Magyar Szó, 1985. november (42. évfolyam, 316-328. szám)
1985-11-17 / 317. szám
1985. november 17., vasárnap MAGYAR SZÓ MŰVELŐDÉSE! A forma a művészet lényege Beszélgetés a Felszabadulás díjas Ács Károllyal A nyelvek keveredése, az átsugárzások, az oda-vissza jelzések nem hagyhattanak egy írót közömbösen, az alkotó nem zárkózhat be szűk, kizárólagos nyelvi közegébe, egybe az, amit írok azzal, amit fordítok. Vannak azonban versfordítások, amelyekkel most sem vagyok megelégedve. Nemegyszer újra és újra előveszem, csiszolgatom, szépítgetem őket. Az alapvető az, hogy az ember a legjobb tudása és az ihletőnek a lehetséges legmagasabb fokán lásson hozzá egy más nyelven megismert műalkotásnak az átültetéséhez. Akkor a versben benne lesz az eredeti költő, a fordító, de nem marad ki az a kultúra sem, amelyben a műalkotás született meg az sem, amely tűk, akkor eleget tettünk hivatásunknak. Több mint 15 évet napilapnál dolgoztam. Az újságírói napi munka, a külpolitikai rovat szerkesztésében jutott kifejezésre. A naprakészség, az órák alatt készült rohammunka úgy érzem, sokat segített, sőt nyomot hagyott mostani munkámban is. Kritikusaim is észrevették, hogy a jelen idő mégÁcs Károly négy évtizedes műfordítói tevékenységét fémjelzi. A kiásott kard című, jugoszláv küllőket bemutató antológiája. Az elmúlt negyven esztendőt azonban nemcsak az átköltés jellemzi, hanem eredet alkotások is. A 76 címszót felölelő alkalmi bibliográfia is tanúsíthatja ezt. íme a jegyzék: 36 önálló mű, ebből 7 eredeti versgyűjtemény, 3 antológia, 16 kötetnyi vers- és prózafordítás, 10 kötetnyi gyerekeknek szánt képeskönyv és egyéb, valamint közreműködés verssel és versfordítással 40 kiadványban. Ács Károly az idén sokéves fordítói munkásságáért, valamint teljes életművéért megkapta tartományunk legrangosabb elismerését, Vajdaság Felszabadulási díját. Egy ilyen magas társadalmi elismerés az embert óhatatlanul arra kényszeríti, hogy maga is áttekintse munkásságát, egy határkőhöz érve mérlegelje az elmúlt esztendők eredményeit, a megtett utat. Hogy elkerüljük a szentimentalizmust, mindjárt előre bocsátom, hogy munkásságomat nem tartom valami különlegesnek, egyedülállónak. Számomra magától értetődik, hogy többnemzetű nemzetiségű közegben, mint amilyen a miénk, az ember ilyennel és így foglalkozik, ahogy azt én teszem. A nyelvek keveredése, az átsugárzások, az oda-vissza jelzések nem hagyhatnak egy írót közömbösen, az alkotó nem zárkózhat be szűk, kizárólagos nyelvi közegébe Esetemben talán csak egy fokozottabb kitartásról, önfejűségről, makacsságról beszél begyerektünk. Tulajdonképpen a koromban választott hivatáshoz be átplántáltuk. Ez az abszolút való ragaszkodásomhoz maradtam: mérce, ha ezt néhány verssel elérhk. Már akkor igyekeztem távol tartani magam a szereplésektől, attól, hogy a napi munkámat aprópénzre váltsam. Lemondások, a mrgányvállalás és a munka követelte bezárkózás határozta meg pályám későbbi alakulását is; ennek a gyümölcsei érnek most be. A pályaáttekintés, a visszapillantás és felmérés a díjtól függetlenül is megtörtént volna, mert éppen ez az ősz egy kerek évfordulót jelent munkásságomban, mintegy negyven évvel ezelőtt, pontosabban 1945 őszén kezdtem lejegyezni, megőrizni verses próbálkozásaimat, versfordításaimat. Egy 17 éves fiatalember szándéka és még távol álltak egymástól. Újmunkájának eredményei ekkor szont úgy érzem, már abban az