Magyar Szó, 1985. december (42. évfolyam, 329-343. szám)

1985-12-12 / 340. szám

14 MAGYAR SZÓ 1985. december 12., csütörtök A tengeralattjáró új hadviselési eszközként első ízben az első világháború­­ban jelent meg. Mivel az első világháború során a német tengeralattjárók óriási károkat okoztak mind a németekkel szemben álló hadviselő államok, mind a semleges államok kereskedelmi (polgári) flottájában, a háború után a harmincas években több nemzetközi egyezménnyel akarták rögzíteni a tengeri hadviselésre vonatkozó magatartási normákat. A második világháború során azonban még gátlástalanabbal mellőzték a nemzetközi jog ide vonatkozó rendszabályait. (20) Bumm! — dörren az első vízibomba, egyelőre még távolból. Bumm! — a következő. De ez már jóval közelebb­ről. A tengeralattjáró teste megremeg. Bumm! — dörren a következő bomba. A tengeralattjáró hirtelen oldalára dől. Belül minden elsötétedik. Aki nem kapaszkodott meg idejében, a padlóra zuhan. Üvegcsörrenés. — Víz! — kiáltja egy kétségbeesett hang a sötétben. — Hol a főtechnikus? — kérdezi re­kedt hangon a parancsnok. — Jelen! —­ Azonnal lemerülni! Mélyebbre! Zseblámpa fénye villan fel. — Már nyolcvan méter — jelenti a főtechnikus. — Még mélyebbre! — üvölti a pa­rancsnok. A mélységi kormányosok homlokán sűrű veríték gyöngyözik. Kigyulladnak a szükségvilágító eszközök. A tengeralattjáróban újabb vizibom­­bák robbanása hallatszik, négyszer, öt­ször, hatszor egymás után. — Kárjelentést a központnak! — ad­ja ki a parancsot a főtechnikus. A feszültségmérő­ készülékek üvegjei csörrenve pattannak szét. A csillagsze­lence vízben áll. Néhány ventillátor tö­mítésén keresztül is víz szivárog be. A pörgettyűs­ iránytű nem működik. És egyre több riasztó jelentés érkezik a parancsnokhoz. A tengeralattjáró már 130 méter mélyre merült. Recsegnek a faburko­latok. Mindenki hallgat. Csak a pa­rancsnokot nyugtázzák, egyetlen feles­leges szó sem hangzik el. — Épek még az aku­ cellák tömíté­sei? — Épek — jelentik a központnak. Mindenki fellélegzik egy kicsit. Ha a villamos motor akkumulátorának va­lamelyik cellája felrobban, és gáz áramlik ki belőle, ez a személyi állo­mány biztos pusztulását jelenti. Mélyen a vízszint alatt, óránként alig két-három tengeri mérföld sebes­ségével haladva iparkodik kilopakodni a tengeralattjáró a veszélyes körzetből. Időnként egy-egy vízibomba robbaná­sa hallatszik. Lassan távolodnak az el­lenséges hajó közeléből. Már a padlózati lemezig ér a víz. A főtechnikus parancsára a mélységi kor­mányosok a felszínre emelik a tenger­alattjárót. Az idegfeszültség lassan fel­enged. Órák telnek el közben. Beindítják a fenékszivattyúkat. Né­hány nem üzemképes közülük. A le­génység megfeszített erővel dolgozik a sérülések kijavításán. Néhány óráig tart, míg túl lesznek a nehezén. A tar­tályokba sűrített levegőt engednek. Az egyik meghibásodott vezetékből sípol­va árad ki a hideg levegő. A gépész­­tiszthelyettes izzadva fáradozik a hiba elhárításán. A tengeralattjáró végre fel tud merülni. Már éjszaka van. A tenger még mindig veszedelmesen vi­haros. A szél jégszilánkokat sodor az őrök arcába. A fedélzeten szó sem le­het pihenésről. A parancsnok műszaki karbantartást rendel el, majd