Magyar Szó, 1984. november (41. évfolyam, 302-329. szám)
1984-11-20 / 321. szám
10 MAGYAR SZÓ 1984. november 20., kedd SINKÓ ERVIN: Akik nem tudják, mi fán terem a szemérem A tájékoztató irodás Rajk-per Már 35 éve, hogy a Rákosi-féle sztálinista terroruralom megrendezte az első koncepciós pert, elítéltette és kivégeztette Rajk Iászlót, a nemzetközi munkásmozgalom ismert alakját, az MKP népszerű vezetőjét, Magyarország külügyminiszterét A vádiratról azonnal kiderült, hogy nem más, mint a Tájékoztató Iroda határozatának Jugoszlávia-ellenes tételei „igazságügyi" feldolgozása, és hogy a Rajk-per valójában Jugoszlávia elleni példátlanul durva kirohanás. Sinkó Ervin nagynevű író abban az időben hosszabb elemző tanulmányt írt a perről. A címe: Akik nem tudják, mi fán terem a szemérem. (21) Hát az csak komfortábilisabb hely öszszeesküvések szövésére, mint a náthás októberi időben a paksi csőszkunyhó! Szamarak, szamarak, szamarak! Detektívregényt írni, amiben a gonosztevők a hetedik emeleten az ablakon másznak be, mikor kényelmesen sétálhatnak fel a szőnyeges lépcsőházban, sőt zajtalanul sikló liften! Ami az irodalmi szerkezet szabályait illeti, nem rossz módszer, hogy ha egyegy jelenetben tömörítik a cselekményt, s különösen jó az eljárás olyan esetekben, amikor egy-egy jelenetnek bizonyos értelemben a drámaiság csúcspontját kell képviselni. Csakhogy az ilyen szabályokat sem szabad mechanikusan keresztülvinni. A paksi jelenet nem alkalmas Rankovics szerepeltetésére, az ő számára külön kellett volna kigondolni valami cselekményt, s aztán bekomponálni az egészbe. Esetleg valami nagynevű szovjet hadvezért, aki éppen Budapesten tartózkodott, vagy magát Visinszkit kellett volna kiszemelni, mint Rankovics szándékolt merényleteinek a tárgyát, esetleg egyetértésben Mindszenthy hercegprímással, s egy illegális találkozás ebből a célból egész jól hatna mint színpadi effektus, de semmiesetre se úgy, hogy Mrasovics legyen a tolmács ... De van még egy lehetőség. Talán a szcenaristák a titokzatos paksi találkozóval aztakarták bebizonyítani, hogy mennyire nincs a jugoszláv kommunistáknak halvány sejtelmük sem arról, hogy hogyan kell illegálisan konspiratíven dolgozni? Ez esetben a szcenárió tökéletesen sikerült. Ha nem ez volt a szcenaristáknak a szándéka, akkor lehetetlen megmagyarázni, hogy miért hívja meg a titkos politikai találkozásra Mrázovics azt a Györgyikét, aki — mint „tanúvallomásában” maga is mondja — ott tökéletesen felesleges volt, de úgy látszik, Mrázovics csak azért hívta meg, hogy előre biztosítson magának, illetőleg a Tájékoztató Irodának tanút maga ellen az előrelátható budapesti per keretében. Deakárhogy forgatjuk a dolgot, ez a paksi találkozás a lehető legkevésbé sikerült kigondolás ebben az új irodalmi műfajban, mely semmi esetre se válik dicsőségére annak az irodalomnak, mely Puskint, Tolsztojt és Gorkijt adta az emberiségnek. Ha Rankovics miniszter olyan gyerekes, hogy puszta passzióból minden szükség nélkül illegálisan megy át a határon, noha van jugoszláv követ, aki ugyanezt a határt diplomáciai útlevéllel kedvére mindennap negyvennyolcszor is átlépheti, és ha ez a követ egy ilyen legtitkosabb, legbizalmasabb. Ic ellenforradalmibb és leghazaárulóbb összejövetelre már jó előre meghívja Györgyike kisasszonyt, sőt mi több, beavatja a Kisgazdapárt képviselőjét, Klein Antal földbirtokos urat is — akkor azt kérdem én, hogy ki fog félni ilyen összeesküvőktől, ki fog a kívánt borzadállyal gondolni rájuk és végül ki fogja elhinni, hogy bármely imperialista hatalom