Magyar Szó, 1990. június (47. évfolyam, 148-162. szám)

1990-06-02 / 149. szám

FÖLD NÉPE 16 Most már kétfajta szőlőm is van, amelyeket nem kell permetezni. Az egyik franciaországi, sajnos nem tudom a nevét, az újabb pedig a Zalagyöngye, amit tavaly kaptam Pistától. Ilyen szőlőre vágytam mindig, és most még­sem vagyok teljesen elégedett, mert újabb faj­tát szeretnék. Ilyenek vagyunk, mindig töb­bet, jobbat akarunk, sohasem vagyunk elége­dettek. Sajnos sok baj is származik ebből az emberi elégedetlenségből. E­z így igaz. Most nem akarok példákat említeni. Viszont való­színűleg az is igaz, hogy a fejlődésnek, hala­dásnak az örök emberi elégedetlenség az ösz­tönzője. A gyalogos lóról álmodik, a lovas autóról, az autós repülőgépről... Én is hason­lóan most, a Zalagyöngye után Pölöskei Mus­kotályt akarok szerezni. Állítólag ez jobb ízű, mint a Zalagyöngye, és még annál is ellenál­­lóbb fajta. Rokonunk, Márta, aki Kecskemét­re ment férjhez, ígérte, hogy szerez és hoz né­hány gyökeres vesszőt. Úgy hallottam, hogy éppen Kecskeméten állították elő ezt a fajtát. Felírtam Mártinak a szőlő nevét, de magya­ráztam is neki, hogyha elveszítené az írást, könnyen eszébe juthat a név, tekintettel arra, hogy ő is az édeskés muskotály bort szereti. Pölöske meg arról juthat eszébe, hogy ott született Deák Ferenc, a haza bölcse, azaz a kiegyezés nagy mestere, hiszen két olyan „faj­tát” békéltetett ki, mint az osztrák meg a ma­gyar. Pedig micsoda ellentét volt közöttük?! Legalább akkora, mint mondjuk a maksimiri szurkolók között. Reméljük, hogy Ante Markovicnak is sike­rül a kiegyeztetés, akárcsak Deák Ferencnek. Mindenesetre nem monarchiában. És akkora „hálás utókor” majd esetleg szőlőfajtát nevez el Markovic születési helyéről, vagy egyene­sen a nevéről valamilyen gyümölcsfajtát vagy hibridet. , Ilyen gondolatok keveredtek bennem bor­sószedés közben azzal a szilárd elhatározással, hogy bizony jövőre, azaz az idén is vetek bor­sót tél alá, mert ennek csak a fele fagyott ki, a tavaszi vetésűnek viszont a kétharmadát meg­dézsmálták a galambok. Ekkor köszöntött rám a szomszédasszony meg Jenő barátunk. Egyszerre, mintha csak összebeszéltek volna. Még a beszélgetés­ témáját is hozták. - Jó napot Jenő - kezdte a szomszédasz­­szony. - Jó hogy látom. Maga okos ember, és szeretném megkérdezni, hogy mi a vélemé­nye, magyar iskolába írassam a gyereket vagy szerbbe. Azért is kérdezem, mert mi szeret­nénk, ha a gyerek továbbtanulna, és gondol­juk, hogy könnyebb lenne az egyetem, ha ak­korra már jól tudna szerbül. Jenő barátunk nem kérette magát, elmond­ta a véleményét, olyan módon, hogy magam is csak hallgattam.­­ Szerintem mindegy, hogy milyen iskolá­ban tanul a gyerek, ha nagyon tehetséges. A zseninek semmi sem akadály. De ha nem zse­ni a gyerek, akkor mindegy, hogy szerb, ma­gyar, szlovák vagy akár francia iskolába jár-e. Az irányadó az lehet, hogy mi a gyermek anyanyelve. Nekem tudniillik az a vélemé­nyem, mint Masaryknak, Csehoszlovákia első elnökének. Aki nem tud egy nyelvet meg egy mesterséget tökéletesen, az az ember egész életében kisebbrendűségi érzéstől szenved. No mármost, tökéletesen elsősorban azt a szakmát sajátítja el a tanuló, amelyikhez ked­ve van. És azt a nyelvet tanulja meg tökélete­sen, amelyiket az anyatejjel szív magába.