Magyar Szó, 1987. március (44. évfolyam, 73-88. szám)

1987-03-30 / 87. szám

8 A HARCOS MÚLT EMLÉKEI Szövetséges missziók Titónál A csetnikmozgalom alkonya 1941-ben és 1942 nagy részében a nyugati kormányok kitartóan követelték a csetni­kektől, mint jugoszláviai szövetségeseiktől, hogy legfontosabb feladatuk le­gyen a Népfelszabadító Hadsereg szétzúzása, illetve annak megakadályozása, hogy a népfelszabadító mozgalom a Jugoszláv Kommunista Párt irányítása alatt bon­takozzon ki. Mivel ez a cél lebegett a szemük előtt, a nyugati kormányok a há­ború kezdetén nem „szörnyülködtek” azon, h­ogy a csetnikek összeszűrik a levet a németekkel. Ellenkezőleg, ebben az időszakban a világsajtó, főleg a nyugati la­pok a Népfelszabadító Hadseregnek a németekkel, olaszokkal és más megszállók­kal vívott minden csatáját, a felettük aratott győzelmeket a csetnikeknek tulaj­donította, az ő diadaluknak nyilvánította. (25) Elfoglalt bizonyos helységeket, és foglyul ejtett több száz német katonát. Mihajlovic nem vesztegette az időt, hogy megfossza Lukačevićot a parancsnoklástól: elrendel­te beosztott parancsnokainak, hogy gátol­ják meg Lukačević tevékenységét. Gya­nítva, hogy Lukačević megkísérel szilárd támpontot teremteni magának Dél Herce­­govinában, illetve az Adria partján, ahonnan pedig képes lenne érintkezésbe lépni az angol felderítő erőkkel, amelyek­nek megjelenésében reménykedett, a Jugoszláv Népfelszabadító Hadsereg úgy döntött, hogy meg kell támadni. Luka­­cevic bárminemű kapcsolata az angolok­kal — akiknek a partizánok a szoros együttműködés ellenére továbbra sem hit­tek teljes mértékben — kellemetlen po­litikai és katonai nehézségeket okozha­tott volna a népfelszabadító mozgalom számára. A Jugoszláv Népfelszabadító Hadsereg alakulatai szeptember 25-én tá­madták meg Lukačević erőit, és néhány napra rá elfoglalták Bilecát, a csetnikek támpontját, majd tovább haladva Dél- Hercegovina felé, teljes csapást mértek Lukačević egységeire. Néhány száz vere­séget szenvedett katonájával Lukacevic előbb Hercegovina belsejébe vonult vis­­­sza, majd a délkelet-boszniai Foca kör­zetében húzódott meg. Október­­ utolsó napjaiban, a Titóval történt megállapodás alapján, Dubrovnik térségében partraszállt néhány brit egy­ség. Nem sokkal érkezésük után a Jugo­szláv Népfelszabadító Hadsereg alakula­taival együtt Crna Gorába utalták őket, hogy részt vegyenek a német erők Al­bániából és részint Crna Gorából vissza­vonuló 21. helyi hadtestje elleni har­cokban. December közepén egy angol­­egység behatolt Hercegovina mélységébe, és elérte Bilecát. Lukačevićnak végre al­kalma adódott arra, hogy kapcsolatba lépjen az angolokkal, próbálkozásai azon­ban eredménytelenek voltak, és a Jugo­szláv Népfelszabadító Hadsereg egységei foglyul ejtették. Bacovic és Ostojic nemcsak hogy nem működött együtt a németek elleni Luka­­cevic-féle szeptemberi akciókban, hanem Dubrovniknál sem, másutt sem tett kí­sérletet arra, hogy összeköttetésbe lépjen a brit erőkkel. Néhány csapatmoz­­dulatot végrehajtottak ugyan, hogy ki­lábaljanak a reménytelen helyzetből, amelybe mint csetnikparancsnokok lép­­ten-nyomon belecsöppentek, végül azon­ban ott maradtak, ahol voltak. A csetnikerők közötti egység látszata is (hiszen sohasem jellemezte őket egy­ség) csakhamar megszűnt, és a parancs­nokok egyre inkább saját szakállukra igyekeztek cselekedni, legalábbis ameny­­nyire azt a körülmények megengedték. Bizonyos csapatok, elsősorban a Dujic és Jevđević parancsnoklata alatt állók, va­lamint nagyrészt a kelet-boszniaiak to­vábbra is