Magyar Szó, 1991. április (48. évfolyam, 104-118. szám)

1991-04-21 / 109. szám

1991. április 21., vasárnap Vajdaság társadalmi tényező MILENKO BELJANSKI, ZOM­­BOR. - Annak alapján, ahogy a zom­­bori polgárok Szerbia bejelentett regi­­onalizálására, vagyis Vajdaságban 3, Kosovóban 2, az úgynevezett szűkebb Szerbiában pedig 19 körzet megalakí­tására reagáltak, úgy gondolom, hogy nemcsak hogy nem értenek egyet a regionalizációval, hanem „tiltakoznak" is. Azt hiszem, elegük van abból, hogy lebecsülik hazájukat, amely TÁRSA­DALMI TÉNYEZŐ, és nem pedig csak egy adminisztratív­ területi egy­ség, amelynek sorsáról bárki dönthet, senkit sem kérdezve, de azért a vajda­sági polgárok megfontolt alattomos megkerülése sérti a regionalizálásban érintetteket. A közigazgatási rendszer átszerve­zésével kapcsolatos eljárás a végsőkig rossz szándékú, semmi jót, okosat nem hoz, és a rendszer ilyen kierősza­kolása gyanakvóvá teszi a vajdasági közvéleményt. Erre Szerbiának, a szerbeknek és Szerbia többi népének nincs szüksége. A konstruktív, jó szán­dékú és tisztességes politika nem ilyen. Fogalmam sincs, ki a kezdemé­nyezője ennek az új adminisztratív új­rafelosztásnak, de azt tanácsolom ne­ki, hogy előbb kérje ki Szerbia, Vajda­ság és Kosovo véleményét is. A háború óta napjainkig az a régi és ahogy látom, az új hatalom is meg­szállottja az állami közigazgatási rend­szer szervezettségi formái egyesítésé­nek, szétválasztásának, szervezésének, átszervezésének, újraszervezésének. És sosem végeztek alapos munkát. Most, amikor a községek állandósul­tak, és vezető testületként érvényesül­nek, VALAKI az egyesítésüket akarja azzal a kifogással, de tulajdonképpen tudatos megtévesztéssel, hogy így „jobb lesz". Nem lesz jobb, mert a ko­rábbi reorganizálások sem hoztak jó megoldásokat a közigazgatás jó mű­ködéséhez. VAJDASÁG TÁRSADALMI TÉ­NYEZŐ, és ezt nem szabad szem elől téveszteni a jugoszláv és a köztársasá­gi adminisztratív-területi vonatkozású tárgyalások során. Vajdaság mint TÁRSADALMI TÉNYEZŐ fennma­radt 1944-től az 1945. évi győzelemig. Vajdaság a háborúból a falusi, a járá­si, a kerületi és a tartományi szintű szervezettségen alapuló saját hatalmá­val került ki. Ezt a hatalmat maga a nép teremtette meg, nem ajándékba kapta, és ki az, aki 46 évvel a háború után ezt vitatja, hogy ezzel lebecsülje Vajdaságot és polgárait. Vajdaság nemcsak a második világháború törté­néseinek és a jugoszláv nemzetek há­ború utáni erőfeszítéseinek terméke, hanem MINT TÁRSADALMI TÉ­NYEZŐ tükrözi Szerémség, Bánát és Bácska kétmillió lakosának törekvése­it. Ha az országban valahol is történt ilyen gazdasági és társadalmi fejlődés, akkor az Vajdaságban is történt. Vajdaságban, MINT TÁRSADAL­MI TÉNYEZŐBEN, két dolgot kell kiemelni. Először is az egyik... !