Magyar Szó, 1984. szeptember (41. évfolyam, 256-270. szám)
1984-09-16 / 256. szám
1984. szeptember 16., vasárnap MAGYAR SZÓ KÜLPOLITIKA EGY HÉT A VILÁGPOLITIKÁBAN Közös nevezőjük, hogy olyan nincs . Nagyon nagy kő eshetett le George Marchais-nak, a Francia Kommunista Párt főtitkárának szívéről azáltal, hogy a francia kommunisták kiléptek a szocialistákkal alkotott koalíciós kormányból, ha pártjának egyik jeles képviselője olyan sietve kijelentette, hogy a francia kommunisták immár semmi felelősséget sem vállalnak a kormány további cselekedeteiért. Ezzel végérvényesen véget ért egy illúzió, a nyugati világ egyik legfurcsább megegyezésének nevezett szövetsége, a szocialisták és a kommunisták kormányalakítási kísérlete. Beteljesedett azoknak a jóslata akik jó előre sejtették, hogyebből baj lesz. Először, mert a tőkés rendszer megreformálására, de a lényegében annak megőrzésére törekvő szocialisták és az osztályrendszerű társadalom megszüntetésére, annak forradalmi átalakítására törekvő kommunisták ideológiája összeférhetetlen, s másodszor, mert Marchais-ék az okokat és a következményeket felcserélve, folyamatosan megcsappanó népszerűségük visszaszerzése érdekében az utóbbi évtized során néhány enyhén szólva nem egészen következetes lépést húztak. A szélsőbaloldali (külföldről befolyásoló) elképzelésektől a szocialistákkal kötött egyezményig terjedő széles skálán, olykor pánikszerűen, keresték a munkásosztály fülébe mászó melódiát — amint az utóbbi eset is bizonyítja, sikertelenül. A szocialistákkal való szakítással megszabadultak ugyan egy önként nyakukba vett kölönctől, de ettől egy valódi, autentikus, a munkásosztály és a francia nép érdekeit képviselő, következetes politika kialakításáig még jó hoszszú és nem kevésbé rögös az út. A nemzetközi munkásmozgalmak érdeke megkívánja, hogy ezt az utat a francia kommunisták minél előbb megtegyék. És ki azonban a fent említett4 francia szocialista—kommunista kormánykoalíciót ,,minden idők egyik legfurcsább megegyezésének nevezték”, kétségkívül nem is sejtették, hogy hamarosan létrejön majd egy Simon Peres—Jichak Shamir féle izraeli „nemzeti egységkormány’. A Likudnak és a Munkáspártnak sikerült tehát végre megegyeznie abban, hogy két évig Peres, majd utána Shamir legyen (ugyanennyi ideig) az izraeli kormányfő, de ha a választás előtti kampány során kifejtett véleményüket vesszük szemügyre, akkor nagyjából a fenti megegyezés az egyedüli közös nevező az említett két párt között. Íme egy példa: Míg Peres újabban szilárd ígéretet tett, hogy Izrael (végre) visszavonul Dél-Libanonból, addig elődje (jelenlegi koalíciós partnere és biztos utóda), Shamir erről mindeddig hallani sem akart. A borúlátók szerint ezt a jelenlegi helyzetet figyelembe véve legjobb esetben egy csapatcserét jelenthet: Peres majd elrendeli a Dél-Libanonban állomásozó izraeli katonák visszavonulását, mire majd Shamir friss erőket küld oda vissza. Kétségtelen azonban, hogy az izraeli választások eredménye, s még ez a furcsa koalíció is egyértelműen arra utal, hogy az óriási inflációtól, a hosszan tartó (lényegében) hadiállapotoktól gyötört országban mégis megindult — sőt bizonyos méreteket is öltött — az a belső pozitív folyamat, amely nélkül Tel Aviv sohasem kényszeríthető tárgyalóasztalhoz. A kérdés most az, hogy ez a folyamat mennyire talál majd megértésre Izrael szomszédainál, hogy az idegtépő, sem béke, sem (de mégis inkább) háború állapota a régió többi országában is megteszi hatását, azt Szíria esete is bizonyítja: Musztafa Tiasz, Szíria véderőminisztere ugyanis a minap egy nyugatnémet hetilapnak kijelentette, hogy Rifat el Asszadot, Szíria eddigi alelnökét, Hafez el Asszad szíriai elnök édestestvérét nemkívánatos személynek nyilvánították hazájában. A határozatot Rifat el Asszad távollétében maga a szíriai elnök hozta meg (minden külön magyarázat nélkül), s ha „az említett személy nem, távozott volna külföldre, a hadseregnek kellett volna