Magyar Szó, 1984. május (41. évfolyam, 133-148. szám)

1984-05-31 / 148. szám

12 EDVARD KARDET: Vis szigetén Harc az új Jugoszláviáért A drvari légideszant után Tito és a hadsereg vezérkara, valamint a forra­dalom politikai vezetősége Vis szigetére tette át székhelyét. A harctéri esemé­nyeken kívül a politikai vezetésnek akkor, 1944 tavaszától kezdve egyre többet kellett foglalkoznia az új Jugoszlávia jövőjével, sorsával. Történelmi időszak volt, amely sokban sorsdöntő volt Jugoszlávia nemzetei és nemzetiségei életében, nemcsak arra irányuló erőfeszítéseik tekintetében, hogy népfelszabadító mozgal­muk és harcuk elismerésre találjon, egyenjogú legyen és méltó helyet foglaljon el a Hitler-ellenes koalícióban, hanem abban a tekintetben is, hogy megőrizzék az új Jugoszlávia szabadságát és függetlenségét. Ezzel az időszakkal foglalkozik Edvard Kardelj Visszaemlékezéseinek első fejezete. (3) A csetnikek užicei veresége nyilván kínosan érintette a nyugati államok kormányait, amelyek jól tudták, hogy a csetnikek együttműködnek a néme­tekkel, hiszen erre megbízható és konkrét adataik voltak, mégis misszió­kat, összekötő tiszteket küldtek a cset­­nik parancsnoksághoz, és sehogyan sem változtattak politikájukon. Akko­riban a nyugati államok kormányai bizonyára úgy gondolták, hogy a cset­nikek együttműködése a megszállókkal nem veszélyezteti balkáni értékeiket, illetve ebből kevesebb baj származhat, mint abból, hogy a népfelszabadító mozgalom a Jugoszláv Kommunista Párt irányítása alatt terebélyesedjen. Úgy látszik, hogy a németek és az ola­szok is hasonló módon gondolkodtak. Érdekes, hogy Sztálin továbbra is szorgalmazta az együttműködést a csetnikekkel, jóllehet mind Londonban és Washingtonban, mind pedig Moszk­vában nyilvánvaló lett, hogy a csetni­kek megtámadták a partizánokat. 1941-ben és 1942-ben a nyugati kor­mányok kitartóan követelték a csetni­­kektől, mint jugoszláviai szövetsége­seiktől, hogy legfontosabb feladatuk legyen a Népfelszabadító Hadsereg szétzúzása, illetve annak megakadályo­zása, hogy a népfelszabadító mozgalom a Jugoszláv Kommunista Párt irányí­tása alatt bontakozzon ki. Mivel ez a cél lebegett a szemük előtt, a nyugati kormányok a háború kezdetén nem „szörnyülködtek” azon, hogy a csetni­kek összeszűrik a levet a németekkel. Ellenkezőleg, ebben az időszakban a világsajtó, főleg a nyugati lapok a Népfelszabadító Hadseregnek a néme­tekkel, olaszokkal és más megszállók­kal vívott minden csatáját, a felettük aratott győzelmeknek tulajdonította, az ő diadaluknak nyilvánította. Nagy el­vétve, s főleg csak 1942-ben jutottak egyesek hiteles információkhoz, s sze­reztek tudomást arról, hogy a németek ellen nem a csetnikek küzdenek, ha­nem a partizánok. A legreakciósabb nyugati körök innen ilyen módon igyekeztek széles körű politikai támo­gatást kapni Jugoszláviával szembeni elvakult kommunistaellenes politiká­­juknak, amely szöges ellentétben állt a nyugati kormányok igazi háborús ér­dekeivel. 