Magyar Szó, 1984. május (41. évfolyam, 133-148. szám)
1984-05-31 / 148. szám
12 EDVARD KARDET: Vis szigetén Harc az új Jugoszláviáért A drvari légideszant után Tito és a hadsereg vezérkara, valamint a forradalom politikai vezetősége Vis szigetére tette át székhelyét. A harctéri eseményeken kívül a politikai vezetésnek akkor, 1944 tavaszától kezdve egyre többet kellett foglalkoznia az új Jugoszlávia jövőjével, sorsával. Történelmi időszak volt, amely sokban sorsdöntő volt Jugoszlávia nemzetei és nemzetiségei életében, nemcsak arra irányuló erőfeszítéseik tekintetében, hogy népfelszabadító mozgalmuk és harcuk elismerésre találjon, egyenjogú legyen és méltó helyet foglaljon el a Hitler-ellenes koalícióban, hanem abban a tekintetben is, hogy megőrizzék az új Jugoszlávia szabadságát és függetlenségét. Ezzel az időszakkal foglalkozik Edvard Kardelj Visszaemlékezéseinek első fejezete. (3) A csetnikek užicei veresége nyilván kínosan érintette a nyugati államok kormányait, amelyek jól tudták, hogy a csetnikek együttműködnek a németekkel, hiszen erre megbízható és konkrét adataik voltak, mégis missziókat, összekötő tiszteket küldtek a csetnik parancsnoksághoz, és sehogyan sem változtattak politikájukon. Akkoriban a nyugati államok kormányai bizonyára úgy gondolták, hogy a csetnikek együttműködése a megszállókkal nem veszélyezteti balkáni értékeiket, illetve ebből kevesebb baj származhat, mint abból, hogy a népfelszabadító mozgalom a Jugoszláv Kommunista Párt irányítása alatt terebélyesedjen. Úgy látszik, hogy a németek és az olaszok is hasonló módon gondolkodtak. Érdekes, hogy Sztálin továbbra is szorgalmazta az együttműködést a csetnikekkel, jóllehet mind Londonban és Washingtonban, mind pedig Moszkvában nyilvánvaló lett, hogy a csetnikek megtámadták a partizánokat. 1941-ben és 1942-ben a nyugati kormányok kitartóan követelték a csetnikektől, mint jugoszláviai szövetségeseiktől, hogy legfontosabb feladatuk legyen a Népfelszabadító Hadsereg szétzúzása, illetve annak megakadályozása, hogy a népfelszabadító mozgalom a Jugoszláv Kommunista Párt irányítása alatt bontakozzon ki. Mivel ez a cél lebegett a szemük előtt, a nyugati kormányok a háború kezdetén nem „szörnyülködtek” azon, hogy a csetnikek összeszűrik a levet a németekkel. Ellenkezőleg, ebben az időszakban a világsajtó, főleg a nyugati lapok a Népfelszabadító Hadseregnek a németekkel, olaszokkal és más megszállókkal vívott minden csatáját, a felettük aratott győzelmeknek tulajdonította, az ő diadaluknak nyilvánította. Nagy elvétve, s főleg csak 1942-ben jutottak egyesek hiteles információkhoz, s szereztek tudomást arról, hogy a németek ellen nem a csetnikek küzdenek, hanem a partizánok. A legreakciósabb nyugati körök innen ilyen módon igyekeztek széles körű politikai támogatást kapni Jugoszláviával szembeni elvakult kommunistaellenes politikájuknak, amely szöges ellentétben állt a nyugati kormányok igazi háborús érdekeivel. 