beavatkoznia” — fűzte hozzá Tiasz, s tudjuk, hogy ez mit jelent. Rifat el Asszad (volt) alelnök és az elnök testőreit képező különleges egységek parancsnoka azonban Svájcban ragadt. A szíriai elnök ilyen határozatának okait eddig csak találgathatják a külföldi megfigyelők, de hogy nem közönséges családi perpatvarról lehet szó, arra vall a tény, hogy Rifattal egyidejűleg több más magas rangú tisztet is leváltották, a „különleges alakulatokat” pedig beolvasztották a rendes hadsereg egységeibe. Szem előtt tartva a tényt, hogy Hafez el Asszad szíriai elnök egyike az úgynevezett kemény vonalat képviselő arab vezetők legkeményebbikének, s Moszkvával való szoros kapcsolatait sem rejtette soha véka alá, a fent említett változásoknak kétségkívül komoly politikai háttere van. Hogy milyen, az is hamarosan kitudódhat. Az utóbbi napokban nagy port vert fel a hír, hogy, amemynyiben újból elnökké választják, Reagan minél előbb találkozni óhajt (legalább) Gromikóval. Nincs kizárva az sem, sőt valószínű, hogy Reagant erre a kijelentésre az késztette, hogy ellenlábasának, Mondale-nek talán az egyedüli előnye az abszolút esélyesnek vélt jelenlegi elnökkel szemben, hogy kezdettől fogva a Szovjetunióval való minden külön feltétel nélküli tárgyalások szükségét (és erre való hajlandóságát) hangsúlyozta, míg Reagan ugyanezt az USA egyértelmű katonai fölényének előzetes megteremtéséhez kötötte, tehát csak a túlerő, az erőszak pozíciójáról folytatott párbeszédet tartja érdemesnek, amit viszont a másik nagyhatalom olyan erélyesen elutasít, hogy még a két tömb tagjai közötti résztárgyalásokat is egymás után lemondatja (lásd: Honecker keletnémet és Todor Zsivkov bolgár elnök NSZK-ba tervezett, majd lemondott útját). Időközben mindkét katonai tömb átfogó hadgyakorlatokba kezdett, hogy bebizonyítsa azt, amit a világ enélkül is nagyon jól tud: tudniillik, hogy mindketten állig fel vannak fegyverkezve, s hajlandók is fegyvereiket harcba vetni. Lehetőleg persze továbbra is minél távolabb saját határaiktól. ENGLER Lajos : Hafez el Asszad Kormányalakítás Izraelben (LÉPHAFT Pál karikatúrája) Céltávolban Hajóágyúk dörögnek a Japán-tengeren, nehézbombázók motorjai dübörögnek Nyugat-Németország fölött sivítanak a katyusák Csehszlovákiában, az angol csapatok partraszálltak Észak- Németországban és a Rajna-vidék felé nyomulnak... Olyan ez, mint egy háborús film forgatókönyve. Filmszerű azért is, mert vaktölténnyel tüzelnek a frontokon, s a különféle vezérkarok képletes győzelmeket vagy vereségeket írnak be a hadijelentések emlékkönyvébe. A világ különféle pontjain folyó hadgyakorlatokról van szó, amelyekről naponta közöl beszámolókat a nyugati és a keleti országok sajtója. Újat nem mondhatunk a hadgyakorlatokról, csupán annyit, hogy a Japán-tengeren hétfőn kezdődtek, amerikai és japán flotta vesz részt bennük. Céljuk „megvédeni” a Japán felé, vezető vízi utakat. Mintha legalábbis veszélyeztetné őket valaki. A nyugat-európai gyakorlatok a „Sündisznó 84” fedőnevet viselik. Az elnevezésből is rájövünk, hogy a védekezésre utal. A sündisznó ugyebár gubancba zsugorodik és fenyegeti támadóját. Egyszóval a NATO-hadgyakorlatok feladata igazolni a nyugati katonai haderő fejlettségét, erejét, rátermettségét. Nem támadó célzatú hanem védekező jellegű fölkészültségét. Hasonló képletes a keleti fedőnév is: „Pajzs 84.” Nem más, ugye, a cél, mint egybehangolni a védelem taktikáját és stratégiáját. És persze megmutatni a fölkészültséget, az erőt. Eleve meghiúsítani a támadást, kedvét szegni az esetleges agresszornak. Tudjuk viszont, hogy a támadás a legjobb védekezés — ősi katonai szabály —, minden hadikészülődés, így a hadgyakorlatok is, magában hordozza a támadás, a figyelmeztetés vagy ha tetszik, a fenyegetés csíráját. Világos tehát, hogy ez a célja a mostani fegyvercsörtetésnek is. De miért ilyen hatalmas gépezettel és annyi emberrel? Hiszen csak az európai „frontokon” majd félmillió katona öltözött be. A