időben kialakult egy hivatástudat, egyfajta szigor, önfegyelem és bizonyos konzekvenciának az előre történő levonása is megtörtént bennem. Kezdettől fogva nem tudtam különbséget tenni az eredeti költői alkotásaim és a versfordításaim között. Az első költeményeimet 1945-ben írtam, hatodikos gimnazista koromban, s körülbelül ugyanakkor ismerkedtem meg a jugoszláv népek költészetével is. Szerencsém volt, hogy egy olyan antológiával kezdtem (Djuro Gavela: Antologija moderne jugoslovenske poezije), amely azóta is a legalaposabb ilyen jellegű válogatásnak számít. A könyv által az 1920—30-as évek költőivel ismerkedhettem meg, s ezek a poéták döntően meghatározták azt a kört, amelyben később is mozogni fogok. Az antológiából huszon-egynéhány verset fordítottam le, s négy-öt akkori munkám majdnem változatlanul bekerült a legújabb kötetembe is; gondolok itt Cersarić, Újévic, A. B. Dimic alkotásaira. A legnagyobb mesterem már ebben az időben Krleža volt. Laza Merkovic barátom iskola utáni irodalmi vitáink során ugyanis a fejemhez vágta, hogy nem ismerem Krlezát. Akkor valóban ismeretlen volt számomra, de hogy én se maradjak alul, elmentem a könyvtárba, és elolvastam az összes Krleza-könyvet. Minden alkotását alaposan áttanulmányoztam, s azóta jóformán a teljes költői opuszát is lefordítottam. A másik kedvenc költőm Vladimír Nazor volt. Tőle a prozódia dolgában kaptam megbízható támogatást, egyfajta lendületet. Nazor kötött, klasszikus és nyugat-európai formájú verseinek a fordításán keresztül fogalmazódott meg bennem, hogy tulajdonképpen az ember a versek átültetésekor talál rá saját témájára, itt fonódik fogásának, sürgetésének a szándéka most is megkísért. Irodalmi folyóiratot is szerkesztettem, jelenleg könyveket rendezek sajtó alá de erre a munkámra is az elmondott életfelfogásom érvényes. Prózafordítással is megpróbálkoztam. Úgy érzem, itt nagyobb önfegyelemre, akaraterőre, fokozatos, lépésről lépésre történő kimerítő munkára van szükség. Nem lehet csapongatni, átsiklani valami felett. Nyilván Crnjanski London regénye jelentette számomra a ■ legnagyobb megpróbáltatást, no meg Krieža Zászlók című alkotása, amelyen az elkövetkező három évben dolgozom majd. Vannak olyan korszakaim, amikor három-négy éven keresztül csak fordítottam, és nem írtam egyetlen egy önálló verset sem,, de fordítva is előfordult. Néha például a saját verseimet is feláldoztam, össz energiámat átvittem a fordításba. Nem hiszek abban a romantikusnak tetsző elvben, miszerint a fordító a hozzá közel álló idegen nyelvű alkotók műveit tudja a legjobban átültetni anyanyelvűre. Bonyolultabb dolgok ezek, hiszen olvasás közben mindig válogatásra, kritikai megközelítésre is kényszerülünk. A műalkotást a költő egész poétikájához kell viszonyítanunk. Átültetni egy metanyelvre a szöveget, összesűríteni kihámozni az értelmét, mondanivalóját a műveletek egész sora áll előttünk, s nem rekedhetünk meg azon a szinten, hogy rokonlelkű alkotó áll előttünk vagy sem. Ismerni kell az adott költő teljes poétikáját, munkásságát, legalább olyan szinten, mint amennyire az irodalomtörténet ismeri — csak ilyen úton lehetünk hűek hozzá. A fordítás nem lehet mindenben az eredeti tükre, és nem is kell, hogy az legyen. Sokan akkor tartják hűnek a fordítást, ha az összevetésnél a magas és mély hangok aránya is megfelel; ez képtelenség A forma a legjobb fogódzó, ha az saját nyelvünkön