Magyar Szó, 1991. május (48. évfolyam, 120-147. szám)

1991-05-26 / 142. szám

20 BERTHA BULCSU: írók, színészek, börtönök Kárpáti Kamil (2 év 10 hónap internálás + ítélet: 10 év) írók, színészek. A szellem emberei. Letartóztatják és börtönbe vetik őket, akár a kö­zönséges bűnözőket. Az elmúlt évtizedekben nem ment ritkaságszámba az ilyesmi Magyarországon sem. Bertha Bulcsu jeles író tizenkét kiemelkedő börtönviselt értelmiségit szólaltat meg abban az interjúkötetben, amely az Új Idők kiadásában jelent meg. Ebből a kötet­ből közlünk részleteket. (55) • Amikor kiengedtek Márianosztrá­­ról, adtak valamilyen elbocsátó, hivata­los papírt? Kárpáti: - Az égvilágon semmit. No­vemberben megjelentek a falragaszok, hogy minden börtöntöltelék a lakóhe­lyéhez legközelebbi börtönben jelent­kezzen. Azt mondtam, nincs az az isten, hogy én önként visszamenjek a börtön­be. Nem mentem vissza. Erzsébeten egy kerti fészerben húztam meg magamat decemberben és januárban, mert fél­tem, hogy elkapnak. Februárban vagy márciusban, amikor megenyhült az idő, belopóztam a városba, fel az ügyészség épületébe. Föliszkoltam a lépcsőn. Nem tudtam, hova kellene mennem, vándo­roltam emeletről emeletre. Egyszer csak szembetaláltam magam azzal az ügyésszel, aki Márianosztrán beszélt ve­lem, de ő nem ismert meg. Mégis bevitt a szobájába, és ott lediktálta a kegyelmi kérvényt. Ezt eljuttatta az Elnöki Ta­nács elnökéhez. 1957 novemberében megkaptam a kegyelmet. Addig nem volt személyazonossági igazolványom, és állandóan jelentkeznem kellett a rend­őrségen. Mint ilyen, már az Egressy Klubban dolgoztam, talán emlékszel, ott találkoztunk veled és Szakonyi Karcsi­val is. - Félelem, gyanakvás maradt ben­ned? Meddig érezted magadon a figyelő szemeket? Kárpáti: - A megtorlás éveiben végig. Az első időben sokszor kirángattak a la­kásomból, elvittek a belügyesek. Elci­peltek például egy civil lakásba, az An­ker közbe. A kapcsolataimról faggattak, a börtön- és a nyugati kapcsolataimról. Elém tették a Füveskertet. Nevezzem meg azokat, akiket én ismerek. Kik sze­repeltek ebben a Füveskertben. Az én versem nyitotta. Az én jelem volt a C betű. Ezt a könyvet Tollas csinálta, így egy BM-es legény kezéből kaptam meg a Füveskertet, akkor láttam életemben először. Magamra hagytak és leoltották a villanyt. Otthagytak 4-5 órán keresz­tül. Aztán fordult a kulcs a zárban­, és más BM-esek jöttek helyettük. Újra kezdtek kérdezgetni. Este 5-6 óra körül végre abbahagyták és elengedtek. Ezt elég gyakran csinálták velem. - Most viszont megjelennek a köny­veid, a Stádium című folyóirat főszer­kesztője vagy­ Kárpáti: - Tíz évig nem jelenhetett meg könyvem, 1966 decemberében je­lent meg az első, az Ördöggolyó. Rend­ben van, ez mással is előfordult. De hogy kint is... Tollas Tibor hazaküldött értem valakit... A Nemzetőr első vagy második számában megjelent a Sosem halottak éneke című versem, de nem sokkal később a Füveskert német kiadá­sában meglepetten olvasom, hogy Kár­páti Kamis már nincs. Diákfejjel tartóz­tatták le, a menyasszonyát előtte agyon­verte az ÁVH, ő pedig a forradalom so­rán eltűnt. Engem ezek tehát eltemet­tek, s odakint senkinek nem jutott eszé­be, hogy engem föltámasszon. Ez kissé különös, megmagyarázhatatlan a szá­momra. Az is megemészthetetlen, hogy akik a Fiatal írók Stúdiójának tagjai voltak, akiknek előadásokat csináltam, évekkel később nem vettek rólam tudo­mást. Én nem vagyok kapcsolattartó tí­pus, ez tény, így sok mindent magam­nak köszönhetek. - Fölül tudsz emelkedni ezeken a szi­tuációkon, vagy átszenveded? Kárpáti: - A huszadik század máso­dik felében élünk, nem­ a 19. században, amikor a magyar irodalmi életet nagy­jából a női szalonok jelentették, vagy Kazinczy