Magyar Szó, 1984. május (41. évfolyam, 120-132. szám)
1984-05-09 / 126. szám
LJUBINKA PEJ NOVIC: Vajdasági pionírok a Népfelszabadító háborúban Egy prhovói pionír hősiessége Egy őszi napon a németek Prhovo lakosságát a templom elé toloncolták. A falhoz állítottak mindenkit. Még a gyerekeket is. Ütötték-verték, kínozták őket, halállal fenyegetőztek. Azt akarták kiszedni belőlük, ki jár partizániskolába és ki a tanítójuk. — Nem tudjuk. Nem járunk iskolába. Nincs nálunk partizántanító — mondták a Mikoš Hadžić vezette népi partizániskola diákjai. A gyerekek konok tagadása állati haragra gerjesztette a fasisztákat. Még kegyetlenebb módszerekhez folyamodtak. Az egyik felbőszült fasiszta szeme megakadt Biankó Krickón, egy gyönge másodikos kisfiún. •— Épp téged kereslek! Na, gyere! A kisfiú kisebb lett a mákszemnél is. Nem mozdult a helyéről. — Gyere, gyere! Hallod-e?! És teljes erejéből rácsapott a fejére. .. asszonyok szeme könnybe lábadt. — Hol rejtőzködik a partizántanító? — kérdezte tőle, miközben ide-oda ráncigálta. — Nem tudom, bácsi — felelte félénken. — Figyelj ide! Ha három percen belül nem árulod el, akkor megölünk! Ha megmondod, akkor szépen hazaengedünk. A tiszt a zsebóráján figyelte az idő múlását. Eltelt a három perc. Branko hallgatott. — Te partizán kölyke, nem tudsz ugatni?! Akkor letaszítunk a toronyról. Palalesanta lesz belőled! A torony bejáratához vezettek. Az emberek megrémültek, az asszonyok sírtakjajveszékeltek. Biankó édesanyja sebzett oroszlánként ugrott a fiához, a német azonban egy ütéssel leterítette. A toronyban elnémult a tömeg. A német elkapta a fiút a lábánál, s lelógatta fejjel lefelé. Biankó hallgatott. A tiszt váratlanul meggondola magát. Úgy döntött, mégsem taszítja le. Fellélegeztek az emberek. Branko bátorságát, Mira Aleckovic költő a Fruska gora-i ballada című poémájában használta fel motívumként. Marinko Petrov, a bátor begecsi futár 1944 nyarán, tizenötödik életévét betöltve, Marinko Petrov elhatározta, hogy a partizánok soraibalép. A Regeccsel szemben fekvő Bánostor már szabad terület volt, a Duna bácskai partját azonban a magyar fasiszta járőrök ebekkel őrizték. Minden gyanús neszre lőttek. Kis hősünk csak furfanggal juthatott át a túloldalra. Spasoje apó a folyóparton legeltette juhait. 1944 augusztusának egy reggelén a kisfiú ,a nyájhoz topózott. Sötétedés után átúszott a túlsó partra. Az éjszakát Jele néninél, édesapja ismerősénél töltötte Bándistoron. Másnap Marinkéval, a ležimi futárral együtt a partizánokhoz ment. Boldog volt, hogynem küldték haza. Nemsokára Milan ,Teáré Ibra néphős VII. vajdasági brigádjának futára lett, s itt harcolt a háború befejezéséig. BRASNYÓ ISTVÁN Mozi után Amikor a délelőtti filmvetítés véget ér, az idő általában délre jár és borongás, az imént látott napsütötte tájak után itt most az eső szemerkél, legyen ősz vagy tavasz, mindig így van ez, és egyszerre végtelen a kiábrándulásom. Ballagok az utcán, egyedül és szomorúan, majd elkanyarodók a domb felé, ahol az árokban agyag sárgállik az út két oldalán, és bajusz lóg a kiálló gyökerekről. Ezek alatt a korcs és csúnya fák alatt megyek hazafelé, a járda téglái töredezett.A kopottak, a deszkakerítés meg szürke és öreg, csupa rozsdás szög, korhadás és csomó, és a