Magyar Szó, 1984. november (41. évfolyam, 302-329. szám)

1984-11-20 / 321. szám

10 MAGYAR SZÓ 1984. november 20., kedd SINKÓ ERVIN: Akik nem tudják, mi fán terem a szemérem A tájékoztató irodás Rajk-per Már 35 éve, hogy a Rákosi-féle sztálinista terroruralom megrendezte az első koncepciós pert, elítéltette és kivégeztette Rajk I­ászlót, a nemzetközi munkás­­mozgalom ismert alakját, az MKP népszerű vezetőjét, Magyarország külügymi­niszterét A vádiratról azonnal kiderült, hogy nem más, mint a Tájékoztató Iroda határozatának Jugoszlávia-ellenes tételei „igazságügyi" feldolgozása, és hogy a Rajk-per valójában Jugoszlávia elleni példátlanul durva kirohanás. Sinkó Ervin nagynevű író abban az időben hosszabb elemző tanulmányt írt a perről. A címe: Akik nem tudják, mi fán terem a szemérem. (21) Hát az csak komfortábilisabb hely ösz­­szeesküvések szövésére, mint a náthás októberi időben a paksi csőszkunyhó! Szamarak, szamarak, szamarak! Detek­­tívregényt írni, amiben a gonosztevők a hetedik emeleten az ablakon mász­nak be, mikor kényelmesen sétálhat­nak fel a szőnyeges lépcsőházban, sőt zajtalanul sikló liften! Ami az irodalmi szerkezet szabályait illeti, nem rossz módszer, hogy ha egy­­egy jelenetben tömörítik a cselek­ményt, s különösen jó az eljárás olyan esetekben, amikor egy-egy jelenetnek bizonyos értelemben a drámaiság csúcspontját kell képviselni. Csakhogy az ilyen szabályokat sem szabad me­chanikusan keresztülvinni. A paksi je­lenet nem alkalmas Rankovics szere­peltetésére, az ő számára külön kellett volna kigondolni valami cselekményt, s aztán bekomponálni az egészbe. Eset­leg valami nagynevű szovjet hadvezért, aki éppen Budapesten tartózkodott, vagy magát Visinszkit kellett volna ki­szemelni, mint Rankovics szándékolt merényleteinek a tárgyát, esetleg egyetértésben Mindszenthy hercegprí­mással, s egy illegális találkozás ebből a célból egész jól hatna mint színpadi effektus, de semmiesetre se úgy, hogy Mrasovics legyen a tolmács ... De van még egy lehetőség. Talán a szcenaristák a titokzatos paksi talál­kozóval azt­­akarták bebizonyítani, hogy mennyire nincs a jugoszláv kommu­nistáknak halvány sejtelmük sem arról, hogy hogyan kell illegálisan konspira­tíven dolgozni? Ez esetben a szcenárió tökéletesen sikerült. Ha nem ez volt a szcenaristáknak a szándéka, akkor lehetetlen megmagyarázni, hogy miért hívja meg a titkos politikai találkozás­ra Mrázovics azt a Györgyikét, aki — mint „tanúvallomásában” maga is mondja — ott tökéletesen felesleges volt, de úgy látszik, Mrázovics csak azért hívta meg, hogy előre biztosít­son magának, illetőleg a Tájékoztató Irodának tanút maga ellen az előre­látható budapesti per keretében. De­­akárhogy forgatjuk a dolgot, ez a paksi találkozás a lehető legkevés­bé sikerült kigondolás ebben az új iro­dalmi műfajban, mely semmi esetre se válik dicsőségére annak az irodalom­nak, mely Puskint, Tolsztojt és Gor­kijt adta az emberiségnek. Ha Ran­kovics miniszter olyan gyerekes, hogy puszta passzióból minden szükség nél­kül illegálisan megy át a határon, no­ha van jugoszláv követ, aki ugyanezt a határt diplomáciai útlevéllel kedvé­re mindennap negyvennyolcszor is átlépheti, és ha ez a követ egy ilyen legtitkosabb, legbizalmasabb. Ic­ ellen­­forradalmibb és leghazaárulóbb össze­jövetelre már jó előre meghívja Györ­gyike kisasszonyt, sőt mi több, be­avatja a Kisgazdapárt képviselőjét, Klein Antal földbirtokos urat is — akkor azt kérdem én, hogy ki fog fél­ni ilyen összeesküvőktől, ki fog a kí­vánt borzadállyal gondolni rájuk és végül ki fogja elhinni, hogy bármely imperialista hatalom úgy