Magyar Szó, 1988. január (45. évfolyam, 16-29. szám)

1988-01-31 / 29. szám

1988. január 11., vasárnap Mi fán terem az ábécé? Egy téti esti iskoláról, avagy az írástudatlanság felszámo­lása és felnőttképzés a žitištei községben A nép azt tartja, a baj soha­sem jár egyedül. Ennek az állí­tásnak — bár örömmel vennénk, ha a valóság egyszer rácáfolna — igazat kell adnunk, így közismert és mindenekfölött logikus jelenség, hogy egy társadalmi közeg gazda­sági fejletlenségének, elmaradott­ságának szinte szükségszerű vele­járója az írástudatlanság, a lakos­ság alacsony képzettségi szintje. A kettő (a bajok) kölcsönösen fel­tételezi egymást. Mivel a kórkép ismert, a gyógyítás módját kell megkeresnünk, a legkézenfekvőbb megoldás pedig az oktatás, még pontosabban a felnőttképzés. A žitištei példán — bár eszmé­nyinek nem nevezhető — szépen soron követhető mi is az, ami a felnőttképzést jellemezheti és jel­lemzi. Mint fentebb utaltunk rá, Zitiste a tartomány elmaradot­tabb, fejletlenebb községeihez tar­tozik. A lakosság túlnyomó több­sége mezőgazdasággal foglalkozik, ami egyúttal — valami furcsa ha­gyományszerűség folytán — azt­­is jelenti, hogy soraikból igen sokan különböző okokból nem fejezték be az alapfokú képzést. Ez ma, amikor a korszerű technológia, a termelés és a mechanizáció fej­lesztése létkérdés, természetszerű­leg olyan akadályt jelent, melynek leküzdése mindennél előbbrevaló. Esetünket — és itt ismételten a népnek kell igazat adnunk — az is befolyásolja, hogy a fiatalok, akik már többnyire rendszeres is­koláztatásban részesülnek, isko­láik elvégzése után igen sok eset­ben a fejlettebb községekben, vá­rosokban, ipari központokban ke­resnek boldogulást, ugyanakkor Žitištére az elmaradottabb vidé­kekről költöznek és települnek le, amivel az írástudatlanok száma csak tovább nő. Külön, specifikum, hogy a lakos­ság összetétele igen vegyes, túl­nyomórészt szerbek, románok és magyarok alkotják, de elég sok a cigány nemzetiségű is, ami kü­lön nehezíti az írástudatlanság, a szakképzetlenség felszámolását. További, szintén döntő fontosságú tényező a felnőttképzésre szorulók beiskolázása, hisz megjelenik az a jól ismert „ellenérv”, hogy: „Mi­nek nekem az iskola, ha eddig megvoltam nélküle, ezentúl is megleszek!?” Az elmondottak alátámasztásául hozhatók fel a zrenianini foglal­koztatásügyi érdekközösség azon adatai, melyekből kiderül, hogy Žitište községben 106 negyven év­nél fiatalabb munkanélküli nem végezte el az általános iskolát. E 106-ból 11 teljesen írástudatlan, négynek 2; hétnek 3; negyvenhá­romnak 4; tizenhatnak 5; tizen­kilencnek 6, és hatnak 7 osztá­lyos végzettsége van. A legtöbb szakképzetlen munkanélküli Szerb­­ittabén (30), Begejcin (25), Zitiš­­tén (14) és Magyarittabén (11) van. E számhoz természetesen hozzá kellene adni azokat is, akik iskolai végzettség nélkül, betanított mun­kásként dolgoznak. A fentiek tükrében a kérdés már csak az, mi a teendő, illetve mit tesz a község ennek kikü­szöbölése érdekében. A választ er­re Mirko Prevalicától, a žitištei Népegyetem igazgatójától kértük. — Gyakorlatilag a Népegyetem megalapítása, azaz 1960 óta folyik a felnőttképzés, ám mindig is nagy gondok közepette sikerült csak le­bonyolítani akcióinkat. Voltak jó, vagy jobb évek is, amikor több mint kétszázan voltak az indulók között. A Tartományi Iskoláskor Előtti és Általános Iskolai Okta­tási Érdekközösségben — mely a felnőttképzés megszervezésére fo­lyósítja az anyagiakat —, akkor kételkedtek és hümmögtek is, nem akarván elhinni, hogy ennyi „ta­nulónk” van. A viszonyítás kedvéért említsük meg, hogy tavaly a két iskolában (Begejcin és Szerbittabén), ahol a felnőttképzést bonyolítják le, illet­ve az előadásokat tartják, 48 in­duló közül 38-an fejezték be az iskolát, illetve az adott