Magyar Szó, 1984. december (41. évfolyam, 345-360. szám)

1984-12-17 / 346. szám

B INDIA MILIĆEVIČ Az újvidéki Forum Könyvkiadó gondozásában megjelent Andra Mili­­cevic: Žarko Zrenjanin élete című műve. A szerző nem más, mint a néphős nővére. Ez fokozza az események, az életképek hitelét. Ezzel egyidejűleg megjelentek Zarko Zrenjanin válogatott írásai. Ehhez a kötethez Major Nándor írta az előszót. Az első mondatokban a következőket olvassuk: Nyolcvan esztendeje született, és negyven éve halt hősi halált Zarko Zrenjanin Uča, a Jugoszláv Kommunista Párt Vajdasági Tartományi Bizottságának háború előtti és háború alatti titkára, a nép hőse Munkásságának kimagasló szerepe volt munkásosztályunk, nemzeteink és nemzetiségeink forradalmi harcának eseményeiben, eredményeiben és vív­mányaiban. Másfél évtizeden át — ép­pen legsorsdöntőbb éveiben, a titói korszak megteremtésének megpróbáltatásokkal teli napjaiban — vállalta azt a feladatot, hogy megerősíti, szervezeti, káderbeli és eszmei-politikai szempontból szilárddá kovácsolja a Jugoszláv Kommunista Párt vajdasági szervezetét. Ott volt minden fontosabb megmozdulásban, ami csak Vajdaság­ban történt (16) A pártnyomda vezetője Franko Ov- Tarov volt Az anyag részben Felgrad­ból érkezett a Leninista csoporttól, Andra Ranković Jovanovicon keresztül, illetve a verseci Körzeti Bizottság ré­vén. Ezen az úton küldték Belgrádba és vidékre a Lenjinist című illegális lapot és más kész anyagot is. A Lenjinist volt az első illegális lap, melyet Zarko szerkesztett, és az ő ta­nítói lakásán nyomtatták Izhistén; há­rom száma jelent meg. Megjelenése előtt, 1933 februárjában, Žarko laká­­sán megtartották a pártsejtők titkárai­nak összejövetelét, melyet Zarko veze­tett. Jelen voltak: Franko Ovčarov, Velimir Stefanov, Proka Mitin és Du­san Beljin, valamint Dimitrije Jovano­­vić Vanča Belgrádból, a Leninist cso­port tagja. Megvitatták a pátthelyze­tet és megbeszélték a Len­inist lap ki­adását. Az első szám 500 példányban jelent meg. A fejlécen ez állt: „Esküdjünk meg! Lenin azt tanácsolta nekünk, hogy őrizzük meg, mint a szemünk világát, a párt egységét. Megesküsztük Leninnek, hogy becsületesen teljesít­jük ezt a feladatot!” Ez a szám hatoldalas volt, másoló­gépen sokszorosították. Žarko tömören és világosan megírt cikkeit is tartal­mazta: „Lenin a parasztokról”, „Mit jelent nálunk a gazdasági agrárvál­ság?”, „Hol a baj?”, „Újabb teher a parasztság hátán”, „Ki akarja a hábo­rút?” 1933 márciusában megjelent a máso­dik szám a következő cikkekkel: ..Né­metország a forradalom előtt”, „Karl Marx”, „A politikai gyilkosságok sta­tisztikája”, „Ki gyújtotta fel a német­­országi parlamentet?”, „Szovjetorosz­or­szágról”, „A pártból”. Ez a szám négy­oldalas volt, nagy formátumú. A harmadik szám az „Új adó kive­tése a parasztokra — új harácsolás” kérdésével foglalkozott. Minden számból tíz-tíz példányt Andra vitt magával Belgrádba. A töb­bit az izbištei, a verseci, a fehértemp­­lomi és környékbeli pártszervezetek, valamint az észak-bánáti szervezetek kapták. A Versecnek és környékének szánt példányokat apánk hordta haza, és át­adta őket anyánknak. A megszokott csomag volt ez, Žarko szennyesével; ingeit, fehérneműjét anyánk tartotta rendben. Otthon a csomagot anyám felbontotta, kivette belőle a Lenfinist nyomtatványokat, és egy meghatáro­zott helyre rejtette el őket. Erről a helyről csak Zarkónak volt tudomása. A sűrű kémhálózat és a szigorú kons­piráció miatt Zarkónak nem volt taná­csos ilyen csomaggal útra kelni. Anyánktól aztán otthon átvette az új­ságokat és továbbította