Magyar Szó, 1984. május (41. évfolyam, 120-132. szám)

1984-05-09 / 126. szám

LJUBINKA PEJ NOVIC: Vajdasági pionírok a Népfelszabadító háborúban Egy prhovói pionír hősiessége Egy őszi napon a németek Prhovo la­kosságát a templom elé toloncolták. A fal­hoz állítottak mindenkit. Még a gyereke­ket is. Ütötték-verték, kínozták őket, halál­lal fenyegetőztek. Azt akarták kiszedni belőlük, ki jár partizániskolába és ki a tanítójuk. — Nem tudjuk. Nem járunk iskolába. Nincs nálunk partizántanító — mondták a Mikoš Hadžić vezette népi partizánisko­­la diákjai. A gyerekek konok tagadása állati ha­ragra gerjesztette a fasisztákat. Még ke­gyetlenebb módszerekhez folyamodtak. Az egyik felbőszült fasiszta szeme megakadt Biankó Krickón, egy gyönge másodikos kisfiún. •— Épp téged kereslek! Na, gyere! A kisfiú kisebb lett a mákszemnél is. Nem mozdult a helyéről. — Gyere, gyere! Hallod-e?! És teljes erejéből rácsapott a fejére. .­. asszonyok szeme könnybe lábadt. — Hol rejtőzködik a partizántanító? — kérdezte tőle, miközben ide-oda ráncigál­­ta. — Nem tudom, bácsi — felelte félénken. — Figyelj ide! Ha három percen belül nem árulod el, akkor megölünk! Ha meg­mondod, akkor szépen hazaengedünk. A tiszt a zsebóráján figyelte az idő múlását. Eltelt a három perc. B­ranko hall­gatott. — Te partizán kölyke, nem tudsz ugat­ni?! Akkor letaszítunk a toronyról.­­ Pala­­lesa­nta lesz belőled! A torony bejáratához vezettek. Az em­berek megrémültek, az asszonyok sírtak­­jajveszékeltek. Biankó édesanyja sebzett oroszlánként ugrott a fiához, a­ német azonban egy ütéssel leterítette. A torony­ban elnémult a tömeg. A német elkapta a fiút a lábánál, s lelógatta fejjel lefelé. Biankó hallgatott. A tiszt váratlanul meg­gondola magát. Úgy döntött, mégsem taszítja le. Fellélegeztek az emberek. Bran­ko bátorságát, Mira Aleckovic költő a Fruska gora-i ballada című poémájában használta fel motívumként. Marinko Petrov, a bátor begecsi futár 1944 nyarán, tizenötödik életévét betölt­ve, Marinko Petrov elhatározta, hogy a partizánok soraiba­­lép. A Regeccsel szem­ben fekvő Bánostor már szabad terület volt, a Duna bácskai partját azonban a magyar fasiszta járőrök ebekkel őrizték. Minden gyanús neszre lőttek. Kis hősünk csak furfanggal juthatott át a túloldalra. Spasoje apó a folyóparton legeltette juhait. 1944 augusztusának egy reggelén a kis­fiú ,a nyájhoz topózott. Sötétedés után át­úszott a túlsó partra. Az éjszakát Jele néninél, édesapja ismerősénél töltötte Bándistoron. Másnap Marinkéval, a ležimi­­­ futárral együtt a partizánokhoz ment. Boldog volt, hogy­­nem küldték haza. Nemsokára Milan ,Teáré Ibra néphős VII. vajdasági brigádjának futára lett, s itt harcolt a háború befejezéséig. BRASNYÓ ISTVÁN Mozi után Amikor a délelőtti filmvetítés véget ér, az idő általában délre jár és borongás, az imént látott napsütötte tájak után itt most az eső szemerkél, legyen ősz vagy tavasz, mindig így van ez, és egyszerre végtelen a kiábrándulásom. Ballagok az utcán, egyedül és szomorúan, majd elkanyarodók a domb felé, ahol az árokban agyag sárgállik az út két oldalán, és bajusz lóg a kiálló gyökerekről. Ezek alatt a korcs és csúnya fák alatt megyek hazafelé, a járda téglái töredezett.A kopottak, a deszkakerítés meg szürke és öreg, csupa rozsdás szög, korhadás és csomó, és