levelezése. Akkor, amikor a tömegkommunikáció hatására összezsu­gorodik a föld, te mindenből ki vagy zárva. A huszadik század kellős köze­pén. Akármennyire elfajult és szétzül­lesztett ez az irodalmi élet, ebben az el­­rohasztott formájában mégis létezik. De számodra nincs benne hely. Természe­tes dolog, hogy ez megvisel. Egyszerű­en nem értesz dolgokat Letettél az asz­talra kilenc verseskönyvet, hat ifjúsági regényt, de dermesztő csönd van körü­lötted. Tovább tart a kuss. A kiadókhoz a hátsó lépcsőn közeledhettem, engem soha nem propagáltak, engem a magyar irodalomban mind a mai napig senki nem vezetett be. - Úgy emlékszem, Tamási Áron mel­léd állt, Féjával is jók voltak a kapcsola­taid, nem beszélve Szakonyiról, Kiss Dénesről és másokról. De most egy új helyzet keletkezett. Most ebben az iro­dalmi, politikai helyzetben bizakodó vagy, vagy kételkedő? Kárpáti: - Fenntartásaim vannak. Úgy ítélem meg ezt a helyzetet, hogy ta­vasz a télben, vagyis a művészet, a köl­tészet, az irodalom sorsa megpecsételte­­tett. Úgy érzem, hogy az emberiség sor­sa megpecsételtetett. Pesszimista vol­tam, amikor úgy éreztem, hogy ez az utolsó szakasz. Nem az utolsó, hanem utolsó előtti szakasz. Nem számítottam erre a kitavaszodásra, arra, hogy kártya­várként összeomlanak a kelet-európai kommunista rezsimek. Hatvanéves el­múltam, néhány évem van még hátra, ezeket az éveket esetleg derűsebb lég­körben élhetném le. Feltételes módban fogalmazok, mert a lassúság máris egy sereg negatív jelenséget hozott a fel­színre, a művészet és az irodalom újsü­tetű szolgálólányaivá váltak a politiká­nak, megfeledkezve arról, hogy elsősor­ban írók és művészek. Válságos pilla­natban hagyják faképnél a kultúrát, az irodalmat, amikor az dögrováson van. Az iskolás gyerekek már akadozva vagy sehogy sem olvasnak. Hogyan jut el hozzájuk az irodalom? Az irodalmat sa­rokba állították, kiseperni való lomnak tekintik. Ez nem egy sajátos magyar fo­lyamat, Velencében láttam, hogy a kép­zőművészeti biennálé szemétlerakó­­hellyé változott. Kiszorította a teljes művészetet a helyettesítő­ álművészet. Ahogy a nemes irodalmat kiszorítja az ál-irodalom, most nem a pornóra meg a ponyvára gondolok, hanem arra, ami­kor a színész ír „irodalmat", a beaténe­­kesnő ír irodalmi életművet, memoárt, meg istenharagját. Ez borzalmas dolog. Az emberek ezt veszik meg 100-200-300 forintokért. Velencében száz négyzet­­méteres falfelületeken helyettesíti a képzőművészetet a bútorhuzat, a na­gyon csenevész, nagyon gyenge bútor­huzat. Ez a csődök csődje. Beszélgetésünk végén járkálok egy kicsit a galériában, s az a furcsa érzé­sem támad, hogy Gaál Imre valóban le­hetne Piero della Francesca vagy Maso­­lino tanítványa. De az egész képtárból, talán Rátkay Endre Arany Ikonosztásza miatt árad valami meghökkentő, de esz­tétikai tisztasága és pontossága miatt derűs, nyugalomba ringató, könnyed fölény. Hasonlót csak Finnország északi részén, egy tóparti kisvárosban érez­tem, amikor a helyi iskolában váratlanu Salvador Dali grafikai kiállításába bot­lottam bele. Valójában a színvonalas magyar-német nyelvű irodalmi folyó­irat, a Stádium is ezt a szellemi maga­­biztosságot sugározza. Lehet, hogy Kár­páti Kamil kamasz álmai megvalósuló­ban vannak, s Pesterzsébeten valami­lyen harmadik reneszánsz készülődik? Minden lehetséges. 