Magyar Szó, 1991. május (48. évfolyam, 120-147. szám)
1991-05-26 / 142. szám
20 BERTHA BULCSU: írók, színészek, börtönök Kárpáti Kamil (2 év 10 hónap internálás + ítélet: 10 év) írók, színészek. A szellem emberei. Letartóztatják és börtönbe vetik őket, akár a közönséges bűnözőket. Az elmúlt évtizedekben nem ment ritkaságszámba az ilyesmi Magyarországon sem. Bertha Bulcsu jeles író tizenkét kiemelkedő börtönviselt értelmiségit szólaltat meg abban az interjúkötetben, amely az Új Idők kiadásában jelent meg. Ebből a kötetből közlünk részleteket. (55) • Amikor kiengedtek Márianosztráról, adtak valamilyen elbocsátó, hivatalos papírt? Kárpáti: - Az égvilágon semmit. Novemberben megjelentek a falragaszok, hogy minden börtöntöltelék a lakóhelyéhez legközelebbi börtönben jelentkezzen. Azt mondtam, nincs az az isten, hogy én önként visszamenjek a börtönbe. Nem mentem vissza. Erzsébeten egy kerti fészerben húztam meg magamat decemberben és januárban, mert féltem, hogy elkapnak. Februárban vagy márciusban, amikor megenyhült az idő, belopóztam a városba, fel az ügyészség épületébe. Föliszkoltam a lépcsőn. Nem tudtam, hova kellene mennem, vándoroltam emeletről emeletre. Egyszer csak szembetaláltam magam azzal az ügyésszel, aki Márianosztrán beszélt velem, de ő nem ismert meg. Mégis bevitt a szobájába, és ott lediktálta a kegyelmi kérvényt. Ezt eljuttatta az Elnöki Tanács elnökéhez. 1957 novemberében megkaptam a kegyelmet. Addig nem volt személyazonossági igazolványom, és állandóan jelentkeznem kellett a rendőrségen. Mint ilyen, már az Egressy Klubban dolgoztam, talán emlékszel, ott találkoztunk veled és Szakonyi Karcsival is. - Félelem, gyanakvás maradt benned? Meddig érezted magadon a figyelő szemeket? Kárpáti: - A megtorlás éveiben végig. Az első időben sokszor kirángattak a lakásomból, elvittek a belügyesek. Elcipeltek például egy civil lakásba, az Anker közbe. A kapcsolataimról faggattak, a börtön- és a nyugati kapcsolataimról. Elém tették a Füveskertet. Nevezzem meg azokat, akiket én ismerek. Kik szerepeltek ebben a Füveskertben. Az én versem nyitotta. Az én jelem volt a C betű. Ezt a könyvet Tollas csinálta, így egy BM-es legény kezéből kaptam meg a Füveskertet, akkor láttam életemben először. Magamra hagytak és leoltották a villanyt. Otthagytak 4-5 órán keresztül. Aztán fordult a kulcs a zárban, és más BM-esek jöttek helyettük. Újra kezdtek kérdezgetni. Este 5-6 óra körül végre abbahagyták és elengedtek. Ezt elég gyakran csinálták velem. - Most viszont megjelennek a könyveid, a Stádium című folyóirat főszerkesztője vagy Kárpáti: - Tíz évig nem jelenhetett meg könyvem, 1966 decemberében jelent meg az első, az Ördöggolyó. Rendben van, ez mással is előfordult. De hogy kint is... Tollas Tibor hazaküldött értem valakit... A Nemzetőr első vagy második számában megjelent a Sosem halottak éneke című versem, de nem sokkal később a Füveskert német kiadásában meglepetten olvasom, hogy Kárpáti Kamis már nincs. Diákfejjel tartóztatták le, a menyasszonyát előtte agyonverte az ÁVH, ő pedig a forradalom során eltűnt. Engem ezek tehát eltemettek, s odakint senkinek nem jutott eszébe, hogy engem föltámasszon. Ez kissé különös, megmagyarázhatatlan a számomra. Az is megemészthetetlen, hogy akik a Fiatal írók Stúdiójának tagjai voltak, akiknek előadásokat csináltam, évekkel később nem vettek rólam tudomást. Én nem vagyok kapcsolattartó típus, ez tény, így sok mindent magamnak köszönhetek. - Fölül tudsz emelkedni ezeken a szituációkon, vagy átszenveded? Kárpáti: - A huszadik század második felében élünk, nem a 19. században, amikor a magyar irodalmi életet nagyjából a női szalonok jelentették, vagy