Magyar Szó, 1985. december (42. évfolyam, 329-343. szám)
1985-12-12 / 340. szám
14 MAGYAR SZÓ 1985. december 12., csütörtök A tengeralattjáró új hadviselési eszközként első ízben az első világháborúban jelent meg. Mivel az első világháború során a német tengeralattjárók óriási károkat okoztak mind a németekkel szemben álló hadviselő államok, mind a semleges államok kereskedelmi (polgári) flottájában, a háború után a harmincas években több nemzetközi egyezménnyel akarták rögzíteni a tengeri hadviselésre vonatkozó magatartási normákat. A második világháború során azonban még gátlástalanabbal mellőzték a nemzetközi jog ide vonatkozó rendszabályait. (20) Bumm! — dörren az első vízibomba, egyelőre még távolból. Bumm! — a következő. De ez már jóval közelebbről. A tengeralattjáró teste megremeg. Bumm! — dörren a következő bomba. A tengeralattjáró hirtelen oldalára dől. Belül minden elsötétedik. Aki nem kapaszkodott meg idejében, a padlóra zuhan. Üvegcsörrenés. — Víz! — kiáltja egy kétségbeesett hang a sötétben. — Hol a főtechnikus? — kérdezi rekedt hangon a parancsnok. — Jelen! — Azonnal lemerülni! Mélyebbre! Zseblámpa fénye villan fel. — Már nyolcvan méter — jelenti a főtechnikus. — Még mélyebbre! — üvölti a parancsnok. A mélységi kormányosok homlokán sűrű veríték gyöngyözik. Kigyulladnak a szükségvilágító eszközök. A tengeralattjáróban újabb vizibombák robbanása hallatszik, négyszer, ötször, hatszor egymás után. — Kárjelentést a központnak! — adja ki a parancsot a főtechnikus. A feszültségmérő készülékek üvegjei csörrenve pattannak szét. A csillagszelence vízben áll. Néhány ventillátor tömítésén keresztül is víz szivárog be. A pörgettyűs iránytű nem működik. És egyre több riasztó jelentés érkezik a parancsnokhoz. A tengeralattjáró már 130 méter mélyre merült. Recsegnek a faburkolatok. Mindenki hallgat. Csak a parancsnokot nyugtázzák, egyetlen felesleges szó sem hangzik el. — Épek még az aku cellák tömítései? — Épek — jelentik a központnak. Mindenki fellélegzik egy kicsit. Ha a villamos motor akkumulátorának valamelyik cellája felrobban, és gáz áramlik ki belőle, ez a személyi állomány biztos pusztulását jelenti. Mélyen a vízszint alatt, óránként alig két-három tengeri mérföld sebességével haladva iparkodik kilopakodni a tengeralattjáró a veszélyes körzetből. Időnként egy-egy vízibomba robbanása hallatszik. Lassan távolodnak az ellenséges hajó közeléből. Már a padlózati lemezig ér a víz. A főtechnikus parancsára a mélységi kormányosok a felszínre emelik a tengeralattjárót. Az idegfeszültség lassan felenged. Órák telnek el közben. Beindítják a fenékszivattyúkat. Néhány nem üzemképes közülük. A legénység megfeszített erővel dolgozik a sérülések kijavításán. Néhány óráig tart, míg túl lesznek a nehezén. A tartályokba sűrített levegőt engednek. Az egyik meghibásodott vezetékből sípolva árad ki a hideg levegő. A gépésztiszthelyettes izzadva fáradozik a hiba elhárításán. A tengeralattjáró végre fel tud merülni. Már éjszaka van. A tenger még mindig veszedelmesen viharos. A szél jégszilánkokat sodor az őrök arcába. A fedélzeten szó sem lehet pihenésről. A parancsnok műszaki karbantartást rendel el, majd rosszkedvűen parancsot ad a rádiótávírásznak, hogy jelentse a flottaparancsnokságnak a tengeralattjárót ért károkat, valamint hogy hajója ezek következtében csak részben harcképes. Rövid időn belül megérkezik a flottaparancsnokság válasza: „Leváltásig tartózkodjék a megadott koordinátákon belül! A blokádon nem nyithat rést!” A sérült tengeralattjáró személyi állománya több mint egy héten át küzdött viharral és jeges hideggel. Közben a harmadik napon, egy 2500 tonnás magányos ellenséges hajó keresztezte lassú tempóban a tengeralattjáró útvonalát. Mint egy darab kő, úgy sülylyedt el a hajó az első találattól. Legénységéből egyetlen ember sem menekült meg. Az északi-tengeren át a támaszpontig végtelennek tűnt a viharral, hullámokkal, eljegesedéssel vívott küzdelmes út. A