Magyar Szó, 1991. június (48. évfolyam, 148-162. szám)
1991-06-02 / 149. szám
1991. június 2., vasárnap tt ■Pa at évvel ezelőtt, amikor ■Temerinben bontották a központban álló tűzoltó laktanyát, az épület északi sarkában ráakadtak a szegletkőbe épített alapító okmányba. Elek László, a tűzoltók szervezetének titkára napok óta azzal tölti szabad idejét, hogy a foszlányokra töredezett papírt mozaikszerűen egyberakja, hogy elolvashassuk, mit jegyeztek fel azon a magyar, német és szerb nyelven írt okmányra az 1938-as temerini tűzoltók, amikor az építés kezdetén megszerkesztették ezt a szöveget. Százéves az idén a temerini tűzoltótestület. Hónapok óta tanakodnak a tagsággal, hogyan kellene megünnepelni az évfordulót. Ínséges időket élünk, nem a tűzoltók koponyavédő sisakjára gondolunk, ha olyan címet látunk, mint ennek az írásnak az elején, hanem katonasisakra, aminek láttán mindannyian elborzadunk egy kissé, sokkal. Régi tablók, fényképek, serlegek kerülnek elő szekrények mélyéből, az irodák háborítatlanul porosodó dobozaiból. A tablók egy része ott függ az otthon folyosóján és irodáiban a falon. Nevezetes tűzoltók, a falu egykori tekintélyes személyei vették magukra a tűzoltók mundérját. Némelyek azért, hogy tekintélyükkel példát mutassanak, mások meg azért, mert nem tellett nekik ünneplő ruhára, vagy nem mehettek volna el megnézni egy mozielőadást. Beálltak tehát tűzoltónak, s feszítettek a csillogó egyenruhában, és beosztatták magukat ügyeletes tűzoltónak a mozielőadásra. Másokat meg az vonzotta a szervezet közelébe, hogy ott volt Molnár József, az iskolaszolga, aki kedvtellésből és nem lebecsülendő anyagi haszon reményében megtanult trombitálni meg klarinétozni úgyannyira, hogy végül elvállalta a tűzoltózenekar tanítását. Naszvagyi István, a majd száz esztendőt megért kovács úgy feszít az egyik tablón az egyenruhában, mintha magának a császárnak vagy a királynak pózolna. S talán volt is, hogy pózolt nekik. Ő aztán ismerhette a mindenféle tüzek természetét, naphosszat szította a műhelyében, természetes hát, hogy hosszú élete során több évtizeden át vezetőségi tag volt a szervezetben. Nem vitte azonban annyira, mint Szabó István, aki eljutott talán még az országos választmányba is, de a tartományiban mindenképpen kiemelkedő vezető szerepe volt. Riport is készült róla néhány. Ő abba a korosztályba tartozott, amelyik saját emlékezetében őrizte az alakulási időszak viszonyait, és saját élményként élte át azt, hogyan szerveződött át többek között a temerini Önkéntes Tűzoltó Testület. Látta az említett alapkőletételt éppen úgy, mint azt a fagerendákból ősz, szeácsolt kilátótornyot, amely ott állt a falu közepén a községháza udvarához közel; a torony tetejében aratástól a cséplés befejeztéig szakadatlan megfigyelőszolgálatot tartottak az önkéntesek. S látta kezdettől fogva, milyen sok gonddal járt annak a téglából rakott toronynak a megépítése, amely a fatorony helyére került. S idő múltával erről már nem kürtszóval jelezték negyedóránként az éppen ügyeleteskedők, hogy nem aludtak el, hanem villanycsengőt nyomkodtak, s a riadóztatás sem harangkongatással történt már ekkoriban, hanem szirénával, s az intézményesített jelek alapján a falu legszélén lakó tűzoltó is tudta, hogy a riadó után merrefelé kell tekingetni, hol is keresse