Kazinczy levelezése. Akkor, amikor a tömegkommunikáció hatására összezsugorodik a föld, te mindenből ki vagy zárva. A huszadik század kellős közepén. Akármennyire elfajult és szétzüllesztett ez az irodalmi élet, ebben az elrohasztott formájában mégis létezik. De számodra nincs benne hely. Természetes dolog, hogy ez megvisel. Egyszerűen nem értesz dolgokat Letettél az asztalra kilenc verseskönyvet, hat ifjúsági regényt, de dermesztő csönd van körülötted. Tovább tart a kuss. A kiadókhoz a hátsó lépcsőn közeledhettem, engem soha nem propagáltak, engem a magyar irodalomban mind a mai napig senki nem vezetett be. - Úgy emlékszem, Tamási Áron melléd állt, Féjával is jók voltak a kapcsolataid, nem beszélve Szakonyiról, Kiss Dénesről és másokról. De most egy új helyzet keletkezett. Most ebben az irodalmi, politikai helyzetben bizakodó vagy, vagy kételkedő? Kárpáti: - Fenntartásaim vannak. Úgy ítélem meg ezt a helyzetet, hogy tavasz a télben, vagyis a művészet, a költészet, az irodalom sorsa megpecsételtetett. Úgy érzem, hogy az emberiség sorsa megpecsételtetett. Pesszimista voltam, amikor úgy éreztem, hogy ez az utolsó szakasz. Nem az utolsó, hanem utolsó előtti szakasz. Nem számítottam erre a kitavaszodásra, arra, hogy kártyavárként összeomlanak a kelet-európai kommunista rezsimek. Hatvanéves elmúltam, néhány évem van még hátra, ezeket az éveket esetleg derűsebb légkörben élhetném le. Feltételes módban fogalmazok, mert a lassúság máris egy sereg negatív jelenséget hozott a felszínre, a művészet és az irodalom újsütetű szolgálólányaivá váltak a politikának, megfeledkezve arról, hogy elsősorban írók és művészek. Válságos pillanatban hagyják faképnél a kultúrát, az irodalmat, amikor az dögrováson van. Az iskolás gyerekek már akadozva vagy sehogy sem olvasnak. Hogyan jut el hozzájuk az irodalom? Az irodalmat sarokba állították, kiseperni való lomnak tekintik. Ez nem egy sajátos magyar folyamat, Velencében láttam, hogy a képzőművészeti biennálé szemétlerakóhellyé változott. Kiszorította a teljes művészetet a helyettesítő álművészet. Ahogy a nemes irodalmat kiszorítja az ál-irodalom, most nem a pornóra meg a ponyvára gondolok, hanem arra, amikor a színész ír „irodalmat", a beaténekesnő ír irodalmi életművet, memoárt, meg istenharagját. Ez borzalmas dolog. Az emberek ezt veszik meg 100-200-300 forintokért. Velencében száz négyzetméteres falfelületeken helyettesíti a képzőművészetet a bútorhuzat, a nagyon csenevész, nagyon gyenge bútorhuzat. Ez a csődök csődje. Beszélgetésünk végén járkálok egy kicsit a galériában, s az a furcsa érzésem támad, hogy Gaál Imre valóban lehetne Piero della Francesca vagy Masolino tanítványa. De az egész képtárból, talán Rátkay Endre Arany Ikonosztásza miatt árad valami meghökkentő, de esztétikai tisztasága és pontossága miatt derűs, nyugalomba ringató, könnyed fölény. Hasonlót csak Finnország északi részén, egy tóparti kisvárosban éreztem, amikor a helyi iskolában váratlanu Salvador Dali grafikai kiállításába botlottam bele. Valójában a színvonalas magyar-német nyelvű irodalmi folyóirat, a Stádium is ezt a szellemi magabiztosságot sugározza. Lehet, hogy Kárpáti Kamil kamasz álmai megvalósulóban vannak, s Pesterzsébeten valamilyen harmadik reneszánsz készülődik? Minden lehetséges. 