Magyar Szó, 1984. február (41. évfolyam, 45-58. szám)

1984-02-19 / 48. szám

14 közös íróasztalunk SZERKESZTI: PAPP GÁBOR MAGYAR SZÓ 1984. február 19., vasárnap Villanyszerelő felesége vagyok BECSES olvasó. (Cím a szerkesztőségben.) — Hétről hétre olvashatjuk az Elektrovojvodináról és alkalmazottairól szóló különféle kritikákat és vádakat. Ez ideig türelemmel olvastam őket, de a Ki a felelős a késésért? című írás elolvasása után úgy döntöttem, én is tollat ragadok. Különösen az utolsó mondat, vagyis kérdés a fájó: Meddig tart még bennünket rettegésben az Elektrovojvodina? — kérdi ő, én pedig elmondom, miért rettegtem 29 évig, amióta villanyszerelő felesége vagyok. Kilenc alkalommal érte férjemet nehezebb vagy könnyebb üzemi baleset. Egyszer kitört a villanypózna, amikor fönn a huzalokat kötözte, borda- és kéztörést szenvedett. A legnagyobb hóviharban és ítéletidőben három napig terepi munkán volt, azután tüdőgyulladást kapott: a trafóállomásról leesett a csúszós időben, és a nyakcsigolyája sérült meg, hogy csak a legsúlyosabbakat említsem! Munkatársai közül egy 39 éves, kétgyermekes apa üzemi balesetben életét vesztette, míg egy 23 éves korában megrokkant. Azt hiszem, hogy engem jobban rettegésben tart az Elektrovojvodina, mint B. J.-t és társait. Ami a fizetést illeti, szeretném feltenni a kérdést. Ha már olyan nagy az Elektrovojvodina alkalmazottainak a fizetése, vajon miért nincs érdeklődő a szakma iránt, hiszen már évek óta nagyon kevés tanuló választja a villanyszerelői pályát, és a pályázatoknak igen gyér visszhangja van. Az áramkorlátozás okozta nehézségek pedig az Elektrovojvodina alkalmazottait is ugyanúgy érintik, mint B. J.-t és sok más fogyasztót ——B. J. olvasónk bizonyára nem azokra a villanyszerelőkre gondolt, akik télen, nyáron, esőben zivatarban, hóesésben, hidegben a karókra másznak, életüket kockáztatva, hanem azokra a tisztviselőkre, akik a meleg szobában dolgoznak jó fizetésért és azokra a diszpécserekre, akik hanyagul végzik munkájukat, kényük-kedvük szerint kapcsolják ki az áramot.) Le a kalappal az Elektrovojvodina terepi dolgozói előtt NOSZIJÁN Sándor, Hajdújárás. Engedtessék meg, hogy most a — Aki rendszeresen figyelemmel , sok korholás, elmarasztalás ellekíséri az újságok írásait, a rádió a nére megdicsérjem a szabadkai tévé és más műsoraiban megjelent áramelosztó terepi dolgozóit, híreket, sokan, de nagyon sokam ! Az elmúlt napokban tomboló szidjuk, szidjuk a szabadkai Elektrovojvodina munkájait, az áramfogyasztókhoz való viszonyulását. Ítéletidő következtében igen sok vezeték meghibásodott városszerte, valamint a környező településeken. Ilyen meghibásodás történt a hajdukovói 8-as számú trafóban is, amikor a viharos szél egymáshoz fújta a vezetékeket, és a trafóban komoly hiba keletkezett, emiatt áram nélkül maradt mintegy 180 szerkesztő- család. El kell mondani, hogy a telefonhívás után 3—4 órán belül a helyszínen volt a hibaelhárító csoport, mivel azonban sötétség, valamint a viharos szél miatt nem tudta a hibát felfedezni, munkavégezetlenül távozott. Másnap azonban a délelőtti órákban már ismét a helyszínen voltak a munkások, és mintegy 3 órai munkával sikeresen elhárították a hibát, így ismét áramhoz, vízhez jutott a lakosság, valamint, ha késve is, de elkészült a vasárnapi ebéd. Beszélgetés közben a szerelők elmondták, hogy az utóbbi napokban csak pár órát pihentek, mert a diszpécserszolgálathoz újabbnál újabb hibabejelentések érkeztek. Megtudtam azt is, hogy kevés a szerelő, és még kevesebb a terepjáró gépkocsi, s ez megnehezíti a munkájukat. Nem ieányálom a hatalmas széla himbálódzó, többé-kevésbé mászemberekkel foglalkoznak. Említést érdemelnek azok a keres- j . . ,kedenek és kisegítők is, akik az üzlet- írókat, vezetőnő mellett dolgoznak. Ők is. A környékbeliek, akik felhajtott utaik?