falak repedéséből szivárog a por. Mégis egyszerűbb itt, minden kézzelfogható, a kihajított, lyukas edény és a törött csigaház, a villanyoszlop égője, mely este nem világít, és a zöld felirat az utcatábla alatt, hogy savanyú káposzta álandósan kapható. Tavasz Az alkonyi csendben motorok bömbölése verte fel a nyugovóra készülő utcát. Belemarkoltam a jéghideg csomagtartóba, és vártam, hogy a vezetőm beindítsa az öreg verklit. Tovazúgtunk a lombosodó fűzfák öleléséből, és fokozódó sebességgel szeltük a kanyarokat. A téglás házak tömege már rég elfutott mögöttünk, és azon kaptam magam, hogy a távoli látókörbe vesző, pezsdülő mezőséget bámulom. A hideg szél arcon csapott, és vadul elragadott tőlem valamit. „A kalács!” — villant át rajtam, és zsebemhez kaptam. Hajszál híján közelebb kerültünk a szürkés, egybeolvadó aszfalthoz! — Mi van? — ordította Csaba. — Meszet ettél?! Dörmögtem valamit. A távolban pirosra pingált felhők nyújtották halványuló lábaikat a pázsitra. — Özek! — ordítottam el magam, túlkiabálva a jármű bömbölését. Látva a szabadon futó állatokat, boldognak éreztem magam. Szinte belevesztek a tájba. Szabadon száguldtunk az úton és furcsa érzés lepett meg bennünket. — Jahuu! — rikkantotta el magát Csaba, és lenyomta a gázpedált. A kilométeróra 60—70 között táncolt. ..Ajaj, ebből baj lesz!” Majd megakadt a szeme néhány tapsifülesen, melyek előttünk akartak átvág- Megint matematika! — sóhajtunk fel néhányan, mikor a tanterembe lépünk. Megint, sajnos. Semmit sem utálok jobban, mint ezt a végső fokig unalmas matematikát. És persze semmit sem tudok rosszabbul, mint ezt az érthetetlen, felfoghatatlan tantárgyat. Na, épp az imént jött be a tanár néptárs. És azt mondta, hogy legyünk szívesek odafigyelni, mert ez a lecke elég nehéz. Még hogy ez a lecke! Meg hogy elég nehéz! Minden lecke nehéz, méghozzá dögnehéz. Azaz akárhogy is igyekszem, képtelen vagyok odafigyelni. Ez is talán a legnagyobb baj. Aztán csodálkozom, hogy nem tudok egy mukkot sem az egészből. Háromszög, négyszög, törtek, ötszög... Vinné el az ördög az egészet. Milyen jó lenne, ha őszre azzal állnának elő, hogy: „Hát kérem, többé nem tanulunk matematikát!” Én lennék a legboldogabb! — Miért nem figyelsz? — lök oldalba a padtársam. Ja, persze! Teljesen megfeledkeztem, hogy matekóra van. Mennyivel könnyebb lenne minden matek nélkül! — Figyelj már! Mindjárt kérdeznek és akkor a saját becses nevedet sem tudod majd elmozogni, nem azt, hogy mik a paralelogrammák! — hangzik a figyelmeztetés. — Pala ... Mik? — kérdezem csodálkozva. — Figyelj, és megtudod! Erre már nem volt időm, mert kicsöngettek. — Végre! Csakhogy ezt is megértük! — hangzanak az örömrivalgások. Hát igen! Holnap... Erre boldogan gondolok. Holnap szerda. És szerdán nincs matematika! SZABÓ Izabella, VI. 1, Petőfi brigád iskola, Kulani. Szédülés fogott el, és már kiabáltam volna, hogy „Lassíts már!”, de valami nem hagyott szóhoz jutni. Mélyen beszívtam a tavasz pezsdítő illatát, és büszkén gondoltam arra, ha most ő ülne mögöttem, és hozzám simulna. Ö, akiről már régóta álmodok átvirrasztott éjszakákon, és szinte láttam, amint hosszú, szőke haját ráncigálja a vad szél. Elhessegettem ezeket a gondolatokat magamtól. Ijedt tyúkok rebbentek szét a kerék alól, csikó nyerített mellettünk. Átvágtunk egy tanyán! Egy bernáthegyi házőrző majdnem átszabta a nadrágunkat! Lassan feltűntek a malom tárlói, és már otthon éreztem magam. Néhány perc elteltével Csaba hátra nézett: — Többet nem viszlek! — szólt tárgyilagosan. — Össze-vissza dülöngélsz. Nem jutottam válaszhoz, mert a motor leállt és ismerős utca fogadott bennünket.