Magyar Szó, 1986. december (43. évfolyam, 329-343. szám)

1986-12-14 / 342. szám

---------MŰVELŐDÉS MIKKffi&Ő 1986. december 14., vasárnap A kultúrák ápolásának otthona Az újvidéki Petőfi Sándor Mű­velődési Egyesület az idén ünnepli megalakulásának 35. évfordulóját — Ács József elnökkel az indulásról, munkájukról és a terveikről beszélgettünk . Az újvidéki Petőfi Sándor Művelődési Egyesület az idén ün­nepli fennállásának 35. évfordulóját. Ács Józsefet, az egyesület el­nökét ez alkalomból kértük fel, ismertesse a három és fél évtize­des munka fontosabb állomásait. A KEZDET. A felszabadulás után a sportoló és műkedvelő fia­talok a telepi Proleter egyesületbe tömörültek. 1951 nyarán megala­kult a Petőfi Sándor Művelődési Egyesület. Azt a feladatot tűzték ki célul, hogy minél nagyobb szám­ban összegyűj­tsék a műkedvelő if­júságot, s a szocialista önigazga­tású társadalmunk, a testvériségi egység szellemében tevékenyked­jenek, alkossanak. Külön gondot fordítanak a magyar nemzetiség művelődésére, hagyományának ápolására. A tagok összegyűjtött könyvei­ből könyvtárat alapítottak. Ebből nőtt ki a Városi Népkönyvtár te­lepi fiókja. A Zvezda-film közben­járásával a még ma is itt székelő Bácska mozi 1950-ben kezdte meg a filmek pengetését. Ugyanakkor az egyesület székháza volt a tele­pi társadalmi-politikai élet köz­pontja is, itt tartották a helyi kö­zösségek üléseiket. A JELEN. A fiatalok érdeklődé­si körük szerint szakosztályokban dolgoznak. A 35 esztendő alatt 5 szakosztály működött folyamato­san. A legnépesebb a népitánc-együt­­tes. Ma 200 tagot számlál és min­den korosztály kiveszi a részét a munkából. A­­népi tánc-csoporttal Drágán Nikié és Cserni Györgyi foglalkozik. A tagtáborozás az Új­vidéki Rádió és a sajtó útján min­dig eredményes. Újabban a tapasz­talt táncosok is foglalkoznak a Jó­zsef Attila és a Nikola Tesla Álta­lános Iskola tanulóival, akik majd idővel bekapcsolódnak az egyesü­let szakosztályának munkájába. A Vajdaság nemzeteinek és nemzeti­ségeinek hagyományát ápoló népi­­tánc-együttes nagy sikert arat fel­lépésein. A népi zenekar most van alaku­lóban. Szükség mutatkozott ugyan­is egy színvonalasan játszó zene­karra, amely a fellépéseken kísér­né a népi tánc­együttest. Danis Sán­dor szakvezető a Sonja Marinko­vic Művelődési Egyesületből ke­rült át hozzánk, s az a feladata, hogy fiatalokat toborozzon és be­tanítsa őket. Állandó gondunk, hogy a fiatalok, mihelyt elérnek egy magasabb zenei képességet, elpártolnak tőlünk. Hasonló ne­hézségekkel küzd a tamburazene­­kar is. Tihomir Tapavica szakve­zető az iskolából verbuválja a gye­rekeket, és a tulajdonában levő 30 hangszert kölcsönzi nekik. A cite­­razenekart Nagy Erzsébet, a Niko­la Tesla Általános Iskola nyugdí­jas tanítónője alakította. Már évek óta csókai származású egyetemi hallgatók (ott hagyománya van az ősi hangszereknek), akik Újvidé­ken folytatják egyetemi tanulmá­nyaikat, foglalkoznak a fiatalok­kal. A szakvezető Borsi Ferenc. A leglelkesebb az asszonykórus, amely minden rendezvényünkön fellép. A karvezető Becsei Rózsa. Legfiatalabb a magyar és szerb­­horvát nyelvű színjátszócsopor­tunk, amely a kísérleti színpad lehetőségével él. Bicskei Elizabeta irányításával dolgozik. A szent­­horvát nyelvű drámacsoporttal Djordje Kovačević foglalkozik. A gyermekkórust Hercsik Róbert ve­zeti, a tamburazenekart Koperecz János, a harmonikazenekart