1942 második felében azonban meg­mutatkozott, hogy ennek a kommunista­­ellenes törekvésnek, azaz a jugoszláv népfelszabadító mozgalom megsemmi­sítésének nincs reális alapja. Egyre inkább csökkent a csetnikek politikai hatása és katonai ereje, ugyanakkor pedig rohamosan növekedett a partizá­nok politikai befolyása és fegyveres ereje. Jugoszlávia nagy része felszaba­dult és a néphatósági szervek irányítá­sa alatt állt, miközben a csetnikek tá­boraikban üldögél­tek, a németek és az olaszok oltalmába ajánlva magukat. Emellett világszerte mind többen meg­bízható, hiteles hírforrásokból értesül­tek arról, hogy Jugoszláviában valójá­ban ki is harcol a németek ellen, s ki­paktál velük. Következésképpen kialakult egy po­litikai álláspont amelyet a semlegesség, illetve a látszólagos semlegesség poli­tikájának nevezhetnek. A nyugati álla­mok kormányai igyekeztek érintkezés­be lépni a partizánokkal, noha ingá­tól értetődően nem szakították meg kapcsolataikat a csetnikekkel. Csírája volt ez már a későbbi elgondolásnak, amelynek lényege, hogy a háború be­fejező szakaszában a partizánokat rá­­kényszerítsék arra, hogy a háború előtti Jugoszlávia régi burzsoá politi­kusaival olyan kompromisszumot kös­senek, amely ha nem is adna teljhatal­mat a régi uralkodó osztálynak, de legalább döntő befolyást biztosítana számára az új kormányban, lehetővé téve a kommunisták háttérbe szorítá­sát. Ennek a politikának a megvalósí­tása érdekében Churchillnek kapcsola­tot kellett teremtenie a népfelszabadító mozgalom vezetőségével, legelőbb is nyilván Titóval. Mindez azzal kezdő­dött, hogy Churchill a Népfelszabadító Hadsereg Legfelsőbb Parancsnokságá­hoz, valamint a „köztársasági” főpa­rancsnoksághoz hivatalos katonai kül­döttségeket, azaz összekötő katonai missziókat menesztett, sőt elküldte fiát is. Persze, ezeknek a misszióknak nem volt semmilyen politikai felhatalmazá­suk, nem beszélhettek kormányuk ne­vében, hanem csak katonai parancs­nokságaikat, elsősorban a kairói pa­rancsnokságot képviselték. Ellenben élénk érdeklődést tanúsítottak politikai céljaink és szándékaink iránt, de tájé­koztatást igyekeztek szerezni afelől is, hogy általában milyenek az erőviszo­nyok és behatások az országban. A nyugati országok kormányainak a jugoszláv népfelszabadító mozgalomhoz való viszonyulásának harmadik szaka­sza akkor kezdődött, amikor Churchill, mondhatnám, ráeszmélt, hogy a parti­zánok döntő fölényben vannak és a népfelszabadító mozgalom vezetőségé­nek nem lehet csak úgy parancsolgat­ni, hanem értekezni, tárgyalni kell ve­le. Deakin később elbeszélte, Churchill egy szép napon II. Péter királyhoz küld­te, hogy nyíltan mondja meg neki: sem­milyen más lehetősége sincs a Jugo­szláviába való visszatérésre, mint az AVNOJ 1943. évi második ülése Hatá­rozatának idevágó kitétele értelmében, miszerint a királyság sorsát, azaz a ki­rályság vagy köztársaság kérdését ma­ga a nép dönti majd el demokratikus módon, a háború után. Arra, hogy II. Péter hazamehessen, pusztán egy, de csak egy elméleti lehetőség van, éspe­dig az, hogy szorgalmazza a megegye­zést, illetve közös kormány létesítését: a londoni királyi kormány, valamint a Jugoszláv Nemzeti Felszabadító Bizott­ság tagjaiból. Churchill valószínűleg már akkor tudatában volt annak, hogy az AVNOJ második ülése Határozatának szóban forgó kitétele a jugoszláv királyság végleges eltörlését jelenti, de azért egészen a háború végéig nyomást gya­korolt ránk, hogy találjunk valamilyen megoldást, s jussunk megállapodásra Péter királlyal. Valószínűleg felbátorí­totta Sztálin magatartása is, aki szin­tén rá akart venni bennünket, hogy kössünk valamilyen, ha mindjárt ideig­lenes egyezséget is Péter királlyal, s a londoni menekült kormánnyal. Ki tud­ja, hogy Sztálin szántszándékkal szo­rongatott-e bennünket, vagy csupán a látszat kedvéért, hogy