kollaboráltak a németekkel a Jugoszláv Népfelszabadító Hadsereg el­len. Más egységek csak várakoztak, főként Kelet-Boszniában mozogtak, nem tudván, mitévők legyenek, mire várjanak. A pa­rancsnoki karban támadt rések az ese­mények alakulásának elkedvetlenítő csa­pásai alatt egyre inkább tágultak, hala­doztak. Úgy látszik, már csak Mihailovic hitt abban, hogy Nyugatról végre meg­érkezik a mentség. Görcsösen ragaszko­dott ehhez a hitéhez, részben mert meg volt győződve arról, hogy a háború befe­jező szakaszában, amikor majd összeüt­köznek az ellentétes hosszú távú politi­kai célok és érdekek, kitör a botrány a nyugati szövetségesek és a Szovjetunió között, részben pedig a McDowell ezre­destől kapott tanács alapján, aki egyéb­ként november 1-jéig a csetnikek főha­diszállásán maradt. Időközben Mihailovic tudta, hogy a még csetnikek általi ellen­őrzés alatt álló területekből minél többet meg kell tartania. Ezért rendelte el, hogy csapatai Északkelet-Boszniába, vagyis ar­ra a területre vonuljanak vissza, ahol a csetnikek még meglehetősen erősek vol­tak, s ahol bőséges élelemtartalékokat halmoztak fel — ami fontos tényezőként esett latba, hiszen még egy tél közeledett. A legrosszabb azonban csak a tél elmúl­tával, azokkal az eseményekkel követke­zett be, amelyek 1945 márciusában, ápri­lisában és májusában kikényszerítették az elkerülhetetlen döntést. KERESZTÉNYI JÓZSEF Asszony a pusztáról (4) Sára húgom huszonegyben született, négy éve, hogy meghalt. János pedig huszonötben. Topolyán él, nyugdíjas. Apánk tizenegy évig szolgált Baba­pusztán. H­uszonkülöncben hagytuk ott. Össz vagyonúnkat két szekérre felrak­ták. Abban az időben a szegényember csak jószágból tudott valamire men­ni, gyarapodni. Nekünk nem volt sze­rencsénk. A kommenciót, meg amit anyánk hozzákeresett, azt feléltük. Igaz sohasem éheztünk, nem is ron­­gyoskodtu­nk. A majort több mint nyolcvan éves cseléd lakta. Ha családonként csak át­lag három gyereket számolunk, akkor is legalább négyszázan éltünk ott. De azért még iskola sem­­ volt. Ki hogy tudta, taníttatta a gyerekeit. A köze­lebbi, távolabbi falvakban lakó roko­naikhoz adták be kosztra, kvártélyra. Aki pedig nem tehette, annak a gye­reke írástudatlan maradt. Én a po­­cséri nagyanyámhoz kerültem. Én let­tem a mindene, a szeme fénye. Nagy­apámat elvitte az első világháború. Anyám nénje, a Rozsi Szabadkán élt, a kórházban szakácskodott. Később le­került Belgrádba, a királyi udvarba. Büszke is volt rá a család. Negyven­egyig ott dolgozott. Akkor hazajött. De sohase ment férjhez. Anyánk két öccse, a Lajos és az Imre mint öreg­legények nagymamámmal éltek. Sára húgomat és János öcsémet nagyanyám csak hébe-hóba látta. Úgyhogy én vol­tam az egyetlen kéznél levő unoka, így aztán a sok-sok szeretetét csak rám pazarolta. Nagyanyámé a református templom melletti harmadik nagy végház volt. Az elülső két szobát és konyhát lakta. Utána következett a pékség, amit ak­kor Milan bácsi bérelt. Fiatal, de még gyermektelen házas volt. Őt is na­gyon szerettem. Gyakran bejártam hozzájuk, félidőben sokszor a jó me­leg kemence tetején elaludtam. Ők ke­nyeres pékek voltak, csak kenyeret sütöttek. Pacséron a kiflis péket, aki­nél perecet és zsemlét is lehetett ven­ni, Jásónak hívták. A két nagybátyám, az alsó házat lakta. Azon túl az is­tálló, az ól, a góré, a fészer sorakozott. Az egyláncos kertben mindenféle be­­termett. Tehenet is tartott. És nagy­apám után maradt három lánc szántó. Úgyhogy nagyanyám semmiben sem szenvedett hiányt. Csak az egészségnek volt híján. Belső