Gábor Károly. (Idősebb korosztályunk számára klasszikus darabokat is be kellene mutatni.) A fiatalok kedvéért az idén jazz-balett szak­osztály is létesült ami iránt nagy az érdeklődés. A Telepi estéknek­­ hagyománya van. A tagoknak lehetőséget nyúj­tottak, hogy az első emeleti klub­­helyiségben esténként találkozza­nak, elbeszélgessenek. A könyvtár író-olvasó találkozókat szervez, hogy a fiatalság tartalmasan tölt­se el szabad idejét. A GONDOK. Talán nem a leg­megfelelőbb alkalom, de szólnom kell nehézségeinkről, gondjaink­ról is, mert csak így kaphatunk teljes képet az egyesületről. Nagy terveink vannak, de a mostoha kö­rülmények lehetetlenné teszik, hogy valóra váltsuk őket. Szinte egyetlen, de óriási gondunk a fű­tés, amely minden további kezde­ményezést megfékez. A színház­­termet cserépkályhával képtelenek vagyunk befűteni, így télen, ami­kor a legpezsgőbb volna a munka, a népitánc-együttes és a színjátszó szakkör leáll a munkával. A táv­fűtés lehetőségét elvetettük, mert a közelünkben nincs hővezeték, amelyre rákapcsolódhatnánk. Az egyedüli megoldás a központi fű­tés, de ehhez pénzre van szükség. Arra is gondoltunk, hogy a könyv­tárból felköltöztetjük az első eme­letre. De ez nem felel meg, mert kisebb a helyiség, a könyveket nem tudjuk elhelyezni, és idősebb olva­sóinknak megerőltetést jelentett a lépcsőzgetés. A könyvtárhelyiség nagyon jól jönne a népitánc­együttesnek, mert be lehetne fűte­ni és még zuhanyozót is felszerel­hetnénk. Az első emeleti teremben félünk próbát tartani, mert régi az épület, leszakadhat a padló — mondta Ács József. A TERVEK. A Petőfi Sándor Művelődési Egyesület fejlődésének érdekében a lehetőségekhez mér­ten újabbnál újabb tervek szület­nek. A belső udvart nyári szín­paddá alakítanánk át, a színház­teremben szeretnénk kicserélni a régi, megrongálódott fa­székeket. Olyan berendezést szeretnénk, mint amilyen az Újvidéki Színház kistermében van. Így közvetlenebb, bensőségesebb hangulat alakulhat­na ki. De a pénzhiány ennek gá­tat vet. A lelkes tagok az elmon­dottak ellenére sem keserednek el, továbbra is gyakorolnak. Igye­keznek minél több műsort rendez­ni. Munkaszervezetekbe is elláto­gatnak, fellépnek, azok pedig há­lából megjutalmazzák őket. A Du­­nav Munkaszervezettől a tánccso­port csizmákat kapott. Jelenleg a Télapó-műsorral vannak elfoglal­va, a dolgozók gyerekeinek mu­tatnak be alkalmi műsort. AZ ELISMERÉSEK. E három és fél évtized alatt a Petőfi Sándor Művelődési Egyesületet odaadó munkájáért a város októberi díjá­val, a Jugoszláv Néphadsereg Fo­lyamőrségének ezüstplakettjével és az újvidéki szakszervezeti tanács Május 1-je díjával tüntették ki. KÁNTOR Csilla A minap megtartott ünnepségen Ács József, az egyesület nevében emléklappal köszönte meg az alapító és a pártoló tagok munkáját. Képünkön Andruskó Károly zentai művész átveszi az emléklapot TELEVÍZIÓ Chabrol A Cahier du Cinéma fiatal és szenvedélyes hangú kritikusai, az új filmnyelv, filmes szenzibilitás, a szerzői film megfogalmazói. Truffaut és Chabrol igen korán filmekkel is bizonyították, hogy nemcsak elméleti síkon, de a gya­korlatban is hivatottak rá, hogy az ötvenes évek végén zsákutcába jutott francia filmművészetet meg­újítsák. A szép Serge, az Unoka­­testvérek (Chabrol) és a Négyszáz csapás (Truffaut) újszerűségükkel, erőteljes hangvételükkel, művészi kifejezési eszközökkel hihetetlen