•• " -féle népet, akik egy új szellemi, gaz­dasági, nemzeti és kulturális felépít­ménnyel túlhaladták sajátságaikat és különbözőségeiket és ez a szerbeket, a horvátokat, a magyarokat, a szlováko­kat, a románokat, a zsidókat, a ruté­nokat, az ukránokat, a macedónokat, a Crna Gora-iakat, a muzulmánokat, az albánokat, a cigányokat és a magu­kat jugoszlávoknak valló vajdaságia­kat a munkával és a vér keveredésével a barázdától a modern vállalatok, is­kolák építéséig arra késztette, hogy a vajdasági nép megteremtse a SZEL­LEM egy új állapotát, amit csak akkor érezhetünk, ha együtt élünk és alko­tunk a vajdaságiakkal. A soknemzeti­ségű Vajdaságban korábban sehol sem volt szociális alapja bármilyen szélsőséges politikai vagy soviniszta vi­selkedésnek (ami nem jelenti azt, hogy a vajdaságiak a legszebbek, a leg­okosabbak és a legjobbak). A különbö­ző eredetű, földrajzilag keveredett különböző nemzeteknek sikerült ki­küszöbölniük a háború, a rombolás és a leszámolás következményeit. Szépen éltek, békében alkottak a nép megelé­gedésére. Ezeket a népeket senkinek sem szabad szétválasztania azzal a ki­fogással, hogy a regionalizáció fonto­sabb a munkánál és az együttélésnél. Ha Vajdaság népei évtizedeken és év­századokon át együtt éltek, miért van szükség egy meggondolatlan admi­nisztratív sietségre azzal a céllal, hogy a kerületekkel eredményesebbek lesz­nek. Lehet, hogy lesznek is, de vétek megbontani a társadalmi tényezőket, amilyenek Szerbiában vannak. Vajdaságnak mint TÁRSADALMI TÉNYEZŐNEK másik összetevője a gazdasági lehetőségei, mindenekelőtt a ma annyira vitatott mezőgazdaság, hogy ne soroljam az egyéb szektoro­kat. Ha a vajdasági földműveseknek és a mezőgazdasági kombinátok fog­lalkoztatottjainak sikerült kis agronó­­musoknak lenniük, a barázdákon hasznosítani a tudomány és a techni­ka vívmányait, az új kerületek meg­­alakítói közül senki sem kérdezi meg, hova jut a társadalom alapjainak fel­­darabolásával. Végül nem valódi gondoskodás ez népeink történelmi értékei felett, ha már valaki ilyen alattomosan támadja Vajdaságnak az általános szerb és minden más kultúrához való hozzájá­rulását. Kinek van bátorsága ahhoz, hogy adminisztratív majorizációval alábecsülje Zombort, Újvidéket, Sza­badkát, Kikindát, Becskereket, Pan­­csovát, Versecet, Szerémséget, hogy ne soroljam a többi helységet, ame­lyek nemzeteinknek számos kiemelke­dő személyt adtak. Most egyszerűen mindent alábecsülnek, ami történel­,­mileg értékes, tisztességes, függetle­nül attól, hogy sok helységnek 150- 300 éves történelme van. Meggyőző­désem, hogy a történelmi múlt ilyen alábecsülése felháborítja Vajdaság polgárait. Ha valakinek tényleg érdeke az egységes Szerbia, akkor az egységet nem mások letaposásával kell megte­remteni. Vajdaság maradhat bármi­lyen állami jellemzők nélkül, de a vaj­daságiaknak át kell engedni, hogy maguk gondoskodjanak önmagukról. Vajdaság nem volt és nem is kell, hogy köztársaság legyen, de a politi­kusoknak, akik fejetlenül a rúd elé szaladnak, tudniuk kellene, hogy Vaj­daság senkinek sem tulajdona. Szégyenletes, hogy az állami ügyekről gondoskodó okosoknak mennyire nincs eszük. Ezért ne cso­dálkozzunk, hogy Vajdaság népei is felvetik nemzeti identitásuk és jogaik kérdését. Vajdaság autonómiája nem jelenti az egységes Szerbia alapjainak aláásását, de a vajdaságiaknak a prob­lémák megoldásához való hozzájáru­lása sokat segíthet. Legalább annyira, hogy Szerbiának ne kelljen gondot vi­selnie Vajdaságról, ahol a nemzetek soha nem zárkóztak el sem Szerbia, sem a szerb nép elől. Éppen ezért, mert a vajdaságiak ilyen tisztessége­sen és őszintén viszonyultak a