Magyar Szó, 1983. augusztus (40. évfolyam, 224-239. szám)

1983-08-24 / 232. szám

1983. augusztus 24., szerda Van, aki nem tanul tovább Hova iratkozzanak a pótvizsgára bukott lányok? A zombori Veljko Petrovic Egységes Középiskola egyes szá­mú iskolájának zombori társul­tmunka-alapszervezetében, az egy­kori gimnáziumban várakozó, körmeiket rágcsáló, szemlátomást ideges 16—17 évesekkel találkozunk. Egyesek már túl vannak az írásbelin, de az eredményt még nem tudják. Mások a szóbe­lire várnak. Egyik lány nem tudta, mikor vannak a pótvizsgák, elkésett. Egy piros ruhás csonoplyai lány, másodikos, kemény fedelű jegyzetfüzetét szorongatja. Ő már túlvan az írásbelin. Izgulva, uj­jait tördelve várakozik. Nem lehetett volna elkerülni a pótvizsgát? — kérdezem. — A csonoplyai általános isko­lába jártam, szerintem az alap­pal van a baj. Meg nekem a ma­tematika mindig nagyon nehéz volt. Egyszerűen nem értem, hiá­ba vágom be fejből. Tudom, ez nem megoldás, de ez van. Egész évben gyenge voltam számtanból, az első osztályban is pótvizsgáz­­tam. Ez a lidércnyomás kísér már hat éve — mondja STANOJKA Sofrné. — Segített valaki a fölkészülés­ben? — Főleg egyedül tanultam, majd öt órát vettem egy tanárnál. Ez kevés, de ennyire volt pénzünk. Lehet, hogy segít valamit a pót­vizsgán. — Ha sikerül a pótvizsga, hová szeretnél iratkozni? — Nincs más választásom, mint hogy a Veljko Vilahovic Szakmun­kásképző Iskolaközpontban próbál­kozzak. Ha lehet, gépkocsivezető­nek és -szerelőnek tanulok. Itt még van szabad hely. Ez sem fe­lel meg egy lánynak, de hát le­gyek hegesztő, öntő vagy marós? Ez van, ebből választhatok. — A matematika fontos tan­tárgy lesz a szakiskolában is? — Tudom, de valamit tenni kell. A gyengébb tanulóknak az a sor­sa, hogy ami augusztus végén ma­rad, abból választhatnak. Nem maradhatok a szüleim nyakán. Ha sikerül befejezni, és fölvesznek a főiskolára, szeretnék továbbtanul­ni, mert tudom, munkát nem ka­pok — fejezte be Stanojka Sof­iné. A várakozók között van BOR­SITS Zsuzsa is, Doroszlóról uta-■ zik iskolába, a fizikából és ma- s tematikából pótvizsgázik, tanára­i nőjére, MOLNÁR Mónikára vá­■ lakozik, aki készségesen engedé­lyezi a beszélgetést. — Nekem ez a két természe­t­­tudományi tantárgy már az álta­lános iskolában nehezen ment. Ki­csi volt az osztály, mindössze ta­lán hatan voltunk, ez is hatással volt a tanulásra. Tavaly is gyen­ge tanuló voltam. Tanultam, de sokat segítettem otthon a szüle­imnek a ház körül. Ezt a mun­kát kedvelem. — Ha sikerül a pótvizsga, hová iratkozol? — A pótvizsga eredményétől függetlenül, nem tanulok tovább. Elég nehezen megy a tanulás, in­kább beiratkozok a hódsági hat­hónapos varrótanfolyamra és há­ziasszonyként folytatom. Hivatá­sos varrónő sem leszek. Csak ne­kem, ismerőseimnek dolgozok majd. — Nem volt hiábavaló a kétévi tanulás? — Lehet, hogy az volt, de én így határoztam. Meg hát hová is iratkozhatnék ilyen osztályzatok­kal. Zomborban leánynak való — magyar nyelvű — iskolában már nincs szabad hely. P. M. Stanojka Sofiné Borsits Zsuzsa (P. M. fölv.) A zombori Petőfi Sándor Művelődési Egyesület életéből Iskoláinkban a pedagógusok már megkezdték az előkészületeket az új tanévre. Hasonló előkészítő munka folyik a színházban is, szeptember végén vagy október elején lesznek az első előadások. Az iskolákhoz és színházakhoz ha­sonlóan meg kell kezdeni az elő­készítő munkát a művelődési egyesületekben is. Nézzük meg mi a helyzet a zombori Petőfi Sán­dor Művelődési Egyesület