Magyar Szó, 1984. július (41. évfolyam, 179-209. szám)

1984-07-11 / 189. szám

napsugár (SZERKESZTI farkas zsuzsa Joana PAPUZINSKA (Lengyelország) AGNESKA MESÉL Amikor anyu hazajött a munkából és megebé­delt, Agneska az ölébe ült és megkérdezte: - Anyu, akarod, hogy meséljek egy modern mesét egy kismacskáról? - Nagyon szívesen! - válaszolta anyu. - Akkor figyelj! Egy kismacska napokon és éjjeleken át keres­te az anyját és nagyon-nagyon félt... - kezdte a mesét Agneska. - Kereste, kereste, majd talál­kozott egy kiskutyával. - Miért sírsz, állatocska? - kérdezte a kis­kutya, aki életében nem látott még macskát. - Elveszítettem az anyukámat. Vezess hozzá! - sírta el magát újból a macska. - Milyen a te anyukád? Csak mondd meg, és hozzá vezetlek. - Meleg, puha szőrméje van... - mondta a macska. CSERNIK Attila illusztrációi - Szóval úgy! - vakkantott boldogan a kisku­tya. - Akkor ne sírj tovább, mert én nagyon jól ismerem az anyukádat. Gyere velem. Együtt szaladtak a szobába, ahol az ágy előtt díszelgett egy kis puha szőnyeg, tudod anyu, olyan, mint a miénk. - Itt az anyukád, ne sírj! - mondta boldogan a kiskutya. A kismacska azonban még keservesebben sírt. - Ez nem az én anyukám! Ez egy szörpokróc az ágy előtt. Vezess az igazi anyukámhoz! - Hát azt mondtad, hogy puha, meleg szőre van... - szomorodott el a kiskutya. - Akkor mi­lyen tulajdonképpen a te anyukád? - Anyukának fekete farka van, amellyel a pad­lót csapkodja... - Miért nem mondtad mindjárt?! Ismerek va­lamit, ami a farkával a padlót csapkodja, de nem tudtam, hogy az anyukád. Gyere velem! _ _________________________________ A kiskutya az előszobába vezette a kismacs­kát, ahol a parkett-törlő állt. - Mit szólt erre a kismacska? - kérdezte anyuka. - A kismacska újból elsírta magát, és azt mondta, hogy az anyukája egészen másmilyen. Altatót dorombol és zöld szeme van, amely a sö­tétben úgy világít, mint az elemlámpa. - Altatót énekel? Miért nem mondtad mind­járt?! Zöld szeme van? Gyerünk! - örült a kis­kutya. - Odavezette a kismacskát a rádióhoz, amely­nek zöld szeme van, és különböző nótákat énekel. - Talán ez most már az anyukád?! - mondta a kiskutya. - Nem! Ez nem az anyukám! - sírta el magát ismét a kismacska. - Ez a rádió! - Akkor milyen tulajdonképpen a te anyukád? Mindig mást mondasz. - Az én anyukám mindennap tejet ad nekem... - Végre mondtál valami okosat! Mindjárt el­vezetlek valakihez, aki ebben a házban minden­kit megetet. Odavezette a heverőhöz, amelyen egy igazi anyuka aludt, de nem macskaanyuka, hanem olyan, mint te. A kismacska megnézte és azt mondta: - Ez a kislány anyukája, nem az enyém. Újból sírva fakadt, de az igazi anyuka álmá­ban hallotta a kismacska panaszát, és felébredt. - Hogy a mesének mi lett a vége, azt találd ki te! - mondta Agneska. - Talán az, hogy az igazi anyuka gondjába vette a kismacskát. Ugye? - Eltaláltad, eltaláltad! - örült Agneska. - Minden anyuka szeret minden kisgyereket, ugye? Az lehet macskagyerek is, így is gondol­tam! Mindjárt mutatok valamit. Várj. Agneska kiszaladt a szobából, majd visszatért egy sovány, ijedt kismacskával. - Látod, anyu, ez az a kismacska, amelynek nincs anyukája. Kint