Magyar Szó, 1984. június (41. évfolyam, 149-163. szám)

1984-06-03 / 151. szám

$984. Június 3., vasárnap MAGYAR SZÓBELPOLITIKA Már a kocsmámét is becsapták Mostanában már nincs olyan nagy keletje a külföldi valutának, mint régebben, amikor már a pat­togatott kukoricát is márkáért kezdték árusítani, arról nem is szólva, hogy traktort, kombájnt vagy éppen tehenet dinárért nem is lehetett venni. Az új pénzpoli­tika és a stabilizációs intézkedések a külföldi valutát kitiltották a belső kereskedelmi forgalomból és a dinárt jelölték ki az ország egyetlen fizetési eszközéül. De van, aki azt állítja, hogy még akadnak olyan ügyvédek, akik a felek kérésére az ingatlan adásvé­telénél két szerződést készítenek, a­z egyiket dinárban,, a másikat már­kában. A bíróságon persze csak az előbbit hitelesítik és mutatják fel. Szó ami szó, valóban megcsap-­j­­ant a dollár, a márka és a schil­­­­ling iránti érdeklődés és kereslet­­ a feketepiacon. A történet, amit­­ mások okulására akarok elmonda-­ ni még a korábbi devizaáradatú időszakban esett meg, de azt hi­szem, hogy még ma is előfordul­hat ilyesmi. Nem árt tanulni be­lőle. Egyik var­­da­sági város kisven­­déglőjében kezdődik a történet, ahol italozás mellett az emelerek könnyein kötnek ismeretséget és lesznek hiszékenyek. Még a kocs­­mák­osné is, aki egyben a tu­t­ati is, és aki most serényen szolgálná fel a megrendeléseket és mindenkihez van egy-két szép szarva és mosolya. Ha ke® még németül is szót tud érteni a vendéggel,­­mert odakint kereste meg a kiskocsma árát és megtanult egy ki­csit németül. — Bizony rá is ment a vendég­lőre mag a berendezésre minden megtakarított márkám — mondja sajnálkozva. — Pedig milyen jól jönne most még tízezer egy mély­hűtőre, mert dinárért nem árulnak ilyesmit. —­ Én is ilyen bajban vagyok — feról közbe az egyik vendég. — Kikindián akarta­m autót vásárolni, de amikor meghallották, hogy csak dinárom van, szóba sem akartak velem állni. Nekem is éppen még tízezer márkára volt mi a szükségeim, mert a többi már összejött az új kocsihoz, az Opel-Comodorhoz. — Ne csak vigyázzon, ho­gy a végén meg ne harapja egy rendőr komondor — jegyzi meg erresen­­ valaki a sarki asztalnál, akire bi-­­ cikli, nem autó vár kint a vendég­lő előtt —, mert­, ha nem tudná, tilos a devizával kereskedni. A múltkor olvastam a­z újságban, hogy valakit emiatt, fél évre ítél­tek és még a dollárokat is elko­bozták tőle. — Mesebeszéd az ilyen ijesztge­­­tés! — szól a szakállas férfi — Nincs az tiltva. Ma már a fagy­laltot is márkáért adják, és a gye­rekek is devizával játszanak az utcán. Csak legyen belőle elég. Én is kint voltam öt évig Német­be, keményen megdolgoztam érte, de most van belőle jócskán a fo­lyószámlámon. Nem is dolgozom semmit, csak időnként felveszek és eladok néhány márkát és úgy élek, mint Marci Hevesen, akarom mon­dani Zomborban. — Akkor maga az én emberem!­­— csapja össze örömében a tenye­rét a kocám áros né. — Adjon el nekem tízezret — Nekem is éppen annyira vo­l­­na szükségem — jelentkezett az­ autóra devizagyűjtő vendég is. — Hát nem tudom, most épi nem nincs szükségem dinárra — mond- t­­a fontoskodva, márkáit kelletve a ’ szemüveges ember. — Ám, ha jól, megfizetik az árát, felvehetek né­­hány ezer márkát a bankban, de­­ csak azzal a feltétellel, ha előre kifizetik. — Előre!? — hökkennek meg mind a ketten. —­ Tartozom ugyanis az egyik banktisztviselőnek, aki éppen a de­vizaosztályon dol­gozik. Két hold földet vettem tőle, de még nem mondta, hogy pénz nélkül többet ne tegyem a lábam a bankba. — Jól