Magyar Szó, 1984. június (41. évfolyam, 164-178. szám)

1984-06-25 / 173. szám

. A HARCOS MÚLT EMLÉKEI­­ nemzetté válás rögös Híjas Lőrinc Péter macedóniai beszámolója Negyven évvel ezelőtt, 1944-ben Macedóniában is — az AVNOJ II. ülése határozatainak értelmében — létrejöttek azok a képviseleti, közha­talmi és törvényhozó testületek, amelyek jelezték, hogy az új Jugoszlávia államközösségében a macedónok — a nemzeti egyenjogúság szellemében —, saját köztársaságunkban fognak élni. Ez történelmi mérföldkövet jelentett a macedónok életében, mert előzőleg a legnagyobb elnyomatás volt az osz­tályrészük. Azokról a régmúlt időkről hiteles beszámolóval rendelkezünk: Lőrinc Péter vajdasági történész és közíró tanítóként egy ideig Macedó­niában tartózkodott és megírta a háború előtti évek macedón eseményeit. (7) Mire persze macedónul írt, ak­kor, amikor még nem volt macedón irodalmi, de macedón köznyelv sem, amikor még nemcsak a Petrusevszki— Koneszki, hanem a Kiselinovic-féle ma­cedón nyelvtan is ismeretlen volt, ami­kor a legnagyobb s egyetlen elismert macedón író, Andjelko Krstic regényét, a híres Trajánt még szerb nyelven írta. Csak Panov írta akkor macedón nyel­ven drámáját, a Pecsalbarit, és Bitóré­ban a cukrászsegéd Djordjevic — ma: Vlado Korunovszki — első színpadi kí­sérletét, akinek azonban sem az akkor velem folytatott beszélgetése, sem a ma kipompásodó macedón irodalom nem nyújtott elegendő útbaigazítást. Panovnak akkor még nagy hatása volt a színpadról, ma talán senki sem ismeri már sem Szkopjéban, sem Új­vidéken, holott éveken át itt lakott Pé­­terváradon, itt vett részt a Népfront munkájában is a felszabadulás után. Ezekhez viszonyítva Mite akkor nagy író volt, tehetség volt. Kár, nagy kár, hogy ma nem vehet részt a macedón irodalmi életben, ennek továbbfejlesz­tésében. Talán 1938-ban kezdett írogat­ni, 1939-ben érettségizett, 1940-ben le­bukott, 1941 és 1943 között az illegális harcot szervezte bitola—reszeni körzet­ben, 1943-ban, 23 éves korában pedig mint partizán elesett. Ne­m, nem jutott rá ideje, hogy komoly írói tehetséggé fejlődjék. Ugyan, ki tudja? Ki ismeri írásait? Harmadikos volt Mite, amikor megszabta, kicirkalmazta élete útját a pad alatti körözvényben, s amikor ab­bahagytam a feleltetést, mert úgy érez­tem, fontosabb ez a körkérdés minden tananyagnál. A napirend tehát Mite ha­tása alatt megváltozott, s egyetlen pont­ja lett: „Én és a világ”, a külvilág. Amiktől minden ifjúkommunista ki­indul. Djura, Djura Djukic, a Banjalukából Becskereken át, most engem Becske­rekről Bitolába követő vándordiák mint SKOJ-tag Joszippal állott kapcsolat­ban. Szerettük és értettük egymást. Csak a tanulás nem volt éppen ínyére, s ez nem nyerte meg tetszésemet. Úgy gondoltam, hittem, a kommunista értel­miségi legyen, igaz entellektü­el, aki ismeri a múltat és a jelent. Úgy gon­doltam, hittem, a kommunista értel­miségi legyen igaz entellektu­el, aki is­meri a múltat és a jelent, ismeri a módszert, amely megtisztítja és éleseb­bé teszi látását. Tudjon nyelveket, le­gyen több „terepen” is használható, ta­lán éppen a német temető őre elleni harcban is. Megegyeztem vele: tanulni fog! Minden órán, már a hiányzók be­írása közben feláll, jelentkezik, felel, mond egy-két szót bizonyítékképpen. Joszippal is megbeszéltem a kérdést. Túl nagy Djurában az agilitás, a tett­­vágy és a tenni, cselekedni tudás, a tú­lontúl kevés marxista és egyéb tudás­hoz viszonyítva: az elmélet és gyakor­lat egységét nem szabad megbontani. Ilija az osztály legjobb tanulója volt, persze Mite után lépdelve a sorban. De Mite kivételes ember, kivételes tehet­ség volt. Ilija a magához hasonló em­berek közül nőtt fel. Mite nem bugós­­kodott, egyszerűen, szervesen nőtt, nőtt a többi fölé, gyors ütemben, má­soknál gyorsabb ütemben, mint