a falak repedéséből szivárog a por. Mégis egyszerűbb itt, minden kézzelfogható, a kihajított, lyukas edény és a törött csigaház, a villanyoszlop égője, mely este nem világít, és a zöld felirat az utcatábla alatt, hogy savanyú káposzta álandósan kapható. Tavasz Az alkonyi csendben motorok bömbö­­lése verte fel a nyugovóra készülő utcát. Belemarkoltam a jéghideg csomagtar­tóba, és vártam, hogy a vezetőm bein­dítsa az öreg verklit. Tovazúgtunk a lom­bosodó fűzfák öleléséből, és fokozódó se­bességgel szeltük a kanyarokat. A téglás házak tömege már rég elfutott mögöt­tünk, és azon kaptam magam, hogy a tá­voli látókörbe vesző, pezsdülő mezőséget bámulom. A hideg szél arcon csapott, és vadul elragadott tőlem valamit. „A kalács!” — villant át rajtam, és zse­bemhez kaptam. Hajszál híján közelebb kerültünk a szürkés, egybeolvadó aszfalt­hoz! — Mi van? — ordította Csaba. — Me­­szet ettél?! Dörmögtem valamit. A távolban piros­ra pingált felhők nyújtották halványuló lábaikat a pázsitra. — Özek! — ordítottam el magam, túl­kiabálva a jármű bömbölését. Látva a szabadon futó állatokat, bol­dognak éreztem magam. Szinte belevesz­tek a tájba. Szabadon száguldtunk az úton és furcsa érzés lepett meg bennünket. — Jahuu! — rikkantotta el magát Csaba, és lenyomta a gázpedált. A kilo­méteróra 60—70 között táncolt. ..Ajaj, ebből baj lesz!” Majd megakadt a szeme néhány tapsi­­fülesen, melyek előttünk akartak átvág- Megint matematika! — sóhajtunk fel néhányan, mikor a tanterembe lépünk. Megint, sajnos. Semmit sem utálok job­ban, mint ezt a végső fokig unalmas ma­tematikát. És persze semmit sem tudok rosszabbul, mint ezt az érthetetlen, fel­foghatatlan tantárgyat. Na, épp az imént jött be a tanár nép­társ. És azt mondta, hogy legyünk szíve­sek odafigyelni, mert ez a lecke elég ne­héz. Még hogy ez a lecke! Meg hogy elég nehéz! Minden lecke nehéz, méghozzá dögnehéz. Azaz akárhogy is igyekszem, képtelen vagyok odafigyelni. Ez is talán a legnagyobb baj. Aztán csodálkozom, hogy nem tudok egy mukkot sem az egészből. Háromszög, négyszög, törtek, ötszög... Vinné el az ördög az egészet. Milyen jó lenne, ha őszre azzal áll­nának elő, hogy: „Hát kérem, többé nem tanulunk matematikát!” Én lennék a leg­boldogabb! — Miért nem figyelsz? — lök oldalba a padtársam. Ja, persze! Teljesen megfeledkeztem, hogy matekóra van. Mennyivel könnyebb lenne minden matek nélkül! — Figyelj már! Mindjárt kérdeznek és akkor a saját becses nevedet sem tudod majd elmozogni, nem azt, hogy mik a paralelogrammák! — hangzik a figyel­meztetés. — Pala ... Mik? — kérdezem csodál­kozva. — Figyelj, és megtudod! Erre már nem volt időm, mert kicsön­gettek. — Végre! Csakhogy ezt is megértük! — hangzanak az örömrivalgások. Hát igen! Holnap... Erre boldogan gondolok. Holnap szerda. És szerdán nincs matematika! SZABÓ Izabella, VI. 1, Petőfi brigád iskola, Kula­ni. Szédülés fogott el, és már kiabáltam volna, hogy „Lassíts már!”, de valami nem hagyott szóhoz jutni. Mélyen beszív­tam a tavasz pezsdítő illatát, és büszkén gondoltam arra, ha most ő ülne mö­göttem, és hozzám simulna. Ö, akiről már régóta álmodok átvir­rasztott éjszakákon, és szinte láttam, amint hosszú, szőke haját ráncigálja a vad szél. Elhessegettem ezeket a gondo­latokat magamtól. Ijedt tyúkok rebben­tek szét a kerék alól, csikó nyerített mellettünk. Átvágtunk egy tanyán! Egy bernáthegyi házőrző majdnem átszabta a nadrágunkat! Lassan feltűntek a malom tárlói, és már otthon éreztem magam. Néhány perc elteltével Csaba hátra nézett: — Többet nem viszlek! — szólt tárgyi­lagosan. — Össze-vissza dülöngélsz. Nem jutottam válaszhoz, mert a mo­tor leállt és ismerős utca fogadott ben­nünket.