ült a lépcsőn és sírt. Be­hoztam, mert arra gondoltam, biztos megenge­ded, hogy nálunk maradjon. SZERELEM Egy gyönyörű nyári napon kimentem a rétre virágot szedni. Egyszerre megpillantottam egy szerelmes fecskepárt. Hízelegtek egymásnak. Már évek óta szerettem volna egy legényt. Mo­solyogva szedegettem a tarka, jó illatú virágo­kat, amikor egy kedves fiúhangot hallottam a hátam mögött. - Szia, Valéria! - Szia! - mondtam én. - Honnan tudod a nevemet? - Mondta egy fiú. Zavarba jöttem. Megmondta, hogy az ő neve Bóján. Szőke fiú volt, és valóban szép legény. - Tetszem-e neked? - kérdezte. - Igen, nagyon­­ válaszoltam. — Szeretem a szőke fiúkat, mint amilyen te is vagy. Tudtam, ha én is megkérdezném, hogy tetszem-e, ő is igennel válaszolna. Azóta együtt járunk. Most tudtam meg, hogy a szerelem milyen gyönyörű. VASTAG Valéria, V.4. Moša Pijade iskola Kikinda BALLADA A GUMICSŐRŐL Egyszer volt, hol nem volt egy „Gumicső”, bizony csak gyilkolni tudott­­. Gumiból volt, és cső alakú, mint egy kígyó, olyan hosszú. Addig Gumicső meg nem javul, amíg szeretni meg nem tanul. A puha barátok ellensége volt, és amelyik vele találkozott, az lett a következő holt, abban pedig nem sok öröm volt. Addig Gumicső meg nem javul, amíg szeretni meg nem tanul. Egy nap a malacok vezetője, a sárga puha barát, Mazsola kémkedni ment száz métert előre, de Gumicső, sajnos, megfogta. Addig Gumicső meg nem javul, amíg szeretni meg nem tanul. Mazsolát verte és kérdezgette, mit tud a puha barátokról, ő azonban azt felelte, kérdezd meg ezt Lujza cicától. Addig Gumicső meg nem javul, amíg szeretni meg nem tanul. Mazsolát szabadon engedte, hogy társainak a hírt megvigye, és most már gyorsabban haladt, azt hitte, Lujza még jobb falat. Addig Gumicső meg nem javul, amíg szeretni meg nem tanul. Mikor Lujzát megpillantotta, belényilallott egy jó érzést , és örömében ezt kurjantotta, Lujzikával az élet mesés. Addig Gumicső meg nem javul, amíg szeretni meg nem tanul. Lujzika kiscicáit szoptatta, mint egy igazi, jó anya, és ahogy e szavakat meghallotta, örömében elnyávogta. Gumicső végre megjavult, mert szeretni megtanult. HEMM Károly, V.­­ Petőfi Sándor iskola, Újvidék SEGÍTETTEM OTTHON Elsős-másodikos lehettem amikor megtörtént velem az alábbi eset. Akkor még nem sokat se­gítettem szüleimnek. Édesapám gyakran han­goztatta, hogy megcsináljuk vele a kaput. Ez az ígéret azonban egyhamar nem valósult meg. Apám elfoglaltsága miatt tolódott el a kapu­javítás. Azután egy szép napsugaras, éppen kapujaví­tásra alkalmas délutánon, miközben én a könyv­táramban nézegettem könyveim, apám így szólt: - Kisfiam, megcsináljuk a kaput. - Apu, remek könyvet találtam, egész délután olvashatom, hisz kész a leckém. - Talán nem hallasz jól?! Azt mondtam, hogy megcsináljuk a kaput. Leesik az állam. „Pont ma. Borzalom.”, gondoltam. Tűnődésre azonban kevés idő jutott, hisz apa már indult is a javítás­ra. Utánakullogtam. Untam ezt az állandó kapu­­javításról szóló témát, főleg a javításra szánt kaput. Apával előkészítettük a szerszámokat. Sok érdekeset találtam köztük, amelyekről ak­kor nem is sejtettem, hogy mire szolgálnak. Ma már tudom. Legjobban tetszett a