Magyar Szó, 1988. január (45. évfolyam, 16-29. szám)
1988-01-31 / 29. szám
1988. január 11., vasárnap Mi fán terem az ábécé? Egy téti esti iskoláról, avagy az írástudatlanság felszámolása és felnőttképzés a žitištei községben A nép azt tartja, a baj sohasem jár egyedül. Ennek az állításnak — bár örömmel vennénk, ha a valóság egyszer rácáfolna — igazat kell adnunk, így közismert és mindenekfölött logikus jelenség, hogy egy társadalmi közeg gazdasági fejletlenségének, elmaradottságának szinte szükségszerű velejárója az írástudatlanság, a lakosság alacsony képzettségi szintje. A kettő (a bajok) kölcsönösen feltételezi egymást. Mivel a kórkép ismert, a gyógyítás módját kell megkeresnünk, a legkézenfekvőbb megoldás pedig az oktatás, még pontosabban a felnőttképzés. A žitištei példán — bár eszményinek nem nevezhető — szépen soron követhető mi is az, ami a felnőttképzést jellemezheti és jellemzi. Mint fentebb utaltunk rá, Zitiste a tartomány elmaradottabb, fejletlenebb községeihez tartozik. A lakosság túlnyomó többsége mezőgazdasággal foglalkozik, ami egyúttal — valami furcsa hagyományszerűség folytán — aztis jelenti, hogy soraikból igen sokan különböző okokból nem fejezték be az alapfokú képzést. Ez ma, amikor a korszerű technológia, a termelés és a mechanizáció fejlesztése létkérdés, természetszerűleg olyan akadályt jelent, melynek leküzdése mindennél előbbrevaló. Esetünket — és itt ismételten a népnek kell igazat adnunk — az is befolyásolja, hogy a fiatalok, akik már többnyire rendszeres iskoláztatásban részesülnek, iskoláik elvégzése után igen sok esetben a fejlettebb községekben, városokban, ipari központokban keresnek boldogulást, ugyanakkor Žitištére az elmaradottabb vidékekről költöznek és települnek le, amivel az írástudatlanok száma csak tovább nő. Külön, specifikum, hogy a lakosság összetétele igen vegyes, túlnyomórészt szerbek, románok és magyarok alkotják, de elég sok a cigány nemzetiségű is, ami külön nehezíti az írástudatlanság, a szakképzetlenség felszámolását. További, szintén döntő fontosságú tényező a felnőttképzésre szorulók beiskolázása, hisz megjelenik az a jól ismert „ellenérv”, hogy: „Minek nekem az iskola, ha eddig megvoltam nélküle, ezentúl is megleszek!?” Az elmondottak alátámasztásául hozhatók fel a zrenianini foglalkoztatásügyi érdekközösség azon adatai, melyekből kiderül, hogy Žitište községben 106 negyven évnél fiatalabb munkanélküli nem végezte el az általános iskolát. E 106-ból 11 teljesen írástudatlan, négynek 2; hétnek 3; negyvenháromnak 4; tizenhatnak 5; tizenkilencnek 6, és hatnak 7 osztályos végzettsége van. A legtöbb szakképzetlen munkanélküli Szerbittabén (30), Begejcin (25), Zitištén (14) és Magyarittabén (11) van. E számhoz természetesen hozzá kellene adni azokat is, akik iskolai végzettség nélkül, betanított munkásként dolgoznak. A fentiek tükrében a kérdés már csak az, mi a teendő, illetve mit tesz a község ennek kiküszöbölése érdekében. A választ erre Mirko Prevalicától, a žitištei Népegyetem igazgatójától kértük. — Gyakorlatilag a Népegyetem megalapítása, azaz 1960 óta folyik a felnőttképzés, ám mindig is nagy gondok közepette sikerült csak lebonyolítani akcióinkat. Voltak jó, vagy jobb évek is, amikor több mint kétszázan voltak az indulók között. A Tartományi Iskoláskor Előtti és Általános Iskolai Oktatási Érdekközösségben — mely a felnőttképzés megszervezésére folyósítja az anyagiakat —, akkor kételkedtek és hümmögtek is, nem akarván elhinni, hogy ennyi „tanulónk” van. A viszonyítás kedvéért említsük meg, hogy tavaly a két iskolában (Begejcin és Szerbittabén), ahol a felnőttképzést bonyolítják le, illetve az előadásokat tartják, 48 induló közül 38-an fejezték be az iskolát, illetve