Magyar Szó, 1992. június (49. évfolyam, 148-177. szám)

1992-06-13 / 160. szám

14 KILATO Európa, Budapest, 1991. Jogosan lehet feltenni a kérdést: érdemes volt-e 1991-ben magyarul kiad­ni Hubert Selby Utolsó letérő Brooklyn felé című, angolul 1964-ben megjelent regényét. Vajon olyan irodalmi-művészi értéket jelent, ami igazolná a vagy har­mincéves késést? Érthető, hogy a magyar kiadók a mostani időkben lázasan kutat­nak olyan regények után, amelyek vala­milyen okból nem jelentek meg magyarul az utóbbi 40-50 év folyamán, és sok eset­ben ez a kutatás valójában értékeket hoz a felszínre. Gondoljunk csak Singer vagy Nabokov utólagos felfedezésére. Gyakran azonban olyan művek is fordításra kerül­nek, amelyek művészileg kétes értékűek, de talán irodalomtörténeti jelentőségűek. Ez utóbbiak közé sorolható Huber Selby regénye is. A harmadik csoportba azok a művek sorolhatók, amelyek mondhatni,­ értéktelenek, de egyes jellemzőik miatt itt elsősorban a pornográfiával határos ero­tikára utalhatunk, számíthatnak a kassza­sikerre. A tiltott gyümölcs, mégha férges is, még utólag is valóságos csemege az át­lagolvasónak. Hogy megközelíthessük Hubert Selby alkotását, a megfelelő irodalmi kör­nyezetbe kell helyeznünk. Az ötvenes évek második felében az amerikai irodalomban kibontakozott egy irányzat, amelynek köz­ponti témája az elidegenedés és az anar­chia volt. Ennek az irányzatnak a képvise­lői gyakran „ellenirodalmat” produkáltak, mert hőseik elutasították a korabeli társa­dalmi játékszabályokat, kivonultak a társa­dalomból, különcökké váltak. Ennek az irányzatnak az atyja Paul Bowles volt, leg­értékesebb képviselője pedig talán Jack Kerouc, kinek egy-két könyve kultikussá vált. Volt egy „vadhajtása” is a főágnak, amelynek legvégletesebb megtestesítője William Burroughs volt. Műveiben az erő­szak uralkodik, méghozzá a kíméletlen, ke­gyetlen és teljes erőszak. Kábítószer, brutá­lis szexualitás és a totalizmus megnyilvánu­lási formái a hangadók műveiben. Nos, Hubert Selby ehhez a vadhajtáshoz tartó­ VILÁGIRODALOM UTOLSÓ LETÉRŐ BROOKLYN FELÉ zik. „Egyműves” alkotó, más műveiről hír nem érkezett. Az Utolsó letérő Brooklyn felé­ben egy, nyugodtan mondhatjuk, ször­nyű világ bontakozik ki előttünk. A kis­sé ügyetlenül szerkesztett műben (a szerző ugyanazon dolgokról több szem­szögből igyekszik beszámolni, de gyak­ran feleslegesen ismétli önmagát) nincs egy központi cselekménysor, ami köré minden csoportosulna. Laza epizódok sorjáznak, a kegyetlen valóság az olva­sót hamar elkábítja, az igazi értéket a könyvben az illető, na­gyon is konkrét környezet han­gulatának, légkörének megidézé­­se jelenti. Hubert Selby nagy in­tenzitással merül el a külvárosi táj feltérképezésében, úgy érez­zük, nem is túloz, amikor a szennyben való turkálás közben az emberi lét és jellem borzamos képeit vetíti ki. Brooklynban az­ erőszak tobzódik, fiatal bandák vernek félholtra (vagy holtra) embereket, gyakran merő virtus­ból. Fiatal lányok válnak élvezeti fogyasztási cikké, a kábítószer je­lenti az egyedüli átmeneti mene­külést, a kilátástalan helyzetből. Hubert Selby még egy jelenségre hívja fel a figyelmet: a homosze­­xualitásra. Tulajdonképpen ez utóbbi és a gyilkosság a vezérmo­tívuma a dokumentárist érintő műnek. A napi sajtóból, tévéből, hallomásból ismerjük ezeket a