háza tá­ján. Akit ezekben a napokban bete­kint a zombori Kaszinóba, már új köntösben találja a már rég felújításra váró nagytermet. So­káig kellett várni erre, hisz nem kis munkájába. pénzébe került az egyesületnek, hogy színházterme valóban színházteremre hasonlít­son. A színjátszók nagy örömére az egyesület új színpadot kapott. A régi kis ,,játszóteret” lebontot­ták, helyette egy korszerű, nagyob­bat építettek, örvendetes, hogy a világítást megoldották. Szeptem­berben valószínűleg megkezdődik a munka. Most már nem lehet ar­ra hivatkozni, hogy a művelődési tevékenység nehézségekbe ütközik mert a nagytermet nem lehet tö­kéletesen fűteni, hogy a színpad nem felel meg, hogy baj van a világítással. A művelődési egyesületben (a fentiekben említett nehézségek el­lenére is) már 2—3 éve elfogad­ható művelődési élet folyik. Ez annál örvendetesebb, mert az egye­sület tevékenységében a múltban hosszabb szünet is nőtt , e­g aт0Ч évadban Arthur Miller FIAIM cí­mű drámáiéval kiemelkedő ered­­ményt ért el az egyesület, színját­szó csoporttá. Az elmúlt évad hiá­nyosságai közé tartozik azonban, hogy kevés fiatal színjátszó jutott szerephez. Kár volt a fiatalokat elhanyagolni, hisz az előző két évben — igaz, könnyebb műfajban — ők voltak azok, akik hosszabb szünet után fellendítették a szín­játszást. De szén sikert könyvel­hetett el a tánccsoport is vala­mint az egyesület énekesei. Az előttünk álló évadban két színját­szó csoport is tevékenykedne: egy ifjúsági és egy középkorú csoport. Egy kisebb kamarakórus vaey irodalmi csoport megalakítása még mindig várat magára. Ideje len­ne felújítani a könyvtárat, habár az egyesületnek gazdag a könyv­­állománya. Az egyesület minden bizonnyal továbbra is aktív tagja marad a népszerű hatosfogatnak. A tánc­­csoportnak, a zenekarnak tovább kell dolgoznia. Most már valóban semmi akadálya, hol a zombori műkedvelők, e nemes tevékenység valamennyi területén élentársannak vidékünkön. BALÁZS László ZOMBOR Megjelent a Dometi nyári száma A zombori Bieliczky Károly Vá­rosi Könyvtár kiadótanácsának gondozásában, amelynek elnöke Rašo SPASOJEVIĆ, szerkesztője pedig Miro VUKSANOVIC, meg­jelent a Dometi irodalmi folyóirat nyári száma. A különböző rovatokban többek között beszélgetést olvashatnak Max Frisch ismert íróval, majd egyik regényrészletét mutatja be a szerkesztő. A szembesítésel e ro­vatban Dragán Avramov tollából: Iskolázottak és iskolázatlanok írá­sát olvashatjuk. Külön kitér az írástudatlanság kérdésére is. Töb­bek között szerbhorvát nyelvű for­dításban lát napvilágot Majtényi Mihály és Herceg János írása is Varga József és Virág Dóra, vala­mint Virág István ültetett át szerbhorvát nyelvre. Herceg János írása a százéves zombori Városi Múzeummal foglalkozik. Továbbá olvashatunk fiatal költők versei­ből, betekintést nyerhetünk a szín­házi kritika világába. A képzőmű­vészeti mellékleteket Danica Ra­­kiđžić Basta készítette. DUNATÁJ Irénből építész lesz Még tart a szünidő, a feltöltő­dés az új hajrára, pihenés, szóra­kozás, vagy csak egyszerűen a csend és nyugalom élvezete, ami itthon körülveszi a diákokat. Az új­bezdáni Pintér Irén a buda­pesti Műszaki Egyetem Építésze­ti karának hallgatója. Nehéz há­rom év van mögötte. — Nagyon nehéz, de vigasztaló, hogy ennél nehezebb már nem lesz — mondja Irén új-bezdáná otthonának hűvös szobájában. — Jóllehet még három évem van hátra, de belejöttem, benne va­gyok a sodrásban. — Milyen volt a kezdet? — Valami okból késve érkez­tem, nem az én