kombinált fogó. Kezembe vettem, majd miután két ízben alapo­san megcsíptem az ujjam, letettem. A kalapács­csal kalapálni akartam az egyik szöget, mire apa rám szólt. - Akkor kalapáld a szöget, amikor mondom. Apa levette a kaput a sarokvasról és a szöge­ket kezdte belőle kiszedni. Én segítettem össze­szedni a kiszedett szögeket, majd levettük róla a drótot, s gondosan összecsavartuk. Később, míg én rakásra raktam az elkorhadt deszkákat, addig apa hat új fadarabot hozott. Gondosan, szépen legyalulta őket, majd elkezdte össze­állítani. A nap már lemenőben volt, mikor édes­apám elővett egy csomó U alakú szöget. Gon­dosan megszámolta őket, majd így szólt: - Elmegyek veszek U-szöget, de kérlek, ne csi­nálj semmi rosszat. Miután apa elment, gondolkodni kezdtem: „Ha lécet verek a kapu rámájára, nem lenne szükség a drága drótra. Léc akad itt bőven.” A lécgyűjtés után hozzákezdtem a szögezés­­hez. A léceket egymás után vertem a kapu rámá­jára. Mire készen lettem, volt is mit látnom. Nekem, akkor, igaz tetszett, de ma nem hiszem, hogy megfelelne ízlésemnek. Ezután elfogtam a szegény, ártatlan kutyát, azzal a váddal, hogy megharapott. Ráütöttem a fejére, s a farkát egy U alakú szög közé tettem s gondosan verni kezdtem. - Kisfiam! - hallatszott apa hangja a hátam mögött. Ami ezután volt, az kevésbé érdekes. De a ve­résnél még borzasztóbb volt az ismételt kapu­javítás, mikor nekem kellett leszednem a rámá­ról a léceket. KIRÁLY Zoltán, VII.b Samu Mihály iskola Péterréve FELEJTHETETLEN ÉLMÉNY - Vajon ki lesz az én házigazdám? - gondolko­dom, amíg hallgatom a neveket. Lassan a terem is már csaknem üres. Még néhány kislány ma­radt ott, köztük én. - Pancsova! - hallom a titkár hangját. Most talán én is sorra jutok. Egy ismeretlen kislány rámnézett, én rá, s egyszerre nevettünk mind­ketten. - Bárcsak ehhez a kislányhoz szállásolnának el! - Svoren Stella, Kató Melinda! - és most, ahogy a nevem hallom, megörülök. Ugyanaz a kislány, aki rám nevetett, hozzám lépett és kezet nyújtottunk egymásnak. Örültem, hogy éppen ő az én házigazdám. - Mehettek haza. Remélem, mindenkinek meg­van a párja — mondta a titkár. - Mi nem megyünk még. Megvárjuk a másik vendégemet Aradácról. Addig megnézzük az is­kolát. Csak... Bocsánat, de meg kell kérdeznem, mi a neved. Tudom, hogy Kató Melinda vagy, de melyik a neved és melyik a vezetékneved? - Melinda a neveik, Kató a vezetéknevem. Szétnéztünk az iskolában, megnéztük a tan­termeket, és Stella bemutatta a tanárokat. Iga­zán szép ez a vinkovci iskola, gondoltam ma­gamban. Estére megérkezett a másik vendég is, s így hárman mentünk haza. A szülei nagyon kedve­sen fogadtak. Elbeszélgettek velünk mindenről. Amikor hárman maradtunk, megmondtam ne­kik, hogy magyar vagyok, az aradáci kislány pe­dig szlovák. Három napig voltunk együtt és na­gyon jól megértettük egymást, habár anyanyel­vünk nem azonos, de ez nem akadályozott meg bennünket abban, hogy összebarátkozzunk és együtt örüljünk a Testvériség-egység iskolák találkozója minden rendezvényének. A kislány anyukája úgy gondoskodott rólunk, akár saját gyermekeiről. Nagyon szépek voltak azok a napok Vinkov­­cin. Sose-sok új barátot szereztem