Magyar Szó, 1984. szeptember (41. évfolyam, 256-270. szám)

1984-09-16 / 256. szám

1984. szeptember 16., vasárnap MAGYAR SZÓ KÜLPOLITIKA EGY HÉT A VILÁGPOLITIKÁBAN Közös nevezőjük, hogy olyan nincs . N­agyon nagy kő eshetett le­­ George Marchais-nak, a Francia Kommunista Párt főtitkárának szívéről azáltal, hogy a francia kommunisták kiléptek a szocialistákkal alkotott koalíciós kormányból, ha pártjának egyik jeles képviselője olyan sietve ki­jelentette, hogy a francia kom­munisták immár semmi felelőssé­get sem vállalnak a kormány to­vábbi cselekedeteiért. Ezzel végér­vényesen véget ért egy illúzió, a nyugati világ egyik legfurcsább megegyezésének nevezett szövetsé­ge, a szocialisták és a kommunis­ták kormányalakítási kísérlete. Be­teljesedett azoknak a jóslata akik jó előre sejtették, hogy­­ebből baj lesz. Először, mert a tőkés rend­szer megreformálására, de a lé­nyegében annak megőrzésére tö­rekvő szocialisták és az osztály­rendszerű társadalom megszünte­tésére, annak forradalmi átalakí­tására törekvő kommunisták ideo­lógiája összeférhetetlen, s másod­szor, mert Marchais-ék az okokat és a következményeket felcserél­ve, folyamatosan megcsappanó népszerűségük visszaszerzése érde­kében az utóbbi évtized során né­hány enyhén szólva nem egészen következetes lépést húztak. A szél­sőbaloldali (külföldről befolyásoló) elképzelésektől a szocialistákkal kötött egyezményig terjedő széles skálán, olykor pánikszerűen, ke­resték a munkásosztály fülébe mászó melódiát — amint az utób­bi eset is bizonyítja, sikertelenül. A szocialistákkal való szakítás­sal megszabadultak ugyan egy ön­ként nyakukba vett kölönctől, de ettől egy valódi, autentikus, a munkásosztály és a francia nép érdekeit képviselő, következetes politika kialakításáig még jó hosz­­szú és nem kevésbé rögös az út. A nemzetközi munkásmozgalmak érdeke megkívánja, hogy ezt az utat a francia kommunisták mi­nél előbb megtegyék. És ki azonban a fent említett­­4 francia szocialista—kommu­nista kormánykoalíciót ,,minden idők egyik legfurcsább megegyezésének nevezték”, kétség­kívül nem­ is sejtették, hogy ha­marosan létrejön majd egy Simon Peres—Jichak Shamir féle izraeli „nemzeti egységkormány­’. A Li­­kudnak és a Munkáspártnak sike­rült tehát végre megegyeznie ab­ban, hogy két évig Peres, majd utána Shamir legyen (ugyanennyi ideig) az izraeli kormányfő, de ha a választás előtti kampány során kifejtett véleményüket vesszük szemügyre, akkor nagyjából a fenti megegyezés az egyedüli kö­zös nevező az említett két párt között. Íme egy példa: Míg Peres újab­ban szilárd ígéretet tett, hogy Iz­rael (végre) visszavonul Dél-Li­­banonból, addig elődje (jelenlegi koalíciós partnere és biztos utóda), Shamir erről mindeddig hallani sem­ akart. A borúlátók szerint ezt a jelenlegi helyzetet figyelembe véve legjobb esetben egy csapat­cserét jelenthet: Peres majd­ elren­deli a Dél-Libanonban állomásozó izraeli katonák visszavonulását, mire majd Shamir friss erőket küld oda vissza. Kétségtelen azonban, hogy az izraeli választások eredménye, s még ez a furcsa koalíció is egy­értelműen arra utal, hogy az óriási inflációtól, a hosszan tartó (lénye­gében) hadiállapotoktól gyötört or­szágban mégis megindult — sőt