Magyar Szó, 1985. november (42. évfolyam, 316-328. szám)

1985-11-17 / 317. szám

1985. november 17., vasárnap MAGYAR SZÓ MŰVELŐDÉS­E! A forma a művészet lényege Beszélgetés a Felszabadulás díjas Ács Károllyal A nyelvek keveredése, az átsugárzások, az oda-vissza jelzések nem hagyhattanak egy írót közömbösen, az al­kotó nem zárkózhat be szűk, kizárólagos nyelvi köze­gébe, egybe az, amit írok azzal, amit fordítok. Vannak azonban vers­­fordítások, amelyekkel most sem vagyok megelégedve. Nemegyszer újra és újra előveszem, csiszolga­­tom, szépítgetem őket. Az alapve­tő az, hogy az ember a legjobb tudása és az ihletőnek a lehetséges legmagasabb fokán lásson hozzá egy más nyelven megismert műal­kotásnak az átültetéséhez. Akkor a versben benne lesz az eredeti köl­tő, a fordító, de nem marad ki az a kultúra sem, amelyben a műal­kotás született meg az sem, amely­ tűk, akkor eleget tettünk hivatá­sunknak. Több mint 15 évet napilapnál dolgoztam. Az újságírói napi mun­ka, a külpolitikai rovat szerkeszté­sében jutott kifejezésre. A napra­készség, az órák alatt készült ro­hammunka úgy érzem, sokat segí­tett, sőt nyomot hagyott mostani munkámban is. Kritikusaim is észrevették, hogy a jelen idő még­Ács Károly négy évtizedes mű­fordítói tevékenységét fémjelzi. A kiásott kard című, jugoszláv kül­lőket bemutató antológiája. Az elmúlt negyven esztendőt azonban nemcsak az átköltés jellemzi, ha­nem eredet alkotások is. A 76 címszót felölelő alkalmi bibliográ­fia is tanúsíthatja ezt. íme a jegyzék: 36 önálló mű, ebből 7 eredeti versgyűjtemény, 3 antoló­gia, 16 kötetnyi vers- és prózafor­dítás, 10 kötetnyi gyerekek­nek szánt képeskönyv és egyéb, valamint közreműködés verssel és versfordítással 40 kiad­ványban. Ács Károly az idén sok­éves fordítói munkásságáért, va­lamint teljes életművéért megkap­ta tartományunk legrangosabb el­ismerését, Vajdaság Felszabadulá­si díját.­­ Egy ilyen magas társadalmi elismerés az embert óhatatlanul arra kényszeríti, hogy maga is áttekintse munkásságát, egy ha­tárkőhöz érve mérlegelje az el­múlt esztendők eredményeit, a megtett utat. Hogy elkerüljük a szen­timen­talizmu­st, mindjárt elő­re bocsátom, hogy munkásságomat nem tartom valami különleges­nek, egyedülállónak. Számomra magától értetődik, hogy többnem­­zetű­ nemzetiségű közegben, mint a­­milyen a miénk, az ember ilyen­nel és így foglalkozik, ahogy azt én teszem. A nyelvek keveredése, az átsugárzások, az oda-vissza jel­zések nem hagyhatnak egy írót közömbösen, az alkotó nem zár­kózhat be szűk, kizárólagos nyel­vi közegébe Esetemben talán csak egy fokozottabb kitartásról, önfe­jűségről, makacsságról beszél be­gyerek­tünk. Tulajdonképpen a koromban választott hivatáshoz be átplántáltuk. Ez az abszolút való ragaszkodá­somhoz maradtam: mérce, ha ezt néhány verssel el­ér­hk. Már akkor igyekeztem távol tartani magam a szereplésektől, attól, hogy a napi munkámat ap­rópénzre váltsam. Lemondások, a m­r­gányvállalás és a munka köve­telte bezárkózás határozta meg pályám későbbi alakulását is; en­nek a gyümölcsei érnek most be. A pályaáttekintés, a visszapillan­tás és felmérés a díjtól függetle­nül is megtörtént volna, mert ép­pen ez az ősz egy kerek évfordu­lót jelent munkásságomban, mint­egy negyven évvel ezelőtt, ponto­sabban 1945 őszén kezdtem le­jegyezni, megőrizni verses próbál­kozásaimat, versfordításaimat. Egy 17 éves fiatalember szándéka és még távol álltak egymástól. Új­­munkájának eredményei ekkor szont úgy