legyengült ma már, hogy ilyen komikus szelebur­­di kémekkel kell beérnie. Ebben a tájékoztató irodai wild­­westregénynek végsőkig tehetségtelen dramatizálásában nincs egyetlenegy jelenet sem, amely nem volna való­­színűtlenü­l rosszul kigondolt. De a leg­rosszabbak között is a legrosszabb, ilyen értelemben díszhely illeti meg azt a fejezetet, amelynek a címe: „A tanúk.” Az említett Györgyike kisasszony és Klein Antal földbirtokoson kívül még tizenhét tanú vonul fel, összesen tehát tizenkilencen vannak. Mindet börtönből vezetik elő, majdnem mind a Horthy-rendőrség volt tisztjei, az elmúlt rezsim emberei, a legsötétebb fasiszta csőcselék, akiről még ha ők maguk nem is mesélnek a bíróság előtt, tudnánk, hogy foglalkozásuk volt a kínozás és gyilkolás, hogy Horthy és Szálasi idjében ők teljes szívvel és lélekkel igyekeztek, hogy kiirtsák magyar földön a haladó emberi gon­dolat harcos képviselőit. Van köztük talán nem egy, aki vidám cimbora volt, mikor Horthy hadserege barát­ságos kirándulást szervezett hozzánk, Zs­ablyára, Noviszárb­a s általában a Vajdaságba. Van köztük, aki maga is meséli, hogy a háború alatt Ukra­­jnát szerencséltette. És most ilyeneket vezetnek elő a börtönből, hogy segít­senek „elvi harcában” a Tájékoztató Irodának a szocialista Jugoszlávia el­len. Ami azonban a tanúkat illeti, ők se válogatósak, minden szövetséges jó nekik, ha csak továbbra is odaüt­hetnek, ahova egész életükben ütöt­tek. Ezekre a tanúkra bizonyára nem kellett semmiféle nyomást gyakorolni, hogy mindazt, amit előírtak nekik, jól megtanulják és elszavalják a bíróság előtt. A népi demokráciában, Magyaror­szág népi bírósága előtt, a népi de­mokrácia jóvoltából folytathatták ugyanazt a mesterséget, amit Horthy és Szálasi idejében is űztek. Nem olyan közvetlenül, mint az elmúlt jó időkben, ha ha már nem lehet közvet­lenül ártani mindennek, ami vörös, akkor legalább közvetve, az is jobb mint semmi. Mindezek a tanúk egytől egyig abba a kategóriába tartoznak, akiket magyarul utánozhatatlan ak­centussal „úriembereknek” neveznek, művelt urak, akik megtanulták jól a fölmondandó leckét és bizonyos len­dülettel mondják fel. M­aga a bíróság is csupa tapintat volt a tanúkkal szemben, majdhogy­nem gyengéd. Az elnök tekintetbe vet­te, hogy olyan emberekről van szó, akik megszokták, hogy bizonyos sza­­disztikus, az átkozott kommunisták bőrére végzett kicsapongásaik után, templom hősében, áhitatos imában pi­henjék ki magukat. Ez az a fajta, amelyik legkisebb lelkiismereti zavar nélkül fojtja vérbe­­a fegyházbeli ra­bok lázadását, mint ahogy Lindberg Lajos tanú tette. Ez az a fajta, ame­lyik szép karriernek, az úri becsület­tel tökéletesen összeférhetőnek tartja, hogy szorosan együttműködjön a hó­hérral a fasiszta rögtönítélő bíróság ügyésze minőségében, mint ahogy Hor­thy volt századosa, dr. Jánosy Ferenc tanú is tette. Ez az a fajta, amelynek nincs skrupulusa, ha munkásról vagy „büdös parasztról” van szó, de a vi­lágért se mulasztaná el a reggeli mi­sét. És az elnök, a népbíróság elnöke ezt tudja. Ezért ha az elnök néha meg is kérdi egy-egy tanútól, hogy hajlandó volna-e esküt tenni rá, hogy igazat mond, amint a tanú azt feleli, hajlan­dó volna rá, a megértő elnök beéri ennyivel — és tele kímélettel a tanúk érzékeny vallási szelleme iránt,­­az elnök a per egész folyamán egyetlen­egy tanútól se kívánta, hogy valóban esküt tegyen arra, amit mond. (Folytatjuk) IvAN B mm (12) Hogy mi bennük a csodátatoe, ezt Na­task­a nem­ egészen értette, de állan­dóan éré ízbe. Még sohasem látott ilyen takaros, nyugodt és rendes paraszt­­embert, mint Sarif. Alacsony