1989. december VÉGE Egon Erwin Kisch Hogyan tudtam meg, hogy Redl kém Egy hajdani prágai újságíró riportkötetéből (3) Redl ezredes? A két ügynök megszeppenve hallja ezt a nevet. Hiszen ismerik jól. Soha egyetlen másodpercnyi nyugalmat nem engedélyezett nekik, soha nem volt hajlandó tudomásul venni, hogy az embereknek éjszakai pihenőre van szükségük, ha arról volt szó, hogy kopóként kémek nyomát hajszolják. És hogy értett hozzá Redl ezredes, hogy a vádat el is ejtse aztán, hogy értett hozzá, hogy a kémkedéssel gyanúsított személyt kivallassa. ő, a hivatott szakértő, az osztrák-magyar hírszerző szolgálat vezetője. Ebinger titkosrendőr jót nevet a dolgon. „Nohát ez aztán remek vicc! A kémünk itt lakik Redl ezredes tószomszédságában! Bűnügyi regényben ezt úgy hívják: »A csapda bezárul.« Vagy: »Menekülés az oroszlán barlangjába.« Nem, író ilyet ki nem eszelhetne, hogy egy kém éppen abban a hotelban vegyen ki szobát, ahol a kémek legeslegnagyobb üldözője lakik." Ebinger már menne is fel Redl ezredeshez jelenteni a mulatságos véletlent. A másik titkosrendőrnek, Steidlnek azonban kétségei támadnak egy ilyen önálló helyességét illetően. Talán a postahivatal értesítette már a rendőrtanácsost, hogy a leveleket felvették. Vagyis nekik is jelentést kell tenniük, hogyan végződött az üldözés. Míg Ebinger a szállodai telefonfülkéből, mely az előcsarnok bal oldalán áll, Schober rendőrtanácsossal beszél, Steidl a ball jobb oldalán odaadja a portásnak a zsebkés tokját. Kérdezze meg, az utoljára érkezett vendégek közül ki veszítette el ezt a tokot. Az előcsarnok közepéről széles lépcső vezet fel az emeletekre. És a lépcsőn éppen jön le Redl ezredes, egyenruhában, kesztyűjét gombolgatva, és leteszi az egyes számú szoba kulcsát a portás asztalára. A telefonfülkéből Ebinger detektív jelent ebben a pillanatban, hogy véletlenül Redl ezredes is a Klemser Szállóban lakik, és megkérdi, jelentse-e neki nyomban a dolgot. „Talán - vélekedik Ebinger - a kém szándékosan vett ki itt szobát, hogy Redl ezredes közelébe férkőzzön." - Nem veszítette el ezredes úr a zsebkése tokját? - kérdi a portás, miközben Ebinger a telefonfülkéből épp a taxiban talált tárgyról tesz jelentést feljebbvalójának. - De igen - feleli Redl ezredes, kiveszi a kését a zsebéből, és ráteszi a halványszürke posztóvédőt, már egy negyedórája keresem. De hát hol talál... Még be sem fejezte a kérdését, már tudja is a választ. A zsebkést akkor használta utoljára, amikor a postahivatalból távozván felnyitotta a pénzt tartalmazó borítékokat. Ott, a taxiban ejtette el a tokot. No de hogy került onnan ide? Ki hozhatta ide? Hirtelen megfordul, és egy férfit pillant meg, aki ott áll valamivel arrébb, és feltűnő érdeklődéssel lapozgatja a szálloda vendégkönyvét. Redl ezredes ismeri ezt a férfit. És Redl ezredes halottsápadt lesz, mert megérti, hogy ő most már halott. Kilép az utcára, gyors léptekkel elindul. Az első sarokról visszanéz, vajon kilép-e valaki a szálloda kapuján. Senki. De a Klemser Szálló étterméből épp eltávozik két férfi. E két férfi egyike, mielőtt a szállodát elhagyta, megbízta a portást, hívja fel a 123- 48 számot, a politikai rendőrség titkos számát. „Mondja meg Schober rendőrtanácsos úrnak, hogy a készek Redl ezredesé." Ebinger és Steidl az utca sarkára érve nem látja már Redl ezredest. Eltűnt a régi tőzsde épületében, amelynek három kijárata van. Le a kalappal az előtt az ember előtt, aki két perccel előbb még fényes életpályának nézett elébe, két perce pedig gyalázatos halálnak néz elébe, és máris hidegvérrel latolgatja a menekülés lehetőségeit. A Klemser Szállóból eközben felhívják a rendőrséget, a rendőrség pedig felhívja a cs. és kir. vezérkar nyilvántartó irodáját. Urbanski von Ostromiesz ezredes fogadja a jelentést, és alig tud erőt venni felindultságán. Még hogy Redl ezredes! Urbanski von Ostromiesz adjutánsa a főpostára megy, hogy a postatisztviselőt megkérdezte, hogyan is festett az illető, aki a levelekért jött. A személyleírás után egy cédulát is átadtak neki, amelyre a címzett a poste restante