megmozgatott korszerű és nagy mennyiségű haditechnikáról nem is szólva. Kétségtelen, hogy a tömbökre osztottság egyik megnyilvánulása, megjelenítése az egész. Politikai és katonai erőfitogtatásnak vagyunk szemtanúi, mert a világ egyeduralmi törekvéseinek képviselői igyekeznek helyreállítani a szigorú tömbhatárokat, újra fölemelni a korlátokat, és a régi módszert alkalmazni, amely szerint csak a vezető hatalmak tárgyalhatnak (vagy nem tárgyalhatnak) egymással. Ez a lőportfüstös kép is indokolja Peres de Cuellar ENSZ-főtitkár megállapítását, hogy a világszervezetnek és más békeszerető erőknek fokozniuk kell egységesített részvételüket a nemzetközi viszonyok javításában. Az ENSZ sajnos, egyre kevésbé tudja elvégezni azokat a feladatokat, amelyek jellegéből és alapokmányából erednek. Ez pedig azzal magyarázható, hogy mindazok, akik a világszervezetet négy évtizeddel ezelőtti megalakulásakor alattomos megfontolásból jószerivel azért támogatták, mert úgy gondolták, hogy az egyeduralmi szándék elérésének nemzetközi erkölcsi és jogi megfogalmazója lesz, az évek múlásával rájöttek, hogy az új törekvések, a haladás, a szabadságvágy székházává vált. Emiatt igyekeztek akadályokat gördíteni munkájának útjába és sajnos a fegyverkezéssel és gazdasági bajokkal vívódó világban olykor az alapelvekhez ragaszkodó ENSZ- tagságot is sikerült megingatniuk Nehéz lenne felsorolni, hányszor akadályozták meg a „világ nagyjai” avagy leghűbb szövetségeseik a világszervezet valamely határozatának megfogalmazását. Számadatokra nincs is szükségünk ahhoz, hogy ezt észrevegyük: naponta olvashatjuk az újságokban. Korunk sajnálatos ténye és jelensége, hogy a békeerők akciói egyre gyakrabban megtorpannak, az ENSZ és más regionális szervezetek (mint amilyen az Afrikai Egységszervezet, az Arab Liga vagy mások) mind nehezebben láthatják el feladatukat, mert munkájukat megbénítja a külső nyomás és mi tagadás, a belső megoszás. Mivel azonban a nemzetközi viszonyok romlanak, újabb nemzetközi összefogásra van szükség ahhoz, hogy a világszervezet és más békeszervezetek meggátolják a bajok továbbhalmozódását. Mindannyiunkon múlik, hogy így legyen. JAKOBSZ István vengkonoi nyitott kapuk ROHAN AZ IDŐ HONGKONGBAN. Mivel az idő relatív, ennek egyszerű a magyarázata. Az ázsiai városállam életében ugyanis két határidő — egy közeli és egy távoli — rohamos közelgése azt a benyomást kelti, hogy a szokásosnál jóval gyorsabban múlik az idő. Az egyik — a közeli — időpont szeptember vége, ameddig a kínai kormány szerint okvetlenül tető alá kell hozni a kínai—brit megállapodást a város jövőjéről, különben a Kínai NK egyoldalú intézkedésekhez folyamodik. A másik — a távoli — pedig 1997. július 1., amikor ennek aterületnek vissza kell kerülnie kínai szuverenitás alá. Nemrég még úgy tűnt, hogy Hongkong jövőjének kérdésében heves viszály robban ki Nagy- Britannia és Kína között. Nagy- Britannia ugyanis a három részből álló városállamnak csak az úgynevezett új területét vette bérbe Kínától 1898-ban, a másik két részt viszont már előbbről birtokolja, mégpedig 1842., illetve 1800 óta. Amikor úgy látszott, hogy nehéz lesz megegyezni, Nagy- Britannia alkudozási pozícióinak erősítésére még azt is bevetette, hogy 1097-ben csak ezt a területrészt kénytelen visszaadni Kínának. Már akkor mindenki tudta, hogy Hongkongot nem lehet feldarabolni, tehát vagy az egész város kínai fennhatóság alá kerül, vagy egyik része sem. És ekkor már mindenki elkönyvelte, hogy Hongkong körül legalább olyan feszültség támad, mint Gibraltár, ha ugyan nem, mint a Faliklandszigetek körül. Ekkor jött a váratlan fordulat . Thatcher brit miniszterelnök az 1982 őszén tett pekingi látogatása során bejelentették, hogy lehetséges, sőt körvonalaiban már meg is van a megállapodás a két ország között. Ez a bejelentés pánikot keltett a hongkongi gazdasági körökben — zuhanni kezdett a részvények és a hongkongi dollár árfolyama. Azóta azonban lecsitultak a