Magyar Szó, 1984. május (41. évfolyam, 133-148. szám)
1984-05-20 / 137. szám
1984. május 20., vasárnap Nézegetjük a bársonyszőrű versenylovat. A gazdája kivezette az istállóból a napra, fénylik a szőre, mintha zsírral kenték volna be. Kényesen, büszkén áll, feltartott fejjel, mintha valóban tudná magáról, hogy ő nem egy közönséges igavonó ló, hanem igenis versenyló s azok között is élvonalbeli. A gazdája elébe áll, s összecsücsörített szájjal mondja: — Jaj, add ide a homlokodét! A ló, mintha értené, megbuktatja a fejét s az ember egy nagy, cuppanós csókot nyom a homlokára. Nagyon szereti a lovakat. Ezt a Cigányt különösen. Egy vitrinnyi serleget hozott már neki. Ennél is többet ér számára a szakértők elismerése. Erről a lóról tudnak Szkopjéban, Kragujevácon, hogy Belgrádról nem is beszéltünk. Tudnak róla az egész országban, sőt az országhatárokon túl is. S ha már tudnak a lóról, ismerik a gazdáját is. — Egy német pasas egy vadonatúj Mercedest kínált érte. — És? — Nem adtam. Kettőért se adnám, háromért sem, mert ez nem eladó. Nem is alkudott tovább a pasas, megértette. Ő se adná, ha az övé lenne. Három házzal arrébb egy postagalamb. Sajnos én a galambokhoz is annyit értek, mint a lovakhoz. Csak azt tudom róluk megállapítani, hogy szépek. Ez a postagalamb is szép, szép, mint a többi turbékoló, búgó, páváskodó galamb. Ezek az északi röpcsoportba tartozó galambászok, ezek a szakértők persze egészen másként látják ezt a galambot, mint ahogy én, a laikus. Ők mindenféle szakkifejezéseket emlegetnek, alapgyűrűkről, versenygyűrűkről s tízezer, húszezer kilométerekről beszélgetnek és elragadtatással a postagalamb tulajdonságáról. Múltkor a környéken egy hasonló postásgalambot egy borjúért cseréltek el. Meg is nevezik az illetőt. Még mindig meg vannak az eseten botránkozva. Mert milyen galambász az, aki egy vacak, közönséges borjúért odaad egy ilyen remek postagalambot?! Én, a kívülálló, fordítva látom: milyen állattenyésztő lehet az, aki egy gyönyörű, kétszáz kilós borjút odaad egy vacak félkilós galambért? ! A galambház mellett egy külön szobában ülünk, ez a galambászok tanyája, minden héten legalább egyszer összeült itt a kupaktanács , és fellángol a szenvedélyes eszmecsere a galambokról. Aki nem tagja a szektának, széldülten ül közöttük. — Csak hogy mondjam — emeli föl hangját a házigazda — ezért az én tubicámért is fölkínálták egy borjú árát, de lehet, hogy két borjút is vehettem volna azon az összegen. — Látom, nem adta — jegyzem meg. — De nem ám! Nevelj magadnak, ha kell. Ez volt a válaszom. Még mindig ugyanabban az utcában, most egy kutyatulajdonosnál. — Ennek a kutyának megvan az a jó tulajdonsága, hogy a föld alatt is ugat — mutatja be a gazjdája a sárga szőrű, csillogó orrú, barátságos négylábút. I A kutya mintha értené, úgy ragyog a pofája. Tudja, hogy róla beszélgetünk, félrebillentett fejjel, fokos szemekkel figyel. I — Rókaspecialista! Olyan róka még nem született meg, amit ez ki ne ráncigált volna a lukból. Ugye, Bagó? ! Bagó biccent a fejével. Látszik rajta, hogy mondani szeretne valamit, de csak egy elégedett mozgásféle hagyja el a torkát. — Pedig de sok marást kapott , már a rókáktól! Egyszer akkora volt az orra, mint