Magyar Szó, 1984. június (41. évfolyam, 149-163. szám)
1984-06-03 / 151. szám
$984. Június 3., vasárnap MAGYAR SZÓBELPOLITIKA Már a kocsmámét is becsapták Mostanában már nincs olyan nagy keletje a külföldi valutának, mint régebben, amikor már a pattogatott kukoricát is márkáért kezdték árusítani, arról nem is szólva, hogy traktort, kombájnt vagy éppen tehenet dinárért nem is lehetett venni. Az új pénzpolitika és a stabilizációs intézkedések a külföldi valutát kitiltották a belső kereskedelmi forgalomból és a dinárt jelölték ki az ország egyetlen fizetési eszközéül. De van, aki azt állítja, hogy még akadnak olyan ügyvédek, akik a felek kérésére az ingatlan adásvételénél két szerződést készítenek, az egyiket dinárban,, a másikat márkában. A bíróságon persze csak az előbbit hitelesítik és mutatják fel. Szó ami szó, valóban megcsap-jant a dollár, a márka és a schilling iránti érdeklődés és kereslet a feketepiacon. A történet, amit mások okulására akarok elmonda- ni még a korábbi devizaáradatú időszakban esett meg, de azt hiszem, hogy még ma is előfordulhat ilyesmi. Nem árt tanulni belőle. Egyik vardasági város kisvendéglőjében kezdődik a történet, ahol italozás mellett az emelerek könnyein kötnek ismeretséget és lesznek hiszékenyek. Még a kocsmákosné is, aki egyben a tutati is, és aki most serényen szolgálná fel a megrendeléseket és mindenkihez van egy-két szép szarva és mosolya. Ha ke® még németül is szót tud érteni a vendéggel,mert odakint kereste meg a kiskocsma árát és megtanult egy kicsit németül. — Bizony rá is ment a vendéglőre mag a berendezésre minden megtakarított márkám — mondja sajnálkozva. — Pedig milyen jól jönne most még tízezer egy mélyhűtőre, mert dinárért nem árulnak ilyesmit. — Én is ilyen bajban vagyok — feról közbe az egyik vendég. — Kikindián akartam autót vásárolni, de amikor meghallották, hogy csak dinárom van, szóba sem akartak velem állni. Nekem is éppen még tízezer márkára volt mi a szükségeim, mert a többi már összejött az új kocsihoz, az Opel-Comodorhoz. — Ne csak vigyázzon, hogy a végén meg ne harapja egy rendőr komondor — jegyzi meg erresen valaki a sarki asztalnál, akire bi- cikli, nem autó vár kint a vendéglő előtt —, mert, ha nem tudná, tilos a devizával kereskedni. A múltkor olvastam az újságban, hogy valakit emiatt, fél évre ítéltek és még a dollárokat is elkobozták tőle. — Mesebeszéd az ilyen ijesztgetés! — szól a szakállas férfi — Nincs az tiltva. Ma már a fagylaltot is márkáért adják, és a gyerekek is devizával játszanak az utcán. Csak legyen belőle elég. Én is kint voltam öt évig Németbe, keményen megdolgoztam érte, de most van belőle jócskán a folyószámlámon. Nem is dolgozom semmit, csak időnként felveszek és eladok néhány márkát és úgy élek, mint Marci Hevesen, akarom mondani Zomborban. — Akkor maga az én emberem!— csapja össze örömében a tenyerét a kocám áros né. — Adjon el nekem tízezret — Nekem is éppen annyira volna szükségem — jelentkezett az autóra devizagyűjtő vendég is. — Hát nem tudom, most épi nem nincs szükségem dinárra — mond- ta fontoskodva, márkáit kelletve a ’ szemüveges ember. — Ám, ha jól, megfizetik az árát, felvehetek néhány ezer márkát a bankban, de csak azzal a feltétellel, ha előre kifizetik. — Előre!? — hökkennek meg mind a ketten. — Tartozom ugyanis az egyik banktisztviselőnek, aki éppen a devizaosztályon dolgozik. Két hold földet vettem tőle, de még nem mondta, hogy pénz nélkül többet ne tegyem a lábam a bankba. — Jól van, no — enyhül meg mind a kettő. — Itt van ISO ezer dinár — veszi ki a kocsmárosné a pénzt a kasszából. L I— Ezen már ne múljon — ad-ja át az alartóváltományos ember is a tízezer márkáért járó összegeit. És hogy ne szaaparítsuk a szót, a szemüveges férfi átveszi a 301 ezer dinárt és mind a hárman elindulnak a bankba a márkáért. Amikor azonban a bankkal szemben levő cukrászda elé érnek, a szemüveges hirtelen megáll. — Tudják mit! Maguk menjenek be a cukrászdába, igyanak meg egy feketét és én addig felveszem a márkát, meg kifizetem a föld árát is. Nem jó az, ha sokan leszünk ott, még majd valakinek szemet szúr és feljelent bennünket. Rá is hallgattak és leültek a cukrászdában. Már megitták e második kávét is, elmúlt fél óra, elmúlt egy óra, de a szemüveges csak nem jön vissza. A kocsmákrosné és az autós ember türelmét vesztve átmegy a bankba, de az újdonsült ismerősük sehol! A banktisztviselők sem láttak ilyen kinézésű alakot. Hoszú valamelyikük földet adott el neki? Szó sincs róla, ők is szívesen vásárolnának földet. A két becsapott ember lassan, de annál fájdalmasabban döbben rá, hogy a szemüveges lóvá tette őket és meglógott a 300 ezer dinárral. Egy darabig tanakodnak, hogy mi tévék legyenek és, habár nem nyugodt a kiismerettel, feljelentést tesznek ellene a rendőrségen. Hónapok elteltével, körözés után kerül elő a szélhámos csaló. A határon túl, külföldön akadtak nyomára, ahol mind elverte a könnyen szerzett dinárokat. Még mondja valaki, hogy külföldön nincs keletje a mi pénzünknek! Haziatdlonolésa után bíróság elé állították és egy évet kapott csalásért és tiltott devizakereskedelemért. Mégiscsak igaza vett a biciklis embernek ... Sajnos a kocsmárosné és az autós emberünk sem úszta meg azzal, hogy tanúként hallgatták ki őket a tárgyaláson, mert az ügyész elemük is vádat emelt tilos devizakereskedelemben való részvétel miatt, és a bíróság őket is bűnösnek találta és elítélte. Nem börtönbe, hanem húsz-húszezer dináros pénzi büntettésre. Nekik azonban nem a büntetés jár annyira, hanem az a 180 ezer dinár, amennyivel a szemüveges lecsapta őket. De hát ez is hozzáartozik a dinár és a társadalmi erkölcsök megszilándításához. SZERDA Sándor :|I indig ilyen házról ábrándoz- J\/Ј tam, egy nagy házról, ahol bőven elférünk, ahol mindennek tudok helyet csinálni, ahol egy fedél alatt van minden, kamra, szerszámosműhely, de még a pince is. Tudtam, hogy vannak ilyen házak szép nagy kerttel, ahova majd én beveszem magamat, és nem törődünk többet a világgal. Azt mondtam a feleségemnek: nézd, békám, ha én egyszer szert teszek egy ilyen kedvemre való házra, onnan minket ki nem ver még a jégeső sem. Ez az a ház, később megmutatom a kertet is. Itt van három szoba, konyha, akkora kamra, hogy raktárnak is beillene, hoszszú, széles gang, a gangból nyílik a pince, olyan pince — aztán majd lemegyünk —, hogy puskaport lehetne benne tartani, öszszesen tizenhárom lyuk lyuk van ebben a házban, amit mi építettünk bele, az egyedül a fürdőszoba. Tíz évvel öregebb nálam, 1913- ban épült, de még mindig jobb állapotban van, mint az, amelyiket tegnapelőtt csaptak össze. Nézze meg ezeket az ajtókat, ablakokat! Aki ezeket csinálta, hetvenegy évvel ezelőtt, az nemcsak hogy értett a mesterségéhez, de adott is rá. Nem kell messzire mennünk, itt van szemben velünk az a ház, tavaly lett kész, átkozódik a gazdája, kiadta a rengeteg pénzt és meg lehet nézni, milyen gyatra munkát, végeztek ott az asztalosok. Azon a pénzen, amit ezért adtunk, mi