lendületet és ihletet adtak az al­kotók sorának, és hatásuk igen hamar érződött szinte az egész világ filmgyártásán. Tíz-egynéhány évvel később (a hatvanas évek végén) Chabrolt, akinek ihletői példaképei közé elsősorban Hitchcock és Fritz Lang tartozott, a filmesztéták és -kritikusok részéről az a vád érte, hogy teljességgel elkommercializá­­lódott, olyan filmeket forgat, amelyekben engedményeket tesz a közönség felé. Most, újabb 16-17 év után — a zágrábi stúdió nagyszerű Chabrol­­-ciklusát nézve — roppant fur­csának tűnnek ezek a megállapí­tások, annál is inkább, hiszen a sikeres és népszerű Hitchcocknak soha nem rótták fel, hogy filmjei­nek közönségsikere van, mi több, csodálták remek pszichológiai ér­zékét, atmoszféra-teremtő képes­ségét, képalkotó művészetét, mindazt, ami voltaképpen Chab­rol filmjeit is jellemzi (azzal a különbséggel, hogy Hitchcock al­kotásai voltaképpen elvonatkoz­tathatók tértől és időtől, egy konkrét társadalomtól, Chabrol pedig az adott bűnügyi történet­ben nemcsak az emberről, de egy meghatározott Társadalmi környe­zetről is vall, filmjei soha nem nélkülözik a társadalombírálatot). Mint ahogy mondta is: ..... min­den film politikai film, mert vagy rámutat a problémákra, vagy el­utasítja, hogy foglalkozzon velük. S függetlenül­­attól, hogy társa­dalmi problémákat boncolgat-e, vagy szándékosan mellőzi őket, állásfoglalásában óhatatlanul poli­tikus.” Filmjei: A hűtlen asszony, A vadállatnak meg kell halnia, vagy A szakadás (amelyeket a ciklus keretében láthatunk), nem csupán feszültséget, izgalmakat kínáló bűnügyi történetek, hanem a francia társadalom egy rétegének éles bírálatai is. „Számomra” — mondja Chabrol — „a bűntény a filmben voltaképpen gag, egy olyan elem, amely felrázza a né­zőt. Mert a néző soha nem alszik el, ha bűnügyről van szó”. Ez a figyelmet ébren tartó elem teszi tehát lehetővé, hogy a szemlélők figyeljék és befogadják az alko­tások egyéb egymásra épülő ré­tegeit is: a polgári erkölcsök, megkövesedett társadalmi és élet­formák kíméletlen bírálatát csak­úgy, mint a film képi esztétikáját Chabrol filmjei ugyanis a szó szoros értelemben tiszta filmek, a szöveg szinte a minimumra kor­látozódik, a tökéletes képkompo­zíciók, premier- és totálpiának beszélnek, és a színek változása hangsúlyozza, húzza alá az érzel­meket és hangulatokat. Anakronisztikus Tehát ma arról beszélni, hogy Claude Chabrol al­kotóművészete elkommercializáló­­dott. A hollywoodi „álomgyár” ál­tal sorozatba gyártott katasztrófa­­filmek, a Rambók, Indiana James­­-ok, E. T.-k, a Nindzsák, a rém­filmek ijesztő áradata gigászi hullámokban csap át bolygónkon. Tölti meg a mozikat tömegekkel. Chabrol intellektuális, finom szenzibilitású, magas esztétikai igénnyel készült alkotásai ponto­san ellenpontjai ezeknek a piaci termékeknek, a televízió népsze­rűségével hadakozó álfilmeknek. S az a tény, hogy a televízióba átmentődnek a filmművészet leg­szebb, legéletesebb alkotásai, iga­zolja Chabrolnak ezt a jóslatát is: „A mozi lesz a a televízió, és a televízió a mozi”. Г. KECZELI Klára Vígjáték kacaj nélkül Az újvidéki Színház Játsszunk Moliére-t! bemutatójáról Kétségtelen, hogy mai elvárása­­in­­­ szerint nem a Férjek iskolája a legizgalmasabb, problematikája alapján ma bennünket a leginkább érdeklő Moliére-vígjáték. A meg­írás pillanatában az írónak sikert hozó, utána pedig bravúros szer­kesztéséért