az adott osztályt. Mindkét iskolában szerb, román és magyar nyelven is megszervezték az oktatást, így a záróvizsgát is. A 38-ból 22-en szerbhorvát, tízen magyar, hatan pedig román nyelven fejezték. — Tárgyilagosan szemlélve — folytatja az igazgató —, ma, mint egyébként minden más téren is, válságban vagyunk. Nincs elég jelentkező, főleg a foglalkoztatottak érdeklődésével vagyunk elégedetlenek, ugyanis az emberek — akikkel az érdekközösségeket és helyi közösségeket járva vesszük fel a kapcsolatot — az iskola említésekor rögtön azt kérdik, hogy az iskola elvégzése után növekszik-e majd keresetük, meg hasonló. Az elsődleges probléma tehát rábírni az embereket, mintegy beláttatni velük, hogy a képzésre szükségük van. Evégett nemrég a munkaszervezetekhez is felhívással fordultunk, melyben kértük, hogy azokat a dolgozókat, akiknek nincs meg az alapfokú képzettségük, valahogy ösztönözzék arra, hogy jelentkezzenek nálunk. Különben magát a képzés menetét illetően, a munka többnyire zökkenőmentes. A tankönyveket és a szükséges dokumentációt ingyenesen kapják meg. A tanterv szerint rövidített tananyaggal dolgozunk úgy, hogy két évet egy év alatt is be lehet fejezni. Az előadásokat a téli időszakban bonyolítjuk le, lévén hogy indulóink zömmel földműveléssel foglalkoznak, így ez az időszak az, amikor szünetel a munka, nem kell otthagyniuk a határt. Csattanó híján a végén — bár ez szó szerint is csattan, méghozzá mindig az oktatás hátán — az (ugye kitalálták!?) anyagiakról néhány szót. Természetesen a pénz itt is „hiánycikk”, annál is inkább, mivel a mind kisebb számú esti iskolás, valamint a három nyelven megszervezett oktatás miatt nehéz (szinte lehetetlen) gazdaságilag racionális tagozatokat formálni. Az érdekközösségek eszközei azonban végesek, így többet fordítani e célra a legnagyobb jóakarat ellenére sem tudnak. Újat ezzel persze nem mondunk, de hát napról napra ismételgetjük, remélve, hogy majd csak lesz foganatja, azaz változik (jobbra) valami. A kör ezzel bezárul(t). Hogy mi lesz a jövőben?! Hmm... valami majd csak. Mindenesetre a legszebb az lenne, ha egyszer arról számolhatnánk be, hogy mitistén megszűnt a téli esti iskola, azaz hogy nincs már olyan, aki ne tudná, mi fán terem az ábécé. GIMPEL Tibor Stipan Jaramazovic a Bodrogvári-díj egyik nyertese. Fő foglalkozásban a szabadkai Kommunális Munkaszervezet megbízott igazgatója, szabadidejében a Szabadkai Tamburazenekar művészeti vezetője és lelkes tamburása. A Bodrogvári-díjat a művészeti és szervezési munkájáért kapta. Stipan Jaramazovic Млегм& MŰVELŐDÉS Művészete örök energiaforrás Köszöntjük a 90 éves Milan Konjovićot Művészetéből az energia sugárzik... ha az önbizalomnak fogytán vagy hiányában vagyunk, forduljunk, Konjovic művészetéhez. Kialakulásának hosszú a története ... Vajdaságban üres, elhagyott területek, nádasok voltak egykor... a betyárok, a legszabadabb emberek, majd a bevándorlók népesítették be újra. Az élniakarás győzött. Ezt fejezi ki Konjovic művészete. A táj és az ember, a tér és a mozgás, az első eszmélés tölti ki. Konjovié ennek a modern kifejezője. Motívuma az ember és a táj. Nagy dinamika lett a vajdasági tájban és táj felett, a búzatáblák hullámoznak, jön a vihar , föld és ég küzdelme ,.kié legyen a termés? Konjovic emberei a barokkos múlt és a szegénység hátterében aratnak, s végül minden jelenség a teremtő mozgásból ered, amely a kenyeret évente meghozza. —— Az emberek a kocsmákban fedik fel igazán életüket, a nappalok és éjszakák küszöbén, ki hogyan sáfárkodott rábízott életével és idejével. Vajdasági táj, nagy léptű óriás, lassú gesztusú és mégis hirtelen. A fekete-barna földön a zöld, sárga, barna termést a nap érleli, de képein gyakran az