is építhettünk volna újat, igaz, nem ekkora portán, csak olyan kicsin, amilyenen épp hogy csak megfordulhat egy autó. Nekem pont egy ilyenre fájt a fogam mindig, mint ez. Most már azért meg-megkérdezem magamtól: nem volt túlságosan nagy az étvágy? Tizenegy évet voltam kint, távol a családtól, már betöltöttem a negyvenötöt, amikor kimentem. Betöltöttem a negyvenötöt, de még mindig házbérben laktunk, és akkora kertünk se volt, amekkorában bukfencet lehetett volna vetni. Pedig az akarat megvolt. Egy szép, nagy ház, nagy kerttel. Én mindjárt nagyot szerettem volna, éppen ilyet, mint ez. Nekem kint nem volt aranyéletem, mint ahogy sokan eldicsekednek vele, igaz, én ott is legalul voltam, lent a csatornákban, azt építettük állandóan, a város csatornahálózatát. Azt mondják, ugye, hogy Némtország gazdag ország, és tényleg az, gép, technika mindenütt, de azért a lapát bizonyos munkakörökben még ott is mindig használatos. Igaz, én a tizenegy esztendő alatt nem láttam, hogy a lapát nyelét német ember megfogta volna. Nekem idehaza is örök életemben a kapa meg a lapát volt a szerszámom, nem lepődtem meg, mikor kint is a lapátot nyomták a kezembe. Sejtettem, hogy nem bársonyszékbe fognak beültetni. Elég az hozzá, hogy a tizenegy évi keresetemből vettük azt a házat az egy hold kerttel, meg még maradt is valamennyi pénzünk. Amikor megcsináltuk a szerződést, és ide beköltöztünk, azt mondtam az anyjukomnak: no, hékám, néhány év múlva itt, meglátod paradicsom lesz! Megmutatjuk a falunak, hogy mi ebből az egy hold kertből többet kihozunk, mint más tíz holdból. Betöltöttem az ötvenhatot, de komolyan mondom, úgy éreztem, csak most kerültünk össze, most kezdjük az életünket. Megbolondítja az embert a boldogság. Egymás nyakába borultunk az anyjukommal és sírtunk. Ez, ami van, ezek a falak, ez, ami a fejünk fölött van meg ami a lábunk alatt, mind a miénk. Innen már nem kell hurcolkodnunk sehová. Itt minden a mienk, és ami a legfontosabb, nem tartozunk senkinek egy garassal se. Rögtön az első tavaszon hozzáfogtunk és beültettük az egész kertet fokhagymával. Ez akkora munka volt, hogy mire az utolsót is elduggattuk, az, amit az első nap elduggattunk már bújni kezdett. A sok csúszástól-mászástól úgy megkeményedett, a térdünkön a bőr, mint a bocskortalv. Csak néztek bennünket a szomszédok. Megbolondultak ezek a Simonék? Ketten egy hold fokhagymát elduggatni, erre ezt még nem próbálta meg senki. Na, aztán ezt meg is kellett kapálni néhányszor, s megint kétrét görnyedve, térden csúszva. Simonék számolják a göröngyöket! Hát majdnem úgy festett a dolog. De amikor a hagymát fölszedtük, és elszállították, a pénzt már könynyebb volt számolni, mert bent az asztalnál számolgattuk az anyjukommal, és nagyon meg voltunk elégedve a munkánkkal. A pénzt három részre osztottuk egyik része ment a gyerekeknek, a másikat félretettük, a harmadik, legkisebb részét pedig fogtuk, és életünkben először elmentünk először pihenni, fürdőbe. A következő évben ismét nekiálltunk, jobban mondva nekihasaltunk a fokhagymának. Ez nem olyan portéka, ami az ember nyakán maradhat, ebből nem lehet eleget termelni, nemcsak kolbászba jó, gyógyszernek is, hát szépen ment a fokhagyma, a harmadik évben is nekifogtunk, ekkor történt, hogy egy reggel nem tudok fölkelni az ágyból. Nem mozdul a térdem. Az utóbbi években éreztem, hogy fájogat, nem is csodálkoztam, fél életem,et gödrökben töltöttem, az a csoda, hogy még moccanni tudok, megette a csontjaimat a