Magyar Szó, 1992. június (49. évfolyam, 148-177. szám)
1992-06-13 / 160. szám
14 KILATO Európa, Budapest, 1991. Jogosan lehet feltenni a kérdést: érdemes volt-e 1991-ben magyarul kiadni Hubert Selby Utolsó letérő Brooklyn felé című, angolul 1964-ben megjelent regényét. Vajon olyan irodalmi-művészi értéket jelent, ami igazolná a vagy harmincéves késést? Érthető, hogy a magyar kiadók a mostani időkben lázasan kutatnak olyan regények után, amelyek valamilyen okból nem jelentek meg magyarul az utóbbi 40-50 év folyamán, és sok esetben ez a kutatás valójában értékeket hoz a felszínre. Gondoljunk csak Singer vagy Nabokov utólagos felfedezésére. Gyakran azonban olyan művek is fordításra kerülnek, amelyek művészileg kétes értékűek, de talán irodalomtörténeti jelentőségűek. Ez utóbbiak közé sorolható Huber Selby regénye is. A harmadik csoportba azok a művek sorolhatók, amelyek mondhatni, értéktelenek, de egyes jellemzőik miatt itt elsősorban a pornográfiával határos erotikára utalhatunk, számíthatnak a kasszasikerre. A tiltott gyümölcs, mégha férges is, még utólag is valóságos csemege az átlagolvasónak. Hogy megközelíthessük Hubert Selby alkotását, a megfelelő irodalmi környezetbe kell helyeznünk. Az ötvenes évek második felében az amerikai irodalomban kibontakozott egy irányzat, amelynek központi témája az elidegenedés és az anarchia volt. Ennek az irányzatnak a képviselői gyakran „ellenirodalmat” produkáltak, mert hőseik elutasították a korabeli társadalmi játékszabályokat, kivonultak a társadalomból, különcökké váltak. Ennek az irányzatnak az atyja Paul Bowles volt, legértékesebb képviselője pedig talán Jack Kerouc, kinek egy-két könyve kultikussá vált. Volt egy „vadhajtása” is a főágnak, amelynek legvégletesebb megtestesítője William Burroughs volt. Műveiben az erőszak uralkodik, méghozzá a kíméletlen, kegyetlen és teljes erőszak. Kábítószer, brutális szexualitás és a totalizmus megnyilvánulási formái a hangadók műveiben. Nos, Hubert Selby ehhez a vadhajtáshoz tartó VILÁGIRODALOM UTOLSÓ LETÉRŐ BROOKLYN FELÉ zik. „Egyműves” alkotó, más műveiről hír nem érkezett. Az Utolsó letérő Brooklyn felében egy, nyugodtan mondhatjuk, szörnyű világ bontakozik ki előttünk. A kissé ügyetlenül szerkesztett műben (a szerző ugyanazon dolgokról több szemszögből igyekszik beszámolni, de gyakran feleslegesen ismétli önmagát) nincs egy központi cselekménysor, ami köré minden csoportosulna. Laza epizódok sorjáznak, a kegyetlen valóság az olvasót hamar elkábítja, az igazi értéket a könyvben az illető, nagyon is konkrét környezet hangulatának, légkörének megidézése jelenti. Hubert Selby nagy intenzitással merül el a külvárosi táj feltérképezésében, úgy érezzük, nem is túloz, amikor a szennyben való turkálás közben az emberi lét és jellem borzamos képeit vetíti ki. Brooklynban az erőszak tobzódik, fiatal bandák vernek félholtra (vagy holtra) embereket, gyakran merő virtusból. Fiatal lányok válnak élvezeti fogyasztási cikké, a kábítószer jelenti az egyedüli átmeneti menekülést, a kilátástalan helyzetből. Hubert Selby még egy jelenségre hívja fel a figyelmet: a homoszexualitásra. Tulajdonképpen ez utóbbi és a gyilkosság a vezérmotívuma a dokumentárist érintő műnek. A napi sajtóból, tévéből, hallomásból ismerjük ezeket a jelenségeket, de Hubert Selby művében egyedi és konkrét esetekké alakulnak át és épp ezért válnak hatásosabbá. Mondjuk talán a közhelyet, hogy az Utolsó letérő Brooklyn felé „megrázó” mű? Az is. De most, vagy harminc év múltán, tájainkon kezd aktuálissá válni. A híreket hallva meggyőződhetünk arról, hogy külvárosainkban kezd kialakulni a mi Brooklynunk is. Igaz, még csak csíráiban van jelen, de a regény egy-egy jelenete, amely a munkanélküliek sorsát mutatja be, kísértetiesen emlékeztet valóságunk egy-egy szeletére. Talán ezért volt érdemes kiadni ezt a könyvet. Figyelmeztetésképpen. Ami pedig az adósság lerovását illeti, nagy még