SZERBSÉGHEZ, nem érdemelték meg, hogy bárki szétdarabolja hazáju­kat. Ez semmivel sem indokolható. • • Ö­nkényuralom M­artonoson TORMA ILONA, MARTONOS. -Sajnos ebben a faluban ez a szó még mindig aktuális! Ugyanis itt még akad olyan ember, aki magát kiskirálynak vagy legalábbis korlátlan hatalmú úr­nak képzeli, aki maga szabja meg a törvényeket, és elvárja, hogy ezt min­denki elismerje, dicsőítse és megaláz­kodva tűrje. Ez a pár mondat, amit eddig leírtam, bizonyára mindenki­nek kissé hihetetlenül cseng, ezért magyarázatul szeretném leírni az én esetemet, ami már évek óta bosszant és foglalkoztat. A martonosi helyi közösség dolgo­zói egy egészen új módszet vezettek be a vízfogyasztás mérésében, és az el­használt vízmennyiség megfizettetésé­ben. Gondolom, más településeken a vízórával állapítják meg a fogyasztás mennyiségét, és ennek alapján fizet­nek az állampolgárok. De itt valahogy egész más módon történik. A vízórá­kat már évek óta nem olvassák, állító­lag a kifizetést annak alapján számol­ják ki, hogy hány tagú egy család, minden családtagra egy bizonyos nagyságú összeg (jár) jut, amit köteles fizetni. De ez se olyan egyszerű dolog, a bizonyára iskolázott fiatalember, aki ezt a feladatot végzi, úgy látszik, a ma­tematikában elég gyenge lehet, mert nála egy nyolctagú család kevesebbet fizet egy háromtagúnál. Azt is meg kell említenem, hogy Martonos falu, és egyes családok hatalmas kerttel és jószágállománnyal rendelkeznek, így természetes, hogy sokkal több vizet el­használnak, mint akik csak ivás, főzés és fürdés végett nyitják meg a vízcsa­pot. Ezek a családok ezzel a módszer­rel bizonyára elégedettek, hiszen azok az emberek fizetik az ő részüket is, akik kevesebbet használnak, mint amennyit fizetnek. Személy szerint engem ez a probléma már régóta fog­lalkoztat, kíváncsi voltam, hogy is megy ez az elszámolás tulajdonkép­pen. Felkerestem azt a fiatalembert, aki ezzel foglalkozik, és megkérdez­tem tőle, hogy lehet az, hogy az én háromtagú családom többet fizet, mint egy nyolctagú, és miért nem a vízóra leolvasása alapján végzik az el­számolásokat. Különös választ kaptam: a vízóra leolvasására nincs elég ember, így ha óhajtom, hogy aszerint számolják el, olvassam le én, és vigyem be hozzá rendszeresen, akkor majd úgy is fize­tem. Az pedig, hogy egy háromtagú család többet fizet egy­ nyolctagúnál, az nem történhet meg, ez egyszerűen nem igaz. Én még ezek után is kultu­ráltan próbáltam vele beszélgetni, és mondtam neki, hogy ez bizony lehet­séges, mert a saját szememmel láttam, hogy mennyit fizetnek egyesek, a víz­órát meg, ha én olvasom le, akkor azt ő nem tudja ellenőrizni, és olyan szá­mokat írok, amilyeneket akarok. A vá­lasza ismét meglepő volt, szétszaggat­ta az idei vízszámlámat, és azt mond­ta, hogy akkor ne is fizessem ki egyál­talán, majd faképnél hagyott. Nehogy valaki félreértsen, én nem azért rekla­máltam, hogy ne kelljen fizetnem, egyszerűen csak azt szerettem volna elérni, hogy igazságosan számoljanak el, vagyis hogy mindenki fizesse az ál­­tala elhasznált vízmennyiséget. Az eset után - pár nappal - kaptam egy figyelmeztető papírt meg egy új számlát, ugyanazzal az összeggel, hogy ha három napon belül nem fize­tem ki azt