a tüzet. S látta azt is, hogy ezt a megfigyelőtornyot le kellett bontani és újat építeni, a központtól vagy fél kilométerre, mert ott jobban van hely a toronynak. Látta-e vajon azokat, akik sajátkezűig, vagy valakit megbízva eltüntették fényképüket a tablók valamelyikéről? Ha nem is látta, de tudta, hogy bizonyos személyek féltek, okkal vagy ok nélkül, hogy e képek alapján valahol esetleg rájuk találnak és felelősségre vonják - ismét mondhatjuk: okkal, vagy anélkül - azért, amit Temerinben tettek? A tablókról mai napig is, és nyilván örökre hiányozni fognak már ezek a képek, tanúsítván, hogy milyen viharos volt az elmúlt évszázad. Sági Mihály, a szervezet elnöke beszerezte a moravicai tűzoltók monográfiáját. Ők már régen megünnepelték a századik évfordulót. Megünnepelték a kanizsaiak is. Ők is megíratták szervezetük történetét. Meg kellene írni a temeriniért is. - Könnyebb lesz írni arról az időszakról, amelyben újságja volt Temerinnek - szögezi le Ökrész Károly, aki nélkül ilyen vállalkozás mostanában el sem képzelhető. S nagyon igaza van. Ki kell hát keresni a tűzoltókról szóló írásokat a Temerini Újságból. A húszas évek végétől a negyvenesek elejéig tehát van forrás. Van a hatvanas évektől napjainkig is. S van a szervezet megalakulásától az első világháborúig, mert az abban az időben megjelenő Bácsmegyei Napló sok temerini vonatkozású hírt közölt, csak ezeket valakinek ki kell keresnie. A többi időszakra vonatkozóan pedig alapul szolgálhatnak az igen hiányos okmányok. Na meg néhány mindentudó temerini. - Beszélni kell Vecsera Lajossal, meg Tóth Lászlóval - javasolják a tűzoltók. A két említett személy tekintélyes tanító volt nyugdíjaztatásáig, olyan mindenről értesült személyek. - Egy kicsit beleuntak már mindenbe, de visszalendülnek, ha a falu múltja kerül szóba - mélázik Nagy Mihály, a két tanító szakmai kartársa, maga is volt vezető tűzoltó, s jelenleg községi elnök. Meg hát beszélni kell a kiöregedett tűzoltókkal is. Meg mindazokkal, akik valamilyen adattal rendelkeznek. Mondjuk Soós Jolikával, a tűzoltók egykori üdvöskéjével, aki az elsősegély-nyújtásban jeleskedett a szervezet tagjai között. S az sem utolsó feladat, hogy elnök és titkár, aktív és pártoló tagok körülnézzenek a sok üres kasszában, hátha találnak valamelyiknek a fenekén akkora összegecskét, amellyel fedezni lehet egy százesztendős jubileum költségeinek a kiadásait, beleértve a szerényre tervezett monográfiát is. MATUSKA Márton Kalapot emelünk a sisak előtt Gedeon Megyek a pszichiáterhez. Kedvenc énekesem, a Gyakó tanácsára. Mert azt mondta szerdán este, amikor a Zvezda berúgta mind az ötöt, a Marseille meg csak négyet rúgott be, hogy aki ettől a berúgástól nem érzi magát részegnek a boldogságtól, az vizsgáltassa meg magát. Elmeorvossal. Szóval én már megyek is, csak előbb még lepecsételtetem a betegkönyvemet. Nem tehetek róla, de a Zvezda diadalának hatására az én kedélyállapotom az apátia és az eufória közötti fele utat sem tette meg. Nem tehetek róla, de én már ilyen vagyok. Engem csak a képviselőházi ülések képesek felvillanyozni. Most is, mivel dobta fel a hangulatomat kedvenc képviselőm? Azzal a kérdésével, hogy ki engedélyezte magyarországi tankönyvek behozatalát? Remélem, az olvasó is egyetért azzal, hogy köztársaságunkban pillanatnyilag