is felismerhető azonosítható, akkor jó munkát végeztünk. A formát itt nem ajia értem, hogy ez elv képlet, amelyet aztán behelyettününk szótag számokkal, rímekkel, strófaszámokkel — a forma maga a művészet lényege. Formába foglalni valamit — ez a művészet. TÚRT Tibor Ács Károly Világnézet, értékrend és nevelés Nevelésünk logikai tengelye évtizedekre visszamenően a közösségi nevelés (Makarenko megfogalmazásában: közösségben, közösség által a közösségnek nevelni). Ennek az sem mond ellent, hogy a fiatalok világhoz való viszonyulásának kifejezetten személyes színezete van; a dolgok nem önmaguk miatt érdeklik őket, hanem saját, hozzájuk fűződő viszonyuk miatt. Azok a dolgok, jelenségek, amelyekkel nem kerülnek közvetlen kapcsolatba, nem is igen érdeklik őket. Vannak, akik a serdülő- és ifjúkort a személyiségfejlődés idealista, romantikus, álmodozó, utópista szakaszának tekintik, megfeledkezve arról, hogy a fiatalkori tudattartalmak mindenkor és mindenütt az adott társadalom állapotától függnek és attól a konkrét társadalmi helyzettől, amelyet a fiatal elfoglal. Mindezek ismeretében azok, akik hivatásszerűen vagy kolontőr módon rendszeresen, folyamatosan, vagy akár csak alkalomszerűen is közvetlen kapcsolatba kerülnek a fiatalokkal, egy ellentmondásra figyelhetnek fel: az ifjúság értékítéletei és törekvései mind több, már-már minden szférában az egyéni siker elérése irányába tolódnak el. Ezt támasztja alá az a vizsgálat is, amit magam végeztem középiskolás fiatalok körében: tíz évre kivetített jövővíziójuk a kényelmes (nem ritkán fényűző) lakás, a kocsi, a jól fizetett munkahely — anyagi jólét —, sok szabad idő gondtalan szórakozás fogalomkörében mozog, és csak periferikusan, esetlegesen, vagy még úgy sem jelenik meg értékrendjükben a közösség szempontjából hasznos vagy jelentős tevékenységek egyike sem. Hasonlóan jellemző adat az is, hogy egyfajta pesszimizmussal tekintenek a jövő elé. A válaszok egy bizonyos fajta életmód megkérdőjelezésétől az élet értelmének általános megkérdőjelezéséig terjedő skálán szóródnak. A válaszok egy részében a fokozódó pesszimizmus, a jövővel szembeni bizalmatlanság, a társadalmi erkölcsi normák és szociális értékek eróziója figyelhető meg. Így jutottunk el a világnézeti nevelés egyik központi kérdéséig — mert a fiatalok szemében az élet értelmének keresése nem elvont filozófiai vagy etikai kérdés: a saját létének távlatait a társadalom — ha úgy tetszik az emberiség — fejlődésének perspektíváin át keresi. De hol találja meg dilemmáira a megfelelő formulát? A világnézeti nevelés filozófiai alapja az az értékítélet, hogy az ember szociális értékét az határozza meg, mennyiben járul hozzá munkájával (egyáltalán: tevékenységével) a társadalom fejlődéséhez. Az már logikai következmény, hogy minél többet nyújt az ember a társadalomnak, annál gazdagabbá válik ő maga is , mint személyiség. Ez azonban az elmélet, és az általános elvekből nem lehet (nem szabad) logikai úton levezetni az egyéni viselkedés normáit. A fiatalokat az élet értelmére vonatkozó kérdéseikben nem csupán (és nem elsősorban) a társadalom fejlődési irányai érdeklik, hanem saját, egyéni, konkrét céljaik megvalósításának lehetőségei is. Tudni szeretnék (jövendő) tevékenységüknek nemcsak objektív társadalmi jelentőségét, hanem azt is, mit adhat nekik ez a tevékenység. Ebben a kérdésben általában nem azon van a hangsúly, hogy mi