égen három Nap is van..., a Nap alacsonyan jár a kék égen, mert szereti az embereket. Szereti a betyárokat festeni, irigyelte szabadságukat... A festő ugyanis szolga, áhítatának és művészetének a szolgája. Mi a festészet? Ez a kérdés, olyasvalami, ami mindent helyettesít. A festő, a festészet, valami, valaki, s helyettesítő gesztus, hasznosnak tűnik. Ezt belátni vagy bizonyítani nehéz, inkább csak érezni lehet. Ez a művészet helyzete, s a művészet tekintélyét Konjovié nagyban fokozta. A legfontosabb Konjovié művészetében az ösztön, a megérzés, tudja, mi kell és mit kell tennie. Az életerő megőrzésének igazi művésze, mágusa, újrateremtője, naponta újrateremti erejét, a mozdulat, a gesztus által, amely a teremtést jellemzi. Hogyan jut ehhez? Nem a tudással, hanem egész lényével, szellemével, dinamikusan váltakozva, haraggal, sóvárgással, szeretettel, keményen és nyersen, harmónia utáni vágyódásaival és ezt követő beteljesülésekkel éri el. Művei a föld és kozmikus élet iránti hódolatot tartalmazzák, szenvedélye a földben gyökerezik, a nap és a fény iránti vágyódás adja megszállottságának hangulatát. Konjovié küzdelemmel van tele, a „festők istenével” naponta birkózott, majd amit kiharcolt, azzal este a poros vagy sáros utakon hazatért. Miért vagyunk ilyenek — mondja Konjovié —, mert ilyennek akarunk lenni. Konjovié művészetében és magatartásában az akaratnak döntő szerepe van. Ez a naponta való megújhodásnak a lényeges része. Konjovic allegorizálja Vajdaság művészetét, s az ilyen háttérrel van jövőnk. ÁCS József (Tipó Gábor felvétele) Milan Konjovic Cél a barátkozás Művelődési szakosztály alakult a szabadkai Zorkában A szabadkai Zorka Vegyiművekben több mint 15 éve pang a művelődési élet. Az ünnepi műsorokat mindig hivatásosak és amatőrök, általános és középiskolások készítették. A „zorkások” most szeretnék bebizonyítani, hogy önerőből, házon belül is tudnak hasonló színvonalú előadásokat szervezni , és a pénzük is megmarad. Az ötletet a tavaly november 29-ére készített díszülés adta. A Zorka 18 fiatal dolgozója a munkatársak dicséretét kiváltó ünnepi műsorral lepte meg az egybegyűlteket. Nemrég bizottság alakult annak felmérésére, hogy lenne-e egyáltalán érdeklődés az amatőrizmus iránt. A 18 említett fiatalon kívül több mint 40-en jelentkeztek, akik már eddig is festegettek, muzsikáltak, tárcoltak vagy csak ezután szeretnék megpróbálni. A művelődési szakosztály megalakulásának célja, hogy az emberek munkaidőn kívül is találkozzanak, barátkozzanak, hisz a Nitrogénművek dolgozóit nem is ismerjük — hallottuk Perisié Irmától, a bizottság egyik tagjától. — Másik fontos dolog, hogy szívesebben jönnek az emberek egyegy jeles évforduló megünneplésére, ha saját munkatársaik szerepelnek. A csoportok a gyár egyik helyiségében és a belvárosban, a Munkás mozi fölötti nagyteremben próbálhatnak. Művészek és szakemberek már jelezték, hogy szívesen együttműködnek a dolgozókkal, szaktanácsokkal látják el őket, egy-egy művész bemutatja munkáit. A dolgozók Barátság találkozóján eddig is rendszeresen részt vettek a gyár amatőr festői, ezután még nagyobb számban fognak jelentkezni. A szabadkai munkaszervezet művelődési szakosztálya már a nőnapi műsorban számít az alakuló csoportok részvételére. i. e. Odissi Az indiai ének- és táncegyüttes vendégszereplése elé Az India és Jugoszlávia közötti kulturális együttműködés és csere keretében január 30-ától február 8-án hazánkban vendégszerepel az indiai Odissi ének- és tánccsoport. Vendégszereplésük első állomásaként ma, január 31- én, 20 órakor a zombori Népszínházban, hétfőn, február 1-jén 19.30 órakor pedig az újvidéki Szerb Nemzeti Színházban lépnek fel. Kitűnő alkalom lesz ez arra, hogy közelebbről