engedményeket tegyen nyugati szövetségeseinek a Hit­ler-ellenes koalícióban. Meggyőződésem, hogy azt a megoldást forgatta fejében, amely Románia esetében lehetségesnek látszott. Nem fogta fel, hogy Jugoszlá­viában merőben más volt a helyzet, mint Romániában. Nyilván nekünk is érdekünkben állt, hogy valamilyen kompromisszumra jussunk, amely, ha a lényeget nézve nem is, legalább külsőleg kielégítené a nyugati államok követeléseit. Az volt a benyomásunk, hogy maga Churchill is így képzelte el a dolgot, mint azt Dea­­kinnal folytatott beszélgetése is sej­tette. (Folytatjuk) E. D. RHOIDIS Johanna ír­ásnesszségfe Nőpápa a Vatikán trónusán (5.) Te szegény vagy, igaz, nincs házad, sem otthonod, csa­k ez a pár rongy itt a testeden. De szegény voltam én is, mielőtt Eckbert gróf hitvese lettem. S rálehettem megdermedt kezemre fagy idején, hogy megmelegedjen. Nem volt, csak a rózsás két ajkam, de ez volt a va­­gyonom, velük szereztem aztán gazdag­ságot, megbecsülést, velük szereztem szent híremet. Légy mindig vidám, kedves Jo­hanna! Hiszen te szép vagy, mint a fa­kadó bimbó, okos vagy, mint Hinkmar bölcs könyve és ravasz vagy, mint a Fe­kete-erdők rókája. E három képességed­del mindent megszerezhetsz, ami az éle­tet kellemessé teszi. De maradj a meg­kezdett ösvényen, és hagyd a balgákat, hágjanak ők magas csúcsok felé. Keress egy férfit, aki nevét adja és szép spanyol papucskákat melléje. Szerezz barátokat, hogy legyen, aki csókkal illesse aprópa­­pucskáid. Szülj gyermekeket, hogy meg­vigasztaljanak, s hogy öregségedre is le­gyen örömöd. Csak ez az út, egyedül ez az út vezet a boldogságba. Harminc évig jártam ezt az utat virágok közt és va­rázslatos ünnepségek derűjében, dalolva és táncolva, hegedűszó mellett. Férjem oldalán, aki szeretett, barátok mellett, akik megbecsülték szépségemet és alatt­valók fölött, akik örömmel engedelmes­kedtek. Mikor eljött a vég, pompás bíbor nyoszolyában leheltem ki lelkemet, mély­séges békében, érseki áldás biztosította számomra az örök kegyelmet, s gyerme­keim ott tolongtak halálos ágyam körül. S most minden rettegés nélkül várom az ítélet óráját, olyan sírboltban, melynek márványtábláin aranyos betűk hirdetik erényeimet, így beszélt szent Ida és hasonló bölcs tanácsokat suttognak a mai tapasztalt, okos anyák lányuk fülébe, hogy elterel­jék figyelmüket a költők szerelmi dalai­nak túlzásairól. Miután szent Ida ily módon körülf­on­ta Johannát a földi élvezetek és örömök koszorújával s fiatal barátnőnk szeme elé tárta, megszólalt az a másik nő is, aki időközben közeljött, ő így beszélt Johan­nához: „Szent Liobba vagyok14, a brit szigetek gyermeke éppen úgy, mint te. Vérrokona e föld lelkipásztorának, szent Bonifácnak­, atyád barátja, aki e halmok alatt nyug­szik itt. Hallhattad kísérőnőimtől, mily örömöket nyújthat ez a világ, ő azon­ban úgy mutatta be neked házassági és anyai örömeit, a szerelem és a gazdagság élvezeteit, mint a halász a csalétket, úgy vetette oda neked. Ez a lelkiismeretlen kerítőnő elhallgatta mindennek az árát, sok hátrányát a szívesen ajánlott útnak. Kérdezd csak meg, hány könnyet ejtett férje durvasága és gőgössége miatt, meny­nyit sírt a barát hűtlenségén, mennyi fáj­dalom járta át a szívét beteg gyermeke ágyánál, és mennyit könnyezett a tükör előtt, amikor liliomos bőre és rózsás arc helyett csak meszes fehérség és csúnya ránc bámult rá vissza? Egészen biztos, hogy azok a szüzek, akik