ker­ette, emésztette, amit ma ráknak neveznek. De azért soha egy jajszavát nem hallottam. NAGYANYÁM FŐZTJÉT NEM LEHET FELEDNI Pocséri nagyamány hét óra táj­ban keltett, akkorára már az asztalon gő­­zölgött a frissen főzött tejeskávé. Cso­dálatos ízét még ma is a számban ér­zem. Mellette zsíros vagy vajas kenyér. A tanítás nyolc órakor kezdődött. Fél tizenkettő tájban hazaengedtek bennün­ket. Én mindig pontban délben ebédel­tem. Délután a tanítás kettőtől négyig tartott. Az első és a második osztályban csak palatáblára írtunk, azon számol­tunk, rajzoltunk. Füzetet, vonalasat, harmadikban adtak a kezünkbe. Iskola­táska akkor még nem létezett. Leg­alábbis ott, Pacséron nem. Nekem a nagyanyám sárgavászonból két nagy füllel varrt egy szatyrot, virágos min­tát hímzett rá. Harmadikos koromban anyáméktól kaptam egy vesszőből fo­nottat. Úgy éreztem, hogy rajtam az egész világ szeme. A fiúk a tanszerei­ket vászontarisznyában, a szegényebbre meg csalánzsákból varrt tarisznyában hordták. Rendes cipőben, főképp hét­köznap, senki sem járt. Csak klumpá­ban. Én is. A tanterembe mamuszban mehettünk be. Ez gyapjúból, pamutból horgolt, rossz kalap darabjával megtal­palt pócsniféleség. Klumpában tudni kell ám szaladni, rohangászni, mert különben könnyen kiterül az ember. De hát amikor a fi­úk zavartak, kevertek, hógolyóztak bennünket, minderről megfeledkeztünk, csak visong­tu­nk, sikoltoztunk, mert az nekünk lányoknak nagyon tetszett. A vége az lett, hogy elestem, de úgy, hogy a homlokom egy tégladarabon koppant. Szét is szakadt a bőröm, azon nyomban merő egy vér lettem. Nagy­anyám friss marhaszart rakott rá. De nem so­kat ért, mert néhány napra rá, a seb szétnyílt, kigennyedzett. Csóválta is a fejét nagyanyám öccse, Károly, a finánc, mondván, hogy ennek nem jó vége lesz. Azt tanácsolta, hogy inkább nyers, zúzott káposztalevelet rakjunk rá. Ettől aztán be is gyógyult. A heg azért, ahol ni, megmaradt. A faluban akkor már volt orvos és a nagyanyám­nak pénze is lett volna rá. Csak, hát akkor ilyesmi miatt orvoshoz restelltek menni. Azt tartották, hogy ebesent be­forr. Amikor pedig fájt a torkom, a mosogatórongyot megnedvesítette és gyapjúharisnyával a nyakamra kötötte a nagyanyám. Teát piros csutkából vagy vereshagymából főzött és égetett cukor levével ízesítette. Ha nem tanultuk meg a leckét vagy csintalankodtunk, a tanító vég­ig vert bennünket. Különösen a Búzási, a kán­tortanító pálcájától féltünk. Egyszer az én legeslegjobb pajtásom, játszócimbo­rám, a Gáspár Imre, egyébként máso­dik unoktestvérem, hazafelé menet ut­­cahosszat bőgött, ordított. Kérdezték is tőle az emberek, hogy mi az a nagy baj. Miért sírsz annyira. Hogyne sír­nék, amikor úgy elfenekelt Kenéz An­na, hogy menni is alig bírok. Volt, aki nevetett, volt, aki a fejét csóválta. Szentigaz, hogy Imre nem tanult éppen valami jól. De hát azért a tudást még­se lehet az ember ülepén át a fejébe verni. Harmadiktól kezdve szétosztottak bennünket. Külön-külön iskolába jár­tak a reformátusok és a katolikusok. De azért ahogy az iskola kapuján ki­léptünk, a régi bandába verődtünk össze. Mert hát mi azt se tudtuk, mi­ért vagyunk reformátusok vagy kato­likusok. Sokszor még csak azt sem mondhattuk, hogy apánk meg anyánk miatt. Az egyik ez volt, a másik az. Valahová azonban az embernek tartoz­ni kellett. Amikor elsőbe beírattak, nagyanyám varrt egy rongybabát. A szemét, orrát, száját, színessel kirajzolta, kenderből copfos frizurát csinált, amit a suszter Feri bácsi a szomszédunk csirizzel rá­ragasztott. Addig én is, mint a többi