rossz­kedvűen parancsot ad a rádiótávírász­­nak, hogy jelentse a flottaparancsnok­ságnak a tengeralattjárót ért károkat, valamint hogy hajója ezek következ­tében csak részben harcképes. Rövid időn belül megérkezik a flottaparancsnokság válasza: „Leváltá­sig tartózkodjék a megadott koordiná­tákon belül! A blokádon nem nyithat rést!” A sérült tengeralattjáró személyi ál­lománya több mint egy héten át küz­dött viharral és jeges hideggel. Közben a harmadik napon, egy 2500 tonnás magányos ellenséges hajó keresztezte lassú tempóban a tengeralattjáró út­vonalát. Mint egy darab kő, úgy süly­­lyedt el a hajó az első találattól. Le­génységéből egyetlen ember sem me­nekült meg. Az északi-tengeren át a támaszpon­tig végtelennek tűnt a viharral, hul­lámokkal, eljegesedéssel vívott küz­delmes út. A tengeralattjáró, öt másik társával együtt, „rémületben tartotta az angol flottát” — ahogyan a német újságok írták. Az akció katonai jelentősége azonban valójában csekély volt, s lé­nyegében abban merült ki, hogy a né­met fasisztáknak sikerült bebizonyíta­niuk, hogy a Brit-szigetektől nyugatra, az Atlanti-óceánon is „jelen vannak”. Többi tengeralattjárójukat talán újabb támadó hadműveletekre tartalékolták? A „CSODA-TENGERALATTJÁRÓ” PROPAGANDÁNAK BIZONYUL Az új gyártási program alapján ké­szülő tengeralattjárókat a német had­vezetés eredetileg legkésőbb 1944 őszén tervezte harcba vetni, de a felmerülő újabb és újabb nehézségek miatt a ha­táridőt több ízben is kénytelen volt meghosszabbítani. A hajógyárak végül is 1944 vége táján hozzáfogtak a XXI. és XXII. típusú tengeralattjárók soro­zatgyártásához, időhiány miatt lemond­va a kísérleti hajók kipróbálásáról. A szükséges tapasztalatokat — hangzott a magyarázat — a gyakorlati alkalmazás során is megszerezhetik és figyelembe vehetik a további gyártási folyamat­ban. Mivel a tengeralattjáró-flotta pa­rancsnoksága túlságosan magas köve­telményeket támasztott, néhány hajó­gyár tovább folytatta i a hagyományos típusok gyártását. Az újonnan össze­verbuvált személyzetet a szokottnál rö­­videbb idő alatt képezték ki és küldték az Atlanti-óceánra ezekkel a tenger­alattjárókkal „tűzáldozatként”, ahogyan a matrózok mondták. 1944-ig szabvány tengeralattjárónak a ĽП—C típus számított, a VII—A és az UB—III típus egyik továbbfejlesztett változata. Ez kétköpenyes tengeralatt­járó volt, víz felett 671 tonna, víz alatt pedig 719 tonna vízkiszorítással. Két­­két dízel- és egy villamos motorral volt ellátva. 1940 és 1944 között 572 ilyen tengeralattjárót bocsátottak vízre. A háború alatt ezen a VI­—C jelzésű alaptípuson konstrukciós változtatáso­kat hajtottak végre, elsősorban űrtar­talmát és fegyverzetét illetően. A Vn —C 41 típushoz tartozó 87 tengeralatt­járónak 749 tonna volt (víz felett) és vízkiszorítása, míg a VII—F típusnál ez a szám 1087 tonnára emelkedett, így ez a tengeralattjáró 39 torpedót is ma­gával vihetett. További, többnyire még 1944 előtt gyártott tengeralattjárótípus volt a IX —C és IX—C 40. A IX—C tengeralatt­járó (víz feletti) vízkiszorítása 1120 ton­na volt. Mindkét típusú tengeralattjáró n­égy orr- és két fartorpedóvető csővel rendelkezett. Hajózási távolságuk 12 tengeri csomó víz fölötti sebességgel