bi­zonyos méreteket is öltött — az a belső pozitív folyamat, amely nél­kül Tel Aviv sohasem kényszerít­hető tárgyalóasztalhoz. A kérdés most az, hogy ez a fo­lyamat mennyire talál majd meg­értésre Izrael szomszédainál, hogy az idegtépő, sem bé­ke, sem (de mégis inkább) háború állapota a régió többi országában is megteszi ha­tását, azt Szíria esete is bizonyít­ja: Musztafa Tiasz, Szíria véderő­minisztere ugyanis a minap egy nyugatnémet hetilapnak kijelen­tette, hogy Rifat el Asszadot, Szí­ria eddigi alelnökét, Hafez el Asszad szíriai elnök édestestvérét nemkívánatos személynek nyilvá­nították hazájában. A határozatot Rifat el Asszad távollétében maga a szíriai elnök hozta meg (min­den külön magyarázat nélkül), s ha „az említett személy nem, tá­vozott volna külföldre, a hadse­regnek kellett volna beavatkoz­nia” — fűzte hozzá Tiasz, s tud­juk, hogy ez mit jelent. Rifat el Asszad (volt) alelnök és az elnök testőreit képező különle­ges egységek parancsnoka azonban Svájcban ragadt. A szíriai elnök ilyen határozatának okait eddig csak találgathatják a külföldi megfigyelők, de hogy nem közön­séges családi perpatvarról lehet szó, arra vall a tény, hogy Rifat­­tal egyidejűleg több más magas rangú tisztet is leváltották, a „kü­lönleges alakulatokat” pedig be­olvasztották a rendes hadsereg egységeibe. Szem előtt tartva a tényt, hogy Hafez el Asszad szíriai elnök egyi­ke az úgynevezett kemény vona­lat képviselő arab vezetők legke­ményebbikének, s Moszkvával való szoros kapcsolatait sem rej­tette soha véka alá, a fent emlí­tett változásoknak kétségkívül ko­moly politikai háttere van. Hogy milyen, az is hamarosan kitudód­hat. A­z utóbbi napokban nagy port vert fel a hír, hogy, amemy­­nyiben újból elnökké vá­lasztják, Reagan minél előbb ta­lálkozni óhajt (legalább) Gromi­­kóval. Nincs kizárva az sem, sőt valószínű, hogy Reagant erre a kijelentésre az késztette, hogy el­lenlábasának, Mondale-nek talán az egyedüli előnye az abszolút esélyesnek vélt jelenlegi elnökkel szemben, hogy kezdettől fogva a Szovjetunióval való minden külön feltétel nélküli tárgyalások szük­ségét (és erre való hajlandóságát) hangsúlyozta, míg Reagan ugyan­ezt az USA egyértelmű katonai fölényének előzetes megteremtésé­hez kötötte, tehát csak a túlerő, az erőszak pozíciójáról folytatott párbeszédet tartja érdemesnek, amit viszont a másik nagyhatalom olyan erélyesen elutasít, hogy még a két tömb tagjai közötti résztárgyalásokat is egymás után lemondatja (lásd: Honecker kelet­német és Todor Zsivkov bolgár elnök NSZK-ba tervezett, majd lemondott útját). I­dőközben mindkét katonai tömb átfogó hadgyakorla­tokba kezdett, hogy bebizo­nyítsa azt, amit a világ enélkül is nagyon jól tud: tudniillik, hogy mindketten állig fel vannak fegy­verkezve, s hajlandók is fegyverei­ket harcba vetni. Lehetőleg persze továbbra is mi­nél távolabb saját határaiktól. ENGLER Lajos : Hafez el Asszad Kormányalakítás Izraelben (LÉPHAFT Pál karikatúrája) Céltávolban Hajóágyúk dörögnek a Japán-tengeren, nehézbombázók motor­jai dübörögnek Nyugat-Németo­rszág fölött sivítanak a katyu­­sák Csehszlovákiában, az angol csapatok partraszálltak Észak- Németorszá­gban és a Rajna-vidék felé nyomulnak... Olyan ez, mint egy