aligha akad ennél fontosabb kérdés. Hogy miért fontos kérdés ez? Holló, nem oda Buda! Becsempésznek itt ideológiailag káros matekkönyveket. Azután majd nézhetünk, hogy mitől homogenizálódik nemzeti alapon a kis matematikusok klubja. Nem akarok árulkodni, de van egy szomszédom, akinek a gyereke már az első általánosban magyarországi könyvből tanult olvasni. A gyerek tanítónője az egész osztállyal megvetette a több színben nyomott, ám budapesti kiadású Gőgös Gúnár Gedeon című, rajzokkal tarkított könyvet, azzal a hátsó szándékkal, hogy az olvasással együtt a helyesírási szabályokat is megtanítsa a gyerekekkel, mivel a könyvben pirossal voltak nyomva a nagybetűk. Ismerjük mi az ilyeneket! A nagybetűk pirossal, a hosszú mássalhangzók meg zölddel, mi? Követelni fogom, hogy a Gőgös Gúnár Gedeont is tűzze napirendre a parlament. Tudom, hogy egyesek pecsovicsnak fognak tartani, de azt sem hallgathatom el, hogy orvostanhallgatóink fele a budapesti kiadású anatómiai atlaszból tanul. Ezt onnan tudom, mert a közvellen szomszédságomban három orvostanhallgató is lakik. Mindegyik Szegedről hozatta az anatómiai atlaszt, pedig nem is magyar nemzetiségűek. A Képviselőház helyében én ezt is napirendre tűzném, a Gedeonnal együtt. Csak a jó ég tudja, mi minden van abban az anatómiai atlaszban. Meg az, aki tud latinul. Azon kívül, hogy az ára 480 forint, minden más latinul van benne nyomtatva. Nincs ebben benne a Vatikán keze? A külföldi eszmék és tankönyvek szabad beáramlását ellenző honatyák helyében én nem becsülném alá az ilyen, Magyarországról származó, latin nyelvű könyvek esetleges kiérő nacionalista hatásának veszélyét. És különben is, milyen dolog az, hogy egyesek külföldi tankönyveket vásárolnak, mi pedig fizetjük itt gyerekeink tankönyvére a háromszázalékos forgalmi adót? Én is pontosan 57 dináros forgalmi adót fizettem a héten a fiam három egyetemi tankönyvére, s ráadásul végig kellett hallgatnom, hogy a könyvárus sértő jelzőkkel illette szeretett honatyáinkat, akik a tankönyveket is megadóztatják. A parlament helyében én a Gőgös Gúnár Gedeonon és a klerikális anatómián kívül napirendre tűzném az ilyen könyvárusokat is, akik nem átallják ostoba fajankóknak nevezni a törvényalkotókat. Hol van az ilyen könyvárusokból a hazafiasság? A holyfibüszkeség? De nem is engedik be az ilyeneket a parlamentbe. Mert még képesek lennének olyan képtelenséget állítani, hogy a Gőgös Gúnár Gedeon meg a többi külföldi oktatási kézikönyv nem veszélyezteti a hon érdekeit. A többi könyvet, amelyekről a parlamentben szó esett, nem ismerem, de ezért a Gőgös Gúnár Gedeonért nem merném tűzbe tenni a kezem. Mert gondoljunk csak bele: gőgös is, gúnár is. S ráadásul még Gedeon is! KISS Erzsi Magyar Szó VASÁRNAPI IRÁS 11 Malommester Kérem az úgy volt, hogy én a szélmalmot fölépítettem, megcsináltam, bejárattam és átadtam. Ezzel az én dolgom kész volt. Hát az elsőt persze hogy nem a magam feje adta ki. Tizenhat éves koromban vett maga mellé egy malommester. Vass Antalnak hívták. Ennek a mesternek nem volt egy állandó lakhelye, mert mindenfelé lakott, mindig éppen ott, ahol szélmalmot kellett építeni (Volt saját malma is, de azt más irányította.) Ez a Vass Antal szép, pörge bajszú ember volt, borivó, szeretőt tartott, hét nyelven beszélt. Kőműves volt, ács