lemondtak a vi­lági életről és egy zárda falai között ke­restek menedéket, nem voltak sem bal­gák, sem fanatikusak. Inkább felismer­ték,­ hogy a házasság tele van szenvedés­sel és nyomorral, hallották lelkükkel a szülés fájdalmának hasító­­kiáltásait, vagy a férje által ütlegelt feleség sírását. Tud­tak a ráncokról, amelyeket a fájdalom vagy az álmatlan éjszakák vésnek a hom­lokra. Nem égi jelenség vagy a száraz kenyér megkívánása űzött bennünket a zárdákba, hanem az állapotos asszonyok csúnya lát­ványa. Mert ott béke van, ott a bűvös cellákban lakik az a szabadság, amely nem adatik meg nekünk az életben soha; ott nincs gyermeklárma, káromkodó férj, aki megbontja békénket. Csak, hogy a vi­lág ki ne haljon s ne vonuljon túl sok nő zárdába, csak azért terjesztettük azo­kat a különös híreket magunkról. Hogy egész éjszaka hideg kövön alszunk, vagy hogy térdelnünk kell mindig, vagy addig kell öntöznünk elszáradt karókat, míg azok megint kivirágzanak. S hogy hamu­ban hentergünk és kíméletlenül korbá­csoljuk egymást. Ugyanígy terjesztik a pénzhamisítók a szellemekről és rossz dé­monokról szóló híreket azokon a helye­ken, ahol mesterkedésüket űzik. Ne félj az apró kétszersülttől, amelyet szent Pachomius után neveztek el15, ne rettenj meg az éjszakai harangszótól, amelyet csak a balgák követnek; ne rettenj visz­­sza szegényes ruházatunktól, azt nézd, mi rejtőzik e köntös alatt”. S ezzel Szent Liobba lerázta válláról köntösét, és ott állt leheletfinom anyag­ból szőtt vékony ingj­ében, amelyen át, hogy a költő, nyelvén szóljak, úgy áttet­szettek testének színei, mint ahogy a vér­piros burgundi bor átvilágít a finoman metszett cseh üveg kristályain. Akkor le­hajolt a mély álomba merült Johannához, és fülébe súgva, behízelgő hangon foly­tatta: „Társnőm örömöket és élvezetet ígért neked. De kérdezd meg, zavartalan vo­lt-e az öröme szeretője ölében? Nem figyelt-e inkább remegve minden zajra, mint ked­vese édes szavára? S nem taszította-e el őt halottm­alványan, valahányszor egy ajtó csikorgóit vagy egy levél megrezdffit? Nem láttál még macskát, amint az asztal­ra szökik, hogy titkon la,fomározzélk a tej­ből, félő és ijedt szemmel, nyugtailanul hegyezett füllel, megmerevedő szőrrel és mindig menekülésre készen? Így élvezik ezek a világi hölgyek is a tiltott gyümöl­csöt. Ezzel szemben mii félelem nélkül, őrök nélkül magunk körül, magas falak­kal és sűrű erdőkkel övezve, a bol­dogságról csevegve tölt­jük el a napot, innen mint a Mastiaffk­us filozóf­­ok. Mikor aztán itt az óra, visszavonultunk cellánkba, és mint lovag a tornára, készülünk saját örömeim tére, hallgatagon és áj totásán. Ezt a kemény, durva csuhát itt, amelyet a balgák a testi kín­zás eszközének tartanak, d Jószagú eszen­ciába mártjuk; a testet addig dörzsöljük amíg rózsássá és érzékennyé lesz a leg­kisebb érintésre. Akkor megoldjuk hajun­kat, és elfedjük a szentek képeit. Télen melegítő tűzfény mellett nyugszunk le, nyáron azonban odaülünk a nyitott ab­lakhoz, és hallgatjuk a pacsirta szavát. S felcsendül ajkunkon az énekek éneke, átadjuk magunkat édes álmodozásnak, amíg a keresztfolyosó felől nem hangzik fel annak a lépte, akiről álmodunk. A ke­leti keresztények feltalálták a kettős ko­lostorokat is, amelyekben az Úr szolgái és Krisztus menyasszonyai ugyanazon tető alatt élnek, csak egyetlen fallal elvá­lasztva. Mi azonban ezt a találmányt tö­kéletesítettük és