legyen, hanem hogy milyen legyen. Erre pedig csak gyakorlati úton lehet választ kapni. És ha a gyakorlat annyira ellentmondásos, annyi a negatív példa, mint korunkban,munka nélküli gazdagodás, a termelő — és általában az alkotó jellegű — munka degradálása, a protekcionizmus, a felelősség alóli kibújás, a munkába lépési nehézségek, az egyéni és csoportérdekek elharapózása, a nacionalista és hieronacionalista kilengések, az önigazgatási jogok bürokratikus megnyirbálása — minderre számtalan példát találunk a mindennapi életben és az ezekre reagáló tömegtájékoztatási eszközökben), úgy fennáll annak reális veszélye, hogy a világnézeti nevelés, mint a személyiség rányultságát alapvetően meghatározó tudatos ráhatások rendszere, szólamokká sekélyesedik, mivel elveszíti leghatékonyabb kellékét, gyakorlati fedezetét. SZÖLLÖSY VÁGÓ László Összehangolt művészet Szabadkai októberi szalon A szabadkai képzőművészeknek és iparművészeknek a város felszabadulása évfordulójára rendezett kiállítása évről évre egyre színvonalasabb, s a fejlődés (grafikailag) egyenletesen felfelé ívelő vonalként jelzi az összhangot. Tudni való azonban, hogy minden grafikonhoz érzelmek is fűződnek, amit enyhenosztalgia is kiegészít. Ennek az áttekintésnek jegyében a jelenlegi tárlaton sincs semmi kivetnivaló, kihívó vagy kockázatos, s alapjában a mérsékeltség hangulatát árasztja. Ez lehet dicséret is, bírálat is ... Attól függ, ki mit vár, vagy értékel többre. Ma nincs annyi erőtartalékunk, hogy kockázatokkal ostromoljuk a művészeti problémákat (melyek az élethez szorosan, nem látszatszerűen tartoznak). A művészet transzponál, és ezt a módszerét idő és tér szerint nagyon különböző módon szeretjük és ápoljuk. Ez a művészet varázsa, hisz amint megismerjük a lényegét, azon nyomban más „alakot" (más transzponálási módot) veszi kt. Nőies viselkedés a szép: a művész „mindig mást akar". Csalogat... „képmutató" és érthető a „képrombolók” (jelenleg kis) tábora is. De a művészetre a legveszélyesebb a közömbösség. A szabadkai művészek ezt mélyen érzik, ezért a múlt és a jelen átmeneteit árnyalják, a cselekvést és a szemlélődést váltogatják. A tárlat összképe a különbözőségből alakul, ezt összefogni, összehangolni kell, kollektív szellem jellemzi, mely irányítható... ezek mozzanatok, tárgyak, képrészek, benyomások , üres mezők, melyeket majd a „következő művész” (a század vége felé) tölt ki. A tűnő jelenségek között a szobrászat „keményebbnek” bizonyul, mint a festmény ... Nehéz ezt állítani, de ez a megérzésünk, s nem tudományról van szó, hogy bizonyítani kelljen. Az összképen a sejtelem átsuhan, és madártávlatból tekintjük a tárlatot. Dudás Sándor karakterszobrai a látványosságot fokozzák, Giza, Kamerman című szobrai pszichológiailag és realisztikusan azonosak. Sava Halugin Szerkezete című szobra olyan, mint egy gépalkatrész ... konstrukció... a kőkorszak szelleme a mai technikában, de egyben utópia is. örülünk ennek, mert nehezen viseljük el a technika nyomasztó fölényét. Kalmár a madarakkal és a rovarokkal légiessé teszi a szobrászatot. Tulajdonképpen a festészettel keres érintkezési pontot. Almási Nyugtalan kariatida című szobra kontrapunkt a középkori épületszobor és a szecesszió stílusa között. A festészet és a szobrászat között fellazulnak a határok, légiesebb a kép térszerűsége és a szobor képszerűsége jellemzi azt a visszafordulást, hogy valamikor „egyek