­­ Aki egy nyelvet sem tanul meg tökélete­sen, az más nyelvet sem képes megtanulni. Idegen nyelvet csak olyan szinten lehet elsajá­títani, amilyen szinten az anyanyelvünket­­ve­szélyük. Ez csak világos. A mesterségnél is hasonló a helyzet. Egy szakmát tökéletesen kell tudni, és akkor, szükség esetén, még egy másik szakmát is megtanulhat tökéletesen. Egy jó bádogosból később lehet jó asztalos is, de aki egyszerre ta­nul bádogosnak is meg asztalosnak is, abból legfeljebb bádogos-asztalos lesz. Se jó bádo­gos, se jó asztalos.­­ Ami pedig a továbbtanulást illeti, azzal kapcsolatban egy kimutatást ismertetnék. A nyugati országokban az egyetemistáknak egy­­harmada nem odahaza, hanem külföldi egye­temen tanul, tehát anyanyelvű gimnázium után idegen nyelven hallgatja az egyetemi elő­adásokat. No, de nem szeretném, ha valaki félreérte­ne, mindenképpen meg kell tanulnia a gyer­meknek itt, Vajdaságban szerbhorvátul is, és erőltetni kell még egy világnyelvet is. (Hogy könnyebb legyen neki az egyetem, ha mond­juk Párizsba kerül. Mert ugyebár ott is van egyetem, nem csak Pesten és nem csak Belg­­rádban.)­­ Tulajdonképpen olyan ez, mint a locsolás. Az okos kertész először alaposan meglocsolja mondjuk a salátát, másnap a burgonyát és a harmadik nap a paradicsomot. A kapkodó kertészkedő viszont mindennap megszenteli az egész kertet egy kicsit, amennyire futja az idejéből, és aztán csodálkozik, hogy noha mindennap locsolt, mint a szomszédja, még­sem olyan jó a termése. - Na, most már megyek - hagyta abba hir­telen Jenő a mondókáját, és otthagyott ben­nünket olyan gyorsan, mint ahogy jött. Már ismerjük, ilyen a szokása. Tulajdonképpen ér­telmesen beszélt, csak azt nem értettük, hogy félig szlovák létére, honnan kotorta elő a cseh Masarykot. De ha belegondolok, ebben is ne­ki volt igaza: mindegy, hogy valaki milyen nemzetiségű, fontosabb, hogy okosat mond-e vagy butaságot. Szívélyes üdvözlettel: A sor végén Magyar Szó 1990. június 2. Gyomnövények, vadnö­vények A gyomnövény elnevezés tulajdonképpen igazságtalan, mert az így titulált növények csak a mi szempontunkból keltek és fejlőd­nek alkalmatlan, rossz helyen. Az elgyomosodott területet meg kell tisz­títani! A gyökérdarabok kiszedéséhez ásó­villát használjunk, mert a kapa vagy a ha­gyományos ásó a gyomok gyökerét feldara­bolja, s maradványaiból a gyomok újra el­szaporodnak. A gyomokat még virágzásuk előtt távolítsuk el! Ha egy ideig következe­tesen kiszedjük őket, egy idő múlva már csak a szél által vetett gyomnövényekkel kell megküzdenünk. Ne használjunk herbi­­cideket, mert évekig érezhető a hatásuk. E­gy múltkori kommentárunkban pár­huzamot vontunk a kooperáció-pa­raszt viszony és a kátyúba futott házas­ság között. A szövetkezetben új lehető­ségeket látó parasztok és a gyökeres változások helyett cégtáblacserére áhíto­zó társastermelési alapszervezetek kö­zötti véget nem érő, erőegyensúly nélküli tárgyalások valóban valami olyasmire hasonlítottak, mintha a volt házastárs diktálná volt házastársa új kapcsolatte­remtési feltételeit. A gondolatmenetet folytatva most egy olyan