tengeralattjáró, öt másik társával együtt, „rémületben tartotta az angol flottát” — ahogyan a német újságok írták. Az akció katonai jelentősége azonban valójában csekély volt, s lényegében abban merült ki, hogy a német fasisztáknak sikerült bebizonyítaniuk, hogy a Brit-szigetektől nyugatra, az Atlanti-óceánon is „jelen vannak”. Többi tengeralattjárójukat talán újabb támadó hadműveletekre tartalékolták? A „CSODA-TENGERALATTJÁRÓ” PROPAGANDÁNAK BIZONYUL Az új gyártási program alapján készülő tengeralattjárókat a német hadvezetés eredetileg legkésőbb 1944 őszén tervezte harcba vetni, de a felmerülő újabb és újabb nehézségek miatt a határidőt több ízben is kénytelen volt meghosszabbítani. A hajógyárak végül is 1944 vége táján hozzáfogtak a XXI. és XXII. típusú tengeralattjárók sorozatgyártásához, időhiány miatt lemondva a kísérleti hajók kipróbálásáról. A szükséges tapasztalatokat — hangzott a magyarázat — a gyakorlati alkalmazás során is megszerezhetik és figyelembe vehetik a további gyártási folyamatban. Mivel a tengeralattjáró-flotta parancsnoksága túlságosan magas követelményeket támasztott, néhány hajógyár tovább folytatta i a hagyományos típusok gyártását. Az újonnan összeverbuvált személyzetet a szokottnál rövidebb idő alatt képezték ki és küldték az Atlanti-óceánra ezekkel a tengeralattjárókkal „tűzáldozatként”, ahogyan a matrózok mondták. 1944-ig szabvány tengeralattjárónak a ĽП—C típus számított, a VII—A és az UB—III típus egyik továbbfejlesztett változata. Ez kétköpenyes tengeralattjáró volt, víz felett 671 tonna, víz alatt pedig 719 tonna vízkiszorítással. Kétkét dízel- és egy villamos motorral volt ellátva. 1940 és 1944 között 572 ilyen tengeralattjárót bocsátottak vízre. A háború alatt ezen a VI—C jelzésű alaptípuson konstrukciós változtatásokat hajtottak végre, elsősorban űrtartalmát és fegyverzetét illetően. A Vn —C 41 típushoz tartozó 87 tengeralattjárónak 749 tonna volt (víz felett) és vízkiszorítása, míg a VII—F típusnál ez a szám 1087 tonnára emelkedett, így ez a tengeralattjáró 39 torpedót is magával vihetett. További, többnyire még 1944 előtt gyártott tengeralattjárótípus volt a IX —C és IX—C 40. A IX—C tengeralattjáró (víz feletti) vízkiszorítása 1120 tonna volt. Mindkét típusú tengeralattjáró négy orr- és két fartorpedóvető csővel rendelkezett. Hajózási távolságuk 12 tengeri csomó víz fölötti sebességgel haladva 11 ezer tengeri mérföld, víz alatti négy csomó sebességgel 63 tengeri mérföld volt. A két típusból összesen 161 tengeralattjárót gyártottak. A IX—D 1 típusból, amelyből mindössze kettőt gyártottak, 1940 és 1942 között kifejlesztették a IX—D 2 típust, amelynek vízkiszorítása (víz felett) 1616 tonna volt. Ezt a tengeralattjárót elsősorban távoli hadműveletek végrehajtására szánták. Hajózási távolsága csaknem 24 ezer tengeri mérföld volt. (Folytatjuk) BOGNÁR ANTAL szalmok a halálban (57) Mert a lassan-lassan megbékített tartományban az építkezés és ültetvényalapíítás nem kevésbé küzdelmes évei következtek szórványos expedíciókkal és gyakori cselszövésekkel, melyek nyomán — higyye meg, senor visitador, sértő módon megalázott — hadvezérünknek már csak vigaszul hagyatott meg a főkaipitányirang s a márki cím császári kegy adománnyal, miután az állami pénz oktalan pazarlásának s a vizsgálatra kiküldött kincstartó másvilágra küldésének vádja alól — mind szemen szedett hazugság! — Spanyolországba kényszerült hajózni igaza tisztázására. Így lépett helyébe hivatalnoki karként az Audiencia, majd az alkirály és ez ellen nem szólok én, de néha szinte azt hiszem, a dicső parancsnok sorsa kísért, aki ma is az óceánon túl várja, hogy igazságot szolgáltassanak neki, holott érdemes, így igaz, számosabbak, mint a kisszerű fajankókéi együttvéve! Mi pedig ültettünk krumplit és vetettünk tököt, neveltünk kakaóbabot, maniókát, kukoricát, s nem elég, hogy bajlódni kényszerültünk e tudatlan, lusta népség haszontalan természetével a hívatlan vendégként nyakunkba küldött