háborús film forgatókönyve. Filmszerű azért is, mert vaktölténnyel tüzelnek a frontokon, s a különféle vezérkarok képletes győzelmeket vagy vere­ségeket írnak be a hadijelentések emlékkönyvébe. A világ különféle pontjain folyó had­gyakorla­tokról van szó, ame­lyekről naponta közöl beszámoló­kat a nyugati és a keleti országok sajtója. Újat nem mondhatunk a had­gyakorlatokról, csupán annyit, hogy a Japán-tengeren hétfőn kez­dődtek, amerikai és japán flotta vesz részt bennük. Céljuk „meg­védeni” a Japán felé, vezető vízi utakat. Mintha legalábbis veszé­lyeztetné őket valaki. A nyugat-európai gyakorlatok a „Sündisznó 84” fedőnevet viselik. Az elnevezésből is rájövünk, hogy a védekezésre utal. A sündisznó ugyebár gubancba zsugorodik és fenyegeti támadóját. Egyszóval a NATO-hadgyakorlatok feladata igazolni a nyugati katonai haderő fejlettségét, erejét, rátermettségét. Nem támadó célzatú hanem véde­kező jellegű fölkészültségét. Hasonló képletes a keleti fedőnév is: „Pajzs 84.” Nem más, ugye, a cél, mint egybehangolni a védelem taktikáját és stratégiáját. És per­sze megmutatni a fölkészültséget, az erőt. Eleve meghiúsítani a tá­madást, kedvét szegni az esetleges agresszornak. Tudjuk viszont, hogy a támadás a legjobb védekezés — ősi katonai szabály —, minden hadikészülődés, így a hadgyakorlatok is, magában hordozza a támadás, a figyelmezte­tés vagy ha tetszik, a fenyegetés csíráját. Világos tehát, hogy ez a célja a mostani fegyvercsörtetés­­nek is. De miért ilyen hatalmas gépe­zettel és annyi emberrel? Hiszen csak az európai „frontokon” majd félmillió katona öltözött be. A megmozgatott korszerű és nagy mennyiségű haditechnikáról nem is szólva. Kétségtelen, hogy a tömbökre osztottság egyik megnyilvánulása, megjelenítése az egész. Politikai és katonai erőfitogtatásnak vagyunk szemtanúi, mert a­ világ egyedural­mi törekvéseinek képviselői igye­keznek helyreállítani a szigorú tömbhatárokat, újra fölemelni a korlátokat, és a régi módszert al­kalmazni, amely szerint csak a ve­zető hatalmak tárgyalhatnak (vagy nem tárgyalhatnak) egymással. Ez a lőportfüstös kép is indokol­ja Peres de Cuellar ENSZ-főtitkár megállapítását, hogy a világszer­vezetnek és más békeszerető erők­nek fokozniuk kell egységesített részvételüket a nemzetközi viszo­nyok javításában. Az ENSZ sajnos, egyre kevésbé tudja elvégezni azokat a feladato­kat, amelyek jellegéből és alapok­mányából erednek. Ez pedig azzal magyarázható, hogy mindazok, akik a világszervezetet négy évti­zeddel ezelőtti megalakulásakor alattomos megfontolásból jószeri­vel azért támogatták, mert úgy gondolták, hogy az egyeduralmi szándék elérésének nemzetközi erkölcsi és jogi megfogalmazója lesz, az évek múlásával rájöttek, hogy az új törekvések, a haladás, a szabadságvágy székházává vált. Emiatt igyekeztek akadályokat gör­díteni munkájának útjába és saj­nos a fegyverkezéssel és gazdasá­gi bajokkal vívódó világban olykor az alapelvekhez ragaszkodó ENSZ- tagságot­ is sikerült megingatniuk Nehéz lenne felsorolni, hányszor akadályozták meg a „világ nagy­jai” avagy leghűbb szövetségeseik a világszervezet valamely határo­zatának megfogalmazását. Szám­adatokra nincs is szükségünk ah­hoz, hogy ezt észrevegyük: napon­ta