nyílásokat vágattunk a falakba, ezeken át barátaink az Urban zavartalanul és veszély nélkül eljuthat­nak hozzánk. Mi építettünk először a ko­lostor kertjében csodás négysarkú házat, amelyekben megszüntetik az anyaság fáj­dalmait. Mi ültetjük a hódító erika-virá­got,17 amely nem tűri, hogy ajkunk el­fáradjon. Mi neveljük a csodafüvet, amelyből barátaink új erőt merítenek, miként egykor Antonius a földből. S ne hidd, kedves Johanna, hogy egész életünket a zárdafalak mögé lánco­lva tölt­jük, és boldogságunkban csak a fülkék négy fala közé zárt élvezetekhez vagyunk kötve. Olykor ez a kellemes élet is unal­massá válik számunkra, s úgy tűnik ott a vasrácsos cellákban, hogy túl lassú a nap járása. S előfordul, hogy az izmos vitézek kívánatosabbak előttünk, mint az egyszerű szerzetesek. Akkor elhatározzuk, hogy búcsújárást rendezünk valamelyik szent sírjához. Útra kelve, hol palotákba, hol kunyhókba jutunk el, színházat láto­gatunk és fürdőket, mindenütt szívesen látnak, barátságos arcok tekintenek ránk, és tárt karok fogadnak. Amikor egy íz­ben eljutottam Nagy Károly udvarába, a császár éppen Hildegarddal való meny­­nyegzőjét ülte.18 Hős lovagok, grófok, ne­mes hölgyek és egyházfejedelmek tolong­tak a nagy aacheni, császári palotában. A költők megénekelték Károly tetteit, színészek és táncosnők megnevettették a nézőket különös álöltözeteikkel, komikus mozdulataikkal. A szerencsekocka pergett és ezüstkancsókból ömlött a bor. Amint azonban fekete ruhám feltűnt valamelyik ajtóban, így kiáltottak mindannyian: „Szent Liobba! Liobba a zárda főnök­asszonya!” S otthagyták szerencsekockái­kat, az ezüstkupákat és asszonyaikat, s egyszerre körém gyülekeztek. Egyesek köntösöm szélét csókolgatták, mások a lábam nyomát — csak a császár merész­kedett kezet csókolni. (Folytatjuk) * 1­­­ 11 Szent Liobba, más nevén Liogbytha szent Bonifác rokona volt s ezt németországi út­ján mindenfelé elkísérte; itt számtalan női kolostort létesített. Olyan szép volt, hogy a legnyersebb szászok és thüringiaiak is térdre borultak előtte, ha találkoztak vele; legalábbis így tartja a legenda. 1. Ezek a kenyérkék mindössze egy unciát nyomtak (kb. 3 dkg.) és állítólag az egye­düli táplálék voltak a középkori kolosto­rokban. Hogy nevük szentt Pachomiustól ered-e, azt nem tudtam megállapítani.­­" Az első ilyen kolostort szent Pachomius alapította testvére számára. Azóta az összes nyugati kolostorok kettősek voltak. A kolos­toroknak volt férfi és női szárnyuk, vastag fal választotta el őket. Csak a templom, a refek­­tórium, az ájtatossági terem volt közös (rossz nyelvek szerint a dormitórium a hálóhelyiség is). Az országokban uralkodó bizonytalan ál­lapotok a sűrű ellenséges támadások tették szükségessé a közös életet, a nők védelmében. Egyes források szerint ez az együttélés sok tekintetben kedvezően járult hozzá az erköl­csök megjavulásához a kolostorokban, mert versengést hozott a jótettekben. Muratori még­is más véleményen van: ő az ördög találmá­nyának nevezi ezeket a kettős kolostorokat. 11 E növények tulajdonságai közismertek. Más csábszert oly módon biztosítottak ma­guknak a középkor asszonyai, hogy olajjal és mézzel kenték be magukat, aztán meghempe­regtek lisztben. A lisztből, amely a testükhöz tapadt, kalácsot sütöttek és ezt kínálták ked­vesüknek. ” Szent Liobba, akit Hildegard meghívott, valóban Aachenben időzött. MAGYAR SZÓ 1984. május 31., csütörtök

Next