úgy legyengült ma már, hogy ilyen komikus szeleburdi kémekkel kell beérnie. Ebben a tájékoztató irodai wildwestregénynek végsőkig tehetségtelen dramatizálásában nincs egyetlenegy jelenet sem, amely nem volna valószínűtlenül rosszul kigondolt. De a legrosszabbak között is a legrosszabb, ilyen értelemben díszhely illeti meg azt a fejezetet, amelynek a címe: „A tanúk.” Az említett Györgyike kisasszony és Klein Antal földbirtokoson kívül még tizenhét tanú vonul fel, összesen tehát tizenkilencen vannak. Mindet börtönből vezetik elő, majdnem mind a Horthy-rendőrség volt tisztjei, az elmúlt rezsim emberei, a legsötétebb fasiszta csőcselék, akiről még ha ők maguk nem is mesélnek a bíróság előtt, tudnánk, hogy foglalkozásuk volt a kínozás és gyilkolás, hogy Horthy és Szálasi idjében ők teljes szívvel és lélekkel igyekeztek, hogy kiirtsák magyar földön a haladó emberi gondolat harcos képviselőit. Van köztük talán nem egy, aki vidám cimbora volt, mikor Horthy hadserege barátságos kirándulást szervezett hozzánk, Zsablyára, Noviszárba s általában a Vajdaságba. Van köztük, aki maga is meséli, hogy a háború alatt Ukrajnát szerencséltette. És most ilyeneket vezetnek elő a börtönből, hogy segítsenek „elvi harcában” a Tájékoztató Irodának a szocialista Jugoszlávia ellen. Ami azonban a tanúkat illeti, ők se válogatósak, minden szövetséges jó nekik, ha csak továbbra is odaüthetnek, ahova egész életükben ütöttek. Ezekre a tanúkra bizonyára nem kellett semmiféle nyomást gyakorolni, hogy mindazt, amit előírtak nekik, jól megtanulják és elszavalják a bíróság előtt. A népi demokráciában, Magyarország népi bírósága előtt, a népi demokrácia jóvoltából folytathatták ugyanazt a mesterséget, amit Horthy és Szálasi idejében is űztek. Nem olyan közvetlenül, mint az elmúlt jó időkben, ha ha már nem lehet közvetlenül ártani mindennek, ami vörös, akkor legalább közvetve, az is jobb mint semmi. Mindezek a tanúk egytől egyig abba a kategóriába tartoznak, akiket magyarul utánozhatatlan akcentussal „úriembereknek” neveznek, művelt urak, akik megtanulták jól a fölmondandó leckét és bizonyos lendülettel mondják fel. Maga a bíróság is csupa tapintat volt a tanúkkal szemben, majdhogynem gyengéd. Az elnök tekintetbe vette, hogy olyan emberekről van szó, akik megszokták, hogy bizonyos szadisztikus, az átkozott kommunisták bőrére végzett kicsapongásaik után, templom hősében, áhitatos imában pihenjék ki magukat. Ez az a fajta, amelyik legkisebb lelkiismereti zavar nélkül fojtja vérbea fegyházbeli rabok lázadását, mint ahogy Lindberg Lajos tanú tette. Ez az a fajta, amelyik szép karriernek, az úri becsülettel tökéletesen összeférhetőnek tartja, hogy szorosan együttműködjön a hóhérral a fasiszta rögtönítélő bíróság ügyésze minőségében, mint ahogy Horthy volt századosa, dr. Jánosy Ferenc tanú is tette. Ez az a fajta, amelynek nincs skrupulusa, ha munkásról vagy „büdös parasztról” van szó, de a világért se mulasztaná el a reggeli misét. És az elnök, a népbíróság elnöke ezt tudja. Ezért ha az elnök néha meg is kérdi egy-egy tanútól, hogy hajlandó volna-e esküt tenni rá, hogy igazat mond, amint a tanú azt feleli, hajlandó volna rá, a megértő elnök beéri ennyivel — és tele kímélettel a tanúk érzékeny vallási szelleme iránt,az elnök a per egész folyamán egyetlenegy tanútól se kívánta, hogy valóban esküt tegyen arra, amit mond. (Folytatjuk) IvAN B mm (12) Hogy mi bennük a csodátatoe, ezt Nataska nem egészen értette, de állandóan éré ízbe. Még sohasem látott ilyen takaros, nyugodt és rendes parasztembert, mint