felvigyázók is megkeserítették életünket, ráadásul volt úgy, hogy a kötelező munkaszolgálatra most már higanybányákba rendelt indiánokat néha szinte kötéttel kellett a saját szükségleteinkre befognunk. Castillo tengett-lengett, mondhatnánk, élte világát köztünk, hóbortként elviselhető volt, hogy oly igénytelen és a kívánatos szegénységről papol. Senki se tudná megmondani, mi ütött belé — hisz eképpen el sem adósodhatott —, hogy annyi év után Narvaeznek ahhoz a szerencsétlen expedíciójához csapódott, melynek partra szállt tagjai után a hajók aztán Florida partjai mentén egy álló évig hiába kutattak, mígnem feladták keresésüket. Velem csak az volt, senor visitador, hogy nyughatatlan szellemem egy idő után megelégelte a poshadást, s megvallom, kicsinyke vagyonom is valahogy elolvadt, ezért, s nem más okból szegődtem a déli irányban El Doradofelkutatására másodízben induló kalandor seregébe, aki ugyan körültekintésben már csak azért sem vehette fel a versenyt régi gazdámmal, mert még a betűvetést sem volt türelme elsajátítani, de ifjúkora hősi kalandokban bővelkedő és lángoló önbizalommal teli esztendei után lehiggadva volt türelme húsz évig rostokolni nagy terveket kovácsolva. Úgy ítéltem meg, s ezt várta tőlem ő is, hasznára lehetnék. Bennszülöttek szájából régóta hallották sokan egy hatalmas, délen lakó nemzet hírét, mely mérhetetlenül gazdag, és különös teherhordó állatok segítségét használja fel, amilyeneket Darienben nem találni. Kiváncsiskodásunkra ágyából meg is mintázták a különös állat alakját, és úgy találtuk, hogy a tervéhez hasonlít bár később kiderült, valójában jóval kisebb, s eleinte ezért birkának neveztük. Biztosabb értesülést is súgott nekem a hadvezér, hogy Bartolome Ruiz a Santiago folyó torkolatába behatolva különös, nagy vitorlás tutajjal találkozott. Fogadom, pletykálnak rólam mást is, hogy netalán fölöslegesen kegyetlenkedtem volna itteniekkel, halálra hajszoltam őket, és valamiféle vizsgálat indult valami gyászos ügyben, azért lett hirtelen mehetnékem — én mondom, senor visitador, esküdt ellenségeim szele ez is, avagy lépjen hát elébem és mondja szemembe, aki ilyet merészel állítani! Meg aztán itt volt az a vezérlő csillag, vagy üstökös, mely csóváját délre vetve sokáig fénylett az alkonyati égen... Vezetőnk, a keménykezű Francisco (szinte mindenki őrültnek tartotta a kockázatos vállalkozás miatt, amibe belevágott) égi jelet látott benne, mely régi vágyálmát beteljesülni segíti, s romlásba dönti, aki útjába áll. Indián munkásaink tompa riadalommal méregették fényes uszályát; talán mert — ez is megfordult a fejemben, noha nehéz volt őket szóra bírni, s homályos válaszokat adtak — ez a csillag lehetett ama nagy változás hírnöke, melynek kérlelhetetlen eljövetelét papjaik biztosra vették. A hajósok is babonásak: azt suttogták, a csóva tulajdonképpen árnyéka az üstökösnek, s ha nyílt tengeren valamely hajó belekerül, többé sosem keveredik ki belőle. Buzgó lelkiatyánk az istentiszteleten arról prédikált (mivelhogy az üstökös tényleg mintha seprő vagy vesszőnyaláb alakját formázta volna), hogy az üstökös jele által vesszőzéssel fenyeget bennünket az úr vétkeinkért, elsöpörni készül bűnös teremtményeit a föld színéről. Elmennem, bevallom, senor visitador, másfajta sejtelem erősödött kétségtelen meggyőződéssé. Mert habár nagy dolgok bekövetkezését hirdetheti, hiszen nem tartozhat a múlékony földi dolgok sorába, megjelenthet tehát akár ínséget, háborút, is, a rossz, a gonosz nem üzenhet általa, hisz nincs hatalma az égiek felett, nem is közlekedhet az égi renddel, mely kivetette magából. És általa az ég biztos vagyok benne, nem követel, mert az irántunk támasztott isteni parancs állhatatossága csakis állandó csillagképekkel szabhat helyes irányt sorsunknak, cselekedeteinknek, bennük is szigorú sétsimű állócsillagokkal. Vagy nem afelé az ártalmas hiedelem felé terelnék-e elménket az efféle istenkísértő gondolatok, amelynek iszonyatát elégszer láttuk