érzem, már abban az időben kialakult egy hivatástudat, egyfajta szigor, önfegyelem és bi­zonyos konzekvenciának az előre történő levonása is megtörtént bennem. Kezdettől fogva nem tud­tam különbséget tenni az eredeti költői alkotásaim és a versfor­dításaim között. Az első költeményeimet 1945-ben írtam, hatodikos gimnazista ko­romban, s körülbelül ugyanakkor ismerkedtem meg a jugoszláv né­pek költészetével is. Szerencsém volt, hogy egy olyan antológiával kezdtem (Djuro Gavela: Antologi­­ja moderne jugoslovenske poezije), amely azóta is a legalaposabb ilyen jellegű válogatásnak számít. A könyv által az 1920—30-as évek költőivel ismerkedhettem meg, s ezek a poéták döntően meghatá­rozták azt a kört, amelyben ké­sőbb is mozogni fogok. Az antoló­giából huszon-egynéhány verset fordítottam le, s négy-öt akkori munkám majdnem változatlanul bekerült a legújabb kötetembe is; gondolok itt Cersarić, Újévic, A. B. Dimic alkotásaira. A legnagyobb mesterem már ebben az időben Krleža volt. Laza Merkovic bará­tom iskola utáni irodalmi vitáink során ugyanis a fejemhez vágta, hogy nem ismerem Krlezát. Akkor valóban ismeretlen volt számomra, de hogy én se maradjak alul, el­mentem a könyvtárba, és elolvas­tam az összes Krleza-könyvet. Minden alkotását alaposan átta­nulmányoztam, s azóta jóformán a teljes költői opuszát is lefordí­tottam. A másik kedvenc költőm Vladimír Nazor volt. Tőle a pro­­zódia dolgában kaptam megbízha­­tó támogatást, egyfajta lendületet. Nazor kötött, klasszikus és nyu­gat-európai formájú verseinek a fordításán keresztül fogalmazódott meg bennem, hogy tulajdonképpen az ember a versek átültetésekor talál rá saját témájára, itt fonódik fogásának, sürgetésének a szándé­ka most is megkísért. Irodalmi fo­lyóiratot is szerkesztettem, jelen­leg könyveket rendezek sajtó alá de erre a munkámra is az elmon­dott életfelfogásom érvényes. Prózafordítással is megpróbál­koztam. Úgy érzem, itt nagyobb önfegyelemre, akaraterőre, fokoza­tos, lépésről lépésre történő kime­rítő munkára van szükség. Nem lehet csapongatni, átsiklani vala­mi felett. Nyilván Crnjanski Lon­don regénye jelentette számomra a ■ legnagyobb megpróbáltatást, no meg Krieža Zászlók című alkotá­sa, amelyen az elkövetkező három évben dolgozom majd. Vannak olyan korszakaim, ami­kor három-négy éven keresztül csak fordítottam, és nem írtam egyetlen egy önálló verset sem,, de fordítva is előfordult. Néha példá­ul a saját verseimet is feláldoztam, össz energiámat átvittem a fordí­tásba. Nem hiszek abban a roman­tikusnak tetsző elvben, miszerint a fordító a hozzá közel álló ide­gen nyelvű alkotók műveit tudja a legjobban átültetni anyanyelvű­re. Bonyolultabb dolgok ezek, hi­szen olvasás közben mindig válo­gatásra, kritikai megközelítésre is kényszerülünk. A műalkotást a költő egész poétikájához kell vi­szonyítanunk. Átültetni egy meta­­nyelvre a szöveget, összesűríteni kihámozni az értelmét, mondaniva­lóját a műveletek egész sora áll előttünk, s nem rekedhetünk meg azon a szinten, hogy rokonlelkű alkotó áll előttünk vagy sem. Is­merni kell az adott költő teljes poétikáját, munkásságát, legalább olyan szinten, mint amennyire az irodalomtörténet ismeri — csak ilyen úton lehetünk hűek hozzá. A fordítás nem lehet mindenben az eredeti tükre, és nem is kell, hogy az legyen. Sokan akkor tartják hűnek a fordítást, ha az összeve­tésnél a magas és mély hangok aránya is megfelel; ez képtelenség A forma a legjobb fogódzó, ha az saját nyelvünkön