is megismerkedjünk India sajátos és ismeretlensége, misztikussága révén számunkra mindig egzotikus hagyományaival, táncával és zenéjével, mely a keleti vallás, mitológia és filozófia egyetemes egészét vetíti ki. A tíztagú Odissi együttes repertoárjával mintegy kaleidoszkópszerűen mutatja be, jeleníti meg Kelet-India hagyománytárházának három évszázados fejlődését. A csoport egyébként két kiemelkedő, a világon is elismert művész, Kiran Sehgal táncosnő és T. N. Krishnan hegedűművész irányítása alatt szerepel. Mellesleg fellépésük alkalom lesz arra is, hogy gyakorlatialkalmazásuk során ismerkedjünk meg olyan hangszerekkel, mint a pakhwaj, a tanpura, a manjira vagy a mridangam, melyek kizárólag Indiában „honosak”. Vajdasági bemutatásuk után Titogradban, majd pedig a Szarajevói Tél elnevezésű művelődési rendezvényen Szaajevóban lépnek fel. Az újvidéki estre a belépőjegyek 2000, illetve 3000 dináros áron szerezhetők be. G. T. Kiran Sehgal A következetes ember Beszélgetés Stipan Jaramazovic Bodrogvári-díjas muzsikussal Kivételesen sokat dolgoztak tavaly a szabadkai tamburások: 12 egész estet betöltő műsort adtak elő, és számtalanszor felléptek más amatőr együttesekkelis. Néhány jelentős elismerésben részesültek: megkapták a vajdasági amatőr tamburazenekarok versenyének aranyplakettjét, a jugoszláv tamburazenekarok fesztiválján első helyezést értek el, elsők lettek a valjevói országos amatőrtalálkozón is, és kiérdemelték a Kosta Abrasevic-szobrocskát, az „amatőr Oscar-díjat”. — A következetesség az egyetlen módja annak, hogy megfelelő munkalégkör alakuljon ki — mondta Stipan Jaramazovic. A végsőkig következetes ember. Néhány barátjával, 1979-ben megalakította a Szabadkai Tamburazenekart, melynek első naptól művészeti vezetője. A zenekar négy csoportjának munkáját szervezi, a repertoárt válogatja, megbeszéli a karmesterekkel a műsorok elkészítésének módját, irányítja az egyesület tevékenységét. Körülbelül 120 tamburás „sorsa van a kezében”. A tanuló csoport 60 tagú, a pionír és a nagyzenekar 25-25, az ifjúsági zenekar pedig 15 tagot számlál. — Mű- és népzenét egyaránt játszunk. Hazánk nemzeteinek és nemzetiségeinek dalait, közöttük sok szabadkai és környékbeli népdalt tűzünk műsorra. Ezenkívül főleg hazai szerzők, kimondottan tamburazenekarra írt művei és a klasszikus alkotások tamburazenekarra készült átiratai közül válogatunk — sorolja. — A közönség nem tesz különbséget a hivatásos és amatőr előadók között, tehát fellépéseinknek ugyanolyan magas színvonalúnak kell lenniük, mint bármely hivatásos muzsikusokból álló együttes fellépése — magyarázza Stipan Jaxamazovic. — A nyilvánosság előtt csak tökéletesen kidolgozott, hibátlanul előadott produkcióval szabad megjelenni, és ebben nagyon szigorú vagyok. Szeretnénk bebizonyítani, hogy a tambura nem kávéházi hangszer. A zenekar nemcsak ismert műveket ad elő, hanem új kifejezési lehetőséget is keres. Az együttes művészeti vezetője szüntelenül új zeneszámok után kutat, lejegyzi az idős tamburásoktól hallott dalokat. Néhány szerzeményt vibrafon vagy ütőhangszerek kíséretében szólaltattak meg. Az eddigi eredményeket jelentősnek tartom, de a zenekarral sohasem lehetek elégedett, mert akkor megtorpannánk — mondja. — Végső ideje, hogy Európa és a világ tudomást szerezzen hazánk műkedvelőiről, mert eddig csak a táncosainkat ismerték. Nemcsak rólunk beszélek, hanem az ország többi zenészéről, énekeséről is. Tavaly például csak másfélszer voltunk külföldön: egyszer Lengyelországban, egyszer Szegeden , de az olyan, mintha a szomszédba mentünk volna, azért számítom csak félnek. Az idén már három levelet kaptunk külföldről, de semmi reményünk rá, hogy eleget tegyünk a meghívásoknak. _ RÉVÉSZ Erika