van, no — enyhül meg mind a kettő. — Itt van ISO ezer dinár — veszi ki a kocsmárosné a pénzt a kasszából. L I— Ezen má­r ne múljon — ad-­­ja át a­z alartóváltományos ember is a tízezer márkáért járó összegeit. És hogy ne szaap­arí­tsuk a szót, a szemüveges férfi átveszi a 301 ezer dinárt és mind a hárman e­l­­indulnak a bankba a márkáért. Amikor azonban a bankkal szem­ben levő cukrászda elé érnek, a sz­emüveges hirtelen megáll. — Tudják mit! Maguk menjenek be a cukrászdába, igyanak meg egy feketét és én addig felveszem a márkát, meg kifizetem a föld árát is. Nem jó az, ha sokan le­szünk ott, m­ég majd valakinek szemet szúr és feljelent bennün­ket. Rá is hallgattak és leültek a cukrászdában. Már megitták e második kávét is, elmúlt fél óra, elmúlt egy óra, de a szemüveges csak nem jön vissza. A kocsmákros­­né és az autós ember türelmét vesztve átmegy a bankba, de az újdonsült ismerősük sehol! A banktisztviselők sem láttak ilyen kinézésű alakot. Hoszú valamelyi­kük földet adott el neki? Szó sincs róla, ők is szívesen vásárolnának földet. A két becsapott ember lassan, de annál fájdalmasabban döbben rá, hogy a szemüveges lóvá tette őket és meglógott a 300 ezer dinárral. Egy darabig tanakodnak, hogy mi tévék legyenek és, habár nem nyugodt a kiismerettel, feljelen­tést tesznek ellene a rendőrségen. Hónapok elteltével, körözés után kerül elő a szélhámos csaló. A ha­táron túl, külföldön akadtak nyo­mára, ahol mind elverte a könnyen szerzett dinárokat. Még mondja valaki, hogy külföldön nincs ke­letje a mi pénzünknek! Haziatdlon­­­olésa után bíróság elé állították és egy évet ka­pott csalásért és til­tott devizakereskedelemért. Mégis­­csak igaza vett a biciklis ember­nek ... Sajnos a kocsmárosné és az au­tós emberünk sem úszta meg azzal, ho­gy tanúként hallgatták ki őket a tárgyaláson, mert az ügyész el­emük is vádat emelt tilos deviza­kereskedelemben való részvétel miatt, és a bíróság őket is bűnös­nek találta és elítélte. Nem börtön­be, hanem húsz-húszezer dináros pénzi büntettésre. Nekik azonban nem a büntetés jár annyira, hanem az a 180 ezer dinár, amennyivel a szemüveges lecsapta őket. De hát ez is hozzá­­artozik a dinár és a társadalmi erkölcsök megszilándításához. SZERDA Sándor :|­I indig ilyen házról ábrándoz- J\/Ј tam, egy nagy házról, ahol bőven elférünk, ahol­ min­dennek tudok helyet csinálni, ahol egy fedél alatt van minden, kam­ra, szerszámosműhely, de még a pince is. Tudtam, hogy vannak ilyen házak szép nagy kerttel, ahova majd én beveszem maga­mat, és nem törődünk többet a világgal. Azt mondtam a felesé­gemnek: nézd, békám, ha én egy­szer szert teszek egy ilyen ked­vemre való házra, onnan minket ki nem ver még a jégeső sem. Ez az a ház, később megmuta­tom a kertet is. Itt van három szoba, konyha, akkora kamra, hogy raktárnak is beillene, hosz­­szú, széles gang, a gangból nyí­lik a pince, olyan pince — aztán majd lemegyünk —, hogy puska­port lehetne benne tartani, ösz­­szesen tizenhárom lyuk­ lyuk van ebben a házban, amit mi építet­tünk bele, az egyedül a fürdőszo­ba. Tíz évvel öregebb nálam, 1913- ban épült, de még mindig jobb állapotban van, mint az, ame­lyiket tegnapelőtt csaptak össze. Nézze meg ezeket az ajtókat, ab­lakokat! Aki ezeket csinálta, het­venegy évvel ezelőtt, az nemcsak hogy értett a mesterségéhez, de adott is rá. Nem kell messzire mennünk, itt van szemben ve­lünk az a ház, tavaly lett kész, átkozódik a gazdája, kiadta a rengeteg pénzt és meg lehet néz­ni, milyen gyatra munkát, vé­geztek ott az asztalosok. Azon a