őket. Ugyanebben a pártnyomdában sok­szorosították Szbirjén az Udarnikot, melyet a JKP aktivistáinak egy belg­rádi csoportja adott ki. Az izbišjei kommunisták lelkiismere­tesen és figyelmesen tanulmányozták az illegális sajtót, ezenkívül feldolgoz­ták a marxista irodalmat is. AT FLSft RABORKODÄR — MITROVICA, LEPOGLAVA A letartóztatás Fzerkilencszázharminchárom április hatodikén egészen véletlenül lebukott a nárt nyomda, és vele együtt Zarko is. Családunkban ez az esemény kétsze­­res gondot okozott. Először is féltünk a szélesebb körű lebukástól, és ennek súlyos következményeitől, mert nem tudhattuk előre, a falu egyes emberei hogyan fognak viselkedni a kihallga­tások alkalmával, másrészt rettegtünk Zarko életéért, tekintettel a városban letartóztatása idején kialakult hangu­latra. A következőképpen történt: Apánk április harmadikén és ne­gyedikén Izbistén volt haldokló any­ja mellett. Mielőtt Versecre visszatért, felkereste Zarkót az iskolában, de nem említette neki, hogy az egész éjszakát átvirrasztotta anyja mellett. Zarko már előkészítette az álcázott csomagot, amit apánk, mind­addig mindig, magával sitt. A vonaton azonban a fáradságtól elnyomta az álom, álomittasan szállt ki, s megfeledkezett a csomagról. Ami­kor aztán visszament, hogy magához vegye, már bevitték a csomagot az­ állomásra és átadták a rendőrségnek. A rendőrök észrevették­, hogy apánk keres valamit, ezért őrizetbe vették. Nem ismerte be, hogy az illegális anyag az ő csomagjából való. Megkínozták, de nem vallott be semmit. A rendőr­ségnek azonban nem volt nehéz kita­lálnia, honnan származik az anyag. Visszatértek Izbistére és körülfogták Zarko lakását. Ő akkor már útban volt Fehértemplom felé, ahol a Taní­tók Egyesületének elnökeként egy gyű­lésen kellett részt vennie. Potporanj­­nál egy Putnik nevű kollégája elmond­ta neki, hogy apját Versecen letartóz­tatták. Žarko ekkor kiugrott a már mozgásban levő vonatból és egy pot­­poranji szekéren visszasietett Izbistére. De későn érkezett. Lakását meg a pin­cét már átkutatták és megtalálták a pártnyomda egy részét is. A rendőrség­nek, Milorad Jovanov jegyző közremű­ködésével sikerült letartóztatnia Zarkot. Jól emlékszem arra a napra, amikor Žarkót letartóztatták. Összekötözött kézzel kísérték a csendőrök, miközben a parasztok kiszaladtak az utcára, so­kan a mezőről siettek haza, és nagy megrökönyödésüknek, valamint a rendőrök­ csendőrök iránti elkeseredé­süknek adtak kifejezést. A párt tagjai és a szimpatizánsok Milutin Malešev vezetésével készenlétben álltak, hogy megtámadják a csendőröket, ám Zar­ko szemével a tudtukra adta, hogy nem helyesli ezt. Izgatottan, lángoló tekin­tettel követték Zarkót, látták, amint ügyesen beugrott a rendőrkocsiba, ha­bár kezeit lánccal kötözték össze, és csupa vér volt. A kocsi már az utcán rohant lefelé. A másik sarkon, az utca mindkét oldalán néptömeg. Mata Nisi­­forov, a legöregebb a csoportból a ko­csihoz közeledett, levette sapkáját, úgy üdvözölte Ucát, míg fehér ingéra könnycseppek gördültek. A vizsgálati jegyzőkönyvet a mozga­lom egy szimpatizánsa, Jusin Francus­­ki aljegyző vezette, izgalomtól sápad­tan, remegő kézzel. Ezért a rendőrség kizárta őt a bizottságból, később Izbiš­­téről is elhelyezték. (Folytatjuk) MOLDOVA GYÖRGY Titkos záradék (id Már bent jártak a gyári lakótelepen, mely a gyár méreteihez képest szokat­lanul nagynak tűnt, legalább huszonöt háromeletes épületből állt, valósá­gos kis várost alkotott. Barna körbe­mutatott: — Ha leszámítjuk a falusi segéd­munkásokat, a gyár minden alkalma­zottja itt lakik a telepen. Csak ingyen