Sarif. Alacsony termetű volt, csúcsos fejét rövidre vágott, sűrű, dús ezüstös haj keretezte, bajusza — csak bajuszt hordott — szintén ezüstös, tatár módira keskenyre nyírt arca és nyaka feketére sült, mély ráncokkal barázdált, de még ezek a ráncok is formásak, határozottak voltak, s valamiért szükségesnek látszottak. Esetlenül járt — nehéz csizmát viselt — fehérített durva vászongatyáját a csizmaszárba gyűrte, gatyájába pedig hasonló anyagú, hóna alatt bő, kihallott galléré ingét. Járás közben kissé meggörnyedt. De sem a tartása, sem a ráncossága, sem az ősz haja nem öregítette: arcáról hiányzott a magunkfajtára jellemző fáradság, bágyadság; apró szeme szúrósan, finom gúnnyal csillogott. Nataskát arra az öreg szerbre emlékeztette, aki egyszer egy hegedűs kisfiúval betért Szárazvölgybe. Marinát a hohos asszonyt pedig a szárazvölgyiek Lándzsának csúfolták. Ez a magas, ötvenéves nő szálegyenesen tartotta magát. Egyenletes, sárgásbarna pír borította a szárazvölgyieknél szokatlanul finom bőrű, széles csontú arcát, amely kissé nyers volt, de nyíltságával és achát- vagy inkább borostyánszürke színű, macska módra változó, szigorú és eleven szemével csaknem szépnek hatott. A feketearany pirospettyes, nagy kendőt magas turbánként hordta; szorosan simult hosszú csípőjére és combjára. Meztelen lábán vasalt sarkú cipőt viselt, csupasz lába szára vékony, de gömbölyű volt, s a napsütéstől olyan lett, mint a csiszolt sárgásbarna fa. S amikor néha munka közben, szemöldökét összevonva, erős, érces hangján a Pocsajev pogány ostromáról szóló dalt énekelte, hogy — Leszállóit az alkony, Pocsajevra szállá s maga a Szűzanya miként „oltalmazta meg” a szent kolostort — hangja olyan csüggedten jajongott, de egyúttal annyi nagyság, erő, fenyegetés csendült ki belőle, hogy Nataska szorongó elragadtatással, merőn bámulta. A hohol párnak nem voltak gyermekei, Nataska pedig árva volt. A szárazvölgyiek között lelencnek, néha meg tolvajnak csúfolták, s hol csinálták, hol meg mamák. Ezek a hohosok pedig szinte hidegen, de egyformán bánták vele, egyáltalán nem kíváncsiskodtak, s nem sokat beszéltek, fűszerei, kaszálásra káliyai asszonyokat és lányokat hozták, akiket tarka szarafánjukról „pendelyeseknek” csúfoltak. Nataska azonban idegenkedett tőlük: nagy mellűek, szemtelenek és vakmerőek voltak, élvezettel, ocsmányul káromkodtak, ontották a tréfás mondásokat, a lovat férfi módra ülték meg, s eszeveszetten vágtattak. A megszokott életrend közepette, bizalmas barátnők körében, könnyekben és dalokban szertefoszlott volna Nataska bánata. De kihez lehetett bizalmas, kivel énekelhetett itt? A pendelyeseie otrombán rázendítettek, és azután valamennyien egészen egyszerre és harsányan, elcsukló, süvítő hangon folytatták. Senif csupán gúnyosan táncnótákat énekelt, Marina pedig még a szerelmi dalait is szigorúan, büszkén, tűnődően és komoran dalolta. A gát végében zúgnak a füzek, Mit én ültettem — mesélte szomorúan, vontatottan — és hangját letompítva, keményen s csüggedten fűzte tovább: Nincs semerre sem Az én kedvesem. Kit úgy szerettem ... S a magányban Nataska lassan fenékig ürítette a viszonzatlan szerelem első, keserű édes méregpoharát, végigszenvedte szégyenét, féltékenységét, az éjjelente gyakran látott szörnyűséges és kedves álmokat, a téjesülhetetlen ábránndokait és várakozásokat, amelyek a néma pusztai napok alatt oly sokáig emésztették. Szívében az égő sérelmet gyakran gyengédség, szenvedély, és kétségbeesés váltotta fel a beletörődés és az a vágy, hogy egészen szerényen, észrevétlenül élhessen az ő közelében, s mindenki elől titkolt és semmit sem váró, semmit sem követelő szerelemmel szerethesse. A Szárazvölgyből érkező hírek újsága kijózanították volna. De sokáig nem jött hír, nem érezte a szárazvölgyi élet hétköznapiságát, s Szárazvölgy lassanként olyan gyönyörűnek, áhítottnak tetszett, hogy Nataskának volt ereje elviselni a magányt és a bánatot... De váratlanul betoppant Gervaszka. Sebesen, hirtelen kitálalta az összes szárazvölgyi újságot, félóra alatt annyit mesélt, amit már egy nap alatt sem tudott volna elmondani — végül közölte, hogy a másvilágra ..bólintotta’ a nagyapját, azután határozottan kijelentette: — Most pedig Isten veled, de örökre! S míg kiment az útra, perzselő nagy szemét a megdöbbent leányra függesztve, odakiáltotta: — A bolondságot Decsig ideje, hogy kiverd a fejedből! Hiszen ő maholnap megházasodik, te még szeretőnek se kellesz neki... Térj észhez! S Nataska észhez tért; túlélte a szörnyű híreket, felocsúdott — és észhez tért. Ezután egyenletesen, unalmasan vonultak a napok, akárcsak a tanya mellett az úton szüntelenül haladó zarándoknők, akik pihenés közben hosszasan elbeszélgettek vele, türelemre, s az Úristenben való reménykedésre oktatták, akinek nevét tompán, panaszosan ejtették ki, főként pedig arra a szabályra tanították, hogy ne gondolkodjék. — Akár gondolkozom, akár nem, a mi kedvünk szerint úgysem lesz — mondogatták a zarándoknők, miközben átkötözték bocskorukat, s elgyötört arcukat ráncolva, bágyadtan fürkészték a végtelen sztyeppet. — Az Úristen mindenható... Szakíts nekünk egy kevés hagymát, lányom, de titokban ... Mások pedig, szokás szerint, rémítgették is bűneivel, a túlvilággal, és még különb bajokat, rémségeket ígértek. Egy ízben, majdnem egymás után, két szörnyű álma volt. Folyton Szárazvölgyre gondolt — eleinte nehéz is lett volna másra gondolnia! — a kisasszonyra, s nagyapára, a saját jövőjére, találgatta vajon férjhez megy-e, s ha igen, akkor mikor és kihez... Gondolatai egyszer oly észrevétlenül csaptak át álomba, hogy teljesen világosan látta a tikkasztó, poros, nyugalomul szeles alkonyt és önmagát, amint vedrekkel a tóra szaladt és a száraz, agyagos lejtőn hirtelen megpillantott egy nagy fejű, törpe, rút parasztembert aki ócska csizmát viselt, s fedetlen fején a szél felborzolta bozontos, rőtt fürtjeit, s évetlen, tűzpiros ing lengett rajta. „Nagyapa! — kiáltotta riadtan, rémülten Nataska. — Vagy tán tűz van?” — „Most azonnal pozdorjává hull minden! — válaszolta a törpe szintén kiabálva, de hangját elfojtotta a forró szél. — Szörnyű vész közeledik! Eszedbe se süssön, hogy férjhez kívánkozzál!.. .” — A másik álom pedig még szörnyűségesebb volt: délidőben, a forró, üres házban állt, s valaki kívülről rázárta az ajtót, és ő dermedten várt valamit — s egyszerre a kályha mögül előron■tott egy hatalmas, szürke kecskebak, felágaskodott — és rútul felgerjedve, egyenest feléje rohant, s őrült örömtől csillogó, könyörgő szeme izzott, mint a parázs. „Én a te vőlegényed vagyok” — rikoltotta emberi hangon, miközben apró hátsó patáival szaporán dobogva, sebesen és esetlenül odaszaladt — és elülső lábaival, nekifutásból rázuhant a mellére ... Amikor az efféle álmok után Nataska felugrott a pitvarban álló ágyáról, majd meghalt a szívdobogástól, meg attól, hogy rettegett a sötétségtől, és arra gondolt, hogy nincs kihez fordulnia. — Uram Jézus — suttogta hadarva. — Mennybéli édes Szűzanyám! Istennek szentjei! De valamennyi szent barnán, fed nélkül döbbent elébe, mint Merkuris, s emiatt még nagyobb félelem fogta el. (Folytatjuk)