pénzen, amit ezért ad­tunk, mi is építhettünk volna újat, igaz, nem ekkora portán, csak olyan kicsin, amilyenen épp hogy csak megfordulhat egy autó. Nekem pont egy ilyenre fájt a fogam mindig, mint ez. Most már azért meg-meg­kérdezem magam­tól: nem volt túlságosan nagy az étvágy? Tizenegy évet voltam kint, tá­vol a családtól, már betöltöttem a negyvenötöt, amikor kimentem. Betöltöttem a negyvenötöt, de még mindig házbérben laktunk, és ak­kora kertünk se volt, amek­korában bukfencet lehetett volna vetni. Pedig az akarat megvolt. Egy szép, nagy ház, nagy kerttel. Én mindjárt nagyot szerettem volna, éppen ilyet, mint ez. Nekem kint nem volt arany­életem, mint ahogy sokan eldi­csekednek vele, igaz, én ott is leg­alul voltam, lent a csatornákban, azt építettük állandóan, a város csatornahálózatát. Azt mondják, ugye, hogy Némtország gazdag ország, és tényleg az, gép, tech­nika mindenütt, de azért a lapát bizonyos munkakörökben még ott is mindig használatos. Igaz, én a tizenegy esztendő alatt nem lát­tam, hogy a lapát nyelét német ember megfogta volna. Nekem idehaza is örök életemben a kapa meg a lapát volt a szerszámom, nem lepődtem meg, mikor kint is a lapátot nyomták a kezembe. Sejtettem, hogy nem bársonyszék­be fognak beültetni. Elég az hozzá, hogy a tizenegy évi keresetemből vettük azt a há­zat az egy hold kerttel, meg még maradt is valamennyi pénzünk. Amikor megcsináltuk a szerző­dést, és ide beköltöztünk, azt mondtam az anyjukom­nak: no, hékám, néhány év múlva itt, meglátod paradicsom lesz! Meg­mutatjuk a falunak, hogy mi eb­ből az egy hold kertből többet kihozunk, mint más tíz holdból. Betöltöttem az ötvenhatot, de komolyan mondom, úgy éreztem, csak most kerültünk össze, most kezdjük az életünket. Megbolon­­dítja az embert a boldogság. Egy­más nyakába borultunk az anyju­kommal és sírtunk. Ez, ami­­ van, ezek a falak, ez, ami a fe­jünk fölött van meg ami a lábunk alatt, mind a miénk. Innen már nem kell hurcolkodnunk sehová. Itt minden a mienk, és ami a leg­fontosabb, nem tartozunk senki­nek egy garassal se. Rögtön az első tavaszon hozzá­fogtunk és beültettük az egész kertet fokhagymával. Ez akkora munka volt, hogy mire az utolsót is elduggattuk, az, amit az első nap elduggattunk már bújni kez­dett. A sok csúszástól-mászástól úgy megkeményedett, a térdün­kön a bőr, mint a bocskortalv. Csak néztek bennünket a szom­szédok. Megbolondultak ezek a Simonék? Ketten egy hold fok­hagymát elduggatni, erre ezt még nem próbálta meg senki. Na, az­tán ezt meg is kellett kapálni néhányszor, s megint kétrét gör­nyedve, térden csúszva. Simonék számolják a göröngyöket! Hát majdnem úgy festett a dolog. De amikor a hagymát fölszedtük, és elszállították, a pénzt már köny­­nyebb volt számolni, mert bent az asztalnál számolgattuk az anyju­­kommal, és nagyon meg voltunk elégedve a munkánkkal. A pénzt három részre osztot­tuk egyik része ment a gyere­keknek, a másikat félretettük, a harmadik, legkisebb részét pedig fogtuk, és életünkben először el­mentünk először pihenni, fürdőbe. A következő évben ismét neki­álltunk, jobban mondva nekiha­saltunk a fokhagymának. Ez nem olyan portéka, ami az ember nya­kán maradhat, ebből nem lehet eleget termelni, nemcsak kolbász­ba jó, gyógyszernek is, hát szépen ment a fokhagyma, a harmadik évben is nekifogtunk, ekkor tör­tént, hogy egy reggel nem tudok fölkelni az ágyból. Nem mozdul a térdem. Az utóbbi években érez­tem, hogy fájogat, nem is csodál­koztam, fél életem,et gödrökben töltöttem, az a csoda, hogy még moccanni tudok, megette a csont­jaimat