haladva 11 ezer tengeri mérföld, víz alatti négy csomó sebességgel 63 ten­geri mérföld volt. A két típusból össze­sen 161 tengeralattjárót gyártottak. A IX—D 1 típusból, amelyből mindössze kettőt gyártottak, 1940 és 1942 között kifejlesztették a IX—D 2 típust, amely­nek vízkiszorítása (víz felett) 1616 ton­na volt. Ezt a tengeralattjárót elsősor­ban távoli hadműveletek végrehajtásá­ra szánták. Hajózási távolsága csaknem 24 ezer tengeri mérföld volt. (Folytatjuk) BOGNÁR ANTAL sz­almok a halálban (57) Mert a lassan-lassan megbékített tarto­mányban az építkezés és ültetvényalapíítás nem kevésbé küzdelmes évei következtek szórványos expedíciókkal és gyakori csel­szövésekkel, melyek nyomán — higyye meg, senor visitador, sértő módon meg­alázott — hadvezérünknek már csak vi­gaszul hagyatott meg a főkaipitányi­­rang s a márki cím császári kegy adománnyal, miután az állami pénz oktalan pazarlásá­nak s a vizsgálatra kiküldött kincstartó másvilágra küldésének vádja alól — mind szemen szedett hazugság! — Spa­nyolországba kényszerült hajózni igaza tisztázására. Így lépett helyébe hivatalnoki karként az Audiencia, majd az alkirály é­s ez ellen nem szólok én, de néha szinte azt hiszem, a dicső parancsnok sorsa kísért, aki ma is az óceánon túl várja, hogy igazságot szolgáltassanak neki, holott érdemes, így igaz, számosabbak, mint a kisszerű fajankókéi együttvéve! Mi pedig ültettünk krumplit és vetet­tünk tököt, neveltünk kakaóbabot, manió­­kát, kukoricát, s nem elég, hogy bajlódni kényszerültünk e tudatlan, lusta népség haszontalan természetével a hívatlan ven­dégként nyakunkba küldött felvigyázók is megkeserítették életünket, ráadásul volt úgy, hogy a kötelező munkaszolgálatra most m­ár higanybányákba rendelt indiá­nokat néha szinte kötéttel kellett a saját szükségleteinkre befognunk. Castillo ten­­gett-lengett, mondhatnánk, élte világát köztünk, hóbortként elviselhető volt, hogy oly igénytelen és a kívánatos szegénység­ről papol. Senki se tudná megmondani, mi ütött belé — hisz eképpen el sem adósodhatott —, hogy annyi év után N­ar­­vaeznek ahhoz a szerencsétlen expedíció­jához csapódott, melynek partra szállt tagjai után a hajók aztán Florida partjai mentén egy álló évig hiába kutattak, míg­nem feladták keresésüket. Velem csak az volt, senor visitador, hogy nyughatatlan szellemem egy idő után megelégelte a poshadást, s megval­lom, kicsinyke vagyonom is valahogy el­olvadt, ezért, s nem más okból szegődtem a déli irányban El Dorado­­felkutatására másodízben induló kalandor seregébe, aki ugyan körültekintésben már csak azért sem vehette fel a versenyt régi gazdám­mal, mert még a betűvetést sem volt tü­relme elsajátítani, de ifjúkora hősi ka­landokban bővelkedő és lángoló önbiza­lommal teli esztendei után lehiggadva volt türelme húsz évig rostokolni nagy terveket kovácsolva. Úgy ítéltem meg, s ezt várta tőlem ő is, hasznára lehetnék. Bennszülöttek szájából régóta hallották sokan egy hatalmas, délen lakó nemzet hírét, mely mérhetetlenül gazdag, és kü­lönös teherhordó állatok segítségét hasz­nálja fel, amilyeneket Darienben nem ta­lálni. Kiváncsiskodásu­nkra ágyából meg is mintázták a különös állat alakját, és úgy találtuk, hogy a tervéhez hasonlít