mulasztásomból, mégis, egyik oknak azt tüntethet­jük föl, hogy nehezen tudtam be­illeszkedni az új környezetbe. Nem az évfolyamtársaimmal kerültem össze, ezért nehezebben tudtam venni az akadályokat. Nem for­dultam senkiihez, mert alliig is­mertem val­aki­t. Ha hamarább köze­ledem a közösséghez, hiszem, hogy nem hagy akkora nyomot bennem a kezdet. Min­re felocsúdtam, már félév volt. A műszaki egyetem olyan, hogy az első előadástól az utolsóig szervesen részt kell ven­ni a munkában, nem lehet csak úgy beleesni, és nem ilyen élő­­tudással. Nehéz a verseny a szak­középiskolát végzett tanulókkal. Az első félévet kibírtam, a robba­nás a második félévben követke­zett be, ez még nehezebb, mint az első. Sokat kell pótolnunk, ha föl szeretnénk zárkózni. Fél évet veszítettem. Nem kellemes dolog tanulmá­nyaink során kényszerszünetet tartani, de ki lehet bírni, csak akarat kell hozzá, és megértő környezet. Nem tartom elveszett időnek. Nagy szükségem volt az első hajrá után erre a valamivel nyugodtabb félévre. Sokat köszön­hetek az évfolyamfelelősömnek, az osztályfőnökömnek. Ő fölkarolt, munkát szerzett­ nekem, kiegészítő rajzoló voltam. Osztályfőnököm mindvégig egyengette az utamat. Ha nem volt munka, tanácsot adott, hol hogyan tölth­etem el a szabad időmet, hogy észrevétlenül kiegészítsem a műveltségemet és tanuljak. Ekkor fedeztem fel Bu­dapestet szépségeivel. Múzeumok­ba, hangversenyekre jártam. Nem volt elveszett idő a fél év, mert megismertem a várost. — Aztán újra kezdődött a mun­ka ... — Ma már más a helyzetem. Nem vagyok az ijedt falusi kis­lány, akit folyton gyötör a hon­vágy. Megtanultam tanulni. So­kat dolgozom, sokat tanulok. Alig járok haza, mert minden percre vigyáznom kell. Ez így itthonról távolinak tűnik, de igyekszem ki­használni­ a szünidőmet is. Bár itt Új-Bezdánban nincs nagy szóra­kozási lehetőség, mégis gyorsan múlnak a napok. Eleinte a rám­­sziafcaidt szabad időt kellett meg­szoknom. Ősszel még lesz egy vizsgám, és beiratkozom a har­madik szemeszterre. Újra meg­kezdődik a munka, a tanulás. M. V. Pintér Irén — Szinte már nem is ismer­jük egymást, gépkocsink nélkül. A minap az történt velem — pa­naszolja szomorúan ismerő­sünk —, hogy nagyjavításra vit­tem a járművemet mert igazán ráfért, hogy egy jó mester ke­zelésbe vegye. Annak rendje és módja szerint átadtam javítás­ra, majd pedig az egyik bará­tomtól kölcsönkértem személy­­gépkocsiját. Azt szoktuk monda­ni hogy a feleséget meg az autót nem illik kölcsön kérni, de el­tekintettünk ettől a szabálytól, hiszen jó barátok vagyunk, és gyakran kölcsönözzük egymástól a technikának meg a mi ko­runknak ezt a vagy vívmányát. Én úgy vagyok vele, hogy aki egyszer megszokta a kormányke­reket meg azt, hogy akkor in­dul útra, amikor éppen szüksé­ges, amikor akar annak nehéz jármű nélkül meglennie. Nos, ezért kölcsönöztem a barátom Volkswagenjét. Jó ez a gép, so­kat kibír, bár a gyorsulása gyen­gébb, mint az én Zastava 101- esemé. — Beültem hát a Volkswagen­­ba, és jártam vidékünk utait, meg a város utcáit. Útközben, a korábbi gyakorlathoz híven, fénykürttel, szirénával vagy kézmozdulattal üdvözöltem a szembe jövő járművek ismerős vezetőit, de szinte senki sem ,,köszönt" vissza. Sokévi gyakor­lat például már nálam, hogy a buszvezető katonákat személy­gépkocsimból is üdvözlöm, de annak, aki évente több mint 100 ezer kilométert tesz meg, gon­dolhatja, mennyi ismerőse van az utakon. Nos, ezeket az isme­rősöket köszöntöttem sorjában, de csalódásomra, szinte