« Pavari- kabátgallérral a fák nyújtotta szálas kiszolgálásért. A védett helyen álltak, elismerően elmúlt nyilatkoztak a hibaelhárító csoport munkájáról. Éppen ezért bátorkodtam a sok szidás, ágálás és esetleges kritika ellenére is dicsérni a terepi szerelőcsoportot, s hiszem, hogy a többi szerelő is lelkiismeretesen, gyorsan iparkodott a hibát elhárítani, függetlenül attól, hogy 50—60 kilométeres óránkénti sebességű szélben kellett munkájukat végezniük. Ne csak bíráljunk ZENTAI vásárló (Cím aségben). — Január 27-én a Magyar Szóban megjelent a zentai kereskedelmi munkaszervezet Önkiszolgáló üzletéről (Aroma) készített riporthoz szeretnék még néhány gondolatot fűzni. Alapvető követelmény, hogy az üzlet bőséges árukészlettel és választékkal rendelkezzen, amint azt az üzletvezetőnő elmondta, ennekérdekében mindent meg is tesznek. Azt hiszem, mi vásárlók is egyetértünk a hallottakkal. De mégsem erről szeretnék szólni, inkább az üzletvezetőnőről, Kiss Novák Erzsébetről és arról a néhány kereskedőnőről és a kisegítő személyzetről, aki vele együtt dolgozik. Éspedig arra szeretnék utalni, hogy az üzlet jó ellátottságán kívül milyen lényeges a vásárlókhoz való viszonyulás. Az Aroma önkiszolgáló üzletvezetőnőjéről és a munkatársairól csakis jót lehet mondani. Kiss J. Erzsébet ugyanis hivatásának mindig a magaslatán áll. Műveltségén, szakmai tudásán kívül, jó néhány emberi erénnyel rendelkezik. A vásárlóhoz való kedves viszonyulása, nyilvánvaló, hogy az üzlet hírnevét öregbíti. Azt hiszem, példaképül szolgálhatna (tisz■ telet a kivételnek) nagyon sok fce-iereskedőnek, és olyan intézményekben dolgozóinak, akik hivatásuknál fogva kiöregedett villanypóznákat ni,széjjelszedni az összeégett drómásikkal felcserélni stb. Nem értek egyet írásukkal F. K. — Zenta. — Hozzászólás a Magyar Szó 1984. febr. 14-én megjelent íráshoz. Ismeretlen „ni”. A felháborodás adott tollat kezembe a cikk elolvasása után. Szerencsére kevesen vannak, akik Önhöz hasonlóan gondolkodnak, mert a váratlan hóvihar és az „erősebb havazás” nagyobb és komolyabb tragédiákkal is végződhetett volna. De menjünk sorjában. Először is nem váratlanul és felkészületlenül érte az embereket ez a rendkívüli időjárás. Ha maga is a határban, az utakon lett volna és saját tapasztalatát írta volna le, akkor cikkével nem sértené meg azokat az embereket, akik gondolkodás nélkül a bajba jutott embertársaik segítségére siettek, és fáradságot nem ismerve, ki mivel tudott, úgy segített. (Olvashattuk az újságban, hallhattuk a rádióban, láthattuk a televízióban is.) Maga a régi időt emlegeti, csak azt felejti el, hogy régen —amire maga gondol — nem volt enynyi autó és más közlekedési eszköz. Régen az emberek havazáskor, hófúvásban behúzódtak a házakba, és ott várták a jobb időt. Ha pedig útra keltek, szánkóval közlekedtek, aminek nem kellett letakarítani az utat, nem ártott a hóvihar, nem volt hótorlasz, akadály. Kedves cikkíró, maga belekapaszkodik a