dicsért darabot jó ide­je már dramaturgiájáért is csak a sza­kkönyvek tartják nyilván, holott benne Moliére remekül al­kalmazta azt a vígjátéki lele­ményt, hogy az egymástól elzárt fiatalok szerelmi postásként éppen azt használják fel, aki nyomorú­ságuk okozója, a lányt magána­­k kívánó szerelmetes vénembert. De mivel a mű alapproblémáját je­lentő két — szabadabb és szigo­rúbb — nevelési elv konfrontáció­ját a mindennapi élet érdektelen­né tette, naivvá változtatta, a drá­maírói technika egykori fénye is megfakult. Ugyaneikor keretjáté­­kul azt a Moliére-szöveget válasz­tották, amely különösképpen meg­követeli az aktualizálást, a Ver­­sailles-i rögtönzést. A kettő együtt olyan, mint a víz és a tűz. Az egyik elvesztette egy n'pori tartalmi vonzását, s ennek következménye­képpen az utóbbi száz évben alig néhány felújítása volt, nyilván nemcsak magyar, hanem má­s szín­padokon is, a másik viszont nem­hogy megőrizte egykori időszerű­ségét, hanem időszerűség-akku­­mulátora újra és újra feltöltődött, ahogy ezt mind gyakrabban törté­nő keretjáték-felhasználása is bi­zonyítja. A furcsa szimbiózis nemcsak azt eredményezi, hogy a két Mo­­liére-szövegből nem lesz szerves egész, hanem talányossá és érthe­tetlenné is teszi az előadást. A Versailes-i rögtönzés módo­sított befejezése, miszerint a király nem jön el a Moliére-társulat elő­adására, s pénzt sem küld nekik, ami a társulatvezetőt már-már meggondolatlan véleménynyilvání­tásra ragadtatja, hangosan zsar­noknak nevezi a királyt, mire szí­nészei kenyerükre, életükre gon­dolva magára hagyják, mígnem Moliére is rájön, hogy tűrni oko­sabb, mint lázadni,é­s szitkozódás­­ból éljenzésbe vált, s ennek foly­tán a művészi — kivált pedig professzionális ártalomként kifej­lesztett színészi — alakoskodás, a gyors, hasznosságelvű meghu­­nyászkodás még tartalmaz bizo­nyos adag társadalom- és önkriti­kát is. Csakhogy ilyen keretben keményebb, szókimondóbb, jobban aktualizálható betétdarabot kell választani, az Embergyűlölőt vagy a Tartuffe-öt. Ha másért nem, hát azért, hogy a királynak való­ban legyen oka megvonni az anya­gi támogatást, amit így esetleg csak a gyenge előadásért tehet. Vagy azért, mert a társulat vígjá­tékot hirdet, s a teremben egyetlen néző sem nevet fel. Nem vitás, hogy az előadásnak vannak szebb pillanatai, elsősor­ban talán vizuális megoldások te­kintetében. Szépek a ruhák (Bran­­ka Petrovic), és a négy függöny­nyel játékszeletekre osztott szín­padi tér (Petar Pasic) is lehetősé­get ad érdekesebb színpadi meg­oldásaikra, még ha úgy is tűnik, hogy a „függöny-játék" alkalmazá­­sa nem egészen következetes, s akik járatosak a csupán szöveg­mondó moliére-i színjátszásban, azok a koreográfia (Ljiljana Du­­bovic) elrajzolásait is élvezhetik­, de mindez csak díszítés lehet a produkció igazi színház jellegén, ami viszont ezúttal — bár a leg­időszerűbb műfajról van szó: víg­játékról — nem valósul meg. Mintha nem is a Tangót vagy a Játék a kastélyban-t rendező Lju­­bomir Draškić irnyításával készült volna a Játsszzunk Moliére-t!, any­agira steril és még ötlettelen is, mert a darab statikusságát min­denáron színpadszerű tupírozással helyettesítő szándék amennyire ügyesnek, annyira következetlen­ségnek is minősíthető. Csupán két színészi teljesítmény stiláris következetességét lehet maradéktalanul dicsérni: Venczel Valentinét és F. Várady Hajnal­káét. Míg