is felismerhető azonosítható, akkor jó munkát vé­geztünk. A formát itt­ nem ajia ér­tem, hogy ez elv képlet, amelyet aztán beh­el­yettün­­ünk szóta­g szá­mokkal, rímekkel, strófaszámokkel — a forma ma­ga a művészet lé­nyege. Formába foglalni valamit — ez a művészet. TÚRT Tibor Ács Károly Világnézet, értékrend és nevelés Nevelésünk logikai tengelye évtizedekre visszamenően a közös­ségi nevelés (Makarenko megfo­galmazásában: közösségben, kö­zösség által a közösségnek ne­velni). Ennek az sem mond el­lent, hogy a fiatalok világhoz való viszonyulásának kifejezetten személyes színezete van; a dol­gok nem önmaguk miatt érdek­lik őket, hanem saját, hozzájuk fűződő viszonyuk miatt. Azok a dolgok, jelenségek, amelyekkel nem kerülnek közvetlen kapcso­latba, nem is igen érdeklik őket. Vannak, akik a serdülő- és if­júkort a személyiségfejlődés ide­alista, romantikus, álmodozó, utópista szakaszának tekintik, megfeledkezve arról, hogy a fia­talkori tudattartalmak minden­kor és mindenütt az adott társa­dalom állapotától függnek és at­tól a konkrét társadalmi hely­zettől, amelyet a fiatal elfoglal. Mindezek ismeretében azok, akik hivatásszerűen vagy kolon­­tőr módon rendszeresen, folya­matosan, vagy akár csak alka­lomszerűen is közvetlen kapcso­latba kerülnek a fiatalokkal, egy ellentmondásra figyelhetnek fel: az ifjúság értékítéletei és törek­vései mind több, már-már min­den szférában az egyéni siker elérése irányába tolódnak el. Ezt támasztja alá az a vizsgálat is, amit magam végeztem középis­kolás fiatalok körében: tíz évre kivetített jövővíziójuk a kényel­mes (nem ritkán fényűző) lakás, a kocsi, a jól fizetett munkahely — anyagi jólét —, sok szabad idő gondtalan szórakozás fogalom­körében mozog, és csak periferi­kusan, esetlegesen, vagy még úgy sem jelenik meg értékrend­jükben a közösség szempontjából hasznos vagy jelentős tevékeny­ségek egyike sem. Hasonlóan jellemző adat az is, hogy egyfajta pesszimizmussal tekintenek a jövő elé. A válaszok egy bizonyos fajta életmód meg­kérdőjelezésétől az élet értelmé­nek általános megkérdőjelezésé­ig terjedő skálán szóródnak. A válaszok egy részében a fokozó­dó pesszimizmus, a jövővel szem­beni bizalmatlanság, a társadal­mi erkölcsi normák és szociális értékek eróziója figyelhető meg. Így jutottunk el a világnézeti nevelés egyik központi kérdéséig — mert a fiatalok szemében az élet értelmének keresése nem el­vont filozófiai vagy etikai kér­dés: a saját létének távlatait a társadalom — ha úgy tetszik az emberiség — fejlődésének pers­pektíváin át keresi. De hol ta­lálja meg dilemmáira a megfe­lelő formulát? A világnézeti nevelés filozófi­ai alapja az az értékítélet, hogy az ember szociális értékét az ha­­tározza meg, mennyiben járul hozzá munkájával (egyáltalán: tevékenységével) a társadalom fejlődéséhez. Az már logikai kö­vetkezmény, hogy minél többet nyújt az ember a társadalom­nak, annál gazdagabbá válik ő maga is , mint személyiség. Ez azonban az elmélet, és az általá­nos elvekből nem lehet (nem szabad) logikai úton levezetni az egyéni viselkedés normáit. A fiatalokat az élet értelmére vonatkozó kérdéseikben nem csupán (és nem elsősorban) a társadalom fejlődési irányai ér­deklik, hanem saját, egyéni, konkrét céljaik megvalósításának lehetőségei is. Tudni szeretnék (jövendő) tevékenységüknek nemcsak objektív társadalmi je­lentőségét, hanem azt is, mit ad­hat nekik ez a tevékenység. Eb­ben a kérdésben általában nem azon van a hangsúly, hogy