és kovács, mint minden malommester. És mellékesen molnár. Nagy tudású ember volt. Elvitt egyszer magával fenyőfagerendát választani vitorlának. Mert abból készült a vitorla, nem akácfából, ahogy ma egyesek gondolják. No, akik így gondolják, nem láttak azok még szélmalmot. De hol is láthattak volna, amikor mára jóformán mind eltüntették őket erről a tájról. Hát ott vagyunk Antal bácsival a fatelepen. A fűrészelt gerendákat messze elkerültük, mert csak faragott gerenda jöhetett számításba. Mert ennek a szálai nem voltak elvágva. Antal bácsi megáll a gerenda egyik végén, engem a másik végéreküld. Odaszól, hogy tapasszam a fülemet a gerenda végére. Ekkor kiáltva kérdezi: Hallod? - Nem hallok semmit! - szólok vissza. Ez a gerenda ment jobbra. Következett a másik. Antal bácsi egy szög hegyével karcolgatni kezdi a tíz méter hosszú gerenda talpát. - Hallod? - Ezt hallom! - No akkor ez ment balra, így válogattuk ki, a vitorlának való gerendákat. Mert amelyik továbbította a hangot, az jó, sűrű fa volt, épp annak való, aminek szántuk. Antal bácsi még külön megvizsgálta az évgyűrűket. Az a fa, amelyik évente hirtelen kövéredett, vastagodott, alkalmatlan volt; az volt a megfelelő, amelyiknek vékony évgyűrűi voltak. Az első szélmalom, aminek az építésében részt vettem, a Bobán-féle volt a Szenttamási úton, a vaskeresztnél. Itt nemcsak a malommesterséget tanultam meg, hanem a molnármesterséget is. Különben is úgy volt abban az időben, hogy a szélmalomépítők nyáron a malmon, télen meg a malomban dolgoztak. A következő állomás a Tóth Benedek István volt; a régi, félig összedőlt vályogmalmát hat hét leforgása alatt megcsináltuk. Ekkor már ismertek, nevem volt, mert Tóthékhoz úgy javasoltak engem. Nyolcvankét lánc földjük volt. Az apósának meg, Bata Miklósnak két téglagyára Kanizsán. Harminckétezer téglát rendeltünk és fölépítettünk egy teljesen új, tizenkét méter magas szélmalmot. Télen ebben a malomban aztán jó ideig molnárkodtam is. De amikor kitavaszodott, továbbállt az ember, mert új malmot kellett építeni és malommesterből sohase volt annyi, hogy válogathattak volna bennük. Most Dolinára hívtak, ez igen nagy malom volt, tizennégy méter magas. Úgy voltak ezzel, mennél magasabb volt a fal, annál erősebb a malom; és fordítva: mennél alacsonyabb az építmény, annál gyávább a malom. Itt a fazsindelyt kellett csak kicserélni; akkor még minden szélmalom fazsindelyes volt, a bádogtetők később jöttek divatba. Ez a nagy malom nem egy emberé volt, hanem részvényeseké, emlékszem, két mázsa búza volt egy részvény. Dolináról a Határ úti Madár-féle malomhoz hívtak bennünket, itt nagytengelyt cseréltünk és új vitorlákat szereltünk föl Vass Antal bácsival. Aztán még egy malmot csináltunk Bicskei Gyulának a kanizsai földön, de sok helyre hívtak javításra, köveket élesíteni is. Akkoriban ezen a tájon még sok szélmalom volt, majd minden faluban és kint a tanyavilágban is szép számban, egyszer össze is írtam a szélmalmokat, összesen ötvenkettőt, meg is van valahol a jegyzeteim közt, kikerestem volna, ha tudom, hogy jönnek. Ezután, a Bicskei Gyula malma után hazakerültem Bogarasra és hét évig csak ácsmunkát vállaltam. Az alatt a hét esztendő alatt itt a faluban kilenc, evvel együtt a környéken öszszesen kilencvenhét háztetőt ácsoltam. Nagyon kapós