Magyar Szó, 1987. március (44. évfolyam, 73-88. szám)
1987-03-30 / 87. szám
8 A HARCOS MÚLT EMLÉKEI Szövetséges missziók Titónál A csetnikmozgalom alkonya 1941-ben és 1942 nagy részében a nyugati kormányok kitartóan követelték a csetnikektől, mint jugoszláviai szövetségeseiktől, hogy legfontosabb feladatuk legyen a Népfelszabadító Hadsereg szétzúzása, illetve annak megakadályozása, hogy a népfelszabadító mozgalom a Jugoszláv Kommunista Párt irányítása alatt bontakozzon ki. Mivel ez a cél lebegett a szemük előtt, a nyugati kormányok a háború kezdetén nem „szörnyülködtek” azon, hogy a csetnikek összeszűrik a levet a németekkel. Ellenkezőleg, ebben az időszakban a világsajtó, főleg a nyugati lapok a Népfelszabadító Hadseregnek a németekkel, olaszokkal és más megszállókkal vívott minden csatáját, a felettük aratott győzelmeket a csetnikeknek tulajdonította, az ő diadaluknak nyilvánította. (25) Elfoglalt bizonyos helységeket, és foglyul ejtett több száz német katonát. Mihajlovic nem vesztegette az időt, hogy megfossza Lukačevićot a parancsnoklástól: elrendelte beosztott parancsnokainak, hogy gátolják meg Lukačević tevékenységét. Gyanítva, hogy Lukačević megkísérel szilárd támpontot teremteni magának Dél Hercegovinában, illetve az Adria partján, ahonnan pedig képes lenne érintkezésbe lépni az angol felderítő erőkkel, amelyeknek megjelenésében reménykedett, a Jugoszláv Népfelszabadító Hadsereg úgy döntött, hogy meg kell támadni. Lukacevic bárminemű kapcsolata az angolokkal — akiknek a partizánok a szoros együttműködés ellenére továbbra sem hittek teljes mértékben — kellemetlen politikai és katonai nehézségeket okozhatott volna a népfelszabadító mozgalom számára. A Jugoszláv Népfelszabadító Hadsereg alakulatai szeptember 25-én támadták meg Lukačević erőit, és néhány napra rá elfoglalták Bilecát, a csetnikek támpontját, majd tovább haladva Dél- Hercegovina felé, teljes csapást mértek Lukačević egységeire. Néhány száz vereséget szenvedett katonájával Lukacevic előbb Hercegovina belsejébe vonult vissza, majd a délkelet-boszniai Foca körzetében húzódott meg. Október utolsó napjaiban, a Titóval történt megállapodás alapján, Dubrovnik térségében partraszállt néhány brit egység. Nem sokkal érkezésük után a Jugoszláv Népfelszabadító Hadsereg alakulataival együtt Crna Gorába utalták őket, hogy részt vegyenek a német erők Albániából és részint Crna Gorából visszavonuló 21. helyi hadtestje elleni harcokban. December közepén egy angolegység behatolt Hercegovina mélységébe, és elérte Bilecát. Lukačevićnak végre alkalma adódott arra, hogy kapcsolatba lépjen az angolokkal, próbálkozásai azonban eredménytelenek voltak, és a Jugoszláv Népfelszabadító Hadsereg egységei foglyul ejtették. Bacovic és Ostojic nemcsak hogy nem működött együtt a németek elleni Lukacevic-féle szeptemberi akciókban, hanem Dubrovniknál sem, másutt sem tett kísérletet arra, hogy összeköttetésbe lépjen a brit erőkkel. Néhány csapatmozdulatot végrehajtottak ugyan, hogy kilábaljanak a reménytelen helyzetből, amelybe mint csetnikparancsnokok lépten-nyomon belecsöppentek, végül azonban ott maradtak, ahol voltak. A csetnikerők közötti egység látszata is (hiszen sohasem jellemezte őket egység) csakhamar megszűnt, és a parancsnokok egyre inkább saját szakállukra igyekeztek cselekedni, legalábbis amenynyire azt a körülmények megengedték. Bizonyos csapatok, elsősorban a Dujic és Jevđević parancsnoklata alatt állók, valamint nagyrészt a kelet-boszniaiak továbbra is