a bizonyos összeget, háztar­tásunkat lekapcsolják a vízvezetékről. A kiküldött figyelmeztető cédulán egyetlen pecsét sem volt, de még alá­írás sem, így lett a postaládánkba dob­va. Kérdezem én, ki bizonyítja ennek a papírnak a hitelességét? Kinek van jogában a másik embernek határidő­ket szabni önkényesen? Mert, ha hi­vatalos figyelmeztető lett volna, azon pecsét és aláírás van! Olyan papírt, amilyet én kaptam, bárki írhat, és én nem vagyok köteles figyelembe venni! Mindenesetre a számlát mégis befizet­tem, azt az összeget, amit csak úgy hasból szabtak rám. Többet nem me­gyek be reklamálni, igyekszem majd annyi vizet használni, hogy elégedett legyek, ha a számlát megkapom, hi­szen itt a tavasz, lehet locsolni, a víz­órákat úgyse olvassák. De kérdezem én, hova jutunk, ha mindenki így fog­ja pocsékolni a drága ivóvizet, mások hanyagságát kihasználva? Rekviem a kanizsai Vigadóért TÖRTELI PIROSKA, KANIZSA, ZMAJ J. J. ÁLTALÁNOS ISKOLA. Elszomorító, hogy a kanizsai parkban, nem messze a gyógyfürdőtől, évek óta tombol az enyészet. A lepusztult, tönkrement Vigadó lehangoló rom­halmazát jótékonyan eltakarják a park fái. Akárhányszor közelebbről meg­szemlélem a hajdani híres Vigadó maradványait, mindig elképedek a lát­ványtól. A tetőszerkezetet leszedték, az épületet és környékét kiürítették, úgyhogy romokat hagytak hátra. Ha elölről közelítünk az épület felé, a ki­vert ablakok sora tűnik fel. Ennek az épületnek már egyetlen ép ablaka, ajtaja sincs. A termek padlózata elrohadt, a falak mocskosak, a szobákat vastag por, szemét és üvegtörmelék fedi. A korábbi kerítés jó részét is le­szedték, így az jár-kel ebben a romos épületben, akinek kedve támad hoz­zá. Egyedül a padláson vendégeskednek a baglyok ma is előszeretettel. Az elmúlt évtizedekben ígéretesebbnél ígéretesebb tervek születtek a városrendezés terén, de a Vigadó mindig mostohagyermeke maradt az épületek sorsát kézben tartóknak. Szomorú lenne, nagyon szomorú, ha ez a műemlék teljesen eltűnne a kanizsai ligetből, és ha a jövő nemzedékei csak a Dobó-festményekről vagy régi tájképekről sejtenék a létezését. Mindezért, ha még nem késő, azoknak kellene átadni ezt az épületet, akik hajlandók lennének eredeti formájában helyreállítani a vendéglőépítészetnek ezt a jellegzetes alkotását. Mindehhez a szükséges dokumentumok (talán) még fellelhetők! Magyar Szó KÖZÖS ÍRÓASZTALUNK 17 Az SZSZP, a VMDK, az MHJSZ és a magyarság viszonya ÚJVIDÉKI NYUGDÍJAS (CÍM A SZERKESZTŐSÉGBEN). - Előre­bocsátom, hogy sohasem voltam és most sem vagyok egy pártnak sem a tagja. A politika sem érdekelt különösképpen. Mégis szeretnék hozzászólni a most folyó vitákhoz, a sajtóban megjelent egyik-másik íráshoz. Az egyik legfrissebb Maróti Miklósnak a Dnevnikben megjelent írása. Maróti nép­társ nem ismeri el, hogy a VMDK a magyarok nevében lépjen fel, mert nem képviseli az összmagyarságot. Teljesen egyetértek vele, hiszen van va­lamennyi magyar az SZSZP-ben is és lesz majd talán a Magyarok Hazáju­kért -Jugoszláviáért és Szerbiáért nevű szervezetben is, így a VMDK csak mintegy 80 százaléka képviseli a magyarságot, az MHJSZ pedig majd eset­leg néhány ezred ezreléket. Elismerem, hogy ebben a rendszerben az utóbbi párt