mi legyen, hanem hogy milyen le­gyen. Erre pedig csak gyakorla­ti úton lehet választ kapni. És ha a gyakorlat annyira ellent­mondásos, annyi a negatív példa, mint­ korunkban,­­munka nélküli gazdagodás, a termelő — és ál­talában az alkotó jellegű — munka degradálása, a protekcio­nizmus, a felelősség alóli kibú­jás, a munkába lépési nehézsé­gek, az egyéni és csoportérdekek elharapózása, a nacionalista és hieronacionalista kilengések, az önigazgatási jogok bürokratikus megnyirbálása — minderre számtalan példát találunk a min­dennapi életben és az ezekre reagáló tömegtájékoztatási esz­közökben), úgy fennáll annak reális veszélye, hogy a világné­zeti nevelés, mint a személyiség rányultságát alapvetően megha­tározó tudatos ráhatások rend­szere, szólamokká sekélyesedik, mivel elveszíti leghatékonyabb kellékét, gyakorlati fedezetét. SZÖLLÖSY VÁGÓ László Összehangolt művészet Szabadkai októberi szalon A szabadkai képzőművészeknek és iparművészeknek a város fel­szabadulása évfordulójára rende­zett kiállítása évről évre egyre színvonalasabb, s a fejlődés (gra­fikailag) egyenletesen felfelé ívelő vonalként jelzi az összhangot. Tud­ni való azonban, hogy minden gra­fikonhoz érzelmek is fűződnek, amit enyhe­­nosztalgia is kiegészít. Ennek az áttekintésnek jegyében a jelenlegi tárlaton sincs semmi kivetnivaló, kihívó vagy kockáza­tos, s alapjában a mérsékeltség hangulatát árasztja. Ez lehet di­cséret is, bírálat is ... Attól függ, ki mit vár, vagy értékel többre. Ma nincs annyi erőtartalékunk, hogy kockázatokkal ostromoljuk a művészeti problémákat (melyek az élethez szorosan, nem látszatsze­­rűen tartoznak). A művészet transzponál, és ezt a módszerét idő és tér szerint nagyon különbö­ző módon szeretjük és ápoljuk. Ez a művészet varázsa, hisz amint megismerjük a lényegét, azon nyomban más „alakot" (más transzponálási módot) veszi kt. Női­es viselkedés a szép: a művész „mindig mást akar". Csalogat... „képmutató" és érthető a „kép­rombolók” (jelenleg kis) tábora is. De a művészetre a legveszélyesebb a közömbösség. A szabadkai mű­vészek ezt mélyen érzik, ezért a múlt és a jelen átmeneteit árnyal­ják, a cselekvést és a szemlélődést váltogatják. A tárlat összképe a különböző­ségből alakul, ezt összefogni, össze­hangolni kell, kollektív szellem jellemzi, mely irányítható... ezek mozzanatok, tárgyak, képrészek, benyomások , üres mezők, melye­ket majd a „következő művész” (a század vége felé) tölt ki. A tűnő jelenségek között a szobrászat „keményebbnek” bizonyul, mint a festmény ... Nehéz ezt állítani, de ez a megérzésünk, s nem tudo­mányról van szó, hogy bizonyítani kelljen. Az összképen a sejtelem átsuhan, és madártávlatból tekint­jük a tárlatot. Dudás Sándor ka­rakterszobrai a látványosságot fo­kozzák, Giza, Kamerman című szobrai pszichológiailag és realisz­tikusan azonosak. Sava Halugin Szerkezete című szobra olyan, mint egy gépalkatrész ... konstrukció... a kőkorszak szelleme a mai techni­kában, de egyben utópia is. örü­lünk ennek, mert nehezen viseljük el a technika nyomasztó fölényét. Kalmár a madarakkal és a rova­rokkal légiessé teszi a szobrászatot. Tulajdonképpen a festészettel ke­res érintkezési pontot. Almási Nyugtalan kariatida című szobra kontrapunkt a középkori épület­szobor és a szecesszió stílusa kö­zött. A festészet és a szobrászat között fellazulnak a határok, légie­sebb­ a kép térszerűsége és a szo­bor képszerűsége jellemzi azt a visszafordulást, hogy valamikor „egyek