— A lábtartót máskor csukd le! — szólt színlelt dühösséggel. — De hiszen azt mondtad, hogy máskor nem is viszel el! — mondtam ártatlanul. A következő szombaton ismét egy motoron száguldottunk úttalan utakon. MOLNÁR V. Zoltán, 7. c., November 11. iskola, Zenta Koncert a szabadkai zeneiskolában Hallottuk, hogy a szabadkai zeneiskola növendékei hangversenyre készülnek. Elhatároztuk, bármi legyen is, mi elmegyünk a koncertre. Tanító nénink meghallotta, hogy a tanulói miről beszélgetnek, és megkérdezte a zeneiskola igazgatóját, hogy 120 másodikos végighallgathatja-e a hangversenyt. Az igazgató bólintott. Mi megörültünk nagyon, és egy esős csütörtöki napon felkerekedtünk: irány a zeneiskola koncertterme, örömtől szikrázó arccal rohantunk fel a kopott csigalépcsőn. A muzsikusok már hangolták zenélő szerszámaikat! Helyet foglaltunk a már odakészített székeken. Mire ötöt ütött az óra, két tanárnő mesélt a hangszerek világáról. Mikor befejezték mondókájukat, bemutatták a vonós családot, úgy, hogy egy növendék megszólaltatta a muzsikát, ők pedig ismertették velünk a hangszer tulajdonságát és eredetét. A vonósok után a fúvósok következtek. A fellépőket tapssal jutalmaztuk. A zene egyszer csak elhallgatott , a koncertnek vége lett. Elbúcsúztunk a zenélő szerszámoktól, és siettünk haza, hogy mielőbb elújságolhassuk szüleinknek élményeinket. Valamennyiünknek az oboa és a vadászkürt hangja tetszett legjobban. BIACSI Dávid, III, Kizár István iskola, Szabadka TAO Tilo, ha ezt a szót kimondom a szabadságra gondolok a sok kicsi gyermekre és a városokat átölelő hegyekre. A pionírkendőre, a pionírsapkára a köztársaság napjára a szélben lobogó zászlóra a vígan harsogó dalokra. A virágzó májusra az ifjúság napjára az illatozó virágra és a sok munkavállalásra. Tito már nincs az élők között, de alakja örökké megmarad az emberiség felőtt, a sok jó, bátor tette mellyel a világot szebbé és szerencsésebbétette. BÁLINT Gabriella, VII. 5, Moša Piiade iskola Kikinda A varrónőnél CSONTOS Tünde, Vili Kula, Petőfi brigád iskola A váratlan meglepetés odakint gyönyörű idő volt. Barátnőmmel vegytancsoportra indultunk. Mivel volt még fél óránk, előbb elmentünk biciklizni. Barátnőm azt javasolta, hogy ha akarom, megmutatja, hol lakik az én szimpátiám. Nagy örömmel mondtam igent. Mire odaértünk a kedves, csendes, barátságos kis utcába, kifáradtam. Nagyon barátságos terület volt, mindenféle zöld bokor, fa virított. Figyelgettük a házakat, házszámokat, s egyszer csak egy ismerős alak tűnt fel a messzeségben, versenybiciklin. Engem elöntött a félelem, amikor megláttam, s legszívesebben visszafordultam volna. Amikor Ildi is észrevette az ismerős alakot, megállt, rám nevetett s megkérdezte: — Most mit csinálunk? Én azt javasoltam, hogy forduljunk viszsza, de már nem lehetett, mert ő is észrevett bennünket. Mivel nem tehettünk más, továbbindultunk. A második ház volt az övéké, s