voltunk”, a nosztalgia több irányú, az environement-ben találkozhatnak, majd ha hozzánk is eljut a művészet egyszer. Szajkónak a képei „hasonló” nyugtalanságot fejeznek ki, mint amit valakinek a távozásakor érzünk. Az ember, az elhagyott tárgy, a tűnődés amiatt, hogy elsiettünk valahonnan, ahol többet kellett volna tartózkodnunk ... A domesztikálás hiánya, s ez az örökös vándorlás, nyugtalanság a modern nomád életet idézi fel. Torök Sándornak a Napéjegyenlőség című képe címében is és fényében is az egyensúlyt keresi, és találja meg. Ő is vándor , a világűr vándora, de útján, nap körüli pályáján magabiztosan halad. Határozottan és nagy bizalommal alakítja a ki nem mondható világát Dragomir Ugren. Nem adott címet a képeinek, új, különös utakon indult... Többféle technikát alkalmaz, azért is, mert ma „továbbjutni”, úgy látszik, a módszerek, az anyag változtatása árán lehet... Ez a valami a művészeti diplomáciára, hellenizmusra emlékeztet... Ugren képein a régi jelzések arra utalnak, hogy „egyszer már jártunk itt”. Íme a bizonyság: Dudás Antal Megállt az idő és Emlékezés című műve a régi tárgyak metamorfózisa — Szamárbőrbe bújt farkas, hogy ne féljenek a jelenségtől, ez a hangulat árad, az idő mélységében minden átalakul —, đe mielőtt az enyészet átvenné a világot, Dudás útjának utolsó stációjához jutunk. Ez — a Falu — színeváltozása. Habár általában jelen van a nosztalgia, de a szerkezet és a tónusfestészet mégis (különösen Szilágyinál) valami állandóságot vesz fel — mint a szikár ember, mindig ugyanaz. Akinek nincs miért lelkesednie, mert legfeljebb csak „jó a mechanizmus” az életben, de többször rossz, ilyenkor viszont jól kell számolni, akkor majd működik a mechanizmus. Ez sötét tónusban jelenik meg, amely átfordítva, a rezignált sóhajokra emlékeztet. Patrik képén a befejezettség csendjét kissé „dermedten” nézzük. Ember a hóban II. ... Mi ez „a téli akcentus” a korrekt októberi szalon kiállításán, ahol Bacchusnak kellene jelen lennie a borvidéken, nem pedig Thanatosznak. A túlzásoktól távol az egyszerű szenvedélyektől mentes élet és szeretet vegyül vagy jelenik meg Gyurkovics Hunor, Penovác Endre, Petar Sadi alkotásaiban. Élethez való viszonyulásukat iirigyelhetik azok, akik a szenvedélyeiknek nagy külsőséget adnak ... Hunor elmélyedés árán fedezi fel a szépet, ami egyben jó is. Penovác az újklasszicizmust a kis tárgyak hellenisztikus hangulatával köti össze. Sadi a női testet spiritualizálja, és valami ködfátyolba burkolja... valamitől óvja, és nem tisztázott, de ki előtt világosak ezek a kérdések, a nőket „csomagolja”, mint Christo a tárgyakat. Fujkin István zenei fogalmakat, az adagio, rapszódia allegorizál, de tisztán, purisztikus tárgyiassággal fest meg. A kemény élek technikája a gondolati szimbólumokat filozofikusan jeleníti meg. A kiállítás egészében véve jó, magas színvonalú, érzelmileg kiegyensúlyozott. ÁCS József Ma este Szabadkán A mülheimiek újabb fellépése A szabadkai Népszínház novemberre hirdetett műsora egy érdekes rendezvénnyel szegényebb. A zágrábi KPGT együttes vasárnapra tervezett előadását ugyanis betegség miatt az utolsó pillanatban lemondták, tehát a Godot című koreodráma bemutatása elmarad. Vasárnap egyébként a Theater a. d. Ruhr (Mülheim) szereplőgárdája a zsinagógában színre viszi Ödön von Horváth Kasimir és Karoline című művét, Roberto Ciulli rendezésében. Az előadás 20 órakor kezdődik. B. Z.