a klumpa. De még úgy, vérző orral is visszament a kotorékba. Bemegy ez madzaggal is! Még a nyakán a madzag, amin vezetem, nincs türelme megvárni, hogy leoldjam a nyakáról, iramlik be a kotorékba, húzza maga után a madzagot. Két perc se telik bele, már kint van. Egy kisróka, fehérük a farka vége. Aztán a másik, a harmadik, míg csak ki nem takarítja a kotorékot. Néha hallom, hogy ugat a föld alatt. Forog a fészekben és keni a bandát. Egyszer hogy, hogy nem, nem ő, hanem az öregróka ugrott ki elsőnek. S rögtön egy nagy flekket nyomott a Bagó orrára. Erre a Bagó elkapta a róka torkát, ahogy elkapta, az állkapcsa leblokkolt, s hogy biztos legyen a dolgában, tíz percig úgy tartotta róka torkát, leblokkolt állkapcsai közt. Amikor végül eleresztette, a róka készen volt. Még jobban bemelegszik a gazda: — Volt egy nagyon nehéz kotorékunk is, ráment az egész vasárnapunk. Még délelőtt elkezdtük, beugrik, beröpül a Bagó, mint a nyíl, de nem sokára jön vissza nyüszítve. Leül a kotorék szájában s csak nyüszít. Nézek rá, ő még énrám. No, mi lesz Bagó, én menjek be? Bemegy, újra kijön. Hozzuk a kompót, be a rókának. Semmi. Hozza a szomszéd a vadászpuskát, belő, semmi. No, Bagó, megpróbálod te még egyszer? Beröpül. Elmúlik egy óra, semmi, elmúlik még egy óra, semmi. Jaj, odalesz az ötmilliós kutyám! Múlnak az órák és semmi. Még csak egy hang se. Aztán úgy este fél hét tájt elővánszorog az én Bagóm, merő vér és sár, de vonszolja maga után ám a kilehelt lelkű anyarókát! Hát van ára egy ilyen ördögnek? Nem ötmillióért, százért se adnám oda. Hallja ezt a kutya is, s boldogan veszi tudomásul. Nézem a házat: egyszerű falusi ház. Hasonló a versenyló-tulajdoséhoz, a galarrbászéhoz. Senki se gondolná róluk, hogy „milliomosok”. NÉMETH István pórok ács József szövegrajza Körülbelül egy évszázaddal ezelőtt épült Horgoson a Kárász-féle kastély. Az épület védelem alatt áll, műemlékké nyilvánították, meg kellene őrizni múlt századi formájában, legalábbis amennyire lehet, mert az eddigi tatarozások már valamelyest megváltoztatták. A kérdés az, hogyan megőrizni. Mert, mint minden műemlék, ez is sokba kerül(ne), az állandó karbantartás nem kis összeget igényel. A legdrágább: műemlékként megőrizni és semmire sem használni. A legjobb megoldás tehát az volna, ha gazdasági (vagy egyéb) célokra használnák, így a használók valószínűleg fenntartásáról is gondoskodnának. Jelenleg ugyanis a mintegy 300 négyzetméteres területen fekvő épületnek egyharmada sem szolgálja valamelyik szervezetet. Három évvel ezelőtt kiköltözött belőle az iskola, azóta egy részében a felderítők, sportolóktevékenykednek. Miért nem alakíthatnák át vendéglátóipari létesítménnyé? — vetődik fel a kérdés. Azt mondják a faluban, hogy aligha volna kifizetődő, hiszen a híres-neves Horgosi Csárdában is kevés a vendég, meg a helyiségek sem alkalmasak ilyen célra: a legnagyobb szoba tízszer hat méteres. Pedig fürdőmedence is van a kastély mellett, a nyári idényre használhatóvá szándékozzák tenni. A fiatalok több száz órát dolgoztak a kastélyt övező erdő rendezésén. Legjobb volna — hallottuk Horgoson —, ha üzemet nyitnának a kastély épületében, bár ilyen szempontból némi gondot okoz a létesítményműemlék