magamnak, és remélem, a barátság Stella és köztem meg­marad örökre. Büszke vagyok, hogy én is ápolhatom a test­vériséget és egységet, amelynek alapköveit még a népfelszabadító háborúban helyezték le. KATÓ Melinda, VI., Testvériség-egység iskola Pancsova-Vojlovica L­eveleitekből ítélve nem unatkoztok. Javában „dühöng” a vakáció, természetjárásról, horgász­kalandokról, vidám élményekről kapok hírt tő­letek. A napsütötte távoli tájakról is érkezik néha egy-egy levél, s bevallom, igen jólesik, hogy az idegenből is gondoltok a Napsugárra. Igen örültem például a bácsföldvári SVETOZAR MAR­­KOVIĆ iskola nyolcadikosai lapjának. „Búcsúzó kirándulásukról üdvözölnek bennünket a Crna Gora-i tengerpartról. Köszönjük szépen. Vala­mennyieteknek sok sikert és boldogságot kívá­nunk további életű tatokhoz! Ú­gyszintén örültem a kikindai FEJŐS KLÁRA iskola Napsugár-barátai levelének, annál in­kább, mert noha még újoncok táborunkban, már­is nagy lelkesedéssel dolgoznak, sőt arról tudó­sítanak, hogy elvállalják a Napsugár-találkozó megrendezését. Köszönjük a figyelmességet, az ajánlatot számon tartjuk, egyelőre azonban még nem döntött szerkesztőségünk róla. (Ősszel min­denképpen megadjuk a választ.) A következőktől kaptam levelet a héten: bács­földvári SVETOZAR MARKOVIĆ iskola: Guczi Angéla, Szőnyi Hilda, Péter Szilvia, Vinkler Márta és Fejős Dóra; kikindai MOŠA PIJADE iskola: Barna Gizella, Szőlősy Gizella, Bálint Szilvia, Molnár Melitta, Pető Valéria, Fehér Edit, Keresztúri Margit, Szécsi Ildikó, Vajda Zsuzsanna, Miók Hilda, Kanalas Hajnalka, Ko­­ togán Róbert és Kanalas Karolina; kulai PE­TŐFI-BRIGÁD iskola: Hornyák Klára, Cétényi Csaba, Sípos Éva és Juhász Eszter; ezenkívül KOVÁCS Andrea Becse, HORVÁTH György Kis­hegyes, APRÓ Kornélia Kikinda, GREGUS Éva Bácsföldvár. N­agy-nagy baráti szeretettel üdvözöllek vala­mennyieteket, várom további leveleiteket: Z­SUZSA A NÁDASBAN Egy nap kimentem a nádasba. A sár meleg volt, ezért mezítláb jártam. A bogárépség zsongott. Itt annyi volt a titok­zatosság, mint a meséskönyvben. A száraz, fakó nád suhogott, a rigó csattogását és a békák ku­­ruttyoló kórusát lehetett hallani. Itt-ott egy vadkacsa szállt föl nagy ricsajjal, emitt meg a csillogó bőrű vízisikló suhant el a sekély vízben. Rábukkantam egy vadkacsafészekre. Három to­jás volt benne. Nem bántottam. Annyira összecsipkedtek a szúnyogok, hogy úgy éreztem, mintha száz gombostűt szúrtak volna belém. A lábamon két pióca lakmározott. Elgondolkoztam, mi lenne, ha én is itt élnék, mint a vadkacsa, állandó félelemben, hogy jön­nek a vadászok. Este a fészkemben nád ringatna el, reggel az ébredező napsugarak ébresztené­nek. De ekkor hirtelen puska dördült el. A vadá­szok voltak. A magasból egy madár zuhant le. A kutyák ugattak, s a madár csakhamar a zsák­mánytáskába került. A nap már lemenőben volt, s már csak halványan szórta bíborsugarait. Ha­za kellett sietnem. Haza ebből a titokzatos ki­rályságból, ahol mindennap élethalálharc fo­lyik, s ahol mindig az erősebb győz, mert ez a természet törvénye, amelynek senki sem mond­hat ellent, mert ez a törvény a legerősebb. SZAKÁL Márton, V. Moša Pijade iskola, Kikinda 9

Next