váratlan szóba s ezen lovagol, pedig ezt nem váratlan, hanem rendkívüli időjárásnak lehet nevezni. És hogy BAJNÁR Verona, Ada, Kossuth Lajos u. 2. — Három hetet töltöttem a zentai kórházban. Az utóbbi időben sok bírálatot olvashattunk az orvosi munkáról, erről a azok a „legfelkészültebb szakembj паКУ°п nehéz hivatásról, berk” és segítőik milyen erőfeszítést fejtettek ki a hóviharban az elakadt gépkocsik és más járművek kiszabadításában, azt csak ők tudják. Éjjel, nappal, étlenszomjan, fáradságot nem ismerve küzdöttek, hogy minden bajba jutotton segítsenek, s minél hamarabb helyreálljon a rend, meginduljon a közlekedés, a falvak és a tanyavilág népe kenyérhez, élelemhez jusson, hisz ma már kevés olyan tanyát lehet találni, ahol önellátásra vannak berendezkedve. Véleményem szerint ezek az emberek nem köszönetért és háláért tettek meg mindent, de nem érdemelnek meg ilyen kritizáló cikket sem, hisz mindannyian emberségből jelesre vizsgáztak. Folyt a vita az adóról... ADAI özvegyasszonyok. — Hétfőn néztük az Újvidéki Televíziót. Vita volt az adóról. Ehhez mi is szeretnénk hozzászólni. Korunknál fogva kénytelenek vagyunk pár lánc földünket másokkal munkáltatni, de ha a nagy adót fizetjük, alig marad pénzünk a megélhetésre. A vitában elhangzott, hogy csak 1975-ben emelték az adót. Mi másképpen tudjuk, 1980- ban fizettem 6000 dinárt, 1981- ben 9000 dinárt, 1982-ben 12 000 dinárt, stb. Nem kell csodálkozni, hogy a fiatalság nem akar földműves lenni. Az is áll, hogy mi, földművesek a legkevesebb nyugdíjat kapjuk. Itt van előttünk igen sok példa. Egyik ismerősünk 10 hold föld után 2700 dinárt kap. Ki bolond ezután átadni a földjét? Kinek van kedve a többtermelésre? Arról van-e a vitázóknak tudomásuk, hogy a műtrágyára összeszedték a pénzt, és maguk között szétosztották. A vitatkozóknak ar-ról van-e tudomásuk, hogy miért nem akar a parasztember szóját termeszteni? Vegyenek csak margarint, majd megtudják, hogy szójával keverik össze, azért száraz a skalács és ehetetlen, így a szalámi is elveszítette jó ízét, hiszen abba is szóját tesznek! Napraforgót termesztettem egy láncon. Volt rajta 26 métermázsa, és átadáskor láthatták, hogy elsőrendű a termés. Amit utánam átadtak, tiszta szemét volt, és az illető ugyanannyi pénzt kapott érte, mint én. Volt 2 láncrépám, 7 vagon termett rajta. Ebből is levontak egy vagonnal. Ezért nem ültetünk többé ipari növényt. A villanyáram is nagyon drága. Az utcákon még világos van, és égnek a lámpák. Holdvilágnál is fölösleges kivilágítani az utcákat. Igen gyakran látjuk, hogy reggel 10 órakor is égnek a lámpák. Mindnyájan adtunk kölcsönt. Mire fordították? Ki fizeti meg azt a sok kárt, ami az áramkorlátozás miatt történt? Hány mélyhűtő és hűtőszekrény pusztult el? Mennyi hús romlott meg stb.. Azt is hallottuk, hogy ezután az orvosságért is kell fizetni. Tudjuk, hogy itt az egészségháznak nagyon rosszak az anyagi körülményei, de senki sem néz utána, hogy annyi ápolónő van, hogy a fele is sok lenne. össze kellene fognunk, hogy mielőbb rendeződjön hazánk gazdasági helyzete, és nem nagy adót róni a termelőkre, mert akkor nem lesz kedvünk a többtermelésre. Ha száz évig megvoltak, akkor egy ideig még meglesznek nélküle... DOBAI József, Torda. — A feljegyzések szerint Torda 1870-ben kapott postát. Egészen 1976-ig csak néhány telekífiszám létezett a faluban. 