ahogy kiemelkedik a kanadai nyárfa a később szintén magasba növő fenyők közül. Ilija fenyő volt, és buzgólkodnia kel­lett, hogy le ne maradjon, hogy min­den feladatnak megfeleljen, hogy ele­get tegyen kötelezettségeinek, amelye­ket a nélkülöző család reá rakott: az iskola felér egy „pecsalkával”, kihúz­hatja a családot a hínárból, a nyomor­ból. Törekedett is, és jó eszét, nagy munkabírását, kötélidegeit arra hasz­nálta, hogy mindig élen járjon, mindig elvégezze a rábízottakat, bárki adta a megbízást. Az iskola, a tanárok, az igazgató, a család, az állam, a munka­adó. A fiúk, lányok tanácskoztak. Ilija nem lát, nem ér rá körülnézni a nagy törekvő igyekezetében; belénevelt való­ság áldozata ő, s lesz is mindaddig, amíg az első ballépést, az első hibát el nem követi. Akkor kénytelen lesz megállni elgondolkozni. El fog gondol­kozni, és vagy hibáját, mulasztását, a „kihágást” fogja bánni, vagy azt, hogy már előbb nem lépett a „kihágások”, a „törvényszegések” útjára. És akkor az új úton, az illegalitás útján lesz tö­rekvő, lelkiismeretes, kötelességtelje­sítő. Ez a vélemény alakult ki, s egy este az ifjak magukkal csábították egy éjjeli sétára, vitték, hogy Ilija elkö­vesse élete első „törvényszegését”. Utána napokon át fetrengett az első válság kínjai között, de Mite nem hagyta magára. Djura sem hagyta ma­gára. Azt hangoztatták előtte: régi vi­lágod romokban hever, de az egész régi világ előbb-utóbb romokban fog heverni. Rossz világ az, megérdemli, hogy ledöntsék, hogy ledöntsük. Csapj fel, pajtás, te is, tarts velünk, és új vi­lágot építünk fel együtt, oly világot, amely meg fogja érdemelni, hogy tes­­tünket-lelkünket érette áldozzuk. Ilija kiheverte a válságot. Ilija az új tár­sadalom építőihez csatlakozott, és szív­­vel-lélekkel harcolt érte, attól a nap­tól kezdve kora haláláig. Itt volt aztán az osztályban Szotir Gerebarovszki, Vera Talevszka, Mite Todorovszki—Kole, Misevszki Teni, Anasztasz Sudevszki, Sztavrula Pet­­rovszki, akik mind odaálltak, hogy építsék az új világot, s benne az új, a szabad, a szocialista Macedóniát, akár­csak Sudevszki, aki a Sveti Sava-i pályamunkák írói közül kivált, s neki kellett volna odaítélni a kitűzött ötszáz dináros első díjat. Ha nem Obrad lett volna, az óvatos („dabome” légy is óvatos), körültekintő Obrad az igaz­gató, s nem az ő emberei a zsűri tag­jai. Obrad ugyanis előre felbontotta a jeligés levélkéket, és kimodta a hatá­rozatot: „Mit, a macedón Ludevszki? Dabome, ő nem kaphat itt pályadíjat, míg én állok az iskola élén. Ki véle­ményezte ezt? Hát nem látta, kérem, hogy ez rossz, gyönge kis fércmű?” Lapozgatok az egykori, 1939 nyarán kiadott, nyomtatott értesítőben, ismerős nevekre bukkanok, és körü­lrajzanak az emlékek. Itt van Zora és Nikola, itt Trajan Grujic Grupszki, a későbbi mi­niszterelnök, itt a szocializmus egy másik építője, Andon Andronovszki, Angel Csemerszki, a macedón párt mai elnöke. Ők voltak azok, akik odaálltak egy napon elém, és az Anti-Dühringet kérték olvasmánynak, s ha valamit nem értettek meg benne, megkértek: magyarázzam meg az itt-ott meg nem értett szöveget. E nemzedékhez tartozott Nikola Kole Petkovic (ma: Sztefanovszki nagykövet) és Iszak Levi, a cionizmusból kiábrán­dult Palesztinái hazatérő, a vaksiak, „szemüvegesek, maláriásak klubjából” (Folytatjuk) E. D. RHOIDIS J­ohanna WWCszentsége Nőpápa a Vatikán trónusán (30) Amíg Johanna ilyenformán dereka­san gondoskodott barátairól, úgy lát­szott, hogy neki magának semmilyen kívánsága nincsen. Valójában persze nem így állt a dolog. Saját kívánságait azonban csak a szentatyával közölte, könyörögve hozzá, hogy jutalmazza meg minél előbb IV. Leót erényeiért s szó­lítsa a túlvilágra. Ez valóban hálátlan és istentagadó ima volt! De hát nem maga Róma tanította híveit arra, hogy