voltunk”, a nosztalgia több irányú, az environement-ben talál­kozhatnak, majd ha hozzánk is eljut a művészet egyszer. Szajkó­nak a képei „hasonló” nyugtalan­ságot fejeznek ki, mint amit va­lakinek a távozásakor érzünk. Az ember, az elhagyott tárgy, a tűnő­dés amiatt, hogy elsiettünk vala­honnan, ahol többet kellett volna tartózkodnunk ... A domesztikálás hiánya, s ez az örökös vándorlás, nyugtalanság a modern nomád éle­tet idézi fel. Torök Sándornak a Napéjegyenlőség című képe címé­ben is és fényében is az egyensúlyt keresi, és találja meg. Ő is ván­dor , a világűr vándora, de út­ján, nap körüli pályáján magabiz­tosan halad. Határozottan és nagy bizalom­mal alakítja a ki nem mondható világát Dragomir Ugren. Nem adott címet a képeinek, új, külö­nös utakon indult... Többféle technikát alkalmaz, azért is, mert ma „továbbjutni”, úgy látszik, a módszerek, az anyag változtatása árán lehet... Ez a valami a mű­vészeti diplomáciára, hellenizmus­ra emlékeztet... Ugren képein a régi jelzések arra utalnak, hogy „egyszer már jártunk itt”. Íme a bizonyság: Dudás Antal Megállt az idő és Emlékezés című műve a régi tárgyak metamorfózisa — Szamárbőrbe bújt farkas, hogy ne féljenek a jelenségtől,­ ez a han­gulat árad, az idő mélységében minden átalakul —, đe mielőtt az enyészet átvenné a világot, Dudás útjának utolsó stációjához jutunk. Ez — a Falu — színeváltozása. Habár általában jelen van a nosztalgia, de a szerkezet és a tó­nusfestészet mégis (különösen Szi­lágyinál) valami állandóságot vesz fel — mint a szikár ember, min­dig ugyanaz. Akinek n­incs miért lelkesednie, mert legfeljebb csak „jó a mechanizmus” az életben, de többször rossz, ilyenkor viszont jól kell számolni, akkor majd mű­ködik a mechanizmus. Ez sötét tó­nusban jelenik meg, amely átfor­dítva, a rezignált sóhajokra emlé­keztet. Patrik képén a befejezett­ség csendjét kissé „dermedten” nézzük. Ember a hóban II. ... Mi ez „a téli akcentus” a korrekt ok­tóberi szalon kiállításán, ahol Bacchusnak kellene jelen lennie a borvidéken, nem pedig Thanatosz­­nak. A túlzásoktól távol az egyszerű szenvedélyektől mentes élet és szeretet vegyül vagy jelenik meg Gyurkovics Hunor, Penovác End­re, Petar Sadi alkotásaiban. Élet­hez való viszonyulásukat iirigyel­­hetik azok, akik a szenvedélyeik­nek nagy külsőséget adnak ... Hu­nor elmélyedés árán fedezi fel a szépet, ami egyben jó is. Penovác az újklasszicizmust a kis tárgyak hellenisztikus hangulatával köti össze. Sadi a női testet spirituali­­zálja, és valami ködfátyolba bur­kolja... valamitől óvja, és nem tisztázott, de ki előtt világosak ezek a kérdések, a nőket „cso­magolja”, mint Christo a tárgya­kat. Fujkin István zenei fogalma­kat, az adagio, rapszódia allegori­­zál, de tisztán, purisztikus tárgyi­­assággal fest meg. A kemény élek technikája a gondolati szimbólu­mokat filozofikusan jeleníti meg. A kiállítás egészében véve jó, magas színvonalú, érzelmileg ki­egyensúlyozott. ÁCS József Ma este Szabadkán A mülheimiek újabb fellépése A szabadkai Népszínház novemberre hirdetett műsora egy ér­dekes rendezvénnyel szegényebb. A zágrábi KPGT együttes va­sárnapra tervezett előadását ugyanis betegség miatt az utolsó pil­lanatban lemondták, tehát a Godot című koreodráma bemutatása elmarad. Vasárnap egyébként a Theater a. d. Ruhr (Mülheim) szereplőgárdája a zsinagógában színre viszi Ödön von Horváth Kasimir és Karoline című művét, Roberto Ciulli rendezésében. Az előadás 20 órakor kezdődik. B. Z.

Next