Magyar Szó, 1984. december (41. évfolyam, 345-360. szám)
1984-12-17 / 346. szám
B INDIA MILIĆEVIČ Az újvidéki Forum Könyvkiadó gondozásában megjelent Andra Milicevic: Žarko Zrenjanin élete című műve. A szerző nem más, mint a néphős nővére. Ez fokozza az események, az életképek hitelét. Ezzel egyidejűleg megjelentek Zarko Zrenjanin válogatott írásai. Ehhez a kötethez Major Nándor írta az előszót. Az első mondatokban a következőket olvassuk: Nyolcvan esztendeje született, és negyven éve halt hősi halált Zarko Zrenjanin Uča, a Jugoszláv Kommunista Párt Vajdasági Tartományi Bizottságának háború előtti és háború alatti titkára, a nép hőse Munkásságának kimagasló szerepe volt munkásosztályunk, nemzeteink és nemzetiségeink forradalmi harcának eseményeiben, eredményeiben és vívmányaiban. Másfél évtizeden át — éppen legsorsdöntőbb éveiben, a titói korszak megteremtésének megpróbáltatásokkal teli napjaiban — vállalta azt a feladatot, hogy megerősíti, szervezeti, káderbeli és eszmei-politikai szempontból szilárddá kovácsolja a Jugoszláv Kommunista Párt vajdasági szervezetét. Ott volt minden fontosabb megmozdulásban, ami csak Vajdaságban történt (16) A pártnyomda vezetője Franko Ov- Tarov volt Az anyag részben Felgradból érkezett a Leninista csoporttól, Andra Ranković Jovanovicon keresztül, illetve a verseci Körzeti Bizottság révén. Ezen az úton küldték Belgrádba és vidékre a Lenjinist című illegális lapot és más kész anyagot is. A Lenjinist volt az első illegális lap, melyet Zarko szerkesztett, és az ő tanítói lakásán nyomtatták Izhistén; három száma jelent meg. Megjelenése előtt, 1933 februárjában, Žarko lakásán megtartották a pártsejtők titkárainak összejövetelét, melyet Zarko vezetett. Jelen voltak: Franko Ovčarov, Velimir Stefanov, Proka Mitin és Dusan Beljin, valamint Dimitrije Jovanović Vanča Belgrádból, a Leninist csoport tagja. Megvitatták a pátthelyzetet és megbeszélték a Leninist lap kiadását. Az első szám 500 példányban jelent meg. A fejlécen ez állt: „Esküdjünk meg! Lenin azt tanácsolta nekünk, hogy őrizzük meg, mint a szemünk világát, a párt egységét. Megesküsztük Leninnek, hogy becsületesen teljesítjük ezt a feladatot!” Ez a szám hatoldalas volt, másológépen sokszorosították. Žarko tömören és világosan megírt cikkeit is tartalmazta: „Lenin a parasztokról”, „Mit jelent nálunk a gazdasági agrárválság?”, „Hol a baj?”, „Újabb teher a parasztság hátán”, „Ki akarja a háborút?” 1933 márciusában megjelent a második szám a következő cikkekkel: ..Németország a forradalom előtt”, „Karl Marx”, „A politikai gyilkosságok statisztikája”, „Ki gyújtotta fel a németországi parlamentet?”, „Szovjetoroszországról”, „A pártból”. Ez a szám négyoldalas volt, nagy formátumú. A harmadik szám az „Új adó kivetése a parasztokra — új harácsolás” kérdésével foglalkozott. Minden számból tíz-tíz példányt Andra vitt magával Belgrádba. A többit az izbištei, a verseci, a fehértemplomi és környékbeli pártszervezetek, valamint az észak-bánáti szervezetek kapták. A Versecnek és környékének szánt példányokat apánk hordta haza, és átadta őket anyánknak. A megszokott csomag volt ez, Žarko szennyesével; ingeit, fehérneműjét anyánk tartotta rendben. Otthon a csomagot anyám felbontotta, kivette belőle a Lenfinist nyomtatványokat, és egy meghatározott helyre rejtette el őket. Erről a helyről csak Zarkónak volt tudomása. A sűrű kémhálózat és a szigorú konspiráció miatt Zarkónak nem volt tanácsos ilyen csomaggal útra kelni. Anyánktól aztán otthon átvette az újságokat és továbbította