kollaboráltak a németekkel a Jugoszláv Népfelszabadító Hadsereg ellen. Más egységek csak várakoztak, főként Kelet-Boszniában mozogtak, nem tudván, mitévők legyenek, mire várjanak. A parancsnoki karban támadt rések az események alakulásának elkedvetlenítő csapásai alatt egyre inkább tágultak, haladoztak. Úgy látszik, már csak Mihailovic hitt abban, hogy Nyugatról végre megérkezik a mentség. Görcsösen ragaszkodott ehhez a hitéhez, részben mert meg volt győződve arról, hogy a háború befejező szakaszában, amikor majd összeütköznek az ellentétes hosszú távú politikai célok és érdekek, kitör a botrány a nyugati szövetségesek és a Szovjetunió között, részben pedig a McDowell ezredestől kapott tanács alapján, aki egyébként november 1-jéig a csetnikek főhadiszállásán maradt. Időközben Mihailovic tudta, hogy a még csetnikek általi ellenőrzés alatt álló területekből minél többet meg kell tartania. Ezért rendelte el, hogy csapatai Északkelet-Boszniába, vagyis arra a területre vonuljanak vissza, ahol a csetnikek még meglehetősen erősek voltak, s ahol bőséges élelemtartalékokat halmoztak fel — ami fontos tényezőként esett latba, hiszen még egy tél közeledett. A legrosszabb azonban csak a tél elmúltával, azokkal az eseményekkel következett be, amelyek 1945 márciusában, áprilisában és májusában kikényszerítették az elkerülhetetlen döntést. KERESZTÉNYI JÓZSEF Asszony a pusztáról (4) Sára húgom huszonegyben született, négy éve, hogy meghalt. János pedig huszonötben. Topolyán él, nyugdíjas. Apánk tizenegy évig szolgált Babapusztán. Huszonkülöncben hagytuk ott. Össz vagyonúnkat két szekérre felrakták. Abban az időben a szegényember csak jószágból tudott valamire menni, gyarapodni. Nekünk nem volt szerencsénk. A kommenciót, meg amit anyánk hozzákeresett, azt feléltük. Igaz sohasem éheztünk, nem is rongyoskodtunk. A majort több mint nyolcvan éves cseléd lakta. Ha családonként csak átlag három gyereket számolunk, akkor is legalább négyszázan éltünk ott. De azért még iskola sem volt. Ki hogy tudta, taníttatta a gyerekeit. A közelebbi, távolabbi falvakban lakó rokonaikhoz adták be kosztra, kvártélyra. Aki pedig nem tehette, annak a gyereke írástudatlan maradt. Én a pocséri nagyanyámhoz kerültem. Én lettem a mindene, a szeme fénye. Nagyapámat elvitte az első világháború. Anyám nénje, a Rozsi Szabadkán élt, a kórházban szakácskodott. Később lekerült Belgrádba, a királyi udvarba. Büszke is volt rá a család. Negyvenegyig ott dolgozott. Akkor hazajött. De sohase ment férjhez. Anyánk két öccse, a Lajos és az Imre mint öreglegények nagymamámmal éltek. Sára húgomat és János öcsémet nagyanyám csak hébe-hóba látta. Úgyhogy én voltam az egyetlen kéznél levő unoka, így aztán a sok-sok szeretetét csak rám pazarolta. Nagyanyámé a református templom melletti harmadik nagy végház volt. Az elülső két szobát és konyhát lakta. Utána következett a pékség, amit akkor Milan bácsi bérelt. Fiatal, de még gyermektelen házas volt. Őt is nagyon szerettem. Gyakran bejártam hozzájuk, félidőben sokszor a jó meleg kemence tetején elaludtam. Ők kenyeres pékek voltak, csak kenyeret sütöttek. Pacséron a kiflis péket, akinél perecet és zsemlét is lehetett venni, Jásónak hívták. A két nagybátyám, az alsó házat lakta. Azon túl az istálló, az ól, a góré, a fészer sorakozott. Az egyláncos kertben mindenféle betermett. Tehenet is tartott. És nagyapám után maradt három lánc szántó. Úgyhogy nagyanyám semmiben sem szenvedett hiányt. Csak az egészségnek volt híján. Belső