jellege. Minden bizonnyal megoldást lehetne találni egyik vagy másik kisüzem betelepítésére, oly módon, hogy ne kelljen az épületet jelentősebben megváltoztatni. A haszon pedig többszörös volna: nem kellene az üzem számára új helyiséget építeni, megoldódna a karbantartás kérdése, valamint növelnék a foglalkoztatást. A horgosiak kezdeményezni fogják, hogy a kanizsai Elita cipőgyár vagy a Kvateter közruhaüzem nyisson részleget a kastélyban, de erre anyagiak hiánya miatt eddig nem került sor, és így egyelőre nincs kilátás arra, hogy a kérdés rövid időn belül megoldódik. A műemlék tehát inkább gondot, mintsem örömet okoz a horgosiaknak, s alighanem mindaddig így lesz, amíg nem tudják okosan kihasználni. FODOR István MAGYAR SZUBELPOLITIKA Visszakézből Egyre nehezebbet kérdeznek! „Ideges lehet-e a disznó?” Ha tudathasadásom volna, most jelentőségteljesen néznénk egymásra: Áhá!... Végre ez is az eszükbe jutott!... Rájöttek hogy nem szabad macerálni őket, mert könnyen kiütközik a pszichopatás jelleg. Úgy összeomlik mint a női standard, s akkor ehetem a kásás hurkát idegcsillapítóval. Beszéljük meg ezt, emberek! Meddig nyelheti a sertéseket az ártány? (mert az ártám!). „Disznóólban lakom, eszem a moslékot” — ezt mondhatja egy kis jövedelmű, menzán étkező, de a süldőknek biztosítani kell a malachoz méltó életkörülményeket. „Embercég!” — hallóim mintegy a sivalkodását. — „Bezzel, a cinszteltlábúaknak (gondol a forró lábfürdőre) a legeldugottabb mellékutcában is biztosítva van a pocsolya, míg viszont én itt senyvedek a másodrendű téglán, a szalonalomban! . .. Némelyek már egyenesen törökhasának csúfolnak!” Azt gondolják, dramatizálom a helyzetet? Jó. Ne beszéljünk a disznóságokról. Beszéljünk a ... Hogyisne! Bevonják a véleményemet, nézhetek másik ülés után. Apropó ... (Nyugalom ennek sincs köze a disznóságokhoz!) ... Van itt egy rázós ügy, amely alaposan felkavarta a kedélyeket úgy, hogy nem tudom megállni, hogy oda ne rezonáljak. Elkészültek jószerivel a kikapcsolási tervek, melyek mintegy másfél ezer főt érintenek — zömmel nem fizetőket. (Itt-ott megszaladt a komputer is.) Nos, az ősz téli áramszünetekhez képest — ez valóságos kikapcsolódás! Immár nem csak a sajtóban ollóznak, hanem a karón is. „Ideges lehet-e a fogyasztó? — kérdezném én, de most jut eszembe, hogy más témában startoltam. Mi is volt az? ... Ja so!... A hízó! Nahát, pukkadjon meg! KOPECZKY László merre az egyetemi diákotthonból? Olyan vaksétát az újvidéki Slo- Sbodan Bajic Egyetemistaotthoni hosszú folyosója, hogy csak nehe-zen sikerül megtalálni a 300-as szobát. Itt lakik ugyanis Dragica és Dragán BRANKOVIČ egyete- mista házaspár. A picinyke szobában éppen csak elfért a gyermekágy is, amelyben az igazak álmát alussza Aleksanidar, az alig féléves csöppség. Egyetemistaotthonban élni apró gyermekkel nem valami leányálom. Drágán és Dragica azonban már megszokta. Majdcsak vége lesz már ennek is és új életet kezdhetnek. Az ifjú férj huszonhat éves, gépészmérnöknek készül, abszolvens már, Valjevón született. Felesége magiszteri munkáját készíti. Zajecarból jött az Újvidéki Egyetem Technológiai Karára. Mikrobiológus. Drágán a valjevói Krušik munkaszervezet ösztöndíjasa, Dragica