forduljanak mindig bizalommal az ég királynőjéhez? Ezért is imádkoztak hi­­degvérűen nemcsak vagyonért, hivatal­ért, szép lovakért és közmegbecsülésért, hanem ellenségük vagy gazdag roko­nuk haláláért is. Vagy vetélytársuk s más terhessé vált személy elmúlásáért. De voltak olyan imák is, amelyeket még egy körttönőnek sem mertek volna elmondani. Gyilkosok és tolvajok a tő­rüket az oltárra helyezték és felajánlot­ták a szűzanyának, mielőtt még ellen­ségük hátába döfték volna. Örömlá­nyok a vetkőzésnél övüket a szűzanya szobrára akasztották. Iszákosok az egyik poharat a másik után „a lélek kelyhére” ürítették — ahogy a litániá­ban istenanyát nevezik. Mint okos asszony, Johanna is magá­évá tette csakhamar ezt a szokást. De mert nemcsak okos volt, hanem óvatos is, nem elégedett meg ezzel a mennyei illetékességgel. Az ördögöt is sorom­póba állította, a legszörnyűbb középko­ri varázslatok ördögét. Éjszaka felke­reste a római templomromok egyikét, szólítgatta a rossz szellemeket aztán egy hegyes tűvel átszúrta azt a kis vias­­szobrocskát, amely IV. Leót áb­rázolta. Mellette, egy háromlábú tűzhe­lyen varázsfüvek égtek ezalatt. A hold — amelynek az akkori babonás felfo­gás szerint engedelmeskednie kellett a varázslatnak — mérges sugarakat kül­dött a földre. Nem tudom, az égiek hallgatták-e meg Johannát vagy az ördög — ő maga sem tudta, kinek hálálkodjék: tény az, hogy Őszentsége egészségi állapota rosz­­szabbodott; fájdalmai nap nap után nőttek. Az orvosok tudományuk végé­re értek, sőt a Szent Mihályhoz, Aescu­­lap utódjához intézett imák is hatásta­lanok maradtak. Miután különböző va­rázslók és asztrológusok sem tudtak eredményt elérni, a püspökök elhatá­rozták, hogy az aggastyánt leviszik Szent Tiburtius földalatti kápolnájába, s megvárják, míg a szent megjelenik Leó álmában és megjósolja, hogyan le­hetne meggyógyítani az egyházfőt. Ak­koriban a hívő igaz keresztények két­ségbeesésükben mindig azt remélték, hogy az Úr megjelenik álmukban, és orvosi vagy más tanácsot ad. (így kér­tek tanácsot a pogány ősök is Pythiá­­tól; a későbbi utódok viszont a spiritisz­tákhoz fordultak, hogy gyógyulásuk ér­dekében a táncoló asztalka utasításait kövessék.) Bár az egyház máglyára küldte a jó­sokat és álomfejtőket, az álmok ma­gyarázatát megtartotta s így ugyanazt a figyelemre méltó következetlenséget tanúsította, mint a későbbi orvostudo­mány, amely nem ismerte el a hipnoti­zőröket, viszont maga igénybe vette a hipnózist. Szegény Leó pápát tehát kiemelték ágyából és fekete hordágyra fektetve, négy izmos szerzetes levitte a föld alat­ti kápolnába. Itt aztán kétségbeesett orvosoktól, siránkozó szerzetesektől és pislákoló mécsesektől körülvéve, az oltár előtt helyezték el. Ez a híres pápa szentté lett, de egy­­ügyű mégsem volt. Uralkodását arra használta fel, hogy Rómát szebbé te­gye. Kincseket halmozott s több erődít­ményt épített, mint ahány templomot emelt. És erélyesebben védte birodal­mát a szaracénusok támadásai ellen, , mint az ördög kísértései ellen. Ha nem is küldött máglyára egyetlen eretne­ket sem, birodalmának sokkal veszedel­mesebb ellenségeit semmisítette meg. Voltaire meg is jegyzi róla, hogy a ki­rályi méltóság és királyi cím jobban állt volna neki, mint az, hogy szentté avatták. Ha itt-ott tett is állítólagos csodát, azt csak együgyű hívei kedvé­ért cselekedte. A betegségek nemcsak oroszlánokat (latinul: leo) tesznek nyu­­la­kká, hanem nagy szkeptikusokat áss — szentekké. Maga Byron, a XIX. század egyik legnagyobb költője is elismeri, hogy egy betegsége alkalmával az első érvágásnál Mózes csodáiban hitt, a má­sodiknál abban, hogy Krisztus ember­ré lett, a harmadiknál a szeplőtlen fo­gantatásban. A negyedik érvágás után mélységesen sajnálta, hogy nincs még valami, amiben hihetne. Így a jó Leó is, aki