termetű volt, csúcsos fejét rövidre vágott, sű­rű, dús ezüstös haj keretezte, bajusza — csak bajuszt hordott — szintén ezüstös, tatár módira keskenyre nyírt arca és nyaka feketére sült, mély rán­cokkal barázdált, de még ezek a rán­cok is formásak, határozottak voltak, s valamiért szükségesnek látszottak. Esetlenül járt — nehéz csizmát viselt — fehérített durva vászongatyáját a csizmaszárba gyűrte, gatyájába pedig hasonló anyagú, hóna alatt bő, kihal­lott galléré ingét. Járás közben kissé meggörnyedt. De sem a tartása, sem a ráncossága, sem az ősz haja nem öregítette: arcáról hiányzott a ma­gunkfajtára jellemző fáradság, bá­­gyadság; apró szeme szúrósan, finom gúnnyal csillogott. Nataskát arra az öreg szerbre emlékeztette, aki egyszer egy hegedűs kisfiúval betért Száraz­völgybe. Marinát a hohos asszonyt pedig a szárazvölgyiek Lándzsának csúfolták. Ez a magas, ötvenéves nő szálegye­nesen tartotta magát. Egyenletes, sár­gásbarna pír borította a szárazvöl­gyieknél szokatlanul finom bőrű, szé­les csontú arcát, amely kissé nyers volt, de nyíltságával és achát- vagy inkább borostyánszürke színű, macska módra változó, szigorú és eleven szemével csaknem szépnek hatott. A fekete­arany pirospettyes, nagy kendőt ma­gas turbánként hordta; szorosan si­mult hosszú csípőjére és combjára. Meztelen lábán vasalt sarkú cipőt vi­selt, csupasz lába szára vékony, de gömbölyű volt, s a napsütéstől olyan lett, mint a csiszolt sárgásbarna fa. S amikor néha munka közben, szemöl­dökét összevonva, erős, érces hangján a Pocsajev pogány ostromáról szóló da­lt énekelte, hogy — Leszállóit az alkony, Pocsajevra szállá s maga a Szűzanya miként „oltalmaz­ta me­g” a szent kolostort — hangja olyan csüggedten jajongott, de egyút­tal annyi nagyság, erő, fenyegetés csendült ki belőle, hogy Nataska szo­rongó elragadtatással, merőn bámulta. A hohol párnak nem voltak gyer­mekei, Nataska pedig árva volt. A szárazvölgyiek között lelencnek, néha meg tolvajnak csúfolták, s hol csinál­­ták, hol meg mamák. Ezek a hoh­osok pedig szinte hidegen, de egyformán bánták vele, egyáltalán nem kíván­csiskodtak, s nem sokat beszéltek, fűsz­erei, kaszálásra káli­y­a­i asszonyokat és lányokat hozták, akiket tarka sza­­rafánjukról „pendelyeseknek” csú­foltak. Nataska azonban idegenkedett tőlük: nagy mellűek, szemtelenek és vakmerőek voltak, élvezettel, ocsm­á­­nyul káromkodtak, ontották a tréfás mondásokat, a lovat férfi módra ülték meg, s eszeveszetten vágtattak. A meg­szokott életrend közepette, bizalmas barátnők körébe­n, könnyekben és da­lokban szertefoszlott volna Nataska bánata. De kihez lehetett bizalmas, ki­vel énekelhetett itt? A pendelyeseie otrombán rázendítettek, és azután va­lamennyien egészen egyszerre és har­sányan, elcsukló, süvítő hangon foly­tatták. Senif csupán gúnyosan táncnó­tákat énekelt, Marina pedig még a szerelmi dalait is szigorúan, büszkén, tűnődően és komoran dalolta. A gát végében zúgnak a füzek, Mit én ültettem — mesélte szomorúan, vontatottan — és hangját letompítva, keményen s csüg­gedten fűzte tovább: Nincs semerre sem Az én kedvesem. Kit úgy szerettem ... S a magányban Nataska lassan fe­nékig ürítette a viszonzatlan szerelem első, keserű­ édes méregpoharát, végig­szenvedte szégyenét, féltékenységét, az éjjelente gyakran látott szörnyűsé­ges és kedves álmokat, a t­éjesülhetet­­len ábránndokait és várakozásokat, amelyek a néma pusztai napok alatt oly sokáig emésztették. Szívében az égő sérelmet gyakran gyengédség, szenvedély, és kétségbeesés váltotta fel a beletörődés és az a vágy, hogy egészen szerényen, észrevétlenül él­hessen az ő