problémakört kell felvetni, amely a bontópereknek is az egyik legérzéke­nyebb témájuk: mi legyen a közösen szerzett vagyon sorsa. Ahhoz ugyanis egy pillanatig sem fér kétség, hogy a szövetkezeti vagyon nem lehet egyetlen kooperáció kizárólagos tulajdona sem. A kezdeti bizonytalanság és a későbbi mel­lébeszélések után a szövetkezeti törvény egyértelműen körülhatárolta a szövetke­zeti tulajdon fogalmát - és ezzel egyszer s mindenkorra kiütötte a nyeregből a gáncsoskodókat. A mellébeszélés sajnos tovább folyta­tódott. A cél szentesíti az eszközt elve alapján egyesek olyan mendemondákat kezdtek terjeszteni, hogy a paraszt rá akarja tenni a kezét a társadalom tulajdo­nára, szét akarja osztani mindazt, amiért a kooperációk véres verítékkel megdol­goztak. Ezek a dajkamesék ugyan meg­lehetősen átlátszóak voltak, de olykor mégis az uszítás hatékony fegyverévé váltak. Nem vagyok túl jártas a jogügyletek­ben, de tudtommal a bontópereknél is különbséget tesznek a házastársak saját és közös vagyona között. Mint ahogyan különbség van a tulajdonviszonyok kö­zött is. Gazdasági reformunkban, a tulaj­donviszonyok pluralizmusában kiemelt jelentőségű a szövetkezeti tulajdonfor­ma, ami a földműves-szövetkezetek ese­tében a megmaradás és a fejlődés zálo­ga, ami a kül- és belföldi piacon való je­lenlétét és megélhetést szavatolja. Nem csoda hát, hogy erről a vagyonról nem szívesen mond le senki, még akkor sem, ha jogtalanul bitorolja. OSZTOZKODÁS A jogtalanul bitorlók már nem sokáig élvezhetik előnyös helyzetüket - csak addig, amíg életbe nem lép a szövetke­zeti vagyon visszaszármaztatásáról szó­ló törvény. Van azonban a bitorlásnak egy ennél veszélyesebb módja is, ami egyelőre nem számít jogtalanságnak, habár köztudomásúan egyenlő a törvény kijátszásával: a társastermelési alap­szervezetek szövetkezetté történő alaku­lása. A kooperációk (tisztelet a kivételnek) olyanformán szervezték meg a saját át­alakulásukat, hogy végül is minden ma­radjon a régiben, a parasztnak lehetőleg ezentúl se legyen beleszólása semmibe, a dolgozók maradjanak meg eredeti munkahelyükön, az igazgatók maradja­nak igazgatók, még akkor is, ha alkal­matlanok, képzetlenek ennek a munka­körnek a betöltésére. A legnagyobb ve­szélyt az rejti magában, hogy a magukat szövetkezetnek kikiáltó, paraszt nélküli kooperációk is teljes joggal pályáznak a szövetkezeti vagyonra. Egyelőre. De vajon mi történik abban az eset­ben, ha egy faluban két szövetkezet ala­kul? Mondjuk ha a parasztok úgy értéke­lik, hogy az nem az ő szövetkezetük, amit a kooperáció csinált, és elhatározzák, hogy megalapítják a saját szövetkezetü­ket. A logika (és a törvény) szerint őket sem lehet kisemmizni a szövetkezeti va­gyonból, csakhogy még egyáltalán nem tisztázódott, miféle kritériumok alapján történik majd az osztozkodás. Jól értesült körök, bírók, ügyvédek szerint a válóperek legocsmányabb ré­sze az osztozkodás. Félő, hogy ha a tör­vény nem rendezi megfelelően a szövet­kezeti vagyon visszaszármaztatásának, illetve felosztásának módját, még jobban elmérgesedhet a viszony a parasztok és a volt társastermelési alapszervezetek között. MISKOLCI Magdolna 1990. június 2. XLIV. évfolyam 22. szám

Next