korának legfelvilágosultabb em­bere volt, odáig süllyedt, hogy gyógyu­lását Szent Tiburtiustól várta. Három napot töltött a pápa mozdu­latlanul — anélkül, hogy bármi táplá­lékot vett volna magához­­ a földalat­ti kápolnában, és várta az isteni láto­mást. Fájdalmai úgy megnőttek, hogy még aludni sem tudott tőlük, nemhogy földöntúli látomásokat megpillantaná. Amikor aztán a három nap letelte után végül mégis lehunyta szemét, többé ki sem nyitotta. Az akkori szokás szerint Szent Leó holttestét borral és olajjal megmosták. Aztán eltemették, átadva őt táplálékul a férgeknek. A gyászharangok szavának elnémulása után felszáradtak a könnyek is. És Szent Péter terén összegyűlt a magas klérus meg az alsóbbrendű pap­ság, a császári követek, a római nemes­ség és az örök város népe, hogy meg­válasszák azt, aki mostantól kezdve a mennyek kapuinak kulcsait őrzi. A kilencedik században a pápaválasz­tás nem a kardinálisok titokzatossággal teli gyűlésén történt. Nem volt akkor semmiféle conclave94, de még bíboros sem — akiket most a pápaválasztásnál addig zárnak fülkékbe, mígnem meg­szűnnek önmagukra szavazni, s az éh­ségtől kényszerítve valami választási eredményt hoznak ki. Nem, akkor a pápákat még a nyílt téren, napvilág mellett választották. A bor patakokban ömlött és sokszor a vér is, mert a kü­lönböző pártok nemcsak választási ha­zugságokkal és intrikákkal, hanem hu­sángokkal és kövekkel is harcoltak egy­más ellen. A pápák akkoriban valami­lyen képviselők voltak, mint a tribü­nök a régi rómaiaknál, ezért volt olyan nagy szerepe a népnek megválasztá­sukban, így történt aztán, hogy a sza­vazásokat sokszor arannyal, ígéretek­kel, borral és nőkkel szerezték meg. Ez utóbbiak pompás ruhába öltözve, csá­bítgattak a térségen, csókot és ölelést ígértek, hogy jelöltjüknek szavazatokat szerezzenek. Ilyenformán a pápa halála mindig nagy öröm volt alattvalóinak: mást úgysem kaptak, mint választójogot. Ez a jog felhatalmazta a szennyes teher­hordót, hogy kezet szorítson a­ bíborba öltözött herceggel, igyon pompás paler­­nói bort a herceg aramyserlegéből, eset­leg a hercegi kedvest is keblére ölelhet­te. Szent Prudentius elbeszélése szerint a pokolban vannak bizonyos napoik, amikor a tüzet eloltják a katlanok alatt, és a szenvedők kínja ideig-óráig meg­szűnik. Ilyen napokat rendeztek akkor­tájt is a különben nem nagy becsben tartott római köznép számára. Ezek vol­tak a választás napjai. Ezen a napon a nagyuraknak­ is eszébe jutott, hogy a paraszt és a jobbágy, a szolga és az úr, ha nem is egyenrangúak, de leg­alább olyanok, mint a különböző agyagedények, amelyek egyazon faze­kas kezéből kerültek ki, ugyanabból az agyagból... Mialatt tehát egész Róma a választás helyére sietett, hősnőnk — aki már elő­zőleg mindent megtett messzemenő ter­veinek megvalósítására —, a martinói kolostor lapos tetején álldogált és szem­lélődött. Összefonta mellén karjait, mint később Napóleon, és nyugtalanul figyelte a választás zűrzavaros menetét. Igen sok jelöltje volt aikkor a pápai ti­arának. Johannáért egy egészen furcsa összetételű csoport harcolt: négyszáz teológiai hallgató, az összes benedek­­rendiek, a vatikáni udvaroncok, akik­nek mind tett kisebb-nagyobb szívessé­get, az asszonyok, akik megbámulták a csinos, fiatal szerzetest és meghallgat­ták pergő nyelvét, valamint az elhunyt pápa összes öreg szolgái. Ezek mind élénken agitáltak érte: beszéltek böl­­cseségéről, önzetlenségéről, főleg azon­ban azt hangsúlyozták, hogy ez a je­lölt idegen Rómában. fo­úytatjuk l­e . Conclavénak mondják a pápaválasztó testü­letet. A bíborosokat addig tartják elzárva, míg valamelyik közülük —, mert állandóan szavaz­nak — meg nem kapja a szükséges többséget. Minden kardinális csak egy nevet ír­ó válásától cédulára. MAGYAR SZÓ 1984. június 25., hétfő

Next