őket. Ugyanebben a pártnyomdában sokszorosították Szbirjén az Udarnikot, melyet a JKP aktivistáinak egy belgrádi csoportja adott ki. Az izbišjei kommunisták lelkiismeretesen és figyelmesen tanulmányozták az illegális sajtót, ezenkívül feldolgozták a marxista irodalmat is. AT FLSft RABORKODÄR — MITROVICA, LEPOGLAVA A letartóztatás Fzerkilencszázharminchárom április hatodikén egészen véletlenül lebukott a nárt nyomda, és vele együtt Zarko is. Családunkban ez az esemény kétszeres gondot okozott. Először is féltünk a szélesebb körű lebukástól, és ennek súlyos következményeitől, mert nem tudhattuk előre, a falu egyes emberei hogyan fognak viselkedni a kihallgatások alkalmával, másrészt rettegtünk Zarko életéért, tekintettel a városban letartóztatása idején kialakult hangulatra. A következőképpen történt: Apánk április harmadikén és negyedikén Izbistén volt haldokló anyja mellett. Mielőtt Versecre visszatért, felkereste Zarkót az iskolában, de nem említette neki, hogy az egész éjszakát átvirrasztotta anyja mellett. Zarko már előkészítette az álcázott csomagot, amit apánk, mindaddig mindig, magával sitt. A vonaton azonban a fáradságtól elnyomta az álom, álomittasan szállt ki, s megfeledkezett a csomagról. Amikor aztán visszament, hogy magához vegye, már bevitték a csomagot az állomásra és átadták a rendőrségnek. A rendőrök észrevették, hogy apánk keres valamit, ezért őrizetbe vették. Nem ismerte be, hogy az illegális anyag az ő csomagjából való. Megkínozták, de nem vallott be semmit. A rendőrségnek azonban nem volt nehéz kitalálnia, honnan származik az anyag. Visszatértek Izbistére és körülfogták Zarko lakását. Ő akkor már útban volt Fehértemplom felé, ahol a Tanítók Egyesületének elnökeként egy gyűlésen kellett részt vennie. Potporanjnál egy Putnik nevű kollégája elmondta neki, hogy apját Versecen letartóztatták. Žarko ekkor kiugrott a már mozgásban levő vonatból és egy potporanji szekéren visszasietett Izbistére. De későn érkezett. Lakását meg a pincét már átkutatták és megtalálták a pártnyomda egy részét is. A rendőrségnek, Milorad Jovanov jegyző közreműködésével sikerült letartóztatnia Zarkot. Jól emlékszem arra a napra, amikor Žarkót letartóztatták. Összekötözött kézzel kísérték a csendőrök, miközben a parasztok kiszaladtak az utcára, sokan a mezőről siettek haza, és nagy megrökönyödésüknek, valamint a rendőrök csendőrök iránti elkeseredésüknek adtak kifejezést. A párt tagjai és a szimpatizánsok Milutin Malešev vezetésével készenlétben álltak, hogy megtámadják a csendőröket, ám Zarko szemével a tudtukra adta, hogy nem helyesli ezt. Izgatottan, lángoló tekintettel követték Zarkót, látták, amint ügyesen beugrott a rendőrkocsiba, habár kezeit lánccal kötözték össze, és csupa vér volt. A kocsi már az utcán rohant lefelé. A másik sarkon, az utca mindkét oldalán néptömeg. Mata Nisiforov, a legöregebb a csoportból a kocsihoz közeledett, levette sapkáját, úgy üdvözölte Ucát, míg fehér ingéra könnycseppek gördültek. A vizsgálati jegyzőkönyvet a mozgalom egy szimpatizánsa, Jusin Francuski aljegyző vezette, izgalomtól sápadtan, remegő kézzel. Ezért a rendőrség kizárta őt a bizottságból, később Izbištéről is elhelyezték. (Folytatjuk) MOLDOVA GYÖRGY Titkos záradék (id Már bent jártak a gyári lakótelepen, mely a gyár méreteihez képest szokatlanul nagynak tűnt, legalább huszonöt háromeletes épületből állt, valóságos kis várost alkotott. Barna körbemutatott: — Ha leszámítjuk a falusi segédmunkásokat, a gyár minden alkalmazottja itt lakik a telepen. Csak ingyen