a magyar könyvkiadás restanciája. Nagyon sok mű van még, amely értékesebb Hubert Selby sokkoló regényénél és még mindig kiadásra vár. Gondoljunk csak a dél-amerikai irodalom jó néhány prózai művére, amelyek mintegy megelőzték a hetvenes évek dél-amerikai „csodáját”, vagy Saul Bellow, Philip Roth és mások magyarul még hozzáférhetetlen alkotásaira. Mellettük Hubert Selby most megjelent regénye csak erőteljes tünetgyűjtemény, jelzés egy borzalmas világról, amely elkerülhetetlenül jelen van. VARGA István A Kilátó e heti számát Joseph Kadar elektrográfiáival illusztrálták. Az elektrográfiai műfaj egyik nemzetközi vezéregyénisége munkásságának utóbbi tíz esztendejét sommázó tárlatot mutatott be ez év májusában Budapesten. A szülőföldjén is egyre aktívabb - különben 1969 óta Párizsban élő - alkotónak ennek előtte, 1990-ben, a győri Xántus János Múzeumban és a Szombathelyi Képtárban volt önálló tárlata. Ugyancsak nevéhez fűződik a Groupe A-Z elektrográfiai csoportosulás mintegy ötven tagjának 1991-es bemutatkozása a Vasarely Múzeumban, majd a győri Múzeumi Képtárban. A tárlat az elektrográfiai művészet nemzetközi törekvéseiről adott átfogó képet, s tekintve, hogy az első ilyen jellegű rendezvény volt Magyarországon, didaktikai és tájékoztató jellege cseppet sem mondható elhanyagolhatónak. Kadart a műfaj igazi mesterének tartják. Többek között Christian Rigai, a cuencai Nemzetközi Elektrográfiai Múzeum alapítója, aki talán legtöbbet tett e kortárs művészet aformációjáért és elismertetéséért. .Abból a néhány ezer, különböző nemzetiségű művészből, akikről tudok, s akiknek munkáját meglehetősen jól ismerem, alig egy tucatot sorolhatok azok közé, akik felfedezőként közelítik meg az elektrografikus művészet általam alapvetően sajátosnak nevezett jellegét”, írja Rigai, s a továbbiakban kifejt: Kadart elsősorban azért sorolja az élvonalba, mert „nem hogy nem ellenzi a gép hibás működését, hanem egyenesen óhajtja, mert azt is a mű elengedhetetlen részének érzi.” A magyar származású alkotó műveiben fellelhető nóvumot a „gyűrődéses” eljárás kikísérletezésében látja, abban a különleges és mindeddig páratlan effektusban, hogy a fénymásoló háromdimenziós műveket tud produkálni, vagyis reliefszerűvé gyűri a papír síkját. A tárlaton kiemelkedő helyen prezentált gyűrődéses alkotások előállításának technológiája kizárólag Kadar nevéhez fűződik, aki saját fénymásolóján - egy Rank Xerox 1005 típusú gépen kísérletezve jutott el a szokatlan eredményhez. A Jesus Rafael Soto többnyire függőlegesen csíkozott optikai téralkotásaira vagy akár Jiri Kolár ugyancsak vertikálisan fúgázott kollázsaira asszociáló elektrográfiák ElEKTROMOS KÉPEK MŰVÉSZETE (1.) Art electro-images тттттшшшшкшшшавшштввшшшшккшкштшштшшшттккшттшшвшкмкшкшшкшшиав JOSEPH KADAR ELEKTROGRÁFIÁI, 1982-1992 létrejöttének egyik technikai feltétele a festékpor kódolt - tehát programszerűen, irányított - túladagolása. ,A gépből kijövő papírt érintő utolsó henger, amely a por papírra rögzítését hivatott szolgálni, 180-190°C hőmérsékleten a papíron található, a kelleténél vastagabb porréteget enyhén megolvasztja, s ezáltal a papír a hengerhez hozzátapad, nem tud kijönni a gépből. Az előtte levő henger normálisan működik, továbbítja a papírt, ebből kifolyólag viszont a lap a két henger közé gyúródik”. A kihűlt, összegyűrt papírlap pedig egészben, sérthetetlenül kihúzható a gépből. A harmonikaszerű rácsozat természetéből következően a fény és az árnyék kölcsönhatása más lesz, mint a sík felületen szokott, s némiképp a színek is elváltoznak. „A nagy hőmérséklet hatására a színek megváltoznak: a Rank Xerox gépeken másolt grafikák szokásos fényes felülete helyett így matt felület keletkezik, az elektronikusan létrehozott tipikus színek természetes földszínekké alakulnak át.” Az esetenkénti gyűrődések megismételhetetlenségére való tekintettel e művek egyedi példányoknak tekinthetők, még akkor