1989. december VÉGE Egon Erwin Kisch H­ogyan tudtam meg, hogy Redl kém Egy hajdani prágai újságíró riportkötetéből (3) Redl ezredes? A két ügynök megszep­penve hallja ezt a nevet. Hiszen ismerik jól. Soha egyetlen másodpercnyi nyugal­mat nem engedélyezett nekik, soha nem volt hajlandó tudomásul venni, hogy az embereknek éjszakai pihenőre van szüksé­gük, ha arról volt szó, hogy kopóként ké­mek nyomát hajszolják. És hogy értett hoz­zá Redl ezredes, hogy a vádat el is ejtse az­tán, hogy értett hozzá, hogy a kémkedéssel gyanúsított személyt kivallassa. ő, a hiva­tott szakértő, az osztrák-magyar hírszerző szolgálat vezetője. Ebinger titkosrendőr jót nevet a dol­gon. „Nohát ez aztán remek vicc! A ké­münk itt lakik Redl ezredes tószomszédsá­gában! Bűnügyi regényben ezt úgy hívják: »A csapda bezárul.« Vagy: »Menekülés az oroszlán barlangjába.« Nem, író ilyet ki nem eszelhetne, hogy egy kém éppen ab­ban a hotelban vegyen ki szobát, ahol a ké­mek legeslegnagyobb üldözője lakik." Ebinger már menne is fel Redl ezredes­hez jelenteni a mulatságos véletlent. A má­sik titkosrendőrnek, Steidlnek azonban kétségei támadnak egy ilyen önálló helyes­ségét illetően. Talán a postahivatal értesí­tette már a rendőrtanácsost, hogy a levele­ket felvették. Vagyis nekik is jelentést kell tenniük, hogyan végződött az üldözés. Míg Ebinger a szállodai telefonfülkéből, mely az előcsarnok bal oldalán áll, Schober rendőrtanácsossal beszél, Steidl a ball jobb oldalán odaadja a portásnak a zsebkés tok­ját.­­ Kérdezze meg, az utoljára érkezett vendégek közül ki veszítette el ezt a tokot. Az előcsarnok közepéről széles lépcső vezet fel az emeletekre. És a lépcsőn éppen jön le Redl ezredes, egyenruhában, kesz­tyűjét gombolgatva, és leteszi az egyes szá­mú szoba kulcsát a portás asztalára. A tele­fonfülkéből Ebinger detektív jelent ebben a pillanatban, hogy véletlenül Redl ezredes is a Klemser Szállóban lakik, és megkérdi, jelentse-e neki nyomban a dolgot. „Talán - vélekedik Ebinger - a kém szándékosan vett ki itt szobát, hogy Redl ezredes közelé­be férkőzzön." - Nem veszítette el ezredes úr a zsebké­se tokját? - kérdi a portás, miközben Ebin­ger a telefonfülkéből épp a taxiban talált tárgyról tesz jelentést feljebbvalójának. - De igen - feleli Redl ezredes, kiveszi a kését a zsebéből, és ráteszi a halványszürke posztóvédőt­­, már egy negyedórája kere­sem. De hát hol talál... Még be sem fejezte a kérdését, már tud­ja is a választ. A zsebkést akkor használta utoljára, amikor a postahivatalból távozván felnyitotta a pénzt tartalmazó borítékokat. Ott, a taxiban ejtette el a tokot. No de hogy került onnan ide? Ki hozhatta ide? Hirtelen megfordul, és egy férfit pillant meg, aki ott áll valamivel arrébb, és feltű­nő érdeklődéssel lapozgatja a szálloda ven­dégkönyvét. Redl ezredes ismeri ezt a fér­fit. És Redl ezredes halottsápadt lesz, mert megérti, hogy ő most már­ halott. Kilép az utcára, gyors léptekkel elindul. Az első sarokról visszanéz, vajon kilép-e valaki a szálloda kapuján. Senki. De a Klemser Szálló étterméből épp eltávozik két férfi. E két férfi egyike, mielőtt a szállodát el­hagyta, megbízta a portást, hívja fel a 12­3- 48 számot, a politikai rendőrség titkos szá­mát. „Mondja meg Schober rendőrtaná­csos úrnak, hogy a készek Redl ezredesé." Ebinger és Steidl az utca sarkára érve nem látja már Redl ezredest. Eltűnt a régi tőzsde épületében, amelynek három kijá­rata van. Le a kalappal az előtt az ember előtt, aki két perccel előbb még fényes élet­pályának nézett elébe, két perce pedig gyalázatos halálnak néz elébe, és máris hi­degvérrel latolgatja a menekülés lehetősé­geit. A Klemser Szállóból eközben felhívják a rendőrséget, a rendőrség pedig felhívja a cs. és kir. vezérkar nyilvántartó irodáját. Urbanski von Ostromiesz ezredes fogadja a jelentést, és alig tud erőt venni felindult­­ságán. Még hogy Redl ezredes! Urbanski von Ostromiesz adjutánsa a főpostára megy, hogy a postatisztviselőt megkérdezte, hogyan is festett az illető, aki a levelekért jött. A személyleírás után egy cédulát is átadtak neki, amelyre a cím­zett a poste restante