osztályt. Mindkét iskolában szerb, román és magyar nyelven is megszer­vezték az oktatást, így a záróvizs­gát is. A 38-ból 22-en szerbhorvát, tízen magyar, hatan pedig román nyelven fejezték. — Tárgyilagosan szemlélve — folytatja az igazgató —, ma, mint egyébként minden más téren is, válságban vagyunk. Nincs elég je­lentkező, főleg a foglalkoztatottak érdeklődésével vagyunk elégedet­lenek, ugyanis az emberek — akikkel az érdekközösségeket és helyi közösségeket járva vesszük fel a kapcsolatot — az iskola említésekor rögtön azt kérdik, hogy az iskola elvégzése után nö­vekszik-e majd keresetük, meg ha­sonló. Az elsődleges probléma te­hát rábírni az embereket, mintegy beláttatni velük, hogy a képzésre szükségük van. Evégett nemrég a munkaszervezetekhez is felhívással fordultunk, melyben kértük, hogy azokat a dolgozókat, akiknek nincs meg az alapfokú képzettségük, va­lahogy ösztönözzék arra, hogy je­lentkezzenek nálunk. Különben magát a képzés menetét illetően, a munka többnyire zökkenőmen­tes. A tankönyveket és a szüksé­ges dokumentációt ingyenesen kapják meg. A tanterv szerint rö­vidített tananyaggal dolgozunk úgy, hogy két évet egy év alatt is be lehet fejezni. Az előadáso­kat a téli időszakban bonyolítjuk le, lévén hogy indulóink zömmel földműveléssel foglalkoznak, így ez az időszak az, amikor szünetel a munka, nem kell otthagyniuk a határt. Csattanó híján a végén — bár ez szó szerint is csattan, méghoz­zá mindig az oktatás hátán — az (ugye kitalálták!?) anyagiakról néhány szót. Természetesen a pénz itt is „hiánycikk”, annál is in­kább, mivel a mind kisebb számú esti iskolás, valamint a három nyelven megszervezett oktatás miatt nehéz (szinte lehetetlen) gazdaságilag r­acionális tagozatokat formálni. Az érdekközösségek esz­közei azonban végesek, így többet fordítani e célra a legnagyobb jó­akarat ellenér­e sem tudnak. Újat ezzel persze nem mondunk, de hát napról napr­a ismételgetjük, re­mélve, hogy majd csak lesz foga­natja, azaz változik (jobbra) va­lami. A kör ezzel bezárul(t). Hogy mi lesz a jövőben?! Hmm... va­lami majd csak. Mindenesetre a legszebb az lenne, ha egyszer ar­ról számolhatnánk be, hogy mi­­tistén megszűnt a téli esti iskola, azaz hogy nincs már olyan, aki ne tudná, mi fán terem az ábécé. GIMPEL Tibor Stipan Jaramazovic a Bodrog­­vári-díj egyik nyertese. Fő foglal­kozásban a szabadkai Kommuná­lis Munkaszervezet megbízott igaz­gatója, szabadidejében a Szabad­kai Tamburazenekar művészeti vezetője és lelkes tamburása. A Bodrogvári-díjat a művészeti és szervezési munkájáért kapta. Stipan Jaramazovic Млегм&­ MŰVELŐDÉS Művészete örök energiaforrás Köszöntjük a 90 éves Milan Konjovićot Művészetéből az energia sugár­zik... ha az önbizalomnak fogy­tán vagy hiányában vagyunk, forduljunk, Konjovic művészeté­hez. Kialakulásának hosszú a története ... Vajdaságban üres, elhagyott területek, nádasok vol­tak egykor... a betyárok, a leg­szabadabb emberek, majd a be­vándorlók népesítették be újra. Az élniakarás győzött. Ezt fejezi ki Konjovic művészete. A táj és az ember, a tér és a mozgás, az első eszmélés tölti ki. Konjovié ennek a modern kifejezője. Motívuma az ember és a táj. Nagy dinamika lett a vajdasági tájban és táj felett, a búzatáblák hullámoznak, jön a vihar , föld és ég küzdelme ,.kié legyen a termés? Konjovic emberei a ba­rokkos múlt és a szegénység hát­terében aratnak, s végül minden jelenség a teremtő mozgásból ered, amely a kenyeret évente meghozza. —­— Az emberek a kocsmákban fe­dik fel igazán életüket, a nap­palok és éjszakák küszöbén, ki hogyan sáfárkodott rábízott életé­vel és idejével. Vajdasági táj, nagy léptű óriás, lassú gesztusú és mégis hirtelen. A fekete-barna földön a zöld, sárga, barna ter­mést a nap érleli, de képein gyakran az égen három Nap is