­­— A lábtartót máskor csukd le! — szólt színlelt dühösséggel. — De hiszen azt mondtad, hogy más­kor nem is viszel el! — mondtam ártat­lanul. A következő szombaton ismét egy mo­toron száguldottunk úttalan utakon. MOLNÁR V. Zoltán, 7. c., November 11. iskola, Zenta Koncert a szabadkai zeneiskolában Hallottuk, hogy a szabadkai zeneiskola növendékei hangversenyre készülnek. El­határoztuk, bármi legyen is, mi elme­gyünk a koncertre. Tanító nénink meg­hallotta, hogy a tanulói miről beszélget­nek, és megkérdezte a zeneiskola igazga­tóját, hogy 120 másodikos végighallgat­hatja-e a hangversenyt. Az igazgató bó­lintott. Mi megörültünk nagyon, és egy esős csütörtöki napon felkerekedtünk: irány a zeneiskola koncertterme, örömtől szikrá­zó arccal rohantunk fel a kopott csiga­lépcsőn. A muzsikusok már hangolták zenélő szerszámaikat! Helyet foglaltunk a már odakészített székeken. Mire ötöt ütött az óra, két tanárnő mesélt a hang­szerek világáról. Mikor befejezték mon­­dókájukat, bemutatták a vonós családot, úgy, hogy egy növendék megszólaltatta a muzsikát, ők pedig ismertették velünk a hangszer tulajdonságát és eredetét. A vo­nósok után a fúvósok következtek. A fellépőket tapssal jutalmaztuk. A zene egyszer csak elhallgatott , a koncertnek vége lett. Elbúcsúztunk a zenélő szerszá­moktól, és siettünk haza, hogy mielőbb elújságolhassuk szüleinknek élményein­ket. Valamennyiünknek az oboa és a va­dászkürt hangja tetszett legjobban. BIACSI Dávid, II­I, Kizár István iskola, Szabadka TAO Tilo, ha ezt a szót kimondom a szabadságra gondolok a sok kicsi gyermekre és a városokat átölelő hegyekre. A pionírkendőre, a pionírsapkára a köztársaság napjára a szélben lobogó zászlóra a vígan harsogó dalokra. A virágzó májusra az ifjúság napjára az illatozó virágra és a sok munkavállalásra. Tito már nincs az élők között, de alakja örökké megmarad az emberiség felőtt, a sok jó, bátor tette mellyel a világot szebbé és szerencsésebbé­­tette. BÁLINT Gabriella, VII. 5, Moša Pi­iade iskola Kikinda A varrónőnél CSONTOS Tünde, Vili Kula, Petőfi brigád iskola A váratlan meglepetés odakint gyönyörű idő volt. Barátnőm­mel vegytancsoportra indultunk. Mivel volt még fél óránk, előbb elmen­tünk biciklizni. Barátnőm azt javasolta, hogy ha akarom, megmutatja, hol lakik az én szimpátiám. Nagy örömmel mondtam igent. Mire odaértünk a kedves, csendes, barátságos kis utcába, kifáradtam. Nagyon barátságos terület volt, mindenféle zöld bokor, fa virított. Figyelgettük a házakat, ház­számokat, s egyszer csak egy ismerős alak tűnt fel a messzeségben, versenybi­­ciklin. Engem elöntött a félelem, amikor megláttam, s legszívesebben visszafordul­tam volna. Amikor Ildi is észrevette az is­merős alakot, megállt, rám nevetett s megkérdezte: — Most mit csinálunk? Én azt javasoltam, hogy forduljunk visz­­sza, de már nem lehetett, mert ő is észre­vett bennünket. Mivel nem tehettünk más, továbbindultunk. A második ház volt az