je­lenségeket, de Hubert Selby mű­vében egyedi és konkrét esetek­ké alakulnak át és épp ezért vál­nak hatásosabbá. Mondjuk talán a közhelyet, hogy az Utolsó letérő Bro­oklyn felé „megrázó” mű? Az is. De most, vagy harminc év múltán, tájainkon kezd aktuálissá válni. A híreket hallva meggyő­ződhetünk arról, hogy külvárosainkban kezd kialakulni a mi Brooklynunk is. Igaz, még csak csíráiban van jelen, de a regény egy-egy jelenete, amely a munkanélküliek sorsát mutatja be, kísértetiesen emlékeztet való­ságunk egy-egy szeletére. Talán ezért volt érdemes kiadni ezt a könyvet. Figyelmeztetésképpen. Ami pedig az adósság lero­vását illeti, nagy még a magyar könyvkiadás restanciája. Nagyon sok mű van még, amely értéke­sebb Hubert Selby sokkoló regé­nyénél és még mindig kiadásra vár. Gondoljunk csak a dél-ameri­kai irodalom jó néhány prózai művére, amelyek mintegy meg­előzték a hetvenes évek dél-ameri­kai „csodáját”, vagy Saul Bellow, Philip Roth és mások magyarul még hozzáférhetetlen alkotásaira. Mellettük Hubert Selby most megjelent regénye csak erőteljes tünetgyűjtemény, jelzés egy bor­zalmas világról, amely elkerülhe­tetlenül jelen van. VARGA István A Kilátó e heti számát Joseph Kadar elektrog­­ráfiáival illusztrálták. Az elektrográfiai műfaj egyik nem­zetközi vezéregyénisége munkásságának utóbbi tíz esztendejét sommázó tárlatot mutatott be ez év májusában Budapesten. A szülőföldjén is egyre aktívabb - külön­ben 1969 óta Párizsban élő - alkotónak ennek előtte, 1990-ben, a győri Xántus Já­nos Múzeumban és a Szombathelyi Kép­tárban volt önálló tárlata. Ugyancsak ne­véhez fűződik a Groupe A-Z elektrográfiai csoportosulás mintegy ötven tagjának 1991-es bemutatkozása a Vasarely Múze­umban, majd a győri Múzeumi Képtár­ban. A tárlat az elektrográfiai művészet nemzetközi törekvéseiről adott átfogó ké­pet, s tekintve, hogy az első ilyen jellegű rendezvény volt Magyarországon, didakti­kai és tájékoztató jellege cseppet sem mondható elhanyagolhatónak. Kadart a műfaj igazi mesterének tartják. Többek között Christian Rigai, a cu­­encai Nemzetközi Elektrográfiai Múzeum alapítója, aki talán legtöbbet tett e kortárs művészet aformációjáért és elismertetéséért. .Abból a néhány ezer, különböző nemzeti­ségű művészből, akikről tudok, s akiknek munkáját meglehetősen jól ismerem, alig egy tucatot sorolhatok azok közé, akik felfe­dezőként közelítik meg az elektrografikus művészet általam alapvetően sajátosnak ne­vezett jellegét”, írja Rigai, s a továbbiakban kifejt: Kadart elsősorban azért sorolja az élvonalba, mert „nem hogy nem ellenzi a gép hibás működését, hanem egyenesen óhajtja, mert azt is a mű elengedhetetlen részének érzi.” A magyar származású alko­tó műveiben fellelhető nóvumot a „gyűrő­déses” eljárás kikísérletezésében látja, ab­ban a különleges­ és mindeddig páratlan effektusban, hogy a fénymásoló háromdi­menziós műveket tud produkálni, vagyis reliefszerűvé gyűri a papír síkját. A tárlaton kiemelkedő helyen pre­zentált gyűrődéses alkotások előállításának technológiája kizárólag Kadar nevéhez fű­ződik, aki saját fénymásolóján - egy Rank Xerox 1005 típusú gépen­­ kísérletezve jutott el a szokatlan eredményhez. A Jesus Rafael Soto többnyire füg­gőlegesen csíkozott optikai téralkotásaira vagy akár Ji­­ri Kolár ugyancsak verti­kálisan fúgázott kollázsaira