Magyar Szó, 1984. június (41. évfolyam, 164-178. szám)
1984-06-25 / 173. szám
. A HARCOS MÚLT EMLÉKEI nemzetté válás rögös Híjas Lőrinc Péter macedóniai beszámolója Negyven évvel ezelőtt, 1944-ben Macedóniában is — az AVNOJ II. ülése határozatainak értelmében — létrejöttek azok a képviseleti, közhatalmi és törvényhozó testületek, amelyek jelezték, hogy az új Jugoszlávia államközösségében a macedónok — a nemzeti egyenjogúság szellemében —, saját köztársaságunkban fognak élni. Ez történelmi mérföldkövet jelentett a macedónok életében, mert előzőleg a legnagyobb elnyomatás volt az osztályrészük. Azokról a régmúlt időkről hiteles beszámolóval rendelkezünk: Lőrinc Péter vajdasági történész és közíró tanítóként egy ideig Macedóniában tartózkodott és megírta a háború előtti évek macedón eseményeit. (7) Mire persze macedónul írt, akkor, amikor még nem volt macedón irodalmi, de macedón köznyelv sem, amikor még nemcsak a Petrusevszki— Koneszki, hanem a Kiselinovic-féle macedón nyelvtan is ismeretlen volt, amikor a legnagyobb s egyetlen elismert macedón író, Andjelko Krstic regényét, a híres Trajánt még szerb nyelven írta. Csak Panov írta akkor macedón nyelven drámáját, a Pecsalbarit, és Bitóréban a cukrászsegéd Djordjevic — ma: Vlado Korunovszki — első színpadi kísérletét, akinek azonban sem az akkor velem folytatott beszélgetése, sem a ma kipompásodó macedón irodalom nem nyújtott elegendő útbaigazítást. Panovnak akkor még nagy hatása volt a színpadról, ma talán senki sem ismeri már sem Szkopjéban, sem Újvidéken, holott éveken át itt lakott Péterváradon, itt vett részt a Népfront munkájában is a felszabadulás után. Ezekhez viszonyítva Mite akkor nagy író volt, tehetség volt. Kár, nagy kár, hogy ma nem vehet részt a macedón irodalmi életben, ennek továbbfejlesztésében. Talán 1938-ban kezdett írogatni, 1939-ben érettségizett, 1940-ben lebukott, 1941 és 1943 között az illegális harcot szervezte bitola—reszeni körzetben, 1943-ban, 23 éves korában pedig mint partizán elesett. Nem, nem jutott rá ideje, hogy komoly írói tehetséggé fejlődjék. Ugyan, ki tudja? Ki ismeri írásait? Harmadikos volt Mite, amikor megszabta, kicirkalmazta élete útját a pad alatti körözvényben, s amikor abbahagytam a feleltetést, mert úgy éreztem, fontosabb ez a körkérdés minden tananyagnál. A napirend tehát Mite hatása alatt megváltozott, s egyetlen pontja lett: „Én és a világ”, a külvilág. Amiktől minden ifjúkommunista kiindul. Djura, Djura Djukic, a Banjalukából Becskereken át, most engem Becskerekről Bitolába követő vándordiák mint SKOJ-tag Joszippal állott kapcsolatban. Szerettük és értettük egymást. Csak a tanulás nem volt éppen ínyére, s ez nem nyerte meg tetszésemet. Úgy gondoltam, hittem, a kommunista értelmiségi legyen, igaz entellektüel, aki ismeri a múltat és a jelent. Úgy gondoltam, hittem, a kommunista értelmiségi legyen igaz entellektuel, aki ismeri a múltat és a jelent, ismeri a módszert, amely megtisztítja és élesebbé teszi látását. Tudjon nyelveket, legyen több „terepen” is használható, talán éppen a német temető őre elleni harcban is. Megegyeztem vele: tanulni fog! Minden órán, már a hiányzók beírása közben feláll, jelentkezik, felel, mond egy-két szót bizonyítékképpen. Joszippal is megbeszéltem a kérdést. Túl nagy Djurában az agilitás, a tettvágy és a tenni, cselekedni tudás, a túlontúl kevés marxista és egyéb tudáshoz viszonyítva: az elmélet és gyakorlat egységét nem szabad megbontani. Ilija az osztály legjobb tanulója volt, persze Mite után lépdelve a sorban. De Mite kivételes ember, kivételes tehetség volt. Ilija a magához hasonló emberek közül nőtt fel. Mite nem bugóskodott, egyszerűen, szervesen nőtt, nőtt a többi fölé, gyors ütemben, másoknál gyorsabb ütemben, mint