bár később kiderült, valójában jóval kisebb, s eleinte ezért birkának neveztük. Biztosabb értesülést is súgott nekem a hadvezér, hogy Bartolome Ruiz a Santiago folyó tor­kolatába behatolva különös, nagy vitorlás tutajjal találkozott. Fogadom, pletykálnak rólam mást is, hogy netalán fölöslegesen kegyetlenkedtem volna itteniekkel, halál­ra hajszoltam őket, és valamiféle vizsgálat indult valami gyászos ügyben, azért lett hirtelen mehetnékem — én mondom, se­nor visitador, esküdt ellenségeim szele ez is, avagy lépjen hát elébem és mondja szemembe, aki ilyet merészel állítani! Meg aztán itt volt az a vezérlő csillag, vagy üstökös, mely csóváját délre vetve sokáig fénylett az alkonyati égen... Ve­zetőnk, a keménykezű Francisco (szinte mindenki őrültnek tartotta a kockázatos vállalkozás miatt, amibe belevágott) égi jelet látott benne, mely régi vágyálmát beteljesülni segíti, s romlásba dönti, aki útjába áll. Indián munkásaink tompa ria­dalommal méregették fényes uszályát; ta­lán mert — ez is megfordult a fejemben, noha nehéz volt őket szóra bírni, s homá­lyos válaszokat adtak — ez a csillag lehe­tett ama nagy változás hírnöke, melynek kérlelhetetlen eljövetelét papjaik biztosra vették. A hajósok is babonásak: azt sut­togták, a csóva tulajdonképpen árnyéka az üstökösnek, s ha nyílt tengeren vala­mely hajó belekerül, többé sosem keve­redik ki belőle. Buzgó lelkiatyánk az istentiszteleten arról prédikált (mivelhogy az üstökös tényleg mintha seprő vagy vesszőnyaláb alakját formázta volna), hogy az üstökös jele által vesszőzéssel fenyeget bennünket az úr vétkeinkért, el­söpörni készül bűnös teremtményeit a föld színéről. Elmennem, bevallom, senor visitador, másfajta sejtelem erősödött kétségtelen meggyőződéssé. Mert habár nagy dolgok bekövetkezését hirdetheti, hiszen nem tar­tozhat a múlékony földi dolgok sorába, megjelenthet tehát akár ínséget, háborút, is, a rossz, a gonosz nem üzenhet álta­la, hisz nincs hatalma az égiek felett, nem is közlekedhet az égi renddel, mely kivetette magából. És általa az ég biztos vagyok benne, nem követel, mert az irán­tunk támasztott isteni parancs állhatatos­sága csakis állandó csillagképekkel szab­hat helyes irányt sorsunknak, cselekedete­inknek, bennük is szigorú sétsimű álló­csillagokkal. Vagy nem afelé az ártalmas hiedelem felé terelnék-e elménket az efféle istenkísértő gondolatok, amelynek iszonya­tát elégszer láttuk saját szemünkkel az indiánok alantas templomaiban: hogy, úgymond, a nap, pályája megfutásához és fénye teljességéhez emberi szívekből kö­vetelne részt magának? Egy selyemboga­rat figyeltem éppen fél szemmel a délutá­ni fiestán, ahogy semmiből teremtődő fé­nyes fonalát kibocsátja végül elemésztőd­ve, s eszembe jutott, amit egy szőke bá­nyamérnöktől hallottam bizonygatni egy­kor odaát az óhazában, aki kétágú vesz­­szővel járta a vidéket, hogy valahol egy alkalommal ilyenfajta égi tünemény nyo­mán egy bányában töméntelen ezüstöt ta­láltak. S hát nem nemesebb-e a csillám­ló sárga arany és a fehér ezüst minden földi elemnél, olyannyira, hogy becsét kétségkívül csak égi eredete adhatja? Az ég, amelyben a mi istenünk lakozik, ke­gyes, és én szilárdan hiszem, ezüstöt az­zal a vissza-visszatérő