lakással lehetett idehozni mérnököket, technikusokat, mindenféle szakembere­ket, másképp nem jöttek volna erre a kedvezőtlen fekvésű, mindentől elzárt környékre. Igyekeztünk úgy felépíteni ezt a lakótelepet, hogy mindenki hely­ben megtalálja a maga kedvteléseit, és kielégíthesse minden szükségletét. Lét­rehoztunk egy kis szülőotthont, bölcsö­dét, óvodát, különféle szintű iskolákat, kultúrotthont — a feleségem vezeti —, „Romantika park”-ot szerelmesek szá­mára, házasságkötő termet, nyugdíjas­­klubot, a hegyoldalra, a legszebb ki­látást nyújtó helyen, külön temetőt rendeztünk be, a Dőre tó mellett hét­végi üdülőtelepet alakítottunk ki. Le­het, hogy fantasztának tart, kedves Adolf, de én arról ábrándozom, hogy az utánunk következő nemzedék szü­letésétől haláláig már egy napra sem hagyja el a mi szép lakótelepünket — leszámítva néhány kisebb külföldi utat. Ez volna csak az igazi megbízható törzsgárda a gyár számára. — És nem lesz kicsi ez a telep az új nemzedék számára? Gondoltak a gyár kádárigényére? — Mindent jól végiggondoltunk, Adolf. Itt minden házaspárnak éppen két gyereke van — elmosolyodott, és gyöngén megsimogatta Éva arcát —, az én kislányomnak is van egy éget­ni való rossz öccse; mivel a gyárat nem szándékozunk továbbfejleszteni, elegendő, ha a fiú az apa, a lány az anya helyét örökli a Magyar Művégtag Műveknél, és természetesen a lakótele­pen is. Szeretném, ha valaha az én kis­lányom is hazajönne Pestről, és átven­né a telepi kultúrház vezetését édes­anyjától. Közben megérkeztek Barnáék háza elé, felmentek az első emeletre, Barna benyomta az ajtóra szerelt csöngőgom­bot, de nem a szokásos berregés hal­latszott, hanem egy két taktusból álló harangjáték a „Sonny boy” dallamára. — Arankám sajnos nem bírja az éles zajokat, az ébresztőóra csöngését is át kellett alakítanunk az esőcseppek koppanásához hasonlító hangokra. Belülről kinyitották az ajtót, ebben a pillanatban olyan tömény „Krásznij Mák” kölnifelhő tolult ki a folyosóra, hogy Hitler elbódult, és csak néhány másodperc múlva tudta kivenni az aj­­tórésben álló Barnáné alakját, az illat­felhő forrását. Hitler vékony és beteges jelenségre számított, megdöbbenve látta, hogy az asszony magassága és súlya minden bi­zonnyal eléri a férje méreteit, az ar­ca pedig, ha lehet, még vörösebb is nála Erőt vett magán, lehajolt és meg­­csókolta az asszony kezét. A kézcsók nem volt divatban a lakótelepen, Bar­náné nem tudta, hogy kell viselkedni ilyen helyzetben, előrehajolt, hátsó felét óvatosan hátratolta, kezét sokáig mere­ven Hitler arca előtt tartotta, aztán hirtelen hátrarántotta úgy, hogy a gyűrűi majdnem betörték Hitler orrát: — Jaj, úgy örülök, hogy eljöttek hozzánk! Éva már annyit beszélt ma­gukról. Barna átölelte a feleségét, és meg-­ simogatta: — Mit kapunk vacsorára, kedvesem? — Ne légy kíváncsi. Mackó, mert hamar megöregszel. Mutasd meg a vendégeknek, hogy hol a fürdőszoba. Barna belekarolt a vendégeibe: — Jöjjön, kedves Adolf és kedves Hans Engelhardt, mossunk kezet — hamiskásan kacsintott —, és ha valaki szilárd alapra óhajtja helyezni folyó szükségleteit, azt is megteheti. Barnáné elmosolyodott: — Te javíthatatlan vagy. Mackó. A fürdőszoba falára, a kád köré hul­lámzó Balaton volt festve élénk indi­gókék színnel, a távolban — szellőző­nyílás fölött — néhány fehér vitorlás ringatódzott. A könnyebb érthetőség kedvéért a festmény fölé ki is írták: „Hullámzó Balaton tetején, csónakázik egy halászleg...”, a szó vége már nem fért ki a falra. Barna diadalmas arcán látszott, hogy számít vendégei elismerésére: — Na, mit szólnak