ahogy kiemelkedik a kanadai nyárfa a később szintén magasba növő fenyők közül. Ilija fenyő volt, és buzgólkodnia kellett, hogy le ne maradjon, hogy minden feladatnak megfeleljen, hogy eleget tegyen kötelezettségeinek, amelyeket a nélkülöző család reá rakott: az iskola felér egy „pecsalkával”, kihúzhatja a családot a hínárból, a nyomorból. Törekedett is, és jó eszét, nagy munkabírását, kötélidegeit arra használta, hogy mindig élen járjon, mindig elvégezze a rábízottakat, bárki adta a megbízást. Az iskola, a tanárok, az igazgató, a család, az állam, a munkaadó. A fiúk, lányok tanácskoztak. Ilija nem lát, nem ér rá körülnézni a nagy törekvő igyekezetében; belénevelt valóság áldozata ő, s lesz is mindaddig, amíg az első ballépést, az első hibát el nem követi. Akkor kénytelen lesz megállni elgondolkozni. El fog gondolkozni, és vagy hibáját, mulasztását, a „kihágást” fogja bánni, vagy azt, hogy már előbb nem lépett a „kihágások”, a „törvényszegések” útjára. És akkor az új úton, az illegalitás útján lesz törekvő, lelkiismeretes, kötelességteljesítő. Ez a vélemény alakult ki, s egy este az ifjak magukkal csábították egy éjjeli sétára, vitték, hogy Ilija elkövesse élete első „törvényszegését”. Utána napokon át fetrengett az első válság kínjai között, de Mite nem hagyta magára. Djura sem hagyta magára. Azt hangoztatták előtte: régi világod romokban hever, de az egész régi világ előbb-utóbb romokban fog heverni. Rossz világ az, megérdemli, hogy ledöntsék, hogy ledöntsük. Csapj fel, pajtás, te is, tarts velünk, és új világot építünk fel együtt, oly világot, amely meg fogja érdemelni, hogy testünket-lelkünket érette áldozzuk. Ilija kiheverte a válságot. Ilija az új társadalom építőihez csatlakozott, és szívvel-lélekkel harcolt érte, attól a naptól kezdve kora haláláig. Itt volt aztán az osztályban Szotir Gerebarovszki, Vera Talevszka, Mite Todorovszki—Kole, Misevszki Teni, Anasztasz Sudevszki, Sztavrula Petrovszki, akik mind odaálltak, hogy építsék az új világot, s benne az új, a szabad, a szocialista Macedóniát, akárcsak Sudevszki, aki a Sveti Sava-i pályamunkák írói közül kivált, s neki kellett volna odaítélni a kitűzött ötszáz dináros első díjat. Ha nem Obrad lett volna, az óvatos („dabome” légy is óvatos), körültekintő Obrad az igazgató, s nem az ő emberei a zsűri tagjai. Obrad ugyanis előre felbontotta a jeligés levélkéket, és kimodta a határozatot: „Mit, a macedón Ludevszki? Dabome, ő nem kaphat itt pályadíjat, míg én állok az iskola élén. Ki véleményezte ezt? Hát nem látta, kérem, hogy ez rossz, gyönge kis fércmű?” Lapozgatok az egykori, 1939 nyarán kiadott, nyomtatott értesítőben, ismerős nevekre bukkanok, és körülrajzanak az emlékek. Itt van Zora és Nikola, itt Trajan Grujic Grupszki, a későbbi miniszterelnök, itt a szocializmus egy másik építője, Andon Andronovszki, Angel Csemerszki, a macedón párt mai elnöke. Ők voltak azok, akik odaálltak egy napon elém, és az Anti-Dühringet kérték olvasmánynak, s ha valamit nem értettek meg benne, megkértek: magyarázzam meg az itt-ott meg nem értett szöveget. E nemzedékhez tartozott Nikola Kole Petkovic (ma: Sztefanovszki nagykövet) és Iszak Levi, a cionizmusból kiábrándult Palesztinái hazatérő, a vaksiak, „szemüvegesek, maláriásak klubjából” (Folytatjuk) E. D. RHOIDIS Johanna WWCszentsége Nőpápa a Vatikán trónusán (30) Amíg Johanna ilyenformán derekasan gondoskodott barátairól, úgy látszott, hogy neki magának semmilyen kívánsága nincsen. Valójában persze nem így állt a dolog. Saját kívánságait azonban csak a szentatyával közölte, könyörögve hozzá, hogy jutalmazza meg minél előbb IV. Leót erényeiért s szólítsa a túlvilágra. Ez valóban hálátlan és istentagadó ima volt! De hát nem maga Róma tanította híveit