van..., a Nap alacsonyan jár a kék égen, mert szereti az embe­reket. Szereti a betyárokat festeni, irigyelte szabadságukat... A festő ugyanis szolga, áhítatának és mű­vészetének a szolgája. Mi a festé­szet? Ez a kérdés, olyasvalami, ami mindent helyettesít. A festő, a festészet, valami, valaki, s he­lyettesítő gesztus, hasznosnak tű­nik. Ezt belátni vagy bizonyítani nehéz, inkább csak érezni lehet. Ez a művészet helyzete, s a mű­vészet tekintélyét Konjovié nagy­ban fokozta. A legfontosabb Ko­njovié művészetében az ösztön, a megérzés, tudja, mi kell és mit kell tennie. Az életerő megőrzé­sének igazi művésze, mágusa, új­­rateremtője, naponta újrateremti erejét, a mozdulat, a gesztus ál­tal, amely a teremtést jellemzi. Hogyan jut ehhez? Nem a tudás­sal, hanem egész lényével, szelle­mével, dinamikusan­­ váltakozva, haraggal, sóvárgással, szeretettel, keményen és nyersen, harmónia utáni vágyódásaival és ezt követő beteljesülésekkel éri el. Művei a föld és kozmikus élet iránti hódolatot tartalmazzák, szenvedélye a földben gyökerezik, a nap és a fény iránti vágyódás adja megszállottságának hangula­tát. Konjovié küzdelemmel van tele, a „festők istenével” napon­ta birkózott, majd amit kiharcolt, azzal este a poros vagy sáros uta­kon hazatért. Miért vagyunk ilyenek — mondja Konjovié —, mert ilyen­nek akarunk lenni. Konjovié mű­vészetében és magatartásában az akaratnak döntő szerepe van. Ez a naponta való megújhodásnak a lényeges része. Konjovic allegorizálja Vajdaság művészetét, s az ilyen háttérrel van jövőnk. ÁCS József (Tipó Gá­­bor felvétele) Milan Konjovic Cél a barátkozás Művelődési szakosztály ala­kult a szabadkai Zorká­ban A szabadkai Zorka Vegyimű­vekben több mint 15 éve pang a művelődési élet. Az ünnepi mű­sorokat mindig hivatásosak és amatőrök, általános és középisko­lások készítették. A „zorkások” most szeretnék bebizonyítani, hogy önerőből, házon belül is tud­nak hasonló színvonalú előadáso­kat szervezni , és a pénzük is megmarad. Az ötletet a tavaly november 29-ére készített díszülés adta. A Zorka 18 fiatal dolgozója a mun­katársak dicséretét kiváltó ünne­pi műsorral lepte meg az egybe­­gyűlteket. Nemrég bizottság alakult annak felmérésére, hogy lenne-e egyál­talán érdeklődés az amatőrizmus iránt. A 18 említett fiatalon kí­vül több mint 40-en jelentkeztek, akik már eddig is f­estegettek, muzsikáltak, tárcoltak vagy csak ezután szeretnék megpróbálni.­­ A művelődési szakosztály megalakulásának célja, hogy az emberek munkaidőn kívül is ta­lálkozzanak, barátkozzanak, hisz a Nitrogénművek dolgozóit nem is ismerjük — hallottuk Perisié Ir­mától, a bizottság egyik tagjától. — Másik fontos dolog, hogy szí­vesebben jönnek az emberek egy­­egy jeles évforduló megünneplé­sére, ha saját munkatársaik sze­repelnek. A csoportok a gyár egyik helyi­ségében és a belvárosban, a Mun­kás mozi fölötti nagyteremben próbálhatnak. Művészek és szak­emberek már jelezték, hogy szí­vesen együttműködnek a dolgo­zókkal, szaktanácsokkal látják el őket, egy-egy művész bemutatja munkáit. A dolgozók Barátság ta­lálkozóján eddig is rendszeresen részt vettek a gyár amatőr festői, ezután még nagyobb számban fognak jelentkezni. A szabadkai munkaszervezet művelődési szakosztálya már a nőnapi műsorban számít az ala­kuló csoportok részvételére. i. e. Odissi Az indiai ének- és táncegyütt­es vendégszereplése elé Az India és Jugoszlávia közötti kulturális együttműködés és cse­re keretében január 30-ától feb­ruár 8-án hazánkban vendégsze­repel az indiai Odissi ének- és tánccsoport. Vendégszereplésük első állomásaként ma, január 31- én, 20 órakor a zombori Népszín­házban, hétfőn, február 1-jén 19.30 órakor pedig az újvidéki Szerb Nemzeti Színházban lépnek fel. Kitűnő alkalom lesz ez arra, hogy közelebbről is megismerked­jünk