lettem, mert én háztető építést gömböly fából is vállaltam, nemcsak szögletes, fűrészelt gerendából. Mert amaz jóval olcsóbb volt, mint a fűrészelt. De elmondom még, milyen malomkövek voltak. A legjobb volt a francia rakott kő, kovakő, szikrát lehetett vele csiholni. A marosi követ (Marosvásárhely) a hazai csákányok nem bírták eldolgozni, olyan kőkemény volt, ahhoz különleges acélkalapácsokat kellett beszerezni. A sárospataki viszont ritka kő volt, mint a madártojás héja, likacsos, és megvolt az a jó tulajdonsága, hogy önmagát élesítette kopás közben. Legjobban kezel,hető a tótkő volt. No, amikor ezen a vidéken a szélmalmok pusztulni kezdtek, minden lehető malomkövet összegyűjtöttem itt az udvaromban, feldaraboltam őket, kisebbeket faragtam belőlük kézi vagy villanydarálóhoz. Építettem itt, a kertem végében egy kisebb szélmalmot, később mindenestül eladtam. A régi szélmalmokból ezek a földarabolt, átszabott malomkövek maradtak meg, például ez itt a küszöbünk alatt. (Az egykori malommestert, aki a fentieket elmondta nekünk, Szalai Miklósnak hívják, kilencvenéves, de ez egyáltalán nem látszik meg rajta, semmi baja, bot nélkül jár, kitűnő a látása, egyedül a fülére „sántít" egy kicsit, azaz nagyothall. Amikor benyitottunk az udvarába, éppen az ól tetejéről ereszkedett le a létrán, az ól tetején a tűzfal meszelésével volt elfoglalva. Egy megszívlelendő tanáccsal búcsúzott tőlünk: együnk rendszeresen fokhagymát és sárgarépát; az előbbi tisztítja a vérünket, az utóbbi élesíti a látásunkat.) NÉMETH István Szalai Miklós, az egykori malommester Kormányképviselő-e a parlament alelnöke, avagy miért Antal, aki Mátyás? Dr. Szűrös Mátyás, a Magyar Országgyűlés alelnöke pénteken Szabadkán járt: 1362 címszóból álló kiskönyvtárat adott át az Ivo Lola Ribar Általános Iskolának. A látogatás öt párt - a Bunyevác- Sokác Párt, Szerbia Szocialista Pártja, a Jugoszlávok Pártja, a Kommunisták Szövetsége Mozgalom Jugoszláviáért és a Szerb Demokrata Párt - arra használta fel, hogy követelményt adjon át neki. A követelmény azt a többször - és az utóbbi időben mind gyakrabban hangoztatott - tézist tartalmazta, hogy biztosítsanak a magyarországi szlávságnak megközelítően olyan jogokat, mint amilyeneket mi, jugoszláviai magyarok élvezünk. Magát a követelményt nem áll szándékunkban kommentálni, amivel viszont - úgy érezzük - foglalkozni kell, az a nemzetközi kapcsolatokban megengedhetetlen hányavetiség, ahogy a címzést kezelték: PREDSTAVNIKU VLADE REPUBLIKE MAĐARSKE, GOSPODINU POTPREDSEDENIKU ANTALU SIREŠU - a Magyar Köztársaság kormányának képviselője, Szűrös Antal alelnök úr a követelmény címzettje. Nem köteles mindenki tudni, hogy dr. Szűrös Mátyás (és nem Antal!) nem a magyar kormány, hanem a Magyar Országgyűlés alelnöke, de aki levelezni akar vele, vagy pláne személyes közbelépését igényli, annak venni kell magának annyi fáradtságot, hogy pontosítson. Valószínűleg a Szűrös Antal a Szűrös Mátyás és az Antall József nevek összevonásából keletkezett, mint ahogy néhány évtizeddel ezelőtt egyik középiskolánk diákjai Kodály Háry Jánosának és Kacsóh Pongrác János vitézének összevonásával Háry János vitézt alkottak. Enyhítő körülmény, hogy azok gyerekek voltak, nem pedig felelős politikusok, akik egy szomszéd ország vezető politikusával leveleznek. -sy