a hideg, a nyirok, a sár, hát, most a térdeimet, úgy látszik, teljesen megette, egyszerűen nem tudom őket megmozdítani. Szóval meg vagyok lőve. Pi­henésre ítéltek az orvosok, alig­hanem örökös pihenésre, amibe ugyan én nem nagyon akartam beletörődni, de a berozsdá­sodott térdeim rákényszerítenek. Az idén, a feleségem két napszámossal még teleduggatta a kertet fok­hagymával, később megnézhetjük, de alighanem ez lesz az utolsó esztendő, mert ha a házra meg a kertre lesz vevő, mi egy kisebbe költözünk, négy évvel ezelőtt nem is lett volna tán szabad nekivág­nunk ennek, de nagy volt az ét­vágy, mindig ilyen házról ábrán­doztam, szép nagy kerttel, most meg, mikor végre megvan, nem bírunk vele, belerokkantunk. Pedig már megszoktuk a szom­szédokat, ők is minket. Rossz lesz innen elmenni. Már berendeztem a pincét, hordókat csináltattam, a szőlő épp az idén fordul termőre. Más örül majd annak is... NÉMETH István : Fokhagymáskert ÁCS József szövegrajza Munkakerülők Nem szeret dolgozni, ezt mindenki tudja róla, ő maga is mondja. Komo­lyan és tréfálkozva. Társaságban nem­egyszer mesélte már maga kitalálta viccét. „Ha eszel, hajolj előre, hogy le ne edd magadat. Ha iszol, hajolj hátra, hogy minél könnyebben lemenjen. Ha dolgozol, hajolj félre, hogy más is oda­­férjen.” Hanem, hogy az ilyen embert még a bíróság a védelmébe vegye?! Ebbe nem tudtak a többiek beletörőd­ni. A bíróság azzal zárta le jogerősen az ügyet, hogy a felmondás szabálytalan volt. Ezt a léhűtőt,­ ezt a műh­aszna do­­logkerülőt vissza kell venni, sőt visz­­szamenőleg a keresetét is ki kell fizet­ni. Tizenegy hónapig tartott, amíg az ügy a bíróságon befejeződött, ő az idő alatt semmit nem csinált, csak járt a tárgyalásokra és arról beszélt, hogy a felmondás nem volt szabályos. Most ki kell neki fizetni tizenegyszer 12­­43 dinárt. A munkaszervezet jogásza referált a munkástanács ülésén a bíróság dönté­séről. Az emberek mélységesen elítél­ték magukban a bíróságot, föl nem tudták fogni, hogyan helyezhette visz­­sza a huzalgyárba azt a köszörűst, ami­kor mindenki tudja róla, hogy valóban nem szeret, nem is akar tisztességesen dolgozni. A munkástanácsban tehát mindenki egyetértett a munkaszervezet jogászával.­­ Kötekedhetnénk még vele, kifogást emelhetnénk a havi járandóságának megállapítása ellen, de én azt javaslom, hogy hagyjuk abba, a végén úgyis ki kell fizetni. Inkább vegyük vissza és éljen Itt tovább a nyakunkon ez a do­­logkerülő. Mi meg foglalkozzunk értel­mes dolgokkal. Ha már őt is el kell tar­tanunk, hadd éljen a zsírunkon. — Úgy a jogász. Érvelése hatott, mint általá­ban is. Az embert visszavették, a kere­setét visszamenőleg kifizették, és ma­radt ennyiben az ügy. Meg persze ma­radt a vélemény is, hogy a társult munka bírósága a tisztességtelenek pártján áll. Az olyanokat védelmezi, akik a többiek vérét szívják. Összetalálkozott a bíróval a munkás­­tanács egyik tagja egy gyűlésen. Any­­nyira a begyében volt ez utóbbinak a munkakerülő esete, mert azóta a buzai­ gyárban már köztudomásúvá vált, hogy a bíróság a dolgokerülőket pártolja, hogy nem állta ki szó nélkül: — A héten hány gazemberrel terhel­ted a dolgozókat? Annyira durva volt a kérdés, hogy a bíró föl sem fogta, mire kellene érte­nie. Csak kellemetlen szóváltás után vált előtte világossá, hogy a köszörűs ügyéről van szó. De ez már csak akkor derült ki, amikor a gyűlés megkezdő­dött. A bíró nem figy­elte, mi történik a teremben. Annyira dühítette az eset, hogy állandóan ez forgott a fejében. A szakszervezet és a stabilizáció — ez volt a gyűlés témája. A huzalgyár munkástanácsának tagja fölszólalt és — ekkor már odafigyelt a bíró is, de oda ám! A köszörűs esetét mesélte. Azzal kezdte, hogy a köszörűs nyolc évvel ez­előtt került a gyárba, azóta állandó té­mája a munkástanács üléseinek. Beidéz­ték már, beszéltek vele, intették, nem ért semmit. Napokon át nem jelent meg a munkahelyén. Ha egy jó mér­kőzés volt a fővárosban, ő fogta magát és elutazott, a délutáni műszak pedig a szerszámélesítő nélkül maradt. Két gyermekére való tekintettel eddig nem rúgták ki. Tavaly betelt a pohár, ami­kor az igazgató rajtakapta, hogy mun­kaidő alatt a sarki kocsmában sakko­zik. Az igazgató a gyár üzletfeleivel tartózkodott ott. Már ismerte a köszö­rűst és sejtette, hogy valami balhé lesz. I,ezt is, mert másnap a műszaki refe­rált, hogy a délelőttiek előző nap me­gint lázongtak, mert maguknak kellett a szerszámot élesíteniük, a köszörűs nem volt sehol. — Erről többet nem akarok­­ hallani. Rúgjátok ki. A jogász előadta az ügyet a munkás­­tanácsnak és az embernek felmondtak. Ezt így sorjában előadta a huzalgyá­­ri dolgozó a községi szakszervezeti gyű­lésen és tetézte is. A bíró már tűkön áll, alig várja, hogy a történet véget érjen és soron kívül szót kapva kont­rázhasson, mert nem lehet szó nélkül hagyni az esetet. — Ezt az embert most a bíróság visz­­szaültette a nyakunkra. Nem kimondot­tan a stabilizáció elleni intézkedés? A bíró szót kapott és elmondott egy­­­mást. Ennek az a lényege, hogy ami­kor a köszörűs a bírósághoz fordult, azt állította, hogy a munkaszervezetnek nincs fegyelmi szabályzata, őt önkénye­sen bocsátották el, fegyelmi eljárást tulajdonképpen nem is folytattak le, hanem csak beidézték, kihallgatta a jogász és közölte vele, hogy többet ne is menjen dolgozni. A bíróság kérte a munkaszervezetet, hogy juttassa el hoz­zá a fegyelmi szabályzatot és a fegyel­mi eljárás után hozott határozatot. Jó két hónapba telt, amíg kapott valami­lyen iratokat. A fegyelmi szabályzatnak minősített valamiről kiderült, hogy egy sebtében összetákolt iromány, amelyet a jogász állított össze, utólag. A fel­mondási végzésben nem volt föltüntet­ve milyen vétségért, ki és mikor hoz­ta a büntetésről a határozatot. A bíró­ság sem bocsátkozott annak mérlegelé­sébe, hogy a köszörűs valóban munka­kerülő-e, hanem egyszerűen megállapí­totta, hogy a felmondásnak nem volt jogalapja. A bíró után ismét a huzalgyár embe­re szólt. Beszédéből kiderült, hogy a gyárban a bíróság döntését ismerik, de azt nem tudják, hogy miért döntött úgy, ahogyan, mert a jogász nem ol­vasta föl az Indoklást. Természetesen arról sem értesülhettek, hogy a bíró­ság szinte számonkéri miért nincs fe­gyelmi szabályzatuk. Sokáig, feltűnően sokáig elidőztek a szakszervezeti gyűlésen a huzalgyár és a köszörűs eseténél. Már nem csak ró­luk volt szó, hanem sokkal többről. Megállapították, hogy a köszörűs való­ban munkakerülő, hogy visszaél helyzettel, mert formai mulasztásokra hivatkozva ingyenélősködik. De egyér­telműen kiderült, hogy aki ezt lehető­vé teszi, aki nem törődött a formasá­gok betartásával, az legalább akkora nikha­l, mint maga a köszörűs A kü­lönbség csupán annyi, hogy róla min­denkinek jó a véleménye, nem tekin­tik munkakerülőnek, sőt, olyan ember hírében, áll, aki védelmezi a gyár dol­gozóinak érdekeit, ha kell, akár a tár­sult munka bíróságával szemben is Vagy ha nem is sikerül a munkásosz­tály érdekét megvédenie, de legalább hangos szóval elmarasztalja a bírósá­got, amiért rosszul végzi a munkáját. MATUSKA Márton is

Next