Magyar Szó, 1986. május (43. évfolyam, 118-131. szám)

1986-05-08 / 124. szám

16 A harcos múlt idé­zése MILAN TOPOLOVAČKI Létrejött a kapcsolat A nagyarányú letartóztatások következményeként a belgrádi illegális mozgalom elveszített mindennemű összeköttetést a népfelszabadító harc gó­caival. Ez az elrerkesztet­tség úgy szűnt meg, hogy nem kis bonyodalmak árán létrejött a főváros és a szerémségi Bele­gia falu közötti illegális kapcsolat. En­nek kibontakozását örökítik meg az életben maradottak alábbi visszaemléke­zései, amelyeket Milan Topolovacki foglalt össze. (4) Belegišben Mile Stanisavljevicnál összejövetelt tartottak a belegišiek és a belgrádiak képviselői. A belegišiek közül ezen a megbeszélésen részt vett Milenko Subotic Vetar és Djoka Bela­­novic Zumbul, a belgrádiakat pedig csak Milos Mandarin képviselte. Az összejövetel előtt tanácskoztak Srere­­nije Zorkictyal, a belegiši pártsejt tit­kárával, úgyhogy ezt a kapcsolatfenn­tartást a továbbiakban nagyobbára az ő irányításával szervezték. Milenko Subotic Vetar és Djoka Be­­lanovic Zumbul volt abban az időben megbízva a Belgrádból érkező aktivis­ták fogadásával, elszállásolásával és a szerémségi partizánegységekbe való út­nak indításával, később pedig az érke­zők Boszniába utalásával is. Az említett megbeszélésen az a meg­állapodás született, hogy a jövőben fo­kozott gondot kell fordítani a partizán­alakulatokba utalt emberek arculatára, illetve hogy nem lehet a partizánegy­ségekben küldeni ellenőrizetlen szemé­lyeket, nehogy a népfelszabadító har­cosok soraiba provokátorok vagy áru­lók kerüljenek, akik ezenkívül feled­hetik a belgrád—szerémségi, illetve a belgrád—belegiai kapcsolatot is. Az összejövetelen úgyszintén szóba kerül­tek a belgrád—belegiši kapcsolat addi­gi fenntartásában észlelt fogyatékossá­gok. A legfőbb mulasztás az volt, hogy az illegális aktivisták előző csoportjai szervezetlenül érkeztek, a belegišiek számára nem volt ismeretes, hogy kik ezek az emberek, ezért a helyi pa­rancsnokságnak mindegyiküket külön­­külön ellenőriznie kellett, mégsem in­díthatta őket útnak teljesen, gyanút­lanul a partizánosztagokba. Miloš Mandarin tájékoztatta a bele­­giši elvtársakat a fővárosi népfelszaba­dító mozgalom részvevőinek tevékeny­ségében, felmerülő nehézségekről. Egyik problémájuk az volt, hogy nem értesültek a Jugoszláviában kibonta­kozó mozgalomról és a többi európai országban folyó harcok eseményeiről. A belgrádi problémák ismertetésén kí­vül Miloš Mandarin érdeklődött az­iránt, hogy a Szerémségnek milyen lehetőségei vannak nagyobb számú belgrádi illegális aktivista befogadásá­ra, s ebben a vonatkozásban minde­nekelőtt azokat a belgrádi elvtársakat említette, akik után a német különle­ges rendőrség és Nedic ügynökei nyo­moznak, ezért minél előbb át kellene őket segíteni a partizánalakulatokba, de a belgrádiaknak pillanatnyilag nincs más lehetőségük erre, csak a Szerémséggel, illetve Belegišsel kiala­kított kapcsolat. Ezt követően Miloš aziránt érdeklődött, hogy a falvak la­kosai miként kerülik el a letartóztatást a fasiszták támadásai alkalmával, mi­lyen bázisaik, illetve rejtekhelyeik vannak a házakban és a szerémségiek­­nek hogyan sikerült oly nagy számban és oly tevékenyen bekapcsolniuk a ha­zafiakat a népfelszabadító mozgalomba. Vetar és Zumbul nem tudták min­denről tájékoztatni Milošt, de sok kér­désre választ adtak. Elmondták neki például, hogy a faluban minden ház­nak több rejtekhelye