lakással lehetett idehozni mérnököket, technikusokat, mindenféle szakembereket, másképp nem jöttek volna erre a kedvezőtlen fekvésű, mindentől elzárt környékre. Igyekeztünk úgy felépíteni ezt a lakótelepet, hogy mindenki helyben megtalálja a maga kedvteléseit, és kielégíthesse minden szükségletét. Létrehoztunk egy kis szülőotthont, bölcsödét, óvodát, különféle szintű iskolákat, kultúrotthont — a feleségem vezeti —, „Romantika park”-ot szerelmesek számára, házasságkötő termet, nyugdíjasklubot, a hegyoldalra, a legszebb kilátást nyújtó helyen, külön temetőt rendeztünk be, a Dőre tó mellett hétvégi üdülőtelepet alakítottunk ki. Lehet, hogy fantasztának tart, kedves Adolf, de én arról ábrándozom, hogy az utánunk következő nemzedék születésétől haláláig már egy napra sem hagyja el a mi szép lakótelepünket — leszámítva néhány kisebb külföldi utat. Ez volna csak az igazi megbízható törzsgárda a gyár számára. — És nem lesz kicsi ez a telep az új nemzedék számára? Gondoltak a gyár kádárigényére? — Mindent jól végiggondoltunk, Adolf. Itt minden házaspárnak éppen két gyereke van — elmosolyodott, és gyöngén megsimogatta Éva arcát —, az én kislányomnak is van egy égetni való rossz öccse; mivel a gyárat nem szándékozunk továbbfejleszteni, elegendő, ha a fiú az apa, a lány az anya helyét örökli a Magyar Művégtag Műveknél, és természetesen a lakótelepen is. Szeretném, ha valaha az én kislányom is hazajönne Pestről, és átvenné a telepi kultúrház vezetését édesanyjától. Közben megérkeztek Barnáék háza elé, felmentek az első emeletre, Barna benyomta az ajtóra szerelt csöngőgombot, de nem a szokásos berregés hallatszott, hanem egy két taktusból álló harangjáték a „Sonny boy” dallamára. — Arankám sajnos nem bírja az éles zajokat, az ébresztőóra csöngését is át kellett alakítanunk az esőcseppek koppanásához hasonlító hangokra. Belülről kinyitották az ajtót, ebben a pillanatban olyan tömény „Krásznij Mák” kölnifelhő tolult ki a folyosóra, hogy Hitler elbódult, és csak néhány másodperc múlva tudta kivenni az ajtórésben álló Barnáné alakját, az illatfelhő forrását. Hitler vékony és beteges jelenségre számított, megdöbbenve látta, hogy az asszony magassága és súlya minden bizonnyal eléri a férje méreteit, az arca pedig, ha lehet, még vörösebb is nála Erőt vett magán, lehajolt és megcsókolta az asszony kezét. A kézcsók nem volt divatban a lakótelepen, Barnáné nem tudta, hogy kell viselkedni ilyen helyzetben, előrehajolt, hátsó felét óvatosan hátratolta, kezét sokáig mereven Hitler arca előtt tartotta, aztán hirtelen hátrarántotta úgy, hogy a gyűrűi majdnem betörték Hitler orrát: — Jaj, úgy örülök, hogy eljöttek hozzánk! Éva már annyit beszélt magukról. Barna átölelte a feleségét, és meg- simogatta: — Mit kapunk vacsorára, kedvesem? — Ne légy kíváncsi. Mackó, mert hamar megöregszel. Mutasd meg a vendégeknek, hogy hol a fürdőszoba. Barna belekarolt a vendégeibe: — Jöjjön, kedves Adolf és kedves Hans Engelhardt, mossunk kezet — hamiskásan kacsintott —, és ha valaki szilárd alapra óhajtja helyezni folyó szükségleteit, azt is megteheti. Barnáné elmosolyodott: — Te javíthatatlan vagy. Mackó. A fürdőszoba falára, a kád köré hullámzó Balaton volt festve élénk indigókék színnel, a távolban — szellőzőnyílás fölött — néhány fehér vitorlás ringatódzott. A könnyebb érthetőség kedvéért a festmény fölé ki is írták: „Hullámzó Balaton tetején, csónakázik egy halászleg...”, a szó vége már nem fért ki a falra. Barna diadalmas arcán látszott, hogy számít vendégei elismerésére: — Na, mit szólnak