senki sem válaszolt. — Remélem, tudja, mi ennek az oka? Azt szokták mondani, hogy a madarat a tolláról isme­rik meg a mai embert meg a je­lek szerint már csak a személy­gépkocsijáról. Elválaszthatatlan lettem piros Zastava 101-esem­­től, ha látják a kocsit, akkor már ösztönszerűen a kormániy­­kereke mögé kémeinek, ha vi­szont nem annál ülök a kutya sem ismer fel. — Lehet, hogy ez csak a vé­letlen játéka, vagy azzal manya­­rázható, hogy nem ismerjük eléggé eaymást de vgy érzem, mind kevesebb időnk marad egymás megismerésére. TÓTH László 5­7 Kr­mer Rozália hazajött. Mint sokan mások, akkoriban, mi is vándorbotot mondtunk. .Elő­ször a férjem ment fel Nyiugat- Németországba. Mint kitűnő ,laka­tosmester az Industromontana ot­tani kirendeltségénél helyezkedett el. Családi okokból ez nekem na­gyon megfelelt, és nem bántam azt sem, hogy hamarosan a két gye­rekkel nekem is útra kellett kel­nem. Egy családnak, ha gyerekek is vannak, vállalnia kell a nehéz­ségeket. Persze, csak én vállaltam, mert­ nekem volt nehéz dolgoz­nom s az én feladatom volt a gyerekek ellátása is. A tíz és a tizenkét éves fiam­ mellé született egy kislányom is. Tízhónapos ko­ráig mellette maradtam­, aztán dolgozni mentem. Délutáni mun­kát vállaltam, hogy minél többet lehessek gyerekeimmel. De még így is nagyon nehéz volt. A két fiamra kellett h­nynom, a pelen­­kázást és az etetést, az üvegte­­lepítést... Azok az évek nagyon nehezek voltak. Sohasem voltam nyugodt. Sohasem tudtam, mire megyek haza. Sokat köszönhetek a szomszédoknak, akik néha be­néztek­ a gyerek­ekhez. Aztán fokozatosan elhatalmaso­dott férjem betegsége. Mind­ több orvosi segítségre szorult, míg vé­gül kórházi kezelésre utalták. Közben nőttek a gyerekeim. Kar­csi és Ácó mesterséget tanult az Opel cégnél, automechanikusok lettek. Ott is kaptak állást, ami azt bizonyítja, jól megtanulták a mesterséget. A­ szeretet továbbra is összefűzte a családomat. Az a­o­gódás újra ébredt, amikor nagyobb fiam kocsit kapott. Mint afféle fiatal, elmaradozott. Megértőek voltak a gyerekeim. , A viszony annyira jó volt köztünk, hogy né­ha még a tánciskolába is elcipeltek. Aztán katonának mentek. Elő­ször Karcsi, aztán Ácó. Közben a férjem 1979-ben meghalt. Gyere­keim mellettem áltak. Akkor éreztem és most is érzem, hogy n­em csalódom bennük. Nagyobbik fiam udvarolt egy jómódú német lánynak, aki még ide is utána jött, hogy meglátogassa a katonai szol­gálata idején. Pecsétes, szabályos írást hozott a német állampolgár­ságról, fiamnak csak alá kellett volna írnia. El akarta csalni, ezt a­ fiam nem tudta megbocsátani neki. A kisebb fiam hazajött, megnő­sült. Kapott c­u­d­it, egyelőre nem a szakmájában, itt talán egyszer az is sikerül. Örülök hogy leg­alább ő hazajött. És aztán én is hazajöttem, ide a szülői házba. A kislány miatt jöttem, hiszen úgy éreztem, itt kell megkezdenie az ötödik osztályt, ha­ azt akarom, hogy legyen belőle valami. Az is­­­kolában nem­ volt semmilyen komplikáció. Fölvették az ötödik osztályba, mert jól beszélte a hor­­rát nyelvet, kint ugyanis nyelv­­ápolásban részesült. Kevés a nyugdíj amit férjem, után kapunk a kislánnyal Varro­dátok egy kicsit. Sajnos, egyedül élek nevelésre szoruló gyerekem­mel, és föl kell találnom ma­gam ... nem bírtam, el, már a nagyvárost. Itthon jobban föltalá­lom magam. Már nem érhet meg­lepetés. A balból, a szenvedésből kijárt elénvé. Vigasztalóim mindig a gyerekeim voltak. Azt hiszem, elégedett anya lehetek ... M. V. Krimer Rozália

Next