olvashatjuk az újságokban. Ko­runk sajnálatos ténye és jelensége, hogy a békeerők akciói egyre gyakrabban megtorpannak, az ENSZ és más regionális szerveze­tek (mint amilyen az Afrikai Egy­ségszervezet, az Arab Liga vagy mások) mind nehezebben láthatják el feladatukat, mert munkájukat megbénítja a külső nyomás és mi tagadás, a belső megoszás. Mivel azonban a nemzetközi vi­szonyok romlanak, újabb nemzet­közi összefogásra van szükség ah­hoz, hogy a világszervezet és más békeszervezetek meggátolják a ba­jok tovább­­halmozódását. Mindannyiunkon múlik, hogy így legyen. JAKOBSZ István vengkonoi nyitott kapuk ROHAN AZ IDŐ HONGKONG­BAN. Mivel az idő relatív, ennek egyszerű a magyarázata. Az ázsi­ai városállam életében ugyanis két határidő — egy közeli és egy tá­voli — rohamos közelgése azt a benyomást kelti, hogy a szokásos­nál jóval gyorsabban múlik az idő. Az egyik — a közeli — idő­pont szeptember vége, ameddig a kínai kormány szerint okvetlenül tető alá kell hozni a kínai—brit megállapodást a város jövőjéről, különben a Kínai NK egyoldalú intézkedésekhez folyamodik. A másik — a távoli — pedig 1997. július 1., amikor ennek a­­terület­nek vissza kell kerülnie kínai szuverenitás alá. Nemrég még úgy tűnt, hogy Hongkong jövőjének kérdésében heves viszály robban ki Nagy- Britannia és Kína között. Nagy- Britannia ugyanis a három rész­ből álló városállamnak csak az úgynevezett új területét vette bérbe Kínától 1898-ban, a másik két részt viszont már előbbről birtokolja, mégpedig 1842., illetve 1800 óta. Amikor úgy látszott, hogy nehéz lesz megegyezni, Nagy- Britannia alkudozási pozícióinak erősítésére még azt is bevetette, hogy 1097-ben csak ezt a terület­részt kénytelen visszaadni Kíná­nak. Már akkor mindenki tudta, hogy Hongkongot nem lehet fel­darabolni, tehát vagy az egész város kínai fennhatóság alá kerül, vagy egyik része sem. És ekkor már mindenki elkönyvelte, hogy Hongkong körül legalább olyan feszültség támad, mint Gibraltár, ha ugyan nem, mint a Falikland­­szigetek körül. Ekkor jött a váratlan fordulat . Thatcher brit miniszterelnök az 1982 őszén tett pekingi látoga­tása során bejelentették, hogy le­hetséges, sőt körvonalaiban már meg is van a megállapodás a két ország között. Ez a bejelentés pá­nikot keltett a hongkongi gazda­sági körökben — zuhanni kezdett a részvények és a hongkongi dol­lár árfolyama. Azóta azonban le­csitultak a kedélyek. Szeptember végének közeledtével ugyanis nyil­vánvalóvá válik, hogy semmilyen válság­ nem lesz a tárgyalások miatt, de nagyobb megrázkódtatás sem következik be Hongkong éle­tében, ha 13 év múlva kínai fenn­hatóság alá kerül. Időközben ugyanis Sir Geoffrey Howe brit külügyminiszter két pekingi láto­gatása, és a két ország képvise­lőnek régóta két számjegyű szám­mal jelzett találkozásai nyilván­valóvá tették, hogy az új kínai poli­tika szavatolja Hongkong zavar­talan továbbfejlődését. — NEM SZOCIALIZMUS, még kevésbé kommunizmus az elmara­dottság és a szegénység — mondta nemrég Teng Hsziao-ping, aki hi­vatalosan a Kínai KP KB Köz­ponti Tanácsadó Bizottságának el­nöke, de a kínai politika tényle­ges irányítójaként emlegetik. E nyilatkozat mögött a kínai poli­tikában Mao Cetung halála után végrehajtott