levelek jeligéjét írta fel: „Opemball 13". A nyilvántartó irodán Urbanski von Ostromiesz és adjutánsa Redl-kézírást ke­resnek. Nincs hiány ilyesmiben: van ott egy „Utasítás hírszerzők toborozására és felülvizsgálására, írta Alfred Redl, cs. és kir. vezérkari százados", mely ötven parag­rafust tartalmaz, egy „Vázlat a hírszerzők által szállított anyagok megszerzésére", „Kémek leleplezésének normái bel- és kül­földön", egy vastag aktaköteg, „Szakértői vélemények 1900-1905" címmel. Bár az „Opernball 13"-at csak könnyű kézzel, hal­ványan vetette oda valaki, elváltoztatásról szó sincs; az írás Redl ezredesé. Őt pedig eközben két titkosrendőr kö­veti. Ebinger és Steidl egy átjáróházban új­ra felfedezi a menekülőt. Az is őket. Papí­rokat tép szét s szór a földre. Azt gondolja, az egyik detektív a papírdarabkák össze­­szedésével foglalkozik majd, a másiktól pe­dig csak megszabadulhat így, egymagában. De mindketten a nyomában maradnak. Megállítanak egy taxit, utasítják a sofőrt, hajtson lassan Redl nyomában. Csak akkor tér vissza Steidl detektív az átjáróházba, hogy a papírdarabkákat összeszedje, és a rendőrségre vigye. Ahonnan pedig az autó viszi a „hulladé­kot" a nyilvántartó irodára. Ott összerakos­gatják a papírokat. Postai elismervények: egy stockeraui ulánus hadnagynak me­nesztett pénzküldeményekről és Brüsszel­be, Varsóba, Lausanne-ba küldött ajánlott levelekről. A lausanne-i cím, mint azt né­hány nappal ezelőtt épp megállapították, Olaszország kémközpontjának, a „Szövet­­ségestársak"-nak a fedőcíme. Most már ért­hető, mi az oka, hogy az olasz határon tett stratégiai intézkedésekre az ellenfél nyom­ban ellenintézkedésekkel válaszolt évek óta, sőt gyakran meg is előzte Ausztriát a kivitelezésben. Mi a teendő? Elrendelték Redl ezredes azonnali letartóztatását? Katonai vagy rend­őrségi letartóztatást foganatosítsanak? Ér­tesítsék a császár és a trónörökös katonai kancelláriáját? Vagy várják be a vizsgálat eredményét? Redl ezredes végigmegy a Ferenc József rakparton. Olykor-olykor hátranéz, köve­tik-e. Követik. Redl ezredes a Brigittap­­latzra akar eljutni. Oda érkezett meg ma délután négy órakor Prágából egy Daimler kocsival, amelyet 1911 augusztusában vá­sárolt tizennyolcezer koronáért. Szép autó. A kocsi ajtaján A. R., aranybetűkkel; az „A" keresztvonása két ferde vonalkából áll, me­lyek mintha „v" betűt alkotnának, a nemesi „von" rövidítését. A monogram felett koro­na lebeg, igaz, hogy csak ötágú polgári ko­rona, de ki veszi azt észre? Redl ezredes Zedniček karosszériakészítőnél hagyta a kocsit, hogy az alváz oldalfalait fényes bőr­rel, a felső szegélyét bordó színű selyem­mel borítsák be. A Klomser Szállóban Redl ezredesnek néhány órával azelőtt látogatója volt: Ste­fan Hromadka hadnagy, egy csinos stocke­raui ulánus tiszt, aki hosszú vitát folytatott szeretett barátjával, mert házasodni, s tőle eképpen válni készült. Stefan Hromadka hadnagy fél hatkor távozott, tíz perccel ké­sőbb követte Redl ezredes. A postahivatal­ba kellett mennie. Felvenni a pénzt. Hete­kig nem ment érte, túlságosan veszedel­mesnek ítélte a dolgot. De most nem ma­radt más választása. Autót ígért Stefannak. Együtt mennek le vidékre, ott az ezredes elválasztja majd menyasszonyától a vőle­gényt, elfeledteti vele nősülési szándékát. „Vidékre...!" De most ott siet Redl, gya­log, a Duna-csatorna mentén, nyomában rettenetes kísérete; ott lépked, és arra gon­dol, milyen jó volna túrakocsijában ülni most, még ha nincs is rajta fényes bőr és selyemhuzat, és lemenni vidékre. Lemenni vidékre... Erre most már gondolni sem le­het. Megfordul, és követőivel nyomában elindul vissza, a Klemser-Szállodába. (Folytatjuk) Magyar Szó 1991. május 26., vasárnap

Next