Magyar Szó, 1990. június (47. évfolyam, 148-162. szám)
1990-06-02 / 149. szám
FÖLD NÉPE 16 Most már kétfajta szőlőm is van, amelyeket nem kell permetezni. Az egyik franciaországi, sajnos nem tudom a nevét, az újabb pedig a Zalagyöngye, amit tavaly kaptam Pistától. Ilyen szőlőre vágytam mindig, és most mégsem vagyok teljesen elégedett, mert újabb fajtát szeretnék. Ilyenek vagyunk, mindig többet, jobbat akarunk, sohasem vagyunk elégedettek. Sajnos sok baj is származik ebből az emberi elégedetlenségből. Ez így igaz. Most nem akarok példákat említeni. Viszont valószínűleg az is igaz, hogy a fejlődésnek, haladásnak az örök emberi elégedetlenség az ösztönzője. A gyalogos lóról álmodik, a lovas autóról, az autós repülőgépről... Én is hasonlóan most, a Zalagyöngye után Pölöskei Muskotályt akarok szerezni. Állítólag ez jobb ízű, mint a Zalagyöngye, és még annál is ellenállóbb fajta. Rokonunk, Márta, aki Kecskemétre ment férjhez, ígérte, hogy szerez és hoz néhány gyökeres vesszőt. Úgy hallottam, hogy éppen Kecskeméten állították elő ezt a fajtát. Felírtam Mártinak a szőlő nevét, de magyaráztam is neki, hogyha elveszítené az írást, könnyen eszébe juthat a név, tekintettel arra, hogy ő is az édeskés muskotály bort szereti. Pölöske meg arról juthat eszébe, hogy ott született Deák Ferenc, a haza bölcse, azaz a kiegyezés nagy mestere, hiszen két olyan „fajtát” békéltetett ki, mint az osztrák meg a magyar. Pedig micsoda ellentét volt közöttük?! Legalább akkora, mint mondjuk a maksimiri szurkolók között. Reméljük, hogy Ante Markovicnak is sikerül a kiegyeztetés, akárcsak Deák Ferencnek. Mindenesetre nem monarchiában. És akkora „hálás utókor” majd esetleg szőlőfajtát nevez el Markovic születési helyéről, vagy egyenesen a nevéről valamilyen gyümölcsfajtát vagy hibridet. , Ilyen gondolatok keveredtek bennem borsószedés közben azzal a szilárd elhatározással, hogy bizony jövőre, azaz az idén is vetek borsót tél alá, mert ennek csak a fele fagyott ki, a tavaszi vetésűnek viszont a kétharmadát megdézsmálták a galambok. Ekkor köszöntött rám a szomszédasszony meg Jenő barátunk. Egyszerre, mintha csak összebeszéltek volna. Még a beszélgetés témáját is hozták. - Jó napot Jenő - kezdte a szomszédaszszony. - Jó hogy látom. Maga okos ember, és szeretném megkérdezni, hogy mi a véleménye, magyar iskolába írassam a gyereket vagy szerbbe. Azért is kérdezem, mert mi szeretnénk, ha a gyerek továbbtanulna, és gondoljuk, hogy könnyebb lenne az egyetem, ha akkorra már jól tudna szerbül. Jenő barátunk nem kérette magát, elmondta a véleményét, olyan módon, hogy magam is csak hallgattam. Szerintem mindegy, hogy milyen iskolában tanul a gyerek, ha nagyon tehetséges. A zseninek semmi sem akadály. De ha nem zseni a gyerek, akkor mindegy, hogy szerb, magyar, szlovák vagy akár francia iskolába jár-e. Az irányadó az lehet, hogy mi a gyermek anyanyelve. Nekem tudniillik az a véleményem, mint Masaryknak, Csehoszlovákia első elnökének. Aki nem tud egy nyelvet meg egy mesterséget tökéletesen, az az ember egész életében kisebbrendűségi érzéstől szenved. No mármost, tökéletesen elsősorban azt a szakmát sajátítja el a