tagjai többre viszik, akárcsak valaha a KSZ-tagok, mint a VMDK tagjai. Azt állítja Maróti és Josip Molnár is, hogy a VMDK naciona­lista, sőt soviniszta szervezet. Ez enyhén szólva nagyon felelőtlen kijelentés. Kérem a fenti néptársakat, hogy a legrövidebb időn belül bizonyítsák az előbbi állításukat. Feltétlenül példákkal alátámasztva! Ki, mikor melyik nemzet ellen uszított, mely nemzetet támadta? Nem a békés együttélést és egyenjogúságot hirdeti és ehhez tartja is magát? Vagy az egyenjogúság már elavult fogalom? Azt mondja Molnár néptárs, hogy nem fognak együttműködni a VMDK-val. Pedig minden valamirevaló párt és szervezet igyekszik jó viszonyt kiépíteni minden más szervezettel. Itt a cél, úgy lát­szik, megosztani a magyarokat, civakodjanak egymás között az „oszd meg, és uralkodj" elv alapján. Az SZSZP és tagjai sem működnek együtt más pártokkal, köztársaságokkal, az eredményt látjuk. Most valamit a magyarok veszélyeztetettségéről, és hogy miért van szükség a VMDK-ra. Hol veszítette el az SZSZP a magyarság nagy részét? Csak néhány dolgot említek meg. Emlékezzünk az iskolatörvénnyel kap­csolatos vitára. Tele volt vele a sajtó. A törvény azt irányozta elő, hogy nemzetiségi tagozatot legalább 36 tanulóval lehet nyitni, továbbá néhány tantárgyat szerb nyelven kell tanulni, középiskola csak államnyelven létez­zen. Mennyi energiát kellett összpontosítani a különböző szervezeteknek, kiemelkedő egyéniségeknek, hogy ezt módosítsák. A gyanú azonban meg­maradt, hogy nem valósítják-e előbb-utóbb mégis meg a tervüket. Nem ki­sebb vita folyt a nyelvtörvénnyel kapcsolatban. Egy időben meg voltunk győződve arról, hogy anyanyelvünket csak otthon használhatjuk. Még mindig várom, hogy mikor fogják levenni a többnyelvű táblákat, és mikor tiltják be a helység évszázados neveinek használatát, mikor fosztják meg egyes magyarokat nevüktől (Üveges, Szőlősi...). Továbbá a nagy egyenjo­gúságban bebizonyosodott, hogy nem egyenlőek a szerb ártatlan áldozatok a magyar ártatlan áldozatokkal. Hogy miért nem egyenlő a táborban éhenhalt magyar csecsemő, kisded, anya, aggastyán, a megnyúzott pap, ki­végzett diák a szerb áldozatokkal, ezt mi nem tudjuk megérteni. Esetleg úgy, hogy nem beszélhetünk egyenjogúságról, ha még­ a halottaink sem egyenlőek. Vagy kétségtelen, hogy vannak elsőrendű és másodrendű né­pek. Más, de ide tartozik. Nemrégen a kalasnyikovok miatt hisztérikus kampány indult a VMDK és a magyarok ellen. Pedig nekünk, vajdasági magyaroknak ehhez abszolút semmi közünk. Ki felel az ocsmány rágalma­kért? Senki! De elég volt felszítani a magyarellenes hangulatot, gyűlöletet. A magyarok ellen rendszeresen uszít a Politika, Dnevnik és más lapok né­hány „jótevőnk" közreműködésével, hogy csak néhányat említsek: Josip Molnár, Vlaovics, Fekete E., M. Kertes, N. Šipovac, R. Božović és most Maróti is. A magyarellenes hangulatot sikerült felfokozni a nép egyes réte­gei között, és megjelentek a feliratok: „Ubicemo madare", megtörtént a robbantás a templomban, rászólnak a magyarokra, ha magyarul beszélnek (ismert esetek az újvidéki gyerekekkel, az autóbuszban, a postás stb.). Sze­rintem az igazi nacionalisták és soviniszták azok az újságírók, szerkesztők, politikusok, akik