hideg, a nyirok, a sár, hát, most a térdeimet, úgy látszik, teljesen megette, egyszerűen nem tudom őket megmozdítani. Szóval meg vagyok lőve. Pihenésre ítéltek az orvosok, alighanem örökös pihenésre, amibe ugyan én nem nagyon akartam beletörődni, de a berozsdásodott térdeim rákényszerítenek. Az idén, a feleségem két napszámossal még teleduggatta a kertet fokhagymával, később megnézhetjük, de alighanem ez lesz az utolsó esztendő, mert ha a házra meg a kertre lesz vevő, mi egy kisebbe költözünk, négy évvel ezelőtt nem is lett volna tán szabad nekivágnunk ennek, de nagy volt az étvágy, mindig ilyen házról ábrándoztam, szép nagy kerttel, most meg, mikor végre megvan, nem bírunk vele, belerokkantunk. Pedig már megszoktuk a szomszédokat, ők is minket. Rossz lesz innen elmenni. Már berendeztem a pincét, hordókat csináltattam, a szőlő épp az idén fordul termőre. Más örül majd annak is... NÉMETH István : Fokhagymáskert ÁCS József szövegrajza Munkakerülők Nem szeret dolgozni, ezt mindenki tudja róla, ő maga is mondja. Komolyan és tréfálkozva. Társaságban nemegyszer mesélte már maga kitalálta viccét. „Ha eszel, hajolj előre, hogy le ne edd magadat. Ha iszol, hajolj hátra, hogy minél könnyebben lemenjen. Ha dolgozol, hajolj félre, hogy más is odaférjen.” Hanem, hogy az ilyen embert még a bíróság a védelmébe vegye?! Ebbe nem tudtak a többiek beletörődni. A bíróság azzal zárta le jogerősen az ügyet, hogy a felmondás szabálytalan volt. Ezt a léhűtőt, ezt a műhaszna dologkerülőt vissza kell venni, sőt viszszamenőleg a keresetét is ki kell fizetni. Tizenegy hónapig tartott, amíg az ügy a bíróságon befejeződött, ő az idő alatt semmit nem csinált, csak járt a tárgyalásokra és arról beszélt, hogy a felmondás nem volt szabályos. Most ki kell neki fizetni tizenegyszer 1243 dinárt. A munkaszervezet jogásza referált a munkástanács ülésén a bíróság döntéséről. Az emberek mélységesen elítélték magukban a bíróságot, föl nem tudták fogni, hogyan helyezhette viszsza a huzalgyárba azt a köszörűst, amikor mindenki tudja róla, hogy valóban nem szeret, nem is akar tisztességesen dolgozni. A munkástanácsban tehát mindenki egyetértett a munkaszervezet jogászával. Kötekedhetnénk még vele, kifogást emelhetnénk a havi járandóságának megállapítása ellen, de én azt javaslom, hogy hagyjuk abba, a végén úgyis ki kell fizetni. Inkább vegyük vissza és éljen Itt tovább a nyakunkon ez a dologkerülő. Mi meg foglalkozzunk értelmes dolgokkal. Ha már őt is el kell tartanunk, hadd éljen a zsírunkon. — Úgy a jogász. Érvelése hatott, mint általában is. Az embert visszavették, a keresetét visszamenőleg kifizették, és maradt ennyiben az ügy. Meg persze maradt a vélemény is, hogy a társult munka bírósága a tisztességtelenek pártján áll. Az olyanokat védelmezi, akik a többiek vérét szívják. Összetalálkozott a bíróval a munkástanács egyik tagja egy gyűlésen. Anynyira a begyében volt ez utóbbinak a munkakerülő esete, mert azóta a buzai gyárban már köztudomásúvá vált, hogy a bíróság a dolgokerülőket pártolja, hogy nem állta ki szó nélkül: — A héten hány gazemberrel terhelted a dolgozókat? Annyira durva volt a kérdés, hogy a bíró föl sem fogta, mire kellene értenie. Csak kellemetlen szóváltás után vált előtte világossá, hogy a köszörűs ügyéről van szó. De ez már csak akkor derült ki, amikor a gyűlés megkezdődött. A bíró nem figyelte, mi történik a teremben. Annyira dühítette az eset, hogy állandóan ez forgott a fejében. A szakszervezet és a stabilizáció — ez volt a gyűlés témája. A huzalgyár munkástanácsának tagja fölszólalt és — ekkor már odafigyelt a bíró is, de oda ám! A köszörűs esetét mesélte. Azzal kezdte, hogy a köszörűs nyolc évvel ezelőtt került a gyárba, azóta állandó témája a munkástanács üléseinek. Beidézték már, beszéltek vele, intették, nem ért semmit. Napokon át nem jelent meg a munkahelyén. Ha egy jó mérkőzés volt a fővárosban, ő fogta magát és elutazott, a délutáni műszak pedig a szerszámélesítő nélkül maradt. Két gyermekére való tekintettel eddig nem rúgták ki. Tavaly betelt a pohár, amikor az igazgató rajtakapta, hogy munkaidő alatt a sarki kocsmában sakkozik. Az igazgató a gyár üzletfeleivel tartózkodott ott. Már ismerte a köszörűst és sejtette, hogy valami balhé lesz. I,ezt is, mert másnap a műszaki referált, hogy a délelőttiek előző nap megint lázongtak, mert maguknak kellett a szerszámot élesíteniük, a köszörűs nem volt sehol. — Erről többet nem akarok hallani. Rúgjátok ki. A jogász előadta az ügyet a munkástanácsnak és az embernek felmondtak. Ezt így sorjában előadta a huzalgyári dolgozó a községi szakszervezeti gyűlésen és tetézte is. A bíró már tűkön áll, alig várja, hogy a történet véget érjen és soron kívül szót kapva kontrázhasson, mert nem lehet szó nélkül hagyni az esetet. — Ezt az embert most a bíróság viszszaültette a nyakunkra. Nem kimondottan a stabilizáció elleni intézkedés? A bíró szót kapott és elmondott egymást. Ennek az a lényege, hogy amikor a köszörűs a bírósághoz fordult, azt állította, hogy a munkaszervezetnek nincs fegyelmi szabályzata, őt önkényesen bocsátották el, fegyelmi eljárást tulajdonképpen nem is folytattak le, hanem csak beidézték, kihallgatta a jogász és közölte vele, hogy többet ne is menjen dolgozni. A bíróság kérte a munkaszervezetet, hogy juttassa el hozzá a fegyelmi szabályzatot és a fegyelmi eljárás után hozott határozatot. Jó két hónapba telt, amíg kapott valamilyen iratokat. A fegyelmi szabályzatnak minősített valamiről kiderült, hogy egy sebtében összetákolt iromány, amelyet a jogász állított össze, utólag. A felmondási végzésben nem volt föltüntetve milyen vétségért, ki és mikor hozta a büntetésről a határozatot. A bíróság sem bocsátkozott annak mérlegelésébe, hogy a köszörűs valóban munkakerülő-e, hanem egyszerűen megállapította, hogy a felmondásnak nem volt jogalapja. A bíró után ismét a huzalgyár embere szólt. Beszédéből kiderült, hogy a gyárban a bíróság döntését ismerik, de azt nem tudják, hogy miért döntött úgy, ahogyan, mert a jogász nem olvasta föl az Indoklást. Természetesen arról sem értesülhettek, hogy a bíróság szinte számonkéri miért nincs fegyelmi szabályzatuk. Sokáig, feltűnően sokáig elidőztek a szakszervezeti gyűlésen a huzalgyár és a köszörűs eseténél. Már nem csak róluk volt szó, hanem sokkal többről. Megállapították, hogy a köszörűs valóban munkakerülő, hogy visszaél helyzettel, mert formai mulasztásokra hivatkozva ingyenélősködik. De egyértelműen kiderült, hogy aki ezt lehetővé teszi, aki nem törődött a formaságok betartásával, az legalább akkora nikhal, mint maga a köszörűs A különbség csupán annyi, hogy róla mindenkinek jó a véleménye, nem tekintik munkakerülőnek, sőt, olyan ember hírében, áll, aki védelmezi a gyár dolgozóinak érdekeit, ha kell, akár a társult munka bíróságával szemben is Vagy ha nem is sikerül a munkásosztály érdekét megvédenie, de legalább hangos szóval elmarasztalja a bíróságot, amiért rosszul végzi a munkáját. MATUSKA Márton is