tanuló, amelyikhez kedve van. És azt a nyelvet tanulja meg tökéletesen, amelyiket az anyatejjel szív magába. Aki egy nyelvet sem tanul meg tökéletesen, az más nyelvet sem képes megtanulni. Idegen nyelvet csak olyan szinten lehet elsajátítani, amilyen szinten az anyanyelvünketveszélyük. Ez csak világos. A mesterségnél is hasonló a helyzet. Egy szakmát tökéletesen kell tudni, és akkor, szükség esetén, még egy másik szakmát is megtanulhat tökéletesen. Egy jó bádogosból később lehet jó asztalos is, de aki egyszerre tanul bádogosnak is meg asztalosnak is, abból legfeljebb bádogos-asztalos lesz. Se jó bádogos, se jó asztalos. Ami pedig a továbbtanulást illeti, azzal kapcsolatban egy kimutatást ismertetnék. A nyugati országokban az egyetemistáknak egyharmada nem odahaza, hanem külföldi egyetemen tanul, tehát anyanyelvű gimnázium után idegen nyelven hallgatja az egyetemi előadásokat. No, de nem szeretném, ha valaki félreértene, mindenképpen meg kell tanulnia a gyermeknek itt, Vajdaságban szerbhorvátul is, és erőltetni kell még egy világnyelvet is. (Hogy könnyebb legyen neki az egyetem, ha mondjuk Párizsba kerül. Mert ugyebár ott is van egyetem, nem csak Pesten és nem csak Belgrádban.) Tulajdonképpen olyan ez, mint a locsolás. Az okos kertész először alaposan meglocsolja mondjuk a salátát, másnap a burgonyát és a harmadik nap a paradicsomot. A kapkodó kertészkedő viszont mindennap megszenteli az egész kertet egy kicsit, amennyire futja az idejéből, és aztán csodálkozik, hogy noha mindennap locsolt, mint a szomszédja, mégsem olyan jó a termése. - Na, most már megyek - hagyta abba hirtelen Jenő a mondókáját, és otthagyott bennünket olyan gyorsan, mint ahogy jött. Már ismerjük, ilyen a szokása. Tulajdonképpen értelmesen beszélt, csak azt nem értettük, hogy félig szlovák létére, honnan kotorta elő a cseh Masarykot. De ha belegondolok, ebben is neki volt igaza: mindegy, hogy valaki milyen nemzetiségű, fontosabb, hogy okosat mond-e vagy butaságot. Szívélyes üdvözlettel: A sor végén Magyar Szó 1990. június 2. Gyomnövények, vadnövények A gyomnövény elnevezés tulajdonképpen igazságtalan, mert az így titulált növények csak a mi szempontunkból keltek és fejlődnek alkalmatlan, rossz helyen. Az elgyomosodott területet meg kell tisztítani! A gyökérdarabok kiszedéséhez ásóvillát használjunk, mert a kapa vagy a hagyományos ásó a gyomok gyökerét feldarabolja, s maradványaiból a gyomok újra elszaporodnak. A gyomokat még virágzásuk előtt távolítsuk el! Ha egy ideig következetesen kiszedjük őket, egy idő múlva már csak a szél által vetett gyomnövényekkel kell megküzdenünk. Ne használjunk herbicideket, mert évekig érezhető a hatásuk. Egy múltkori kommentárunkban párhuzamot vontunk a kooperáció-paraszt viszony és a kátyúba futott házasság között. A szövetkezetben új lehetőségeket látó parasztok és a gyökeres változások helyett cégtáblacserére áhítozó társastermelési alapszervezetek közötti véget nem érő, erőegyensúly nélküli tárgyalások valóban valami olyasmire hasonlítottak, mintha a volt házastárs diktálná volt házastársa új kapcsolatteremtési feltételeit. A gondolatmenetet folytatva most egy olyan