hozzá? Szabadságom idején néha félnapokat is elülök itt a kádban, csak a vizet cserélem, ha rám hűl. Idekészítek egypár üveg sört meg a táskarádiómat, sokkal jobban érzem magam, mint a valódi Balaton mellett a tömegben. — Ki festette ezt? — A feleségem. Elhinné, Adolf, hogy nem ez az eredeti szakmája? — Hanem mi? — Faköltöző. Egy fás ifibálon ismerkedtünk össze 1939-ben, akkor még a szavalókórusban szerepelt, de mozgásművészetet is végzett. Igazi művészi tehetséget áldozott fel, hogy feleség és családanya lehessen. Szerencsére a gyerekek örökölték a hajlamait. Éva a festészetet, a fiam még gimnazista, de már írogat. Barna megállt a fürdőszoba közepén, belekapaszkodott egy vastag frottírtörülközőbe. — Csodálatos asszony, igazi élettárs. Huszonkilenc éve élünk együtt, de még mindig felnézek rá, és — nos, nem szégyen bevallani — még mindig szerelmes vagyok bele ... A vallomás valószínűleg még folytatódott volna, de Éva beszólt: — Édesapám, jöjjenek enni. A vendégeknek csak most nyílt alkalmuk, hogy körülnézzenek a lakásban. Első pillantásra rendkívül tetszetősnek, sőt elegánsnak tűnt minden, de ha jobban megnézték, a bútorokról, a berendezési vagy a dísztárgyakról egyformán kiderült, hogy valami hibája van. A szekrényajtó nem záródott pontosan, összehajtott keménypapírral ékelték ki, a fotelekben nem lehetett kényelmesen hátradőlni, mert egy ormótlan díszítőgomb éppen az ember gerincét nyomta, a zöldülő Anonymusszobor sehogy sem illet a modern sublótra. A legújabb divatú rekamiékat úgy helyezték el, mint a falusi szobákban az ágyakat: a dupla fekhely mellé lábtól keresztbe még egy fekhelyet raktak. Ezt a benyomást a rengeteg művirág, kéményseprőket, utcalámpába kapaszkodó részegeket, gyerekeket ábrázoló tréfás papírfigurák sem tudták egészen feloldani. A vacsorához a nappali szobában terítettek, virágmintás herendi étkészlettel, mellé modern vonalú lengyel evőeszközöket tettek — a lengyel testvérgyár küldöttségének ajándéka volt, minden darabba bele volt vésve emblémájuk: egy görbe fához kötözött támasztókaró. A kenyér mellett egy régi fanyelű kés vonta magára a figyelmet, pengéje a sok használattól már keskenyre kopott, és a suszterek túlköszörült bőrvágó bicskájához hasonlított, nyelének kikorhadt mélyedéseit bizonytalan szürkés-barnás anyag töltötte ki. Barna meghatottan vette a kezébe. — Ez volt a szegény jó édesapám kése, mindent ezzel vágott: a kenyeret, a húst, a madzagot, dohányt, szigetelőszalagot. Mikor meghalt, rám hagyta, azóta sohasem hiányzik az asztalomról. Lehet, hogy érzelgősnek tart, kedves Adolf, de ez a kés az én számomra több, mint egy evőeszköz, szimbólium: akárhova kerülök, én mindig az apám fajtájához, a munkásokhoz tartozom. Harciasan körülnézett, mintha egy különösen kegyetlen és elfogult bíróság előtt állna vádlottként, és most mondaná ki az utolsó szót: — Jöhet bármilyen változás, ebből a késből mindenki meg tudja majd ítélni, hogy milyen ember Barna József. Ha pedig nekem majd el kell mennem, a fiamra hagyom, ő viszi tovább. Barnáné meghatottan törölgette a szemét: — Ne beszéljünk ilyen szomorú dolgokról. —• Igazad van, kedveseim Igyunk, egy pohárka • ereset ebéd előtt: a szilvát vagy a barackot szereti? — Egyiket sem különösebben. — De azért a barackot csak megkóstolta? Hitler el akarta hárítani a kínálást, de Éva könyörgő pillantására mégis kezébe vette a zöld kupicát, és ivott egy korty pálinkát. Az erős ital égette a torkát, tátott szájjal kapkodott levegő után. _ (Folytatjuk) MAGYAR SZÓ 1984. december17.,Jjéfff.