mélyre nyúló minő­ségi változás rejlik. Addig ugyanis a kínai politika alfája és ómegá­ja az volt, hogy mivel a milliár­dos Kína úgy sem tudja maga­sabb szinten kielégíteni a lakosság igényeit, ezeket az igényeket kell mindenféle kampánnyal, „kulturá­lis forradalommal” a lehetőségek­re leszorítani. Az új politika ki­indulópontja ezzel szemben az, hogy igenis meg kell gyorsítani a fejlődést, ennek érdekében le kell dönteni minden gátat, amely bár­milyen formában akadályozná ezt a fejlődést, többek között szakíta­ni kell minden olyan elmélettel is, amely nem a hatékonyság fokozá­sát tekinti legfőbb követelmény­nek. Ezzel áll összhangban a „nyitott kapuk” politikája is, amelynek eredményeként 1980 óta hatmil­­liárd dollár külföldi tőkét ruház­tak be, de már azt emlegetik, hogy akár 100 milliárd dolláros beruházás sem bontaná meg a kí­nai társadalom lényegét. Ennek a politikának lényeges összetevője a Hongkong. Macao és Tajvan felé már létrehozott négy „különleges gazdasági övezet” és a most ala­kuló — 14 kikötővárosból és egy szigetből álló — „gazdasági fej­lesztés­­ övezet” összesen 40 millió lakossal, amelyben a külgazdasá­gi kapcsolatok teljes liberalizálása mellett a küföldi befektetésekhez olyan kedvező feltételeket terem­tenek, mint a rendkívül alacsony adó, a munkaerő felvétele és el­bocsátása feletti szabad rendelke­zés alacsony telekárak és munka­erő-költségek stb. Ha ebből a szempontból vizs­gáljuk, akkor nem is tűnik olyan nagy újdonságnak vagy elképzel­hetetlennek, hogy a hongkongi kérdés megoldása érdekében a kí­naiak hajlandóak lesznek egész addig elmenni, hogy „Kínán belül létezhet két politikai és gazdasági rendszer”. A most körvonalazott és hamarosan aláírásra kerülő meg­oldás ugyanis nem kisebb dolgot irányoz elő, mint azt, hogy továb­bi ötven évig semmi sem változik Hongkong gazdasági és politikai életében. A város továbbra is önálló tag­ja marad a nemzetközi gazdasági szervezeteknek, saját központi bankja lesz a hongkongi dollár különállásának fenntartására, nem nyúlnak a Tajvannal fennálló kap­­csolatokhoz, polgárai számára pe­dig fenntartják a szólásszabadsá­got és az utazás szabadságát, a kiadói és sztrájkjogot, sőt még angol útlevelüket is megtarthat­ják. Nem vitás, hogy e megoldás alapvető indítéka, hogy mindkét félnek érdeke minden megrázkód­tatás elkerülése. Kínában ez azért érdekes, mert a kétoldalú keres­kedelemből kb. hárommil­liárd dol­lár jövedelemhez jut, sőt Hong­kongon keresztül bonyolítja le ke­­m­ény valuta­ be­vételének 40 száza­lékát. De el akarják kerülni a tő­ke kimenekülését is, hiszen Hong­kongban 13 bankot irányít köz­vetlenül vagy közvetve. Ezen túl­menően a hongkongi megoldás fontos helyet kap a nyitott kapuk új kínai politikájában is. ÉS MI LESZ, ha időközben a kínai politikában újabb fordulat következik be, vagyis ha rájönnek, hogy a fejlődés mégsem gyorsít­ható meg annyira, hogy az igé­nyek növekedését megengedhet­nék, tehát ismét vissza kell térni az igények visszaszorításának ma­i politikájához. Ez a kérdés termé­szetesen felötlött a hongkongiak­ban is. De hát nagyon jól tudják, hogy nincs a világnak az a hatal­ma, amely fél évszázadra bárro­t is szavatolhatna számukra. BÁLINT István

Next