van különböző rendeltetéssel: az egyik a családtagok elhelyezésére, a másik az illegális akti­visták befogadására, a harmadik ágy­nemű és ruhanemű rejtegetésére, a ne­gyedik élelmiszer tárolására szolgál, és így tovább. Egy-egy ház rejtekhe­lyeiről a családtagokon kívül senki sem tudhatott, az illegális aktivisták az ellenséges katonaságnak a falvakba való betörése esetén külön bázisban rejtőzködtek, nehogy valaki közülük, aki az ellenség kezére kerül, felfedje valamelyik család rejtekhelyét, s ezál­tal a házbeliek végzetét okozza. Az összejövetelen Milos kérte az elvtársa­kat, hogy küldjenek Belgrádba pro­pagandaanyagot. Az összejövetel után Vetar és Zum­bul beszámolt Srerenije Zorkiénak a belgrádi elvtárssal folytatott beszélge­tésről, és megkérte a sejttitkárt, hogy szedjen össze propagandaanyagot a fő­városiak részére. Zorkic csakhamar össze is válogatott néhány számot az Istina (Igazság) című lapból, ezenkí­vül mellékelt egy-egy példányt A fa­sizmusról és A titoktartásról című bro­súrából, és megígérte Milošnak, hogy a jövőbeni a létrehozott kapcsolat révén rendszeresen küld nekik minden kiad­ványból. A Belegiš és Belgrád közötti kapcso­lat ettől az első megbeszéléstől kezdve napról napra szorosabbá és szerteága­zóbbá válik, és egyre inkább nélkülöz­hetetlennek bizonyul mind a főváros mind a szerémségi nép­felszabadító mozgalom szempontjá­ból. Eleinte szinte kizárólag arra szol­gált, hogy a belgrádi illegális aktivis­ták eljuthassanak a fővárosból a Sze­­rémségbe, s ily módon csatlakozhassa­nak a népfelszabadító mozgalomhoz, később pedig azt is lehetővé tette, hogy a belgrádiak felszerelést küldjenek a szerémségi népfelszabadító mozgalom gránát- és aknagyártó partizánműhe­­lyeinek, alkatrészeiket továbbítsanak a vajdasági népfelszabadító mozgalom partizánnyomdáihoz és így tovább. Miloš Mandarinnak erről a kapcso­latáról és megbeszéléséről csupán né­hány belgrádi elvtárs tudott, mert a pártszervezet úgy döntött, hogy e kapcsolatfenntartó csatornát szigorúan titokban tartja. Zorkic ugyanakkor tá­jékoztatta a történtekről a Kommu­nista Párt Stara Pazova-i Járási Bi­zottságát. Mielőtt elbúcsúzott a belegiši elv­társaktól, Miloš javasolta Zorkiénak, hogy belgrádi pártsejtje tartozzon a belegiši pártvezetőség irányítása alá, mivel elveszítette a kapcsolatot a fő­városi vezetőséggel. Zorkic megígérte Milošnak, hogy javaslatáról tájékoztat­ni fogja az elvtársakat, s ebben az ér­telemben beszélgetett is Petar Reb­c­­tyel, de a javasolt csatlakozás nem kö­vetkezett be, mert Belgrád területileg Szerbiához tartozott.. XXX RITCHIE PERRY Fekete királynő (32) — Azt hittem, maguk barátok — jegyezte meg később. — Ügy is van. Legalábbis voltunk. De ez után a disznóság után nem biz­tos, hogy azok maradunk. Fogalma sincs, mit kellett otthagynom Barce­lonában. — Szép volt? Carrodus nagy nőcsábász hírében állt az ügyosztályon. — Nincs rá szó — felelte Carrodus. — És nem fog türelmesen várakozni rám, az hétszentség. — Sebaj. Itt Marseille-ben is láttam egy-két finom pipit. Dixon csak egy megvető horkantást kapott válaszul. Carla különlegesség volt. Carrodus szemében összehason­líthatatlanul többet ért annál a móká­nál, hogy füstbombákat hajigáljon Marseille mulatóinak felébe. 