arra, hogy forduljanak mindig bizalommal az ég királynőjéhez? Ezért is imádkoztak hidegvérűen nemcsak vagyonért, hivatalért, szép lovakért és közmegbecsülésért, hanem ellenségük vagy gazdag rokonuk haláláért is. Vagy vetélytársuk s más terhessé vált személy elmúlásáért. De voltak olyan imák is, amelyeket még egy körttönőnek sem mertek volna elmondani. Gyilkosok és tolvajok a tőrüket az oltárra helyezték és felajánlották a szűzanyának, mielőtt még ellenségük hátába döfték volna. Örömlányok a vetkőzésnél övüket a szűzanya szobrára akasztották. Iszákosok az egyik poharat a másik után „a lélek kelyhére” ürítették — ahogy a litániában istenanyát nevezik. Mint okos asszony, Johanna is magáévá tette csakhamar ezt a szokást. De mert nemcsak okos volt, hanem óvatos is, nem elégedett meg ezzel a mennyei illetékességgel. Az ördögöt is sorompóba állította, a legszörnyűbb középkori varázslatok ördögét. Éjszaka felkereste a római templomromok egyikét, szólítgatta a rossz szellemeket aztán egy hegyes tűvel átszúrta azt a kis viasszobrocskát, amely IV. Leót ábrázolta. Mellette, egy háromlábú tűzhelyen varázsfüvek égtek ezalatt. A hold — amelynek az akkori babonás felfogás szerint engedelmeskednie kellett a varázslatnak — mérges sugarakat küldött a földre. Nem tudom, az égiek hallgatták-e meg Johannát vagy az ördög — ő maga sem tudta, kinek hálálkodjék: tény az, hogy Őszentsége egészségi állapota roszszabbodott; fájdalmai nap nap után nőttek. Az orvosok tudományuk végére értek, sőt a Szent Mihályhoz, Aesculap utódjához intézett imák is hatástalanok maradtak. Miután különböző varázslók és asztrológusok sem tudtak eredményt elérni, a püspökök elhatározták, hogy az aggastyánt leviszik Szent Tiburtius földalatti kápolnájába, s megvárják, míg a szent megjelenik Leó álmában és megjósolja, hogyan lehetne meggyógyítani az egyházfőt. Akkoriban a hívő igaz keresztények kétségbeesésükben mindig azt remélték, hogy az Úr megjelenik álmukban, és orvosi vagy más tanácsot ad. (így kértek tanácsot a pogány ősök is Pythiától; a későbbi utódok viszont a spiritisztákhoz fordultak, hogy gyógyulásuk érdekében a táncoló asztalka utasításait kövessék.) Bár az egyház máglyára küldte a jósokat és álomfejtőket, az álmok magyarázatát megtartotta s így ugyanazt a figyelemre méltó következetlenséget tanúsította, mint a későbbi orvostudomány, amely nem ismerte el a hipnotizőröket, viszont maga igénybe vette a hipnózist. Szegény Leó pápát tehát kiemelték ágyából és fekete hordágyra fektetve, négy izmos szerzetes levitte a föld alatti kápolnába. Itt aztán kétségbeesett orvosoktól, siránkozó szerzetesektől és pislákoló mécsesektől körülvéve, az oltár előtt helyezték el. Ez a híres pápa szentté lett, de együgyű mégsem volt. Uralkodását arra használta fel, hogy Rómát szebbé tegye. Kincseket halmozott s több erődítményt épített, mint ahány templomot emelt. És erélyesebben védte birodalmát a szaracénusok támadásai ellen, , mint az ördög kísértései ellen. Ha nem is küldött máglyára egyetlen eretneket sem, birodalmának sokkal veszedelmesebb ellenségeit semmisítette meg. Voltaire meg is jegyzi róla, hogy a királyi méltóság és királyi cím jobban állt volna neki, mint az, hogy szentté avatták. Ha itt-ott tett is állítólagos csodát, azt csak együgyű hívei kedvéért cselekedte. A betegségek nemcsak oroszlánokat (latinul: leo) tesznek nyulakká, hanem nagy szkeptikusokat áss — szentekké. Maga Byron, a XIX. század egyik legnagyobb költője is elismeri, hogy egy betegsége alkalmával az első érvágásnál Mózes csodáiban hitt, a másodiknál abban, hogy Krisztus emberré lett, a harmadiknál a szeplőtlen fogantatásban. A negyedik érvágás után mélységesen sajnálta, hogy nincs még valami, amiben hihetne. Így a jó Leó