1942 második felében azonban megmutatkozott, hogy ennek a kommunistaellenes törekvésnek, azaz a jugoszláv népfelszabadító mozgalom megsemmisítésének nincs reális alapja. Egyre inkább csökkent a csetnikek politikai hatása és katonai ereje, ugyanakkor pedig rohamosan növekedett a partizánok politikai befolyása és fegyveres ereje. Jugoszlávia nagy része felszabadult és a néphatósági szervek irányítása alatt állt, miközben a csetnikek táboraikban üldögéltek, a németek és az olaszok oltalmába ajánlva magukat. Emellett világszerte mind többen megbízható, hiteles hírforrásokból értesültek arról, hogy Jugoszláviában valójában ki is harcol a németek ellen, s kipaktál velük. Következésképpen kialakult egy politikai álláspont amelyet a semlegesség, illetve a látszólagos semlegesség politikájának nevezhetnek. A nyugati államok kormányai igyekeztek érintkezésbe lépni a partizánokkal, noha ingától értetődően nem szakították meg kapcsolataikat a csetnikekkel. Csírája volt ez már a későbbi elgondolásnak, amelynek lényege, hogy a háború befejező szakaszában a partizánokat rákényszerítsék arra, hogy a háború előtti Jugoszlávia régi burzsoá politikusaival olyan kompromisszumot kössenek, amely ha nem is adna teljhatalmat a régi uralkodó osztálynak, de legalább döntő befolyást biztosítana számára az új kormányban, lehetővé téve a kommunisták háttérbe szorítását. Ennek a politikának a megvalósítása érdekében Churchillnek kapcsolatot kellett teremtenie a népfelszabadító mozgalom vezetőségével, legelőbb is nyilván Titóval. Mindez azzal kezdődött, hogy Churchill a Népfelszabadító Hadsereg Legfelsőbb Parancsnokságához, valamint a „köztársasági” főparancsnoksághoz hivatalos katonai küldöttségeket, azaz összekötő katonai missziókat menesztett, sőt elküldte fiát is. Persze, ezeknek a misszióknak nem volt semmilyen politikai felhatalmazásuk, nem beszélhettek kormányuk nevében, hanem csak katonai parancsnokságaikat, elsősorban a kairói parancsnokságot képviselték. Ellenben élénk érdeklődést tanúsítottak politikai céljaink és szándékaink iránt, de tájékoztatást igyekeztek szerezni afelől is, hogy általában milyenek az erőviszonyok és behatások az országban. A nyugati országok kormányainak a jugoszláv népfelszabadító mozgalomhoz való viszonyulásának harmadik szakasza akkor kezdődött, amikor Churchill, mondhatnám, ráeszmélt, hogy a partizánok döntő fölényben vannak és a népfelszabadító mozgalom vezetőségének nem lehet csak úgy parancsolgatni, hanem értekezni, tárgyalni kell vele. Deakin később elbeszélte, Churchill egy szép napon II. Péter királyhoz küldte, hogy nyíltan mondja meg neki: semmilyen más lehetősége sincs a Jugoszláviába való visszatérésre, mint az AVNOJ 1943. évi második ülése Határozatának idevágó kitétele értelmében, miszerint a királyság sorsát, azaz a királyság vagy köztársaság kérdését maga a nép dönti majd el demokratikus módon, a háború után. Arra, hogy II. Péter hazamehessen, pusztán egy, de csak egy elméleti lehetőség van, éspedig az, hogy szorgalmazza a megegyezést, illetve közös kormány létesítését: a londoni királyi kormány, valamint a Jugoszláv Nemzeti Felszabadító Bizottság tagjaiból. Churchill valószínűleg már akkor tudatában volt annak, hogy az AVNOJ második ülése Határozatának szóban forgó kitétele a jugoszláv királyság végleges eltörlését jelenti, de azért egészen a háború végéig nyomást gyakorolt ránk, hogy találjunk valamilyen megoldást, s jussunk megállapodásra Péter királlyal. Valószínűleg felbátorította Sztálin magatartása is, aki szintén rá akart venni bennünket, hogy kössünk valamilyen, ha mindjárt ideiglenes egyezséget is Péter királlyal, s a londoni menekült kormánnyal. Ki tudja, hogy Sztálin szántszándékkal szorongatott-e bennünket, vagy csupán a látszat kedvéért, hogy engedményeket