asszociáló elektrográfiák ElEKTROMOS KÉPEK MŰVÉSZETE (1.) Art electro-images тттттшшшшкшшшавшштввшшшшккшкштшштшшшттккшттшшвшкмкшкшшкшшиав JOSEPH KADAR ELEKTROGRÁFIÁI, 1982-1992 létrejöttének egyik technikai feltétele a festékpor kódolt - tehát programszerűen, irányított - túladagolása. ,A gépből kijövő pa­pírt érintő utolsó henger, amely a por papírra rögzítését hivatott szolgálni, 180-190°C hőmérsékleten a papíron található, a kelle­ténél vastagabb porréteget enyhén megolvasztja, s ezáltal a papír a hengerhez hozzátapad, nem tud kijönni a gépből. Az előtte levő henger normálisan működik, továbbítja a papírt, ebből kifolyólag viszont a lap a két henger közé gyúródik”. A kihűlt, összegyűrt papírlap pedig egészben, sérthetetlenül kihúzható a gépből. A harmonikaszerű rácsozat természetéből következően a fény és az árnyék kölcsönhatása más lesz, mint a sík felüle­ten szokott, s némiképp a színek is elváltoznak. „A nagy hő­mérséklet hatására a színek megváltoznak: a Rank Xerox gé­peken másolt grafikák szokásos fé­nyes felülete helyett így matt felület ke­letkezik, az elektronikusan létrehozott tipikus színek természetes föld­színek­ké alakulnak át.” Az esetenkénti gyűrő­dések megismételhetetlenségére való tekintettel e művek egyedi példányok­nak tekinthetők, még akkor is, ha iko­nográfiai forrásuk egy-egy hagyomá­nyosan leképzett grafikai munka. A gép rendellenességének kö­szönhetően a mű nemcsak fizikai elvál­tozásokon megy át, hanem ebből kö­vetkező stilisztikai transzformációban állapodik meg, amennyiben a forrás­műnél jóval absztraktabb ikonográfiá­ban véglegesül. Ezek az ízelt, töredezett és antropológiai utalásoktól mentes, a véletlen döntő szerepét is hangsúlyozó munkák mintha tudatosan mondaná­nak ellent az elektrográfiák java részé­nek, főként az 1987-es datálású Soro­zat-művek konstruktivista megszer­kesztettségének és optikailag is racioná­lis pointillizmusának, a különböző sű­rűségű raszterrácsok kimért, gondosan kiművelt cizellálásának. Valószínű, hogy a gyűrődéses, nonfiguratív alko­tások nemcsak a technológiai innováció okán ragadták meg a szakmabeliek fi­gyelmét, hanem azért, mert ezeknek a sorozatoknak a diszperzív esztétikája ikonográfiailag, nyelvében is újat tud nyújtani a műfajnak. A tárlat anyagát egészében szemlélve szembeötlőek az iko­nográfia klasszicizálódásának a tendenciái. A már említett konst­ruktivista-strukturalista beütések mellett a nyolcvanas évek elején keletkezett korai munkák - az úgynevezett dualista művek - ese­tében az archaizáló szándék nemcsak egy-egy zsánerfelelevenítés, például a csendélet, a portré, a torzó vagy az életkép viszonylatá­ban válik egyértelművé. A szálkás, szemcsés, erezett és pontozott képfelületek a rézkarc, a fametszet és bizonyos fotográfiai eljárá­sok textúráinak korszerű áttételeiként foghatók fel. A paradoxon abban van, hogy Kadar a jelenkor elektromos eszközeivel olyan, festészetinek és tárgyiasnak nevezhető képi hatásokat kíván elér­ni, amelyek a látvány - vagyis a nyelv - szintjén bizonyos manuá­lis technikákra utalnak vissza és a vászon iránti nosztalgia hangu­latát árasztják magukból. A műfaj protagonistáinak többségétől eltérően Kadar a fénymásolóval nem folyamatokat, időleges szituációkat szemléltet, hanem a változatlant keresi, az állandót próbálja megragadni. Ez