saját szemünkkel az indiánok alantas templomaiban: hogy, úgymond, a nap, pályája megfutásához és fénye teljességéhez emberi szívekből követelne részt magának? Egy selyembogarat figyeltem éppen fél szemmel a délutáni fiestán, ahogy semmiből teremtődő fényes fonalát kibocsátja végül elemésztődve, s eszembe jutott, amit egy szőke bányamérnöktől hallottam bizonygatni egykor odaát az óhazában, aki kétágú veszszővel járta a vidéket, hogy valahol egy alkalommal ilyenfajta égi tünemény nyomán egy bányában töméntelen ezüstöt találtak. S hát nem nemesebb-e a csillámló sárga arany és a fehér ezüst minden földi elemnél, olyannyira, hogy becsét kétségkívül csak égi eredete adhatja? Az ég, amelyben a mi istenünk lakozik, kegyes, és én szilárdan hiszem, ezüstöt azzal a vissza-visszatérő csóvával hint a földi ércbe, hogy életünket ez égi adomány megtisztításával töltve adjuk tanújelét buzgólkodásunknak. Sokszor néztem a higanybányákba terelt indiánok menetét. Kevesen bírták ki közülük négy évnél tovább: elgyengült tagjaik egy idő után csillapíthatatlanul reszketni kezdtek. Talán nem tévedek, ha azt állítom, az égi erő e kisugárzása sújtotta ezzel pogány hitükben megfeneklett lelküket! Hisz lám, a déli birodalomban nem is használatos pénz ezüstje tiszta ragyogásával már nem ront meg! Nos hát, elindultunk dél felé, kezünkben a húzódozó kormányzóé helyett immár a korona okiratával, s a gazdag inka birodalomban sem vezérelt bennünket más, mint hogy tiszteletben tartunk minden törvényt, amely a népnek kedvez és nem ellenkezik a kereszténységgel. Felhős, de szélcsendes időben olyan hőség tört ránk, hogy megolvadt a kátrány, és a hajótestbe mindenünnen szivárogni kezdett a víz. Az élelmiszerek romlásnak indultak, a szalonna csöpögni, a bor a fémhordókban forrni kezdett, a takarmány minduntalan lángra kapott. Már úgy festett, rákokon, kagylókon s pálmafarügyeken fogunk tengődni megint, testünket nyakig a homokba ásva védelmül a moszkitók ellen, mint egy régebbi expedíción errefelé ... A világért sem kívánnám untatni önt, senor visitador, viszontagságaink részletezésével; csupán arra szeretnék önnek meggyőző bizonyítékot szolgáltatni, hogy nem az államszervezeti forma teszi: természet adta hajlama e fajnak a sátán cimborasága. Mert hisz a vérgőzös álomvilágban megérdemelt pusztulásának elébe menő azték birodalommal szemben a vele egyben-másban (többek között a „fehér istenek” eljövetelének legendájában) rokon inka birodalom vakfegyelme, mértékletessége, merev irányítási rendszere, melynek a munka, a mita a mindene, azért épp oly borzalmakat takart. Ennek az országnak a népe, mely nemcsak a vasat nem ismerte, hanem a pénzt, az írást, a kereket sem, nyutunak nevezett nagy családokban egész életében látástól vakulásig az inkáért és az inkának dolgozott hangos énekszóval a hegyoldalban kialakított teraszos kukoricaföldeken, aki a beszolgáltatott termékekkel dugig telt raktáraiból ellátta őket a legszükségesebbekkel. Egyforma vályog- és kőkunyhóiból, melyeket fűvel vagy náddal fedtek (még a kőpaloták legtöbbje is szalmafedelű volt), csak felsőbb jóváhagyással költözhettek el, s gyakran egész falvakat telepítgettek ide-oda (főképpen az újonnan meghódított területekre). Utaik minden kitérő, kanyarulat nélkül, hegyen-vöngyön nyílegyenesen haladva szelték át keresztül-kasul az országot, hat lovas fér el rajtuk egymás mellett. Azt tartották: semmi olyan nem létezik, amit az inka akarata meg ne változtathatna, de ez az akarat nem adja oda egyik embernek azt, ami a másikat illeti. Ámde titkos tanai s minden kiváltság a köznép elöl szigorúan elrekesztve volt; a peckelt fülűeké ott minden előjog. Gondtalan nyomorúság, amilyet csak Castillo kívánhat gyülevész hadának — s csak látta volna, az egyformaság rendje hogyan bomlik fel és áll fejtetőre, amikor bőségesen osztott ételel-itallal szítják a túláradó lelkesedést botrányos ünnepeiken, mert e „dolgos” nép közt egyik ünnep a másikat érte! (Folytatjuk)