a házszám is stimmelt. Csak egy baj volt: a kapu nyitva volt, s mikor mi odaértünk, ő kijött, zsebre tett kézzel. Kissé meglepődött, elmosolyodott, majd köszöntünk egymásnak. Én szégyenemben egyenest a föld alá szerettem volna sülylyedni, abban a minutumban. Az úton azon tanakodtunk, vajon most mit gondol rólunk, s hogy milyen jó, hogy nem fordultunk vissza, mert akkor még nagyobb szamaraknak tűntünk volna, mint amilyenek valójában voltunk. SÍPOS Szilvia, VII.1. Sever Djurkijó iskola, Becse kal/'cA fkitáMnif A múlt héten kaptam egy olyan levelet, ami elszomorított, írója BARANYI Magdolna, a becsei Petőfi Sándor iskola nyolcadikos diákja arról tájékoztat benne — állítását fotókópiákkal is alátámasztva —, hogy a Jó Pajtás Rügyfakadás című rovatában 1993. szeptember 22-én Eveztem a Tiszán címmel megjelent fogalmazását néhány szó módosításával beküldték a Napsugárnak is, más név alatt, és én persze gyanútlanul közöltem 1984. április 11- én. Eveztem a Dunán címmel. Nemegyszer írtam már arról, hogy csúnya dolog idegen tollakkal ékeskedni. Előbb-utóbb, lám, kiderül a turpisság. Biztos vagyok benne, hogy aki beküldte, maga is tudott volna hasonló jó írást összeállítani, csak hát lusta volt törni rajta a fejét. Pedig jóakarat, őszinte beleélés nélkül eredmény nemigen születik. Esetleg ilyen kellemetlenség, mint ez is. Abban a reményben, hogy az esetből mások is tanultak, nemcsak az érintettek, várom további leveleiteket, őszinte barátsággal, szeretettel: ZSUZSA U. 1. Levél a következőktől érkezett a héten: Péterrévei Samu Mihály iskola: Kiss Angéla, Goór Éva, Péter Lajos, Nagy Ibolya, Ivosevity Mária, Bálind Szilvia, Kovács Attila, Horváth Attila, Kiss Krisztina, Géber Gyöngyi, Szöllösi Ibolya, Nagy Attila, Lehóczki Karolina, Kiss Szabina, Lévai Ildikó, zrenjanini OKTOBEST 2. iskola: Bakos Heléna, Pápista Aranka, Puskás János, Sándor Zsuzsanna és Németh Zita; szabadkai J. J. ZMA.I iskola: Földi Csaba, Fodor Teréz, Farkas Mónika, Nyárádi Szilvia, Jenő Edit, Németh Andrea, Gyermán Tibor, Ripcó Judit, Józsa Ildikó, Korhecz Zsuzsa, Lemberger Anikó, Káposzta Rózsa, Ördög Szilveszter, Szűcs Márta, Sebestyén Ágnes; újvidéki NIKOLA TESLA iskola: Lelik Edit, Földesdy Daniella, Janáty Valéria; becsei SEVER D.IURKIC iskola: Bognár Szilvia, Lux Hilda, Ferenc Gertrud; kikindai MOSA 14,JADE iskola: Tullics Anikó, Szöllösi Mária, Szakáll Márton, Szálkai Attila, Szőllősy Gizella, Vajda Aranka, Détári István, Czibula Eleonóra, Szécsi Mihály, Vastag Valéria, Ráffél Tibor, ezenkívül Lassú Szilárd Csantavér és Horváth Olga, Újvidék. Süt a nap Kisütött a napsugár, Pattognak a rügyek, Károgva száll a madár Gyorsan terjednek a hírek. Messze, messze az óperenciánál, a medve ,vagy talán a sün. Eltalálták egy hegy lábánál. Hogy érkezik a tavasz odakünn. Meghallotta ezt a varjú, Károgva, őrülten repült ide. Hirdeti a hírt a sarjú. Széttárta szárnyát a pille. És most érkezik hozzánk. A virágos örömmel teli tavasz. Szép virító lesz hazánk, a szívedben is tavaszt hordasz. FARKAS Angella, 6 b. Svetozar Markovic iskola, Bácsföldvár Tavasz Itt a kikelet Rügyeznek a fák zöldell a rét, nyílik a virág. Ránk vár a boldogság. Milyen szép ez mind — csak sokáig tartana még. SIPOS Ilonka, VI. 2., Petőfi brigád iskola, Kula