pedig a zaječari tudományügyi érdekközösségtől kapja az ösztöndíjat. A szülők anyagi támogatása nélkül azonban nemigen tudnának boldogulni. Mi lesz velük október után? Ez a kérdés foglalkoztatja most őket. Az egyetemista házaspárok részére fenntartott szobában — amelynek havi bére 3400 dinár — tudniillik csak őszig maradhatnak, mert Drágán bevonul katonának. Felesége akkorra befejezi tanulmányait, s hazaköltözik, feltéve, ha nem sikerül az egyetemen állást kapnia. Az élet nehezebbik része tehát csak ezután következik: munkahely után kell nézniük. Az iskolában, az egyetemen az ember felmutatott eredményei alapján érvényesül. Nem így az életben, ahol sok esetben a protekciósoké a világ... — Volt már alkalmam tapasztalni — mondja Dragica. — Az egyetem befejezése után szerettem volna azonnal elhelyezkedni. Az egyik zaječari iskolában meg is pályáztam a tanári állást. Tudják , milyen indoklással utasították el a kérvényemet? Azzal, hogy nincs meg a kellő iskolai végzettségem. Hét igen, nekem csak diplomám volt, másnak protekciója is ... — És ki tudja, vár-e majd engem is a munkahely abban a vál lalatban, amelynek az ösztöndíja- sa vagyok? — teszi fel a kérdést aggódva Drágán. — Egyik ismerő-sömnek, ugyanis, aki szintén ennek a munkaszervezetnek az ösztöndíjasa volt, azt mondták, nézzen máshol állás után, az ösztöndíjat nem kell visszafizetnie ... Az ifjúság helyzetére terelődik a szó. Dragica elégedett. Az a véleménye, hogy aki becsületesen dolgozik, az nem járhat rosszul. — Nagy segítség ugyanis a társadalom részéről, hogy az egyetemi hallgatóknak tanulmányi kölcsönt ad, amit, ha magas a tanulmányi átlag, nem kell visszafizetni. — Igen ám, de ezután már nem ez a szabály fog érvényesülni — fűzi hozzá Drágán —, hanem az, hogy dolgozz becsületesen, ha van hol. Könyvek sorakoznak az ízlésesen berendezett szoba egyik falán. Lassacskán gyűjtögették össze, de mint mondják, képtelenek tovább bővíteni könyvtárukat, mivel nagyon drágák lettek a könyvek. — Az embernek be kell érnie azzal, amije van. Felesleges holmi nagyravágyásból arra törekedni, hogy minél több értékes dolgot gyűjtsön össze — vallják. És a házastársi egyenjogúságról is úgy vélekednek, mint a többi velük egyívású fiatal. Drágán nem szé gyelli bevallani, hogy porszívózik, takarít, szükség esetén meg is főz. Igaz, egyelőre csak bablevest tud főzni, de idővel majd a többit is megtanulja. — Azért papucsférj nem leszek — jelenti ki nevetve. Felesége is egyetért vele. Am férje segítsége ellenére Dragieának is bőven akad munkája az egyetemen kívül a konyhában, a gyermek körül. Már késő este, amikor a kis Aleksander elalszik, akkor nyitják ki a könvet, s néha hajnalig is és náluk a villany. Persze, azért lazításra is jut idő. Drágán éppen horgászni indult, amikor benyitottunk hozzájuk. A beszélgetés végén fejébe nyomta a kis zöld horgaskalapját és indult ki a Dunára. Jó fogást kívánunk neki. Nem csak a Dunában, az életben is, hogy mielőbb munkahelyhez jusson feleségével együtt, mert keserű kenyér éveken át a szülők támogatásából élni. G. MISKOLCZI Zsuzsa Dragica: Drágán és a kis Alek egyeteroistaothonban. andar csak októberig maradhtat az (NÉMETH,Mátyás felvételei ■ 13