is, aki korának legfelvilágosultabb embere volt, odáig süllyedt, hogy gyógyulását Szent Tiburtiustól várta. Három napot töltött a pápa mozdulatlanul — anélkül, hogy bármi táplálékot vett volna magához a földalatti kápolnában, és várta az isteni látomást. Fájdalmai úgy megnőttek, hogy még aludni sem tudott tőlük, nemhogy földöntúli látomásokat megpillantaná. Amikor aztán a három nap letelte után végül mégis lehunyta szemét, többé ki sem nyitotta. Az akkori szokás szerint Szent Leó holttestét borral és olajjal megmosták. Aztán eltemették, átadva őt táplálékul a férgeknek. A gyászharangok szavának elnémulása után felszáradtak a könnyek is. És Szent Péter terén összegyűlt a magas klérus meg az alsóbbrendű papság, a császári követek, a római nemesség és az örök város népe, hogy megválasszák azt, aki mostantól kezdve a mennyek kapuinak kulcsait őrzi. A kilencedik században a pápaválasztás nem a kardinálisok titokzatossággal teli gyűlésén történt. Nem volt akkor semmiféle conclave94, de még bíboros sem — akiket most a pápaválasztásnál addig zárnak fülkékbe, mígnem megszűnnek önmagukra szavazni, s az éhségtől kényszerítve valami választási eredményt hoznak ki. Nem, akkor a pápákat még a nyílt téren, napvilág mellett választották. A bor patakokban ömlött és sokszor a vér is, mert a különböző pártok nemcsak választási hazugságokkal és intrikákkal, hanem husángokkal és kövekkel is harcoltak egymás ellen. A pápák akkoriban valamilyen képviselők voltak, mint a tribünök a régi rómaiaknál, ezért volt olyan nagy szerepe a népnek megválasztásukban, így történt aztán, hogy a szavazásokat sokszor arannyal, ígéretekkel, borral és nőkkel szerezték meg. Ez utóbbiak pompás ruhába öltözve, csábítgattak a térségen, csókot és ölelést ígértek, hogy jelöltjüknek szavazatokat szerezzenek. Ilyenformán a pápa halála mindig nagy öröm volt alattvalóinak: mást úgysem kaptak, mint választójogot. Ez a jog felhatalmazta a szennyes teherhordót, hogy kezet szorítson a bíborba öltözött herceggel, igyon pompás palernói bort a herceg aramyserlegéből, esetleg a hercegi kedvest is keblére ölelhette. Szent Prudentius elbeszélése szerint a pokolban vannak bizonyos napoik, amikor a tüzet eloltják a katlanok alatt, és a szenvedők kínja ideig-óráig megszűnik. Ilyen napokat rendeztek akkortájt is a különben nem nagy becsben tartott római köznép számára. Ezek voltak a választás napjai. Ezen a napon a nagyuraknak is eszébe jutott, hogy a paraszt és a jobbágy, a szolga és az úr, ha nem is egyenrangúak, de legalább olyanok, mint a különböző agyagedények, amelyek egyazon fazekas kezéből kerültek ki, ugyanabból az agyagból... Mialatt tehát egész Róma a választás helyére sietett, hősnőnk — aki már előzőleg mindent megtett messzemenő terveinek megvalósítására —, a martinói kolostor lapos tetején álldogált és szemlélődött. Összefonta mellén karjait, mint később Napóleon, és nyugtalanul figyelte a választás zűrzavaros menetét. Igen sok jelöltje volt aikkor a pápai tiarának. Johannáért egy egészen furcsa összetételű csoport harcolt: négyszáz teológiai hallgató, az összes benedekrendiek, a vatikáni udvaroncok, akiknek mind tett kisebb-nagyobb szívességet, az asszonyok, akik megbámulták a csinos, fiatal szerzetest és meghallgatták pergő nyelvét, valamint az elhunyt pápa összes öreg szolgái. Ezek mind élénken agitáltak érte: beszéltek bölcseségéről, önzetlenségéről, főleg azonban azt hangsúlyozták, hogy ez a jelölt idegen Rómában. foúytatjuk le . Conclavénak mondják a pápaválasztó testületet. A bíborosokat addig tartják elzárva, míg valamelyik közülük —, mert állandóan szavaznak — meg nem kapja a szükséges többséget. Minden kardinális csak egy nevet író válásától cédulára. MAGYAR SZÓ 1984. június 25., hétfő