tegyen nyugati szövetségeseinek a Hitler-ellenes koalícióban. Meggyőződésem, hogy azt a megoldást forgatta fejében, amely Románia esetében lehetségesnek látszott. Nem fogta fel, hogy Jugoszláviában merőben más volt a helyzet, mint Romániában. Nyilván nekünk is érdekünkben állt, hogy valamilyen kompromisszumra jussunk, amely, ha a lényeget nézve nem is, legalább külsőleg kielégítené a nyugati államok követeléseit. Az volt a benyomásunk, hogy maga Churchill is így képzelte el a dolgot, mint azt Deakinnal folytatott beszélgetése is sejtette. (Folytatjuk) E. D. RHOIDIS Johanna írásnesszségfe Nőpápa a Vatikán trónusán (5.) Te szegény vagy, igaz, nincs házad, sem otthonod, csak ez a pár rongy itt a testeden. De szegény voltam én is, mielőtt Eckbert gróf hitvese lettem. S rálehettem megdermedt kezemre fagy idején, hogy megmelegedjen. Nem volt, csak a rózsás két ajkam, de ez volt a vagyonom, velük szereztem aztán gazdagságot, megbecsülést, velük szereztem szent híremet. Légy mindig vidám, kedves Johanna! Hiszen te szép vagy, mint a fakadó bimbó, okos vagy, mint Hinkmar bölcs könyve és ravasz vagy, mint a Fekete-erdők rókája. E három képességeddel mindent megszerezhetsz, ami az életet kellemessé teszi. De maradj a megkezdett ösvényen, és hagyd a balgákat, hágjanak ők magas csúcsok felé. Keress egy férfit, aki nevét adja és szép spanyol papucskákat melléje. Szerezz barátokat, hogy legyen, aki csókkal illesse aprópapucskáid. Szülj gyermekeket, hogy megvigasztaljanak, s hogy öregségedre is legyen örömöd. Csak ez az út, egyedül ez az út vezet a boldogságba. Harminc évig jártam ezt az utat virágok közt és varázslatos ünnepségek derűjében, dalolva és táncolva, hegedűszó mellett. Férjem oldalán, aki szeretett, barátok mellett, akik megbecsülték szépségemet és alattvalók fölött, akik örömmel engedelmeskedtek. Mikor eljött a vég, pompás bíbor nyoszolyában leheltem ki lelkemet, mélységes békében, érseki áldás biztosította számomra az örök kegyelmet, s gyermekeim ott tolongtak halálos ágyam körül. S most minden rettegés nélkül várom az ítélet óráját, olyan sírboltban, melynek márványtábláin aranyos betűk hirdetik erényeimet, így beszélt szent Ida és hasonló bölcs tanácsokat suttognak a mai tapasztalt, okos anyák lányuk fülébe, hogy eltereljék figyelmüket a költők szerelmi dalainak túlzásairól. Miután szent Ida ily módon körülfonta Johannát a földi élvezetek és örömök koszorújával s fiatal barátnőnk szeme elé tárta, megszólalt az a másik nő is, aki időközben közeljött, ő így beszélt Johannához: „Szent Liobba vagyok14, a brit szigetek gyermeke éppen úgy, mint te. Vérrokona e föld lelkipásztorának, szent Bonifácnak, atyád barátja, aki e halmok alatt nyugszik itt. Hallhattad kísérőnőimtől, mily örömöket nyújthat ez a világ, ő azonban úgy mutatta be neked házassági és anyai örömeit, a szerelem és a gazdagság élvezeteit, mint a halász a csalétket, úgy vetette oda neked. Ez a lelkiismeretlen kerítőnő elhallgatta mindennek az árát, sok hátrányát a szívesen ajánlott útnak. Kérdezd csak meg, hány könnyet ejtett férje durvasága és gőgössége miatt, menynyit sírt a barát hűtlenségén, mennyi fájdalom járta át a szívét beteg gyermeke ágyánál, és mennyit könnyezett a tükör előtt, amikor liliomos bőre és rózsás arc helyett csak meszes fehérség és csúnya ránc bámult rá vissza? Egészen biztos, hogy azok a