gyerek, csutkababával játszottam. Ami­kor pedig az elsős színötös bizonyít­ványt hazavittem, anyám egy igazi babával várt. Édes istenem, milyen ke­vés is kell a boldogsághoz, ah­hoz, hogy az ember szépnek lássa a világot. Bandába verődve, rongyl­abdáva­l hosszúmétáztunk, Bújj, bújj, zöld ágaz­tunk, meg Adj, király, katonát, Gyer­tek haza, ludasul. Most viszik, most vi­szik szép Kovácsné lányát, Jár a csúsz­da, jár — ilyesfélét játszottunk. Tél­időben pedig szánkóztunk. Pacsér dim­­bes-dombors vidék, ahol messzire sza­lad a szánkó. Ha meg beszorultunk a házba, akkor malmoztunk. Nagyanyám csodálatosam sütött, fő­zött. A sóletet és a szarmát fedeles vá­­szonfazékban, kemencében főzte. Azóta se ettem ízessebbet, finomabbat. Egy­szer meg is kérdeztem tőle,­­ hogy miért vászon annak a neve, amikor cserépből van. Azért, kisuno­kám, mert ez olyan vékony,, mint a vászon. De a lekváros gombócot és a barátfülét se lehet elfe­lejteni. A rétestésztát pedig olyan vé­konyra elnyújtotta, hogy szinte repült. Kuglófot, piskótát, mákos és diós ket­­test is gyakran sütött. A család évente kétszer, nagyanyám születés- és név­napján jött össze. Erre mindig nagyon készült. Tyúkot, jó kövéret, kettőt is vágott, mert hosszú tésztájú tyúkhús­leves nélkül az ünnepi ebédet nem le­hetett elképzelni. A leveshús mellé paradicsommártást készített, ezenkívül paprikást vagy szarmát főzött. A kalá­csot előtte való nap kisütötte. Igencsak rétest vagy kettest. Sejehuj®, dínom­­dánom, másnap pedig szár­ombátiom nála nem volt. Beosztással élt, úgy, hogy mindig jusson is meg maradjon is. Szeszes italt a házban még csak nem is tartott. (Folytatjuk) Magyar Sió 1987. március 30., hétfő AZ UTOLSÓ HÓNAPOK Az 1944. évi ősz végének közeledtével Mihailovic helyette valóban igen komol­­ Iyá vált. Csapatainak egy részével sietve hagyta el Szerbiát, majd utolsó ott ma­radt erőinek is elrendelte, hogy vonulja­nak vissza a Sandžakba, amely központi fekvésénél fogva lehetővé teszi ugyan a több irányban való félrehúzódást, de mint állomáshely teljesen alkalmatlan. A csetnikek főként azokkal, a német erőkkel együtt vagy mellettük vonultak vissza, amelyeknek egy része Szerbiából, más része pedig Görögországból, Albá­niából és Crna Gorából hátrált; világos volt azonban, hogy ha a németek tovább folytatják visszavonulásukat, a csetni­­keket a végsőkig veszélyeztetni fogják a Jugoszláv Népfelszabadító Hadsereg ala­kulatai. Ezenkívül a szövetséges légierők gyakran támadták a Sandžakon áthaladó fontos közlekedési útvonalak menti vá­rosokat, s jóllehet célpontjukat a vissza­vonuló német seregek alkották, támadá­saik nem kerülték el a csetnikek csapa­tait sem. Mihailovic elrendelte, hogy egy­ségei mellőzzék a nagyobb városokat, de egy megállapodás szerint, amelyet nem sokkal korábban kötöttek a németekkel, a csetnikeknek segíteniük kellett a német seregek visszavonulását, amíg el nem jutnak Szarajevóig. (Folytatjuk) KÖVETKEZŐ FOLYTATÁSOS TÁRCÁNK: Nicaragua és az „ezü­stfogú bika” Ki volt Augusto César Santim­o? Voltaképpen kicsodák a sandinisták? A világ csupán az elmúlt évtizedben is­merte meg ezt a fogalmat, pedig ez már félévszázados, harcban született kifeje­zés, amelyet a „szabad férfiak tábornokának”, Augusto César Sandinónak a ne­véből alkotott a nicaraguai forradalmi hazafias mozgalom. A sandinisták tehát Sandino­ köveink és ma Nicaragua győztes forradalmárait jelentik. Ki volt Augusto César Sandino és hogyan került 1927-ben a nicaraguai füg­getlenségi harc élére ? Erről szól következő folytatásos tárcánk.

Next