kedélyek. Szeptember végének közeledtével ugyanis nyilvánvalóvá válik, hogy semmilyen válság nem lesz a tárgyalások miatt, de nagyobb megrázkódtatás sem következik be Hongkong életében, ha 13 év múlva kínai fennhatóság alá kerül. Időközben ugyanis Sir Geoffrey Howe brit külügyminiszter két pekingi látogatása, és a két ország képviselőnek régóta két számjegyű számmal jelzett találkozásai nyilvánvalóvá tették, hogy az új kínai politika szavatolja Hongkong zavartalan továbbfejlődését. — NEM SZOCIALIZMUS, még kevésbé kommunizmus az elmaradottság és a szegénység — mondta nemrég Teng Hsziao-ping, aki hivatalosan a Kínai KP KB Központi Tanácsadó Bizottságának elnöke, de a kínai politika tényleges irányítójaként emlegetik. E nyilatkozat mögött a kínai politikában Mao Cetung halála után végrehajtott mélyre nyúló minőségi változás rejlik. Addig ugyanis a kínai politika alfája és ómegája az volt, hogy mivel a milliárdos Kína úgy sem tudja magasabb szinten kielégíteni a lakosság igényeit, ezeket az igényeket kell mindenféle kampánnyal, „kulturális forradalommal” a lehetőségekre leszorítani. Az új politika kiindulópontja ezzel szemben az, hogy igenis meg kell gyorsítani a fejlődést, ennek érdekében le kell dönteni minden gátat, amely bármilyen formában akadályozná ezt a fejlődést, többek között szakítani kell minden olyan elmélettel is, amely nem a hatékonyság fokozását tekinti legfőbb követelménynek. Ezzel áll összhangban a „nyitott kapuk” politikája is, amelynek eredményeként 1980 óta hatmilliárd dollár külföldi tőkét ruháztak be, de már azt emlegetik, hogy akár 100 milliárd dolláros beruházás sem bontaná meg a kínai társadalom lényegét. Ennek a politikának lényeges összetevője a Hongkong. Macao és Tajvan felé már létrehozott négy „különleges gazdasági övezet” és a most alakuló — 14 kikötővárosból és egy szigetből álló — „gazdasági fejlesztés övezet” összesen 40 millió lakossal, amelyben a külgazdasági kapcsolatok teljes liberalizálása mellett a küföldi befektetésekhez olyan kedvező feltételeket teremtenek, mint a rendkívül alacsony adó, a munkaerő felvétele és elbocsátása feletti szabad rendelkezés alacsony telekárak és munkaerő-költségek stb. Ha ebből a szempontból vizsgáljuk, akkor nem is tűnik olyan nagy újdonságnak vagy elképzelhetetlennek, hogy a hongkongi kérdés megoldása érdekében a kínaiak hajlandóak lesznek egész addig elmenni, hogy „Kínán belül létezhet két politikai és gazdasági rendszer”. A most körvonalazott és hamarosan aláírásra kerülő megoldás ugyanis nem kisebb dolgot irányoz elő, mint azt, hogy további ötven évig semmi sem változik Hongkong gazdasági és politikai életében. A város továbbra is önálló tagja marad a nemzetközi gazdasági szervezeteknek, saját központi bankja lesz a hongkongi dollár különállásának fenntartására, nem nyúlnak a Tajvannal fennálló kapcsolatokhoz, polgárai számára pedig fenntartják a szólásszabadságot és az utazás szabadságát, a kiadói és sztrájkjogot, sőt még angol útlevelüket is megtarthatják. Nem vitás, hogy e megoldás alapvető indítéka, hogy mindkét félnek érdeke minden megrázkódtatás elkerülése. Kínában ez azért érdekes, mert a kétoldalú kereskedelemből kb. hárommilliárd dollár jövedelemhez jut, sőt Hongkongon keresztül bonyolítja le kemény valuta bevételének 40 százalékát. De el akarják kerülni a tőke kimenekülését is, hiszen Hongkongban 13 bankot irányít közvetlenül vagy közvetve. Ezen túlmenően a hongkongi megoldás fontos helyet kap a nyitott kapuk új kínai politikájában is. ÉS MI LESZ, ha időközben a kínai politikában újabb fordulat következik be, vagyis ha rájönnek, hogy a fejlődés mégsem gyorsítható meg annyira, hogy az igények növekedését megengedhetnék, tehát ismét vissza kell térni az igények visszaszorításának mai politikájához. Ez a kérdés természetesen felötlött a hongkongiakban is. De hát nagyon jól tudják, hogy nincs a világnak az a hatalma, amely fél évszázadra bárrot is szavatolhatna számukra. BÁLINT István