13 FEJEZET Millau-ba menet már áthajtottunk a Causses egy részén. Most azonban egyenest belehajtottunk. Az útiköny­vek szerint ez a vidék három-négy­ezer láb magas mészkőfennsík, mint­egy 1500 négyzetmérföld kiterjedésű. Micsoda szófukarság. A fennsík a va­lóságban sziklás félsivatag, felszíni víz és említésre méltó vegetáció nél­kül. Ehelyett inkább sziklatömbökben, szakadékokban, üregekben és barlan­gokban bővelkedik. A kanyonoktól és völgyektől odébb, amelyeket a Tani, az Aveyron meg a többi folyó vágott a mészkőbe, lakosság sem igen volt észlelhető, eltekintve a birkáktól meg egy-két turistától, itt könnyű volt eltűnni. Fontokról mellékutakra, alig­utakra, majd csa­pásokra tértem. Amikor már a csapá­sok is fogyóban voltak, befordultam egy jóképű száraz völgybe, és megáll­tam. Az utolsó öt percben semmi élő­nek nevezhetőt nem láttam. — Na, itt volnánk — mondtam, ki­nyitva az ajtót. — Hol? — érdeklődött Kuldip. — Nem láttam egy fia jelzőtáblát. — Ott, ahol nem találnak ránk. — Ez jobban hangzott, mintha bevallom, hogy meg nem tudnám mutatni a tér­képen a tartózkodási helyünket. — Nézz bele a csomagtartóba, hátha ta­lálsz valami ennivalót. Millau-ban, a Peugeot beszerzése után alaposan felpakoltam. Kuldipra nem maradt hatás nélkül a látvány, mert máris készen állt a következő kérdéssel, amint a kenyeret, sajtot és bort előszedte. — Meddig akarunk maradni? He­tekre való kaját raktározol a kocsiban. — Ameddig muszáj. Holnap megpró­bálok telefonálni, majd meglátjuk, mi a helyzet. Ha minden oké, továbbme­gyünk. Ha nem, maradunk még egy napot. Kuldip úgy tudta, Sir Keithnek aka­rok telefonálni. Az ellen semmi kifo­gása nem volt, hogy Martelt eltaná­csolják a nyomunkból, de a szabadban való táborozás nem volt ínyére. — Mégis hol fogunk aludni? — kér­dezte. — Válogathatsz a barlangokban. Amint tüzet gyújtottam, egész kényel­mesen leszünk. — Ojjé — mondta. — Már alig vá­rom. Kuldip lelkesedésének hiánya egyál­talán nem aggasztott. Martel egy ki­sebb hadsereget is utánunk küldhet, a Caussesban aligha talál ránk, és ez a lényeg. Óvatos optimizmusom éppen addig tartott, míg barlangot választot­tam, tüzet gyújtottam és elkészítettem a fekhelyünket. Jobb lett volna, ha maradok a hagyományos pesszimizmu­somnál. Ha egy akció rosszul indul, ritkán fordul jóra. A helikoptert reggel vettem észre. Éppen felszítottam a tüzet és kávét főztem, amikor kelepelést hallottam a távolból. Néhány másodperc múlva Kuldip is meghallotta. — Mi ez a zaj? — Egy rohadt helikopter. Készülj fel rá, és oltsd el a tüzet ha szólok. Huszonöt yardnyira a barlang bel­sejében táboroztunk, egy kanyar mö­gött, úgyhogy a tüzet kintről nem lehetett látni. Amint a kijárathoz ér­tem, rájöttem, hogy nem véletlenül röpköd erre ez a madár. Egyenesen a barlangsziklánk felé tartott, mintha jelzőtűz mutatná neki az utat. Valami mutatta is. Gyalogo­s felderítők nem­igen vették volna észre a Peugeot-t, de a levegőből mérföldekről látni le­hetett, amint a tetején meg-megcsillant a nap. Megint alábecsültem Martéit., A barlangban egyelőre biztonság­ban voltunk. Árnyékban álltam, s a helikopter messze volt még, hogy a barlang szájából előkígyózó vékony kis füstfoszlányokat észrevegyék. Amint kiderítettem, hogy a gépen nincs ka­tonai jelzés, beszóltam Kuldipnak, aki rögtön eloltotta a tüzet. Egy perc, és már a barlangban se voltunk biztonságban. A füstfoszlá­nyokból irgalmatlan fekete füstfelhő lett, ezért eltéveszteni lehetetlenség. Köhögve visszamentem Kuldiphoz, és a magam ostobasága helyett az övét átkoztam. — Muszáj volt a kávét ráönteni? Nem füstj­eleket akarunk küldeni, az isten szerelmére! — Mit kellett volna