problémakört kell felvetni, amely a bontópereknek is az egyik legérzékenyebb témájuk: mi legyen a közösen szerzett vagyon sorsa. Ahhoz ugyanis egy pillanatig sem fér kétség, hogy a szövetkezeti vagyon nem lehet egyetlen kooperáció kizárólagos tulajdona sem. A kezdeti bizonytalanság és a későbbi mellébeszélések után a szövetkezeti törvény egyértelműen körülhatárolta a szövetkezeti tulajdon fogalmát - és ezzel egyszer s mindenkorra kiütötte a nyeregből a gáncsoskodókat. A mellébeszélés sajnos tovább folytatódott. A cél szentesíti az eszközt elve alapján egyesek olyan mendemondákat kezdtek terjeszteni, hogy a paraszt rá akarja tenni a kezét a társadalom tulajdonára, szét akarja osztani mindazt, amiért a kooperációk véres verítékkel megdolgoztak. Ezek a dajkamesék ugyan meglehetősen átlátszóak voltak, de olykor mégis az uszítás hatékony fegyverévé váltak. Nem vagyok túl jártas a jogügyletekben, de tudtommal a bontópereknél is különbséget tesznek a házastársak saját és közös vagyona között. Mint ahogyan különbség van a tulajdonviszonyok között is. Gazdasági reformunkban, a tulajdonviszonyok pluralizmusában kiemelt jelentőségű a szövetkezeti tulajdonforma, ami a földműves-szövetkezetek esetében a megmaradás és a fejlődés záloga, ami a kül- és belföldi piacon való jelenlétét és megélhetést szavatolja. Nem csoda hát, hogy erről a vagyonról nem szívesen mond le senki, még akkor sem, ha jogtalanul bitorolja. OSZTOZKODÁS A jogtalanul bitorlók már nem sokáig élvezhetik előnyös helyzetüket - csak addig, amíg életbe nem lép a szövetkezeti vagyon visszaszármaztatásáról szóló törvény. Van azonban a bitorlásnak egy ennél veszélyesebb módja is, ami egyelőre nem számít jogtalanságnak, habár köztudomásúan egyenlő a törvény kijátszásával: a társastermelési alapszervezetek szövetkezetté történő alakulása. A kooperációk (tisztelet a kivételnek) olyanformán szervezték meg a saját átalakulásukat, hogy végül is minden maradjon a régiben, a parasztnak lehetőleg ezentúl se legyen beleszólása semmibe, a dolgozók maradjanak meg eredeti munkahelyükön, az igazgatók maradjanak igazgatók, még akkor is, ha alkalmatlanok, képzetlenek ennek a munkakörnek a betöltésére. A legnagyobb veszélyt az rejti magában, hogy a magukat szövetkezetnek kikiáltó, paraszt nélküli kooperációk is teljes joggal pályáznak a szövetkezeti vagyonra. Egyelőre. De vajon mi történik abban az esetben, ha egy faluban két szövetkezet alakul? Mondjuk ha a parasztok úgy értékelik, hogy az nem az ő szövetkezetük, amit a kooperáció csinált, és elhatározzák, hogy megalapítják a saját szövetkezetüket. A logika (és a törvény) szerint őket sem lehet kisemmizni a szövetkezeti vagyonból, csakhogy még egyáltalán nem tisztázódott, miféle kritériumok alapján történik majd az osztozkodás. Jól értesült körök, bírók, ügyvédek szerint a válóperek legocsmányabb része az osztozkodás. Félő, hogy ha a törvény nem rendezi megfelelően a szövetkezeti vagyon visszaszármaztatásának, illetve felosztásának módját, még jobban elmérgesedhet a viszony a parasztok és a volt társastermelési alapszervezetek között. MISKOLCI Magdolna 1990. június 2. XLIV. évfolyam 22. szám