kerette, emésztette, amit ma ráknak neveznek. De azért soha egy jajszavát nem hallottam. NAGYANYÁM FŐZTJÉT NEM LEHET FELEDNI Pocséri nagyamány hét óra tájban keltett, akkorára már az asztalon gőzölgött a frissen főzött tejeskávé. Csodálatos ízét még ma is a számban érzem. Mellette zsíros vagy vajas kenyér. A tanítás nyolc órakor kezdődött. Fél tizenkettő tájban hazaengedtek bennünket. Én mindig pontban délben ebédeltem. Délután a tanítás kettőtől négyig tartott. Az első és a második osztályban csak palatáblára írtunk, azon számoltunk, rajzoltunk. Füzetet, vonalasat, harmadikban adtak a kezünkbe. Iskolatáska akkor még nem létezett. Legalábbis ott, Pacséron nem. Nekem a nagyanyám sárgavászonból két nagy füllel varrt egy szatyrot, virágos mintát hímzett rá. Harmadikos koromban anyáméktól kaptam egy vesszőből fonottat. Úgy éreztem, hogy rajtam az egész világ szeme. A fiúk a tanszereiket vászontarisznyában, a szegényebbre meg csalánzsákból varrt tarisznyában hordták. Rendes cipőben, főképp hétköznap, senki sem járt. Csak klumpában. Én is. A tanterembe mamuszban mehettünk be. Ez gyapjúból, pamutból horgolt, rossz kalap darabjával megtalpalt pócsniféleség. Klumpában tudni kell ám szaladni, rohangászni, mert különben könnyen kiterül az ember. De hát amikor a fiúk zavartak, kevertek, hógolyóztak bennünket, minderről megfeledkeztünk, csak visongtunk, sikoltoztunk, mert az nekünk lányoknak nagyon tetszett. A vége az lett, hogy elestem, de úgy, hogy a homlokom egy tégladarabon koppant. Szét is szakadt a bőröm, azon nyomban merő egy vér lettem. Nagyanyám friss marhaszart rakott rá. De nem sokat ért, mert néhány napra rá, a seb szétnyílt, kigennyedzett. Csóválta is a fejét nagyanyám öccse, Károly, a finánc, mondván, hogy ennek nem jó vége lesz. Azt tanácsolta, hogy inkább nyers, zúzott káposztalevelet rakjunk rá. Ettől aztán be is gyógyult. A heg azért, ahol ni, megmaradt. A faluban akkor már volt orvos és a nagyanyámnak pénze is lett volna rá. Csak, hát akkor ilyesmi miatt orvoshoz restelltek menni. Azt tartották, hogy ebesent beforr. Amikor pedig fájt a torkom, a mosogatórongyot megnedvesítette és gyapjúharisnyával a nyakamra kötötte a nagyanyám. Teát piros csutkából vagy vereshagymából főzött és égetett cukor levével ízesítette. Ha nem tanultuk meg a leckét vagy csintalankodtunk, a tanító végig vert bennünket. Különösen a Búzási, a kántortanító pálcájától féltünk. Egyszer az én legeslegjobb pajtásom, játszócimborám, a Gáspár Imre, egyébként második unoktestvérem, hazafelé menet utcahosszat bőgött, ordított. Kérdezték is tőle az emberek, hogy mi az a nagy baj. Miért sírsz annyira. Hogyne sírnék, amikor úgy elfenekelt Kenéz Anna, hogy menni is alig bírok. Volt, aki nevetett, volt, aki a fejét csóválta. Szentigaz, hogy Imre nem tanult éppen valami jól. De hát azért a tudást mégse lehet az ember ülepén át a fejébe verni. Harmadiktól kezdve szétosztottak bennünket. Külön-külön iskolába jártak a reformátusok és a katolikusok. De azért ahogy az iskola kapuján kiléptünk, a régi bandába verődtünk össze. Mert hát mi azt se tudtuk, miért vagyunk reformátusok vagy katolikusok. Sokszor még csak azt sem mondhattuk, hogy apánk meg anyánk miatt. Az egyik ez volt, a másik az. Valahová azonban az embernek tartozni kellett. Amikor elsőbe beírattak, nagyanyám varrt egy rongybabát. A szemét, orrát, száját, színessel kirajzolta, kenderből copfos frizurát csinált, amit a suszter Feri bácsi a szomszédunk csirizzel ráragasztott. Addig én is, mint a