szüzek, akik lemondtak a világi életről és egy zárda falai között kerestek menedéket, nem voltak sem balgák, sem fanatikusak. Inkább felismerték, hogy a házasság tele van szenvedéssel és nyomorral, hallották lelkükkel a szülés fájdalmának hasítókiáltásait, vagy a férje által ütlegelt feleség sírását. Tudtak a ráncokról, amelyeket a fájdalom vagy az álmatlan éjszakák vésnek a homlokra. Nem égi jelenség vagy a száraz kenyér megkívánása űzött bennünket a zárdákba, hanem az állapotos asszonyok csúnya látványa. Mert ott béke van, ott a bűvös cellákban lakik az a szabadság, amely nem adatik meg nekünk az életben soha; ott nincs gyermeklárma, káromkodó férj, aki megbontja békénket. Csak, hogy a világ ki ne haljon s ne vonuljon túl sok nő zárdába, csak azért terjesztettük azokat a különös híreket magunkról. Hogy egész éjszaka hideg kövön alszunk, vagy hogy térdelnünk kell mindig, vagy addig kell öntöznünk elszáradt karókat, míg azok megint kivirágzanak. S hogy hamuban hentergünk és kíméletlenül korbácsoljuk egymást. Ugyanígy terjesztik a pénzhamisítók a szellemekről és rossz démonokról szóló híreket azokon a helyeken, ahol mesterkedésüket űzik. Ne félj az apró kétszersülttől, amelyet szent Pachomius után neveztek el15, ne rettenj meg az éjszakai harangszótól, amelyet csak a balgák követnek; ne rettenj viszsza szegényes ruházatunktól, azt nézd, mi rejtőzik e köntös alatt”. S ezzel Szent Liobba lerázta válláról köntösét, és ott állt leheletfinom anyagból szőtt vékony ingjében, amelyen át, hogy a költő, nyelvén szóljak, úgy áttetszettek testének színei, mint ahogy a vérpiros burgundi bor átvilágít a finoman metszett cseh üveg kristályain. Akkor lehajolt a mély álomba merült Johannához, és fülébe súgva, behízelgő hangon folytatta: „Társnőm örömöket és élvezetet ígért neked. De kérdezd meg, zavartalan volt-e az öröme szeretője ölében? Nem figyelt-e inkább remegve minden zajra, mint kedvese édes szavára? S nem taszította-e el őt halottmalványan, valahányszor egy ajtó csikorgóit vagy egy levél megrezdffit? Nem láttál még macskát, amint az asztalra szökik, hogy titkon la,fomározzélk a tejből, félő és ijedt szemmel, nyugtailanul hegyezett füllel, megmerevedő szőrrel és mindig menekülésre készen? Így élvezik ezek a világi hölgyek is a tiltott gyümölcsöt. Ezzel szemben mii félelem nélkül, őrök nélkül magunk körül, magas falakkal és sűrű erdőkkel övezve, a boldogságról csevegve töltjük el a napot, innen mint a Mastiaffkus filozófok. Mikor aztán itt az óra, visszavonultunk cellánkba, és mint lovag a tornára, készülünk saját örömeim tére, hallgatagon és áj totásán. Ezt a kemény, durva csuhát itt, amelyet a balgák a testi kínzás eszközének tartanak, d Jószagú eszenciába mártjuk; a testet addig dörzsöljük amíg rózsássá és érzékennyé lesz a legkisebb érintésre. Akkor megoldjuk hajunkat, és elfedjük a szentek képeit. Télen melegítő tűzfény mellett nyugszunk le, nyáron azonban odaülünk a nyitott ablakhoz, és hallgatjuk a pacsirta szavát. S felcsendül ajkunkon az énekek éneke, átadjuk magunkat édes álmodozásnak, amíg a keresztfolyosó felől nem hangzik fel annak a lépte, akiről álmodunk. A keleti keresztények feltalálták a kettős kolostorokat is, amelyekben az Úr szolgái és Krisztus menyasszonyai ugyanazon tető alatt élnek, csak egyetlen fallal elválasztva. Mi azonban ezt a találmányt tökéletesítettük és