India sajátos és ismeretlen­sége, misztikussága révén szá­munkra mindig egzotikus hagyo­mányaival, táncával és zenéjével, mely a keleti vallás, mitológia és filozófia egyetemes egészét vetí­ti ki. A tíztagú Odissi együttes repertoárjával mintegy kaleidosz­­kópszerűen mutatja be, jeleníti meg Kelet-India hagyománytár­házának három évszázados fejlő­dését. A csoport egyébként két kiemel­kedő, a világon is elismert mű­vész, Kiran Sehgal táncosnő és T. N. Krishnan hegedűművész irányítása alatt szerepel. Melles­leg fellépésük alkalom lesz arra is, hogy gyakorlati­­alkalmazásuk során ismerkedjünk meg olyan hangszerekkel, mint a pakhwaj, a tanpura, a manjira vagy a mri­­dangam, melyek kizárólag Indiá­ban „honosak”. Vajdasági bemu­tatásuk után Titogradban, majd pedig a Szarajevói Tél elnevezésű művelődési rendezvényen Sza­­a­­jevóban lépnek fel. Az újvidéki estre a belépőjegyek 2000, illetve 3000 dináros áron szerezhetők be. G. T. Kiran Sehgal A következetes ember Beszélgetés Stipan Jaramazo­vic Bodrogvári-díjas muzsikus­sal Kivételesen sokat dolgoztak tavaly a szabadkai tamburások: 12 egész estet betöltő műsort adtak elő, és számtalanszor felléptek más ama­tőr együttesekkel­­is. Néhány je­lentős elismerésben részesültek: megkapták a vajdasági amatőr tamburazenekarok versenyének aranyplakettjét, a jugoszláv tam­burazenekarok fesztiválján első helyezést értek el, elsők lettek a valjevói országos amatőrtalálko­zón is, és kiérdemelték a Kosta Abra­sevic-szobrocskát, az „amatőr Oscar-díjat”. — A következetesség az egyet­len módja annak, hogy megfelelő munkalégkör alakuljon ki — mondta Stipan Jaramazovic. A végsőkig következetes ember. Néhány barátjával, 1979-ben meg­alakította a Szabadkai Tambura­­zenekart, melynek első naptól mű­vészeti­­ vezetője. A zenekar négy csoportjának munkáját szervezi, a repertoárt válogatja, megbeszéli a karmesterekkel a műsorok elkészí­tésének módját, irányítja az egye­sület tevékenységét. Körülbelül 120 tamburás „sorsa van a kezé­ben”. A tanuló csoport 60 tagú, a pionír és a nagyzenekar 25-25, az ifjúsági zenekar pedig 15 tagot számlál. — Mű- és népzenét egyaránt játszunk. Hazánk nemzeteinek és nemzetiségeinek dalait, közöttük sok szabadkai és kör­nyékbeli nép­dalt tűzünk műsorra. Ezenkívül főleg hazai szerzők, kimondottan tamburazenekarra írt művei és a klasszikus alkotások tamburazene­karra készült átiratai közül válo­gatunk — sorolja. — A közönség nem tesz különb­séget a hivatásos és amatőr elő­adók között, tehát fellépéseinknek ugyanolyan magas színvonalúnak kell lenniük, mint bármely hivatásos muzsikusokból álló együttes fellépése — magyarázza Stipan Jax­amazovic. — A nyilvá­nosság előtt csak tökéletesen ki­dolgozott, hibátlanul előadott pro­dukcióval szabad megjelenni, és ebben nagyon szigorú vagyok. Szeretnénk bebizonyítani, hogy a tambura nem­ kávéházi hang­szer. A zenekar nemcsak ismert műveket ad elő, hanem új kifeje­zési lehetőséget is keres. Az együt­tes művészeti vezetője szüntelenül új zeneszámok után kutat, lejegy­zi az idős tamburásoktól hallott dalokat. Néhány szerzeményt vib­­rafon vagy ütőhangszerek kísére­tében szólaltattak meg.­­ Az eddigi eredményeket je­lentősnek tartom, de a zenekarral sohasem lehetek elégedett, mert akkor megtorpannánk — mondja. — Végső ideje, hogy Európa és a világ tudomást szerezzen hazánk műkedvelőiről, mert eddig csak a táncosainkat ismerték. Nemcsak rólunk beszélek, hanem az ország többi zenészéről, énekeséről is. Ta­valy például csak másfélszer vol­tunk külföldön: egyszer Lengyel­­országban, egyszer Szegeden , de az olyan, mintha a szomszédba men­tünk­ volna, azért számítom csak félnek. Az idén már három levelet kaptunk külföldről, de semmi re­ményünk rá, hogy eleget tegyünk a meghívásoknak. _ RÉVÉSZ Erika

Next