hozzá? Szabad­ságom idején néha félnapokat is el­ülök itt a kádban, csak a vizet cseré­lem, ha rám hűl. Idekészítek egypár üveg sört meg a táskarádiómat, sokkal j­obban érzem magam, mint a valódi Balaton mellett a tömegben. — Ki festette ezt? — A feleségem. Elhinné, Adolf, hogy nem ez az eredeti szakmája? — Hanem mi? — Faköltöző. Egy fás ifibálon ismer­kedtünk össze 1939-ben, akkor még a szavalókórusban szerepelt, de mozgás­művészetet is végzett. Igazi művészi tehetséget áldozott fel, hogy feleség és családanya lehessen. Szerencsére a gyerekek örökölték a hajlamait. Éva a festészetet, a fiam még gimnazista, de már írogat. Barna megállt a fürdőszoba közepén, belekapaszkodott egy vastag frottír­törülközőbe. — Csodálatos asszony, igazi élettárs. Huszonkilenc éve élünk együtt, de még mindig felnézek rá, és — nos, nem szégyen bevallani — még mindig szerelmes vagyok bele ... A vallomás valószínűleg még foly­tatódott volna, de Éva beszólt: — Édesapám, jöjjenek enni. A vendégeknek csak most nyílt al­kalmuk, hogy körülnézzenek a lakás­ban. Első pillantásra rendkívül tetsze­tősnek, sőt elegánsnak tűnt minden, de ha jobban megnézték, a bútorokról, a berendezési vagy a dísztárgyakról egy­formán kiderült, hogy valami hibája van. A szekrényajtó nem záródott pon­tosan, összehajtott keménypapírral ékelték ki, a fotelekben nem lehetett kényelmesen hátradőlni, mert egy or­mótlan díszítőgomb éppen az ember gerincét nyomta, a zöldülő Anonymus­­szobor sehogy sem illet a modern sublótra. A legújabb divatú rekamié­­kat úgy helyezték el, mint a falusi szobákban az ágyakat: a dupla fek­hely mellé lábtól keresztbe még egy fekhelyet raktak. Ezt a benyomást a rengeteg művirág, kéményseprőket, utcalámpába kapaszkodó részegeket, gyerekeket ábrázoló tréfás papírfigu­rák sem tudták egészen feloldani. A vacsorához a nappali szobában te­rítettek, virágmintás herendi étkészlet­tel, mellé modern vonalú lengyel evő­eszközöket tettek — a lengyel testvér­gyár küldöttségének ajándéka volt, minden darabba bele volt vésve emb­lémájuk: egy görbe fához kötözött tá­masztókaró. A kenyér mellett egy régi fanyelű kés vonta magára a figyelmet, pengéje a sok használattól már kes­­kenyre kopott, és a suszterek túlkö­szörült bőrvágó bicskájához hasonlí­tott, nyelének kikorhadt mélyedéseit bizonytalan szürkés-barnás anyag töl­tötte ki. Barna meghatottan vette a kezébe. — Ez volt a szegény jó édesapám kése, mindent ezzel vágott: a kenyeret, a húst, a madzagot, dohányt, szigetelő­­szalagot. Mikor meghalt, rám hagyta, azóta sohasem hiányzik az asztalom­ról. Lehet, hogy érzelgősnek tart, ked­ves Adolf, de ez a kés az én számomra több, mint egy evőeszköz, szimbólium: akárhova kerülök, én mindig az apám fajtájához, a munkásokhoz tartozom. Harciasan körülnézett, mintha egy különösen kegyetlen és elfogult bíró­ság előtt állna vádlottként, és most mondaná ki az utolsó szót: — Jöhet bármilyen változás, ebből a késből mindenki meg tudja majd ítélni, hogy milyen ember Barna Jó­zsef. Ha pedig nekem majd el kell mennem, a fiamra hagyom, ő viszi to­vább. Barnáné meghatottan törölgette a szemét: — Ne beszéljünk ilyen szomorú dol­gokról. —• Igazad van, kedveseim Igyunk, egy pohárka • ereset ebéd előtt: a szil­vát vagy a barackot szereti? — Egyiket sem különösebben. — De azért a barackot csak megkós­­tolta? Hitler el akarta hárítani a kínálást, de Éva könyörgő pillantására mégis kezébe vette a zöld kupicát, és ivott egy korty pálinkát. Az erős ital égette a torkát, tátott szájjal kapkodott levegő után. _ (Folytatjuk) MAGYAR SZÓ 1984. december­­17.,Jjéfff.

Next