többi gyerek, csutkababával játszottam. Amikor pedig az elsős színötös bizonyítványt hazavittem, anyám egy igazi babával várt. Édes istenem, milyen kevés is kell a boldogsághoz, ahhoz, hogy az ember szépnek lássa a világot. Bandába verődve, rongylabdával hosszúmétáztunk, Bújj, bújj, zöld ágaztunk, meg Adj, király, katonát, Gyertek haza, ludasul. Most viszik, most viszik szép Kovácsné lányát, Jár a csúszda, jár — ilyesfélét játszottunk. Télidőben pedig szánkóztunk. Pacsér dimbes-dombors vidék, ahol messzire szalad a szánkó. Ha meg beszorultunk a házba, akkor malmoztunk. Nagyanyám csodálatosam sütött, főzött. A sóletet és a szarmát fedeles vászonfazékban, kemencében főzte. Azóta se ettem ízessebbet, finomabbat. Egyszer meg is kérdeztem tőle, hogy miért vászon annak a neve, amikor cserépből van. Azért, kisunokám, mert ez olyan vékony,, mint a vászon. De a lekváros gombócot és a barátfülét se lehet elfelejteni. A rétestésztát pedig olyan vékonyra elnyújtotta, hogy szinte repült. Kuglófot, piskótát, mákos és diós kettest is gyakran sütött. A család évente kétszer, nagyanyám születés- és névnapján jött össze. Erre mindig nagyon készült. Tyúkot, jó kövéret, kettőt is vágott, mert hosszú tésztájú tyúkhúsleves nélkül az ünnepi ebédet nem lehetett elképzelni. A leveshús mellé paradicsommártást készített, ezenkívül paprikást vagy szarmát főzött. A kalácsot előtte való nap kisütötte. Igencsak rétest vagy kettest. Sejehuj®, dínomdánom, másnap pedig szárombátiom nála nem volt. Beosztással élt, úgy, hogy mindig jusson is meg maradjon is. Szeszes italt a házban még csak nem is tartott. (Folytatjuk) Magyar Sió 1987. március 30., hétfő AZ UTOLSÓ HÓNAPOK Az 1944. évi ősz végének közeledtével Mihailovic helyette valóban igen komol Iyá vált. Csapatainak egy részével sietve hagyta el Szerbiát, majd utolsó ott maradt erőinek is elrendelte, hogy vonuljanak vissza a Sandžakba, amely központi fekvésénél fogva lehetővé teszi ugyan a több irányban való félrehúzódást, de mint állomáshely teljesen alkalmatlan. A csetnikek főként azokkal, a német erőkkel együtt vagy mellettük vonultak vissza, amelyeknek egy része Szerbiából, más része pedig Görögországból, Albániából és Crna Gorából hátrált; világos volt azonban, hogy ha a németek tovább folytatják visszavonulásukat, a csetnikeket a végsőkig veszélyeztetni fogják a Jugoszláv Népfelszabadító Hadsereg alakulatai. Ezenkívül a szövetséges légierők gyakran támadták a Sandžakon áthaladó fontos közlekedési útvonalak menti városokat, s jóllehet célpontjukat a visszavonuló német seregek alkották, támadásaik nem kerülték el a csetnikek csapatait sem. Mihailovic elrendelte, hogy egységei mellőzzék a nagyobb városokat, de egy megállapodás szerint, amelyet nem sokkal korábban kötöttek a németekkel, a csetnikeknek segíteniük kellett a német seregek visszavonulását, amíg el nem jutnak Szarajevóig. (Folytatjuk) KÖVETKEZŐ FOLYTATÁSOS TÁRCÁNK: Nicaragua és az „ezüstfogú bika” Ki volt Augusto César Santimo? Voltaképpen kicsodák a sandinisták? A világ csupán az elmúlt évtizedben ismerte meg ezt a fogalmat, pedig ez már félévszázados, harcban született kifejezés, amelyet a „szabad férfiak tábornokának”, Augusto César Sandinónak a nevéből alkotott a nicaraguai forradalmi hazafias mozgalom. A sandinisták tehát Sandino köveink és ma Nicaragua győztes forradalmárait jelentik. Ki volt Augusto César Sandino és hogyan került 1927-ben a nicaraguai függetlenségi harc élére ? Erről szól következő folytatásos tárcánk.