csinálnom? — kérdezte Kuldip. Rájöttem, hogy igaza van, én va­gyok a hibás, és a ledorongolás amúgy se segít rajtunk. — Szedd össze a holmit — mond­tam nyugodtabban. — Odébb kell áll­nunk. — Biztosan minket keresnek? — Már nem. Már megtaláltak. Visz­­szam­egyek, megnézem, mi a helyzet. Kiálts, ha elkészültél. A helikopter a Peugeot fölött lebe­gett, vagyis nem állhattunk odébb. Kár, hogy az FN automata puskát a chalot­ban hagytam, mert a vadász­puska lőtávolával semmit sem értem. Az se vigasztalt, hogy a helikopter­ben csak ketten ülnek. Nyilván van rádiójuk, az erősítés meg úton. — Kész vagyok — szólt ki Kuldip. — Jó. Hagyd a holmit a csudába, és gyere ide. Csak egy pillantást vetett a heli­kopterre, és ő is levonta a következ­tetést. — Tévednék, vagy tényleg ide akar­nak szögezni bennünket? — Nem tévedsz. A pilóta társánál karabély van. A barlangunkat már ki­szúrta, csak arra vár, hogy lőhessen valamire, ami mozog. — Nem jönnek be értünk? — Nem, ha van egy kis eszük. A távozásunkat megakadályozták, az erő­sítés nyilván közeleg, megvárják, míg többen lesznek. — Ó, Kuldip hangja igen elgyámoltalano­­dot­t. Fel kellett bátorítanom, hiába voltam magam is pesszimista a hely­zetünket illetőleg. — Megtaláltak, de még nem kaptak el. Itt hagytak a vadászpuskával, és körülnézek a barlang túlsó végében. Ha valami izgalmasat látsz, kiálts. Hiába vigasztaltam, Kuldip változat­lanul ijedtnek tűnt, amint otthagytam, és én nem is hibáztattam. A napi vál­ság úgyszólván részévé vált az éle­tünknek. Előző délután nem vaktában válasz­tottam ki a barlangunkat. Legalább fél tucatról lemondtam, mire a meg­felelőt megtaláltam. Barlangunk tulaj­donképpen alagút volt, amely a domb­oldalba vezetett, és száz yarddal bel­jebb a nyílástól keskeny kémény ve­zetett föl a szabadba. Akkor elég volt annyit látnom, hogy megmászható, most azonban ki kellett derítenem, hová vezet. Itt-ott lenyúztam ugyan a bőrömet, mire feljutottam rajta, de sokkal na­gyobb baj volt, hogy a hegyoldal, ami­re nyílt, nélkülözött minden fedezéket. Amint előbújnánk, a helikopter azon­nal észrevenné, s hiába lennénk kivűl a karabély lőtávolán, egy-két másod­perc alatt közelebb lendülhetnének hozzánk. Visszamásztam. — Minden rendben? — kiáltottam. — Ugyanott vannak. — A barlang hajlatai eltompították Kuldip hangját. — Mit csinálsz? — Kéményt söprők. Mindjárt visz­­sz­amegyek. (Folytatjuk) MAGYAR SZÓ E­lhagyjuk a belgrádi DÖRGÖST, és Batajnicán át visszatérünk Belegišbe, hogy elkészítsük a Nikola Stanisavljevictyal, a Belgrád és Belegiš közötti kapcso­lat létrehozásának és fenntartásának oszlopos tagjával tervezett hangfelvé­telt. Útközben Srererije Zorkicot,­­a belegiši pártszervezet egykori titkárát, e dokumentumműsor forgatókönyvének társszerzőjét faggatom: — Műsorunk, igaz, a belgrád—bele­­giši illegális kapcsolatról szól, de tud­na-e, kérem, valamit mondani a Sze­­rémség és a Dél-Bánát közötti kapcso­latról? — A népfelszabadító mozgalom Be­­legišben 1941-ben kezdett fejlődni, 1942 második felében pedig már tömegmoz­galom jellegét öltötte. Néhány belegiši család abban az időben a Duna bánáti oldalán lakott, a folyó menti rét Pre­­liv és Kisvára nevű részén. Mivel ezek a családok szinte mindennapi kapcso­latban álltak Belegišsel — akár a hoz­­zájuk járó ismerősök, akár a faluban élő rokonaik révén —, tudomásuk volt a falubeli népfelszabadító mozgalom­ról, s idővel támogatták is. (Folytatjuk) 1986. május 8., csütörtök

Next