a többiek a két rész privát és színpadi kettős jellegéből az egyiket jól, a másikat csapni­valóan oldották meg (Soltis La­jos), vagy esetlenkedve stilizáltak (mit?) nem találva helyüket (La­dik Katalin, László Sándor, Szilá­gyi Nándor), sőt a figurát­­kifeje­zetten bohócosra — majd azt ír­tam mockinpottosra — vevő fő­szereplő, Fejes György is ide so­rolható, vagy megpróbáltak kö­vetkezetesek lenni,, de ez nem egé­szen sikerült (Banka János), addig az előadás két legjobb színésze hanggal, gesztussal jellemzett, ka­­ri­kírozott és szituációt is terem­tett — játszott! GEROLD László film Ideiglenes válás Rendező: Milan Jelic. Szereplők: Ljubiša Samardžić, Milena Dravić, Velimir Bata Živojinović, Olivera Markovic, Jelisaveta Sab­­ljic, Vlasta Knezović és mások. A hetvenes évek végének és a nyolcvanas évek első felének vígjátékhullámában Milan Jelicet a­­kritika a műfaj igényes alko­tójaként tartotta számon, aki a városi élet mindennapi gyötrelmeit mutatja be derűs oldaláról. Nem nagy igénnyel, de jó ízléssel és eléggé szellemesen. Az Ideiglenes munka című filmjének sikere után azonban figyelmen kívül hagyta, milyen buktatókkal jár, ha ugyanarra az alaphelyzetre újabb történeteket próbál építeni, s állandó munkatársa, Predrag Perisic forgatókönyvíró közreműködő­vel elkészítette a film második és harmadik folytatását is. Akár­csak az Ideiglenes munka, az Ideiglenes apa és az Ideiglenes válás és a lakáshiány és a munkanélküliség következtében képtelenné vált családi élet körül bonyolódik, vagyis variáció ugyanarra a té­mára, ugyanazokkal a szereplőkkel. Csak az alkalmi munkák vál­toznak, s a lakás reményében hol összeházasodnak, hol elválnak a történet hősei. Közben az ötletek kifogytak, a szellemesség elhal­ványodott, a látottakon nevetni kellene — mert a fura helyzetek nevetségesek —, és mégsem lehet. Mindezt az előbbi filmekben vagy valahol máshol már láttuk, legfeljebb némileg más változat­ban. A családi­­bonyodalmak, a szerelmi félreértések, a lakás kö­rüli kis mesterkedések reménytelenül banálisak, mindez együttvéve mégis eléggé abszurd ahhoz, hogy nevetséges lehetne, ha a rende­ző „feldúsította” volna gagekkel. Ehhez sem neki, sem munkatár­sának nem volt és nem is lehetett ereje, hisz a humoros filmsoro­zatokat nem két ember szokta kiötleni, és mégis mindegyik elődob­­ái több kifullad. Jelićet magával ragadta a vígjátékok konjunktúrája, amelynek az lett a következménye, hogy trilógiájának harmadik része az első rész félresikerült karikatúrájává vált. A kiváló szí­nészgárda is megelégedett az évek vagy évtizedek során megszerve­zett rutinnal. De mit is kezdhettek volna az olyan szereppel, ame­lyet kétszer már eljátszottak, s a forgatókönyv még arra sem nyújt lehetőséget, hogy legalább egy kicsit tovább fejlesszék. Er­re már nem is lesz alkalmuk. Az Ideiglenes válás dramaturgiai felépítése és a vége is olyan, hogy folytatni lehessen, de a rendező mégis bejelentette, nincs szándékában újabb epizódot készíteni, be­fejezettnek tekinti az „Ideiglenes...” trilógiát, mert kimerítették a témában rejlő komikus helyzetek összes lehetőségeit. Igaza van. De az elmondotta­kból kisejlik, hogy ez nem ebben a filmben, a trilógia harmadik részében.- következett be, hanem már az elsőben, az Ideiglenes munká­ban megtörtént, csak nem vette észre, vagy engedett a­­közönségsiker csábításának. . LADI István

Next