1980-ban a helyi közösség közbenjárásával a régi községháza épületében elhelyezték az önműködő telefonközpontot. Ekkor negyven számot osztottak ki a polgároknak, intézményeknek és a társultmunka-alapszervezeteknek. Mivel többször is hiba volt a központiban, napokig nem lehetett telefonálni a faluból. A telefon ma már nem luxus. A falu gyors iramú fejlődése szükségessé teszi a telefonhálózat bővítését is. A polgárok követeléseire 1933-ban a helyi közösség ismét közbenjárt a žitištei Posta alapszervezeténél, hogy bővítsék a központot, és újabb ISO telefonszám bekapcsolását tegyék lehetővé. A kezdeményezés megértésre talált. Az árak azonban többszörösen is emelkedtek, s így se első 38000 dináros árajánlat helyett végül is 53 000 dinárba került egyegy telefonszám megkapása. Ennek következtében a 120 igénylőből csak 58-an maradtak. Ezek a polgárok be is fizették a járandóságot. A Posta azt ígérte, hogy november 29-ére minden számot be fog kapcsolni. A kivitelező gyors ütemben végezte a hálózat építését. Igaz, nem készült el ide jóban, de az előfizetők már abba is belenyugodtak, hogy december 34- ére meglesz az újévi ajándék. Sajnos, december 31-e is elmúlt, de a telefoniból még semmi sem lett. Végre januárban megjelentek a szerelőik. A falu keleti oldalkán be is kapcsolták a telefonokat, a nyugati oldalon és a Tito marsall utcában azonban nem lehetett, mert állítólag a kivitelező vétett valami hibát a hálózatban. A kivitelező emberei pedig a sikeres tordai munka után szabadságra mentek. Az ügy tovább bonyolódott. Több alkalommal kinőttek a žitištei szerelők, és megpróbálkoztak a bekapcsolással, de sehogyan sem boldogultak, sőt még egyes számokat, amelyeket 1980-ban bekapcsoltak, elbontottak, úgyhogy egyeseknél már hónapok óta néma a telefon. Az elmúlt napokban Csorba József régi előfizető, akinek szintén a žitištei Posta dolgozói kapcsolták ki valamillyen okból a telefonját, fölhívta a žitištei Posta igazgatóját, hogy panaszt tegyen, és megkérte, hogy dolgozói sürgősem jöjjenek ki a terepre, és javítsák meg legalább a régi számokat. A Posta igazgatója azt válaszolta Csorba Józsefnek, hogy ha száz évig megvoltak telefon nélkül, akkor még egy ideiig meglesznek. Jól szórakoztunk, de... CSÓKÁS olvasó. — Sokat hallottunk az aidai vendéglátóiparról, a vendégszeretetről, így hát vasárnap este mi is felkerekedtünk, és elmentünk a Hotelba, hogy szórakozzunk, lazítsunk a mozgalmas hét után. Már a ruhatárnál meglepett az előzékeny fogadtatás, s kellemes volt számunkra is a látvány, amikor a nagyterembe léptünk. Volt még néhány szabad asztal, egyikhez letelepedtünk. Kellemes volt a légkör, s hamarosan megszólalt a zenekar is. Fülbemászó, kedves melódiákat muzsikált, amely sok nevesebb vendéglő zenekarának dicséretére válhatna. Kellemes volt a pincér megjelenése is, s illedelmesen azt kérdezte, "kérünk-e vacsorát most vagy esetleg később, mikésőibbre terveztük, így az üdítőitalokat szolgálta fel. Remek volt a hangulat. Ám ahogy múlt az idő, lassan a kellemetlen élmények is kezdetüket vették. A társaságbeli hölgyek minidiorrban összehúzódtak, valahogy elcsendesültek, mi is éreztük, hogy a hőmérséklettel vazelmi nincs rendbe, gondoltuk, csak mi érezzük. Ám a szomszéd asztalnál ülők is felszínéztak a félig nyitott ablakra, a kitárt csapóajtóra. Még maradni kívántunk, s a ruhatáros nagyon meg is lepődött, amikor akabátokat kértük vissza. — Már elmennek? — kérdezte. — Nem — feleltük —, csak minid hűvösebb van. Néhány pár, táncra is perdült, valószínűleg, hogy felmelegedjen. Gondolitunk, majd a vacsora kissé felvidít bennünket, sajnos kabátban kellett az ízletes, kiadós vacsorát elfogyasztani. Kellemes és egyúttal kellemetlen érzéssel hagytuk el a vendéglőt, kissé átfőztünk, s habár a Bár akkortájt már meleg programot ígért, elment a kedvünk a szórakozástól. Talán szólni kellett volkia a pincérnek, de ezt mi nem tettük miért, pedig bizonyára elhárították volna a hibát, így nem maradt más hátra, mint hogy ily módon tudassuk a fűtésfelelőssel, hogy olykor mérje le a belső hőmérsékletet is, vagy esetleg a főpincérnek észre kellett volna vennie, hogy a vendég kabátban ül az asztalnál. Köszönet a zentai orvosoknak Én most nem bírálni, hanem dicsérni szeretném. El szeretném mondani, milyen nehéz és lelkiismeretes munkát kíván ez a hivatás. Az orr-, fül- és gégeosztályon feküdtem fülműtét miatt. És amit ott láttam, tapasztaltam, csak dicséretére válik az egész osztálynak, de főleg dr. Kosinszki főorvosnak, dr. Molnárnak, dr. Bertának. A kiváló munkájuk, a kedvességük, figyelmességük szinte szokatlan a mai világban, pedig nekem sem ismerősöm, sem kék borítékom nem volt. Minden elismerésem és köszönetem az orvosoknak, az összes ápolónak, az örökké víg kedélyű Terikének, a rendelőben Veronkának. Ai elsm világít, tehát jó IMRICS I., Bajsa. — A kereskedők nagyon találékony emberek. A hiányosságokat rögtön észreveszik, úgy cselekszenek, ahogy abban a pillanatban kell. Tehát ügyes „kereskedők”, így volt ez, amikor kávéhiány volt, náluk mindig volt kávé. Sőt, kávé helyett is nemegyszer még a babot is eladták, de hát szemesnek áll a világ. Amikor hiány volt hajlakkban, fogpasztában stb. nekik mindig volt. Mostanában hiánycikk az elem. De a piacon a zugkereskedőnél mindig van. Nem is akármilyen, vadonatúj. Így volt ez a topolyai piacon, de lehet más piacon is Zentán, Szabadkán. A zugkereskedő árulja az új elemet. A vevő nézi. — Jó ez az elem? — kérdezi. Nem azt kérdezi, hogy mennyibe kerül, az a fontos, hogy van. A zugkereskedő kipróbálja. Az elem vitágít, tehát új. Kedves bók?! SÖREGI Franciska, Újvidék, Parasztlázadás u. 13/10. — 1984. január 7-én, szombaton elmentem gázpalackot cserélni az újvidéki Nylonpiacnál levő kis elárusítóhelyre. Szombat lévén, nem volt nagy forgalom, egyenként szállingóztak a vevők, nem is túl gyorsan egymás után. Ezért fel sem róható az elárusító fiatalembernek, hogy olvasott. (Különben is világéletemben nagyon értékelem az önművelésre való törekvést.) Az már inkább felróható, hogy székéről fel sem kelve, csak a pénzt vette át. Hogy ne legyek igazságtalan, el kell mondanom, hogy utasítást, azt adott: az üres palackokat tegyem jobbra, a teli palackokat vegyem el balról. Én mindig szófogadó voltam, tehát így is cselekedtem. Igaz, titokban reménykedtem, hogy legalább az ajtóig segít vinni a teli palackot, hisz az már nehezebb. Azért is volt ilyen vakmerő reményem, mert már olyat is megértem — igaz, nem Újvidéken, hanem Zentán, hogy még a Fotyóba is lebetették a nehéz palackot. Mivel én szeretem a dolgot a kellemes és vidám oldalról nézni, bóknak veszem a fiatalember magatartását. Azt gondolta, fiatal vagyok, akinek ez a kis vásárlás gyerekjáték. (Nem szégyellem bevallani: 56 éves vagyok). Hát csak ezúton akartam neki megköszönni ezt a „kedves bókot”.