nyílásokat vágattunk a falakba, ezeken át barátaink az Urban zavartalanul és veszély nélkül eljuthatnak hozzánk. Mi építettünk először a kolostor kertjében csodás négysarkú házat, amelyekben megszüntetik az anyaság fájdalmait. Mi ültetjük a hódító erika-virágot,17 amely nem tűri, hogy ajkunk elfáradjon. Mi neveljük a csodafüvet, amelyből barátaink új erőt merítenek, miként egykor Antonius a földből. S ne hidd, kedves Johanna, hogy egész életünket a zárdafalak mögé láncolva töltjük, és boldogságunkban csak a fülkék négy fala közé zárt élvezetekhez vagyunk kötve. Olykor ez a kellemes élet is unalmassá válik számunkra, s úgy tűnik ott a vasrácsos cellákban, hogy túl lassú a nap járása. S előfordul, hogy az izmos vitézek kívánatosabbak előttünk, mint az egyszerű szerzetesek. Akkor elhatározzuk, hogy búcsújárást rendezünk valamelyik szent sírjához. Útra kelve, hol palotákba, hol kunyhókba jutunk el, színházat látogatunk és fürdőket, mindenütt szívesen látnak, barátságos arcok tekintenek ránk, és tárt karok fogadnak. Amikor egy ízben eljutottam Nagy Károly udvarába, a császár éppen Hildegarddal való menynyegzőjét ülte.18 Hős lovagok, grófok, nemes hölgyek és egyházfejedelmek tolongtak a nagy aacheni, császári palotában. A költők megénekelték Károly tetteit, színészek és táncosnők megnevettették a nézőket különös álöltözeteikkel, komikus mozdulataikkal. A szerencsekocka pergett és ezüstkancsókból ömlött a bor. Amint azonban fekete ruhám feltűnt valamelyik ajtóban, így kiáltottak mindannyian: „Szent Liobba! Liobba a zárda főnökasszonya!” S otthagyták szerencsekockáikat, az ezüstkupákat és asszonyaikat, s egyszerre körém gyülekeztek. Egyesek köntösöm szélét csókolgatták, mások a lábam nyomát — csak a császár merészkedett kezet csókolni. (Folytatjuk) * 1 11 Szent Liobba, más nevén Liogbytha szent Bonifác rokona volt s ezt németországi útján mindenfelé elkísérte; itt számtalan női kolostort létesített. Olyan szép volt, hogy a legnyersebb szászok és thüringiaiak is térdre borultak előtte, ha találkoztak vele; legalábbis így tartja a legenda. 1. Ezek a kenyérkék mindössze egy unciát nyomtak (kb. 3 dkg.) és állítólag az egyedüli táplálék voltak a középkori kolostorokban. Hogy nevük szentt Pachomiustól ered-e, azt nem tudtam megállapítani." Az első ilyen kolostort szent Pachomius alapította testvére számára. Azóta az összes nyugati kolostorok kettősek voltak. A kolostoroknak volt férfi és női szárnyuk, vastag fal választotta el őket. Csak a templom, a refektórium, az ájtatossági terem volt közös (rossz nyelvek szerint a dormitórium a hálóhelyiség is). Az országokban uralkodó bizonytalan állapotok a sűrű ellenséges támadások tették szükségessé a közös életet, a nők védelmében. Egyes források szerint ez az együttélés sok tekintetben kedvezően járult hozzá az erkölcsök megjavulásához a kolostorokban, mert versengést hozott a jótettekben. Muratori mégis más véleményen van: ő az ördög találmányának nevezi ezeket a kettős kolostorokat. 11 E növények tulajdonságai közismertek. Más csábszert oly módon biztosítottak maguknak a középkor asszonyai, hogy olajjal és mézzel kenték be magukat, aztán meghemperegtek lisztben. A lisztből, amely a testükhöz tapadt, kalácsot sütöttek és ezt kínálták kedvesüknek. ” Szent Liobba, akit Hildegard meghívott, valóban Aachenben időzött. MAGYAR SZÓ 1984. május 31., csütörtök