csóvával hint a földi ércbe, hogy életünket ez égi adomány megtisztításával töltve adjuk tanújelét buzgólkodásunknak. Sokszor néztem a higanybányákba terelt indiánok menetét. Kevesen bírták ki közülük négy évnél to­vább: elgyengült tagjaik egy idő után csillapíthatatlanul reszketni kezdtek. Ta­lán nem tévedek, ha azt állítom, az égi erő e kisugárzása sújtotta ezzel pogány hitükben megfeneklett lelküket! Hisz lám, a déli birodalomban nem is használatos pénz ezüstje tiszta ragyogásával már nem ront meg! Nos hát, elindultunk dél felé, kezünk­ben a húzódozó kormányzóé helyett immár a korona okiratával, s a gazdag inka bi­rodalomban sem vezérelt bennünket más, mint hogy tiszteletben tartunk minden törvényt, amely a népnek kedvez és nem ellenkezik a kereszténységgel. Felhős, de szélcsendes időben olyan hőség tört ránk, hogy megolvadt a kátrány, és a hajótest­be mindenünnen szivárogni kezdett a víz. Az élelmiszerek romlásnak indultak, a szalonna csöpögni, a bor a fémhordókban forrni kezdett, a takarmány minduntalan lángra kapott. Már úgy festett, rákokon, kagylókon s pálmafarügyeken fogunk tengődni megint, testünket nyakig a ho­mokba ásva védelmül a moszkitók ellen, mint egy régebbi expedíción errefelé ... A világért sem kívánnám untatni önt, senor visitador, viszontagságaink részlete­zésével; csupán arra szeretnék önnek meggyőző bizonyítékot szolgáltatni, hogy nem az államszervezeti forma teszi: ter­mészet adta hajlama e fajnak a sátán cimborasága. Mert hisz a vérgőzös álom­világban megérdemelt pusztulásának elébe menő azték birodalommal szemben a vele egyben-másban (többek között a „fehér istenek” eljövetelének legendájában) rokon inka birodalom vakfegyelme, mértékletes­sége, merev irányítási rendszere, melynek a munka, a mita a mindene, azért épp oly borzalmakat takart. Ennek az országnak a népe, mely nemcsak a vasat nem ismer­te, hanem a pénzt, az írást, a kereket sem, nyutunak nevezett nagy családokban egész életében látástól vakulásig az inká­ért és az inkának dolgozott hangos ének­szóval a hegyoldalban kialakított teraszos kukoricaföldeken, aki a beszolgáltatott termékekkel dugig telt raktáraiból ellátta őket a legszükségesebbekkel. Egyforma vá­lyog- és kőkunyhóiból, melyeket fűvel vagy náddal fedtek (még a kőpaloták leg­többje is szalmafedelű volt), csak felsőbb jóváhagyással költözhettek el, s gyakran egész falvakat telepítgettek ide-oda (fő­képpen az újonnan meghódított területek­re). Utaik minden kitérő, kanyarulat nél­kül, hegyen-vön­gyön nyílegyenesen halad­va szelték át keresztül-kasul az országot, hat lovas fér el rajtuk egymás mellett. Azt tartották: semmi olyan nem létezik, amit az inka akarata meg ne változtathatna, de ez az akarat nem adja oda egyik embernek azt, ami a másikat illeti. Ámde titkos ta­nai s minden kiváltság a köznép elöl szi­gorúan elrekesztve volt; a peckelt fülű­­eké ott minden előjog. Gondtalan nyomo­rúság, amilyet csak Castillo kívánhat gyü­­levész hadának — s csak látta volna, az egyformaság rendje hogyan bomlik fel és áll fejtetőre, amikor bőségesen osztott ételel-itallal szítják a túláradó lelkesedést botrányos ünnepeiken, mert e „dolgos” nép közt egyik ünnep a másikat érte! (Folytatjuk)

Next