végül kórházi kezelésre utalták. Közben nőttek a gyerekeim. Karcsi és Ácó mesterséget tanult az Opel cégnél, automechanikusok lettek. Ott is kaptak állást, ami azt bizonyítja, jól megtanulták a mesterséget. A szeretet továbbra is összefűzte a családomat. Az aogódás újra ébredt, amikor nagyobb fiam kocsit kapott. Mint afféle fiatal, elmaradozott. Megértőek voltak a gyerekeim. , A viszony annyira jó volt köztünk, hogy néha még a tánciskolába is elcipeltek. Aztán katonának mentek. Először Karcsi, aztán Ácó. Közben a férjem 1979-ben meghalt. Gyerekeim mellettem áltak. Akkor éreztem és most is érzem, hogy nem csalódom bennük. Nagyobbik fiam udvarolt egy jómódú német lánynak, aki még ide is utána jött, hogy meglátogassa a katonai szolgálata idején. Pecsétes, szabályos írást hozott a német állampolgárságról, fiamnak csak alá kellett volna írnia. El akarta csalni, ezt a fiam nem tudta megbocsátani neki. A kisebb fiam hazajött, megnősült. Kapott cudit, egyelőre nem a szakmájában, itt talán egyszer az is sikerül. Örülök hogy legalább ő hazajött. És aztán én is hazajöttem, ide a szülői házba. A kislány miatt jöttem, hiszen úgy éreztem, itt kell megkezdenie az ötödik osztályt, ha azt akarom, hogy legyen belőle valami. Az iskolában nem volt semmilyen komplikáció. Fölvették az ötödik osztályba, mert jól beszélte a horrát nyelvet, kint ugyanis nyelvápolásban részesült. Kevés a nyugdíj amit férjem, után kapunk a kislánnyal Varrodátok egy kicsit. Sajnos, egyedül élek nevelésre szoruló gyerekemmel, és föl kell találnom magam ... nem bírtam, el, már a nagyvárost. Itthon jobban föltalálom magam. Már nem érhet meglepetés. A balból, a szenvedésből kijárt elénvé. Vigasztalóim mindig a gyerekeim voltak. Azt hiszem, elégedett anya lehetek ... M. V. Krimer Rozália