nyilatkozatokkal, írásaikkal hozzájárultak az ilyen helyzet kialakulásához. Még néhány apróság, ami a magyarságot az SZSZP ellen hangolta: R. Božović önkényeskedése Szabadkán, a magyar újságokkal, a tévével szemben stb. Továbbá az eset az újvidéki rádióval, a tévében kilá­tásba helyezett „ésszerűsítések"... Továbbá, a nemzetiségi nyelveken való tájékoztatást a Szerb Képviselőház elvetette. Ilyen sorsra jut majd minden ajánlat, ami a nemzetiségi képviselőktől indul. Figyeljük meg a képviselők felszólalását a Képviselőházban. Mit hallunk? Állandóan csak „Szerbia, szerb nép, szerb nép, szerb nép..." Említi-e valaki a kisebbséget, a mintegy 40 százalék kisebbséget? (Legfeljebb negatív értelemben.) Lehet-e nekik is valami érdekük, kívánságuk? Ki törődik velük? A VMDK. Azonban sajná­lom a magyar képviselőket, mert úgy látom, semmit sem érhetnek el, min­dig le fogják szavazni őket. De legalább felvetik a problémákat. Emlegetik a reciprocitás elvét. Mit jelentene az? Hogy a vajdasági magyaroknak any­­nyi iskolájuk, színházuk, lapjuk stb. lehet, mint Magyarországon a szét­szórva élő 5000 szerbnek? És annyi a képviselőjük? Rombolva építenek FAZEKAS JÁNOS, SZENTTA­MÁS.­­ Nemegyszer értesült már az olvasóközönség a tudósítók által ar­ról, hogy Szenttamáson folyamat­ban van a városi gázvezeték lefekte­tése. Nagy lépés lesz ez a város éle­tében, mert a fűtés korszerűsítését igyekszik megoldani a lakosság. Hisszük, hogyha kiépül a gázveze­ték, nagyon sok lakóházban megol­dódik a fűtés, ha... A ha szót azért tesszük oda, mert nálunk sok minden készül és épül előzetes és alapos felmérés és számí­tás nélkül. Kezdetben városunk ve­zetősége úgy látta, hogy a város ha­tárában levő gázlelőhely alapot ad­hat a gázvezeték kiépítésének. A használat és a gyakorlat azt bizo­nyítja, hogy a szenttamási határban levő gáz gyenge minőségű! Erre a gázra építeni nemigen lehet. Ha a kutatások feltárnak egy gazdagabb lelőhelyet, jobb minőségű gázzal, akkor a gázvezeték kiépítése sze­rencsés és kifizetődő lesz, de így? Ilyen nagy befektetést, ilyen nagy felfordulást elvégezni egy városban annak alapján, hogy majd a város használni fogja a Szovjetunióból importált gázt, nézetem szerint alaptalan számítás. Ne bocsátkoz­zunk jóslatokba, de azok a javak, amelyeket keletről várunk, nem biztos javak! Visszatérve a gázvezeték építésé­re és a címhez: a helyi közösség ve­zetősége olyan lendülettel esett a munkálatoknak, hogy az egész vá­ros ma egy elhagyónt frontra hason­lít. A város utcái felásva. Az utak le­szűkítve. A járdák és az átjárók szét­roncsolva. A város vízellátása telje­sen megzavarva. Megtörténik, hogy a város vagy annak bizonyos kerü­letei naponta többször órákon át víz nélkül vannak, mert az árkokat ásó, számunkra ismeretlen és érthetet­len nyelven beszélő munk­ások nem kímélnek semmit. Törnek, zúznak és ássák az árkokat. Ha útjukba akad egy vízvezetékcső vagy tele­fonvezeték, sőt még villanyvezeték is, minden teketória nélkül elvág­ják. A polgároknak az az érzésük, hogy ezeknek a munkásoknak a munkája a véletlenre van bízva, és a város, vagyis a helyi közösség veze­tősége egyáltalán nem törődik az­zal, hogy micsoda óriási károk ke­letkeznek.

Next