levelek jeligéjét írta fel: „Opemball 13". A nyilvántartó irodán Urbanski von Ostromiesz és adjutánsa Redl-kézírást keresnek. Nincs hiány ilyesmiben: van ott egy „Utasítás hírszerzők toborozására és felülvizsgálására, írta Alfred Redl, cs. és kir. vezérkari százados", mely ötven paragrafust tartalmaz, egy „Vázlat a hírszerzők által szállított anyagok megszerzésére", „Kémek leleplezésének normái bel- és külföldön", egy vastag aktaköteg, „Szakértői vélemények 1900-1905" címmel. Bár az „Opernball 13"-at csak könnyű kézzel, halványan vetette oda valaki, elváltoztatásról szó sincs; az írás Redl ezredesé. Őt pedig eközben két titkosrendőr követi. Ebinger és Steidl egy átjáróházban újra felfedezi a menekülőt. Az is őket. Papírokat tép szét s szór a földre. Azt gondolja, az egyik detektív a papírdarabkák összeszedésével foglalkozik majd, a másiktól pedig csak megszabadulhat így, egymagában. De mindketten a nyomában maradnak. Megállítanak egy taxit, utasítják a sofőrt, hajtson lassan Redl nyomában. Csak akkor tér vissza Steidl detektív az átjáróházba, hogy a papírdarabkákat összeszedje, és a rendőrségre vigye. Ahonnan pedig az autó viszi a „hulladékot" a nyilvántartó irodára. Ott összerakosgatják a papírokat. Postai elismervények: egy stockeraui ulánus hadnagynak menesztett pénzküldeményekről és Brüsszelbe, Varsóba, Lausanne-ba küldött ajánlott levelekről. A lausanne-i cím, mint azt néhány nappal ezelőtt épp megállapították, Olaszország kémközpontjának, a „Szövetségestársak"-nak a fedőcíme. Most már érthető, mi az oka, hogy az olasz határon tett stratégiai intézkedésekre az ellenfél nyomban ellenintézkedésekkel válaszolt évek óta, sőt gyakran meg is előzte Ausztriát a kivitelezésben. Mi a teendő? Elrendelték Redl ezredes azonnali letartóztatását? Katonai vagy rendőrségi letartóztatást foganatosítsanak? Értesítsék a császár és a trónörökös katonai kancelláriáját? Vagy várják be a vizsgálat eredményét? Redl ezredes végigmegy a Ferenc József rakparton. Olykor-olykor hátranéz, követik-e. Követik. Redl ezredes a Brigittaplatzra akar eljutni. Oda érkezett meg ma délután négy órakor Prágából egy Daimler kocsival, amelyet 1911 augusztusában vásárolt tizennyolcezer koronáért. Szép autó. A kocsi ajtaján A. R., aranybetűkkel; az „A" keresztvonása két ferde vonalkából áll, melyek mintha „v" betűt alkotnának, a nemesi „von" rövidítését. A monogram felett korona lebeg, igaz, hogy csak ötágú polgári korona, de ki veszi azt észre? Redl ezredes Zedniček karosszériakészítőnél hagyta a kocsit, hogy az alváz oldalfalait fényes bőrrel, a felső szegélyét bordó színű selyemmel borítsák be. A Klomser Szállóban Redl ezredesnek néhány órával azelőtt látogatója volt: Stefan Hromadka hadnagy, egy csinos stockeraui ulánus tiszt, aki hosszú vitát folytatott szeretett barátjával, mert házasodni, s tőle eképpen válni készült. Stefan Hromadka hadnagy fél hatkor távozott, tíz perccel később követte Redl ezredes. A postahivatalba kellett mennie. Felvenni a pénzt. Hetekig nem ment érte, túlságosan veszedelmesnek ítélte a dolgot. De most nem maradt más választása. Autót ígért Stefannak. Együtt mennek le vidékre, ott az ezredes elválasztja majd menyasszonyától a vőlegényt, elfeledteti vele nősülési szándékát. „Vidékre...!" De most ott siet Redl, gyalog, a Duna-csatorna mentén, nyomában rettenetes kísérete; ott lépked, és arra gondol, milyen jó volna túrakocsijában ülni most, még ha nincs is rajta fényes bőr és selyemhuzat, és lemenni vidékre. Lemenni vidékre... Erre most már gondolni sem lehet. Megfordul, és követőivel nyomában elindul vissza, a Klemser-Szállodába. (Folytatjuk) Magyar Szó 1991. május 26., vasárnap