a törekvése főleg a dualista műveiben domborodik ki, melyekben az ősi formák és tartalmak szegmentumait köti össze, egy letűnt kor - talán az egységes világkép - erényei után kutat, valami olyasfajta szilárd fogódzót keres, amit a mai világban szinte lehe­­tetlen megtalálni. Útja tehát bizonyos értelemben ellentétes irányú, az elekt­rográfia általános tendenciáival dacoló­ Kadar összerakva teremt, nem pedig bomlasztva, ezért egy fajta különutas szerepet teljesít ki, hirdetve, hogy a konceptualista korszakra jellemző „talált tárgy tényező” létjogosultsága immár erősen vitatható, illetve ke­vésbé teljesítőképes. Felfogás és szenzibilitás kérdése, mondhatnánk, tudva, hogy a hatvanas években még Kadar is csak egy (figuralista) festő volt, de a körülmények és a belső igények hatására „eldobta az ecsetet” és a médiát, vele együtt pedig művészetszemléletet váltott. Hogy nem hiába, meggyőzően támasztják alá művei, főként gyűrődéses reliefjei, amelyek rangot és elismerést hoztak neki a nem­zetközi mezőnyben. (Vasarely Múzeum, Budapest, 1992 májusa). SZOMBATHY Bálint Joseph Kadar: Art Électro-images, 1988. Joseph Kadar: Gyűrődéses elektrográfia, é. n. Magyar Szó 1992. június 13., szombat A­­z irónia lehetséges értelmezései HÍD, 1992. MÁJUS A Híd májusi számában olvashatjuk Faragó Attila: A nyomorék című drámáját, Ladik Katalin Légiposta-költemé­nyeit, Kubát Gábor Erdő című versciklusát, valamint Szath­­mári István Lizi és a világ című novelláját. Irónia és ünnepélyesség címmel jelent meg Bányai Já­nos tanulmánya, amelyben az iróniának két lehetséges ér­telmezését mutatja be: egyrészt mint a világlátás egyik lehet­séges változatát, másrészt mint az elbeszélés formateremtő elvét. Bori Imre: Tényregény az 1930-as évek magyar epiká­jában című tanulmányában azokat a műveket figyeli, amelyek­re a fikció terminusa nem vonatkozik. Krúdy Gyuláról és Móricz Zsigmondról beszél, akik az 1930-as években a tényre­­génynek azt a vállfáját alkották meg, amelyről a tanulmány végén leszögezi: „Hiba lenne azonban Móricz vagy Krúdy tö­rekvéseit az 1930-as évek elején divatossá lett és a szocialisták népszerűsítette dokumentumirodalommal hozni összefüggés­be (...). A korigény sugallataival természetesen számolnunk kell, de azzal is, hogy a magyar irodalmi hagyománnyal sáfárkodtak, amikor a tényirodalomba sorolható műveiket megalkották.” Herceg János tollából Régi dolgainkról, РаГо Bohuš emlékezésében gróf Esterházy Jánosról olvashatunk. A kritikai szemle Két évszázad Újvidék könyvesboltjainak történetéből címmel közli Szeli Isván kritikáját Petar Jo­­vanović: Knjižare Novog Sada 1790-1990. című könyvéről, Csapó Julianna „A divatosan elvárt nyavalygások helyett...” címmel Cs. Simon István: Vara­­sodás című verseskötetéről ír, Bencze Erika pedig a Szent Péter atyafisága című, Jung Károly válogatta mondakincs-gyűjteményről szól Világunk je­lenségeinek népi magyarázata címmel. Gerold László Színházi naplójában az Apák és atyák, a Kurázsi mama és gyermekei, A medve és a Leánykérés, a Wozzeck, a Színházi illúziók, a Shirley Valentine és az Üvegfigurák című el­adásokról, Náray Éva pedig Germination... címmel tizenhárom európai or­szág fi­atal művészeinek budapesti kiállításáról ír. A Híd májusi számát a Germination című kiállítás munkáival illusztrálták. r-R

Next