övéké, s a házszám is stimmelt. Csak egy baj volt: a kapu nyitva volt, s mikor mi odaértünk, ő kijött, zsebre tett kézzel. Kissé meglepődött, elmosolyodott, majd köszöntünk egymásnak. Én szégyenemben egyenest a föld alá szerettem volna süly­­lyedni, abban a m­inutumban. Az úton azon tanakodtunk, vajon most mit gondol rólunk, s hogy milyen jó, hogy nem fordultunk vissza, mert akkor még nagyobb szamaraknak tűntünk volna, mint amilyenek valójában voltunk. SÍPOS Szilvia, VII.1. Sever Djurkijó iskola, Becse kal/'cA fkitáMnif A múlt héten kaptam egy olyan levelet, ami elszomorított, írója BARANYI Mag­dolna, a becsei Petőfi Sándor iskola nyol­cadikos diákja arról tájékoztat benne — állítását fotókópiákkal is alátámasztva —, hogy a Jó Pajtás Rügyfakadás című ro­vatában 1993. szeptember 22-én Eveztem a Tiszán címmel megjelent fogalmazását néhány szó módosításával beküldték a Napsugárnak is, más név alatt, és én per­sze gyanútlanul közöltem 1984. április 11- én. Eveztem a Dunán címmel. Nemegyszer írtam már arról, hogy csú­nya dolog idegen tollakkal ékeskedni. Előbb-utóbb, lám, kiderül a turpisság. Biztos vagyok benne, hogy aki beküldte, maga is tudott volna hasonló jó írást ös­szeállítani, csak hát lusta volt törni raj­ta a fejét. Pedig jóakarat, őszinte beleélés nélkül eredmény nemigen születik. Eset­leg ilyen kellemetlenség, mint ez is. Ab­ban a reményben, hogy az esetből mások is tanultak, nemcsak az érintettek, vá­rom további leveleiteket, őszinte barátság­gal, szeretettel: ZSUZSA U. 1. Levél a következőktől érkezett a héten: Péterrévei Samu Mihály iskola: Kiss Angéla, Goór Éva, Péter Lajos, Nagy Ibolya, Ivose­­vity Mária, Bálind Szilvia, Kovács Attila, Horváth Attila, Kiss Krisztina, Géber Gyön­gyi, Szöllösi Ibolya, Nagy Attila, Lehóczki Ka­rolina, Kiss Szabina, Lévai Ildikó, zrenjanini OKTOBEST 2. iskola: Bakos Heléna, Pápista Aranka, Puskás János, Sándor Zsuzsanna és Németh Zita; szabadkai J. J. ZMA.I iskola: Földi Csaba, Fodor Teréz, Farkas Mónika, Nyárádi Szilvia, Jenő Edit, Németh Andrea, Gyermán Tibor, Ripcó Judit, Józsa Ildikó, Kor­­hecz Zsuzsa, Lemberger Anikó, Káposzta Ró­zsa, Ördög Szilveszter, Szűcs Márta, Sebestyén Ágnes; újvidéki NIKOLA TESLA iskola: Le­lik Edit, Földesdy Daniella, Janáty Valéria; becsei SEVER D.IURKIC iskola: Bognár Szil­via, Lux Hilda, Ferenc Gertrud; kikindai MO­SA 14,JADE iskola: Tullics Anikó, Szöllösi Má­ria, Szakáll Márton, Szálkai Attila, Szőllősy Gi­zella, Vajda Aranka, Détári István, Czibula Eleonóra, Szécsi Mihály, Vastag Valéria, Ráf­fél Tibor, ezenkívül Lassú Szilárd Csantavér és Horváth Olga, Újvidék. Süt a nap Kisütött a napsugár, Pattognak a rügyek, Károgva száll a madár Gyorsan terjednek a hírek. Messze, messze az óperenciánál, a medve ,vagy talán a sün.­­ Eltalálták egy hegy lábánál. Hogy érkezik a tavasz odakünn. Meghallotta ezt a varjú, Károgva, őrülten repült ide. Hirdeti a hírt a sarjú. Széttárta szárnyát a pille. És most érkezik hozzánk. A virágos örömmel teli tavasz. Szép virító lesz hazánk, a szívedben is tavaszt hordasz. FARKAS Angella, 6 b. Svetozar Markovic iskola, Bácsföldvár Tavasz Itt a kikelet Rügyeznek a fák zöldell a rét, nyílik a virág. Ránk vár a boldogság. Milyen szép ez mind — csak sokáig tartana még. SIPOS Ilonka, VI. 2., Petőfi brigád iskola, Kula

Next