közelében, s mindenki elől titkolt és semmit sem váró, sem­mit sem követelő szerelemmel szeret­hesse. A Szárazvölgyből érkező hírek újsága kijózanították volna. De sokáig nem jött hír, nem érezte a szárazvöl­gyi élet hétköznapiságát, s Száraz­völgy lassanként olyan gyönyörűnek, áhítottnak tetszett, hogy Nataskának volt ereje elviselni a magányt és a bánatot... De váratlanul betoppant Gervaszka. Sebesen, hirtelen kitálalta az összes szárazvölgyi újságot, félóra alatt annyit mesélt, amit már egy nap alatt sem tudott volna elmondani — végül közölte, hogy a másvilágra ..bó­lintotta’ a nagyapját, azután határozot­tan kijelen­tette: — Most pedig Isten veled, de örök­re! S míg kiment az útra, perzselő nagy szemét a megdöbbent leányra függesztve, odakiáltotta: — A bolondságot Decsig ideje, hogy kiverd a fejedből! Hiszen ő maholnap megházasodi­k, te még szeretőnek se kellesz neki... Térj észhez! S Nataska észhez tért; túlélte a szörnyű híreket, felocsúdott — és ész­hez tért. Ezután egyenletesen, unalma­san vonultak a napok, akárcsak a ta­nya mellett az úton szüntelenül hala­dó zarándoknők, akik pihenés közben hosszasan elbeszélgettek vele, türelem­re, s az Úristenben való reménykedés­re oktatták, akinek nevét tompán, pa­naszosan ejtették ki, főként pedig ar­ra a szabályra tanították, hogy ne gondolkodjék. — Akár gondolkozom, akár nem, a mi kedvünk szerint úgysem lesz — mondogatták a zarándoknők, miközben átkötözték bocskorukat, s elgyötört ar­cukat ráncolva, bágyadtan fürkészték a végtelen sztyeppet. — Az Úristen mindenható... Szakíts nekünk egy kevés hagymát, lányom, de titok­ban ... Mások pedig, szokás szerint, rémít­­gették is­ bűneivel, a túlvilággal, és még különb bajokat, rémségeket ígér­tek. Egy ízben, majdnem egymás után, két szörnyű álma volt. Folyton Szá­razvölgyre gondolt — eleinte nehéz is lett volna másra gondolnia! — a kis­asszonyra, s nagyapára, a saját jövő­­jére, találgatta vajon férjhez megy-e, s ha igen, akkor mikor és kihez... Gondolatai egyszer oly észrevétlenül csaptak át álomba, hogy teljesen vi­lágosan látta a tikkasztó, poros, nyug­alomul szeles alkonyt és önmagát, amint vedrekkel a tóra szalad­t és a száraz, agyagos lejtőn hirtelen meg­­pillantott egy nagy fejű, törpe, rút parasztembert aki ócska csizmát vi­selt, s fedetlen fején a szél felborzol­ta bozontos, rőtt fürtjeit, s évetlen, tűzpiros ing lengett rajta. „Nagyapa! — kiáltotta riadtan, rémülten Natas­ka. — Vagy tán tűz van?” — „Most azonnal pozdorjává hull minden! — válaszolta a törpe szintén kiabálva, de hangját elfojtotta a forró szél. — Szörnyű vész közeledik! Eszedbe se süssön, hogy férjhez kívánkozzál!.. .” — A másik álom pedig még szörnyű­ségesebb volt: délidőben, a forró, üres házban állt, s valaki kívülről rázárta az ajtót, és ő dermedten várt valamit — s egyszerre a kályha mögül előron­­■tott egy hatalmas, szürke kecskebak, felágaskodott — és rútul felgerjedve, egyenest feléje rohant, s őrült öröm­től csillogó, könyörgő szeme izzott, mint a parázs. „Én a te vőlegényed vagyok­” — rikoltotta emberi hangon, miközben apró hátsó patáival szapo­rán dobogva, sebesen és esetlenül oda­szaladt — és elülső lábaival, nekifu­tásból rázuhant a mellére ... Amikor az efféle álmok után Natas­ka felugrott a pitvarban álló ágyáról, majd meghalt a szívdobogástól, meg attól, hogy rettegett a sötétségtől, és arra gondolt, hogy nincs kihez fordul­nia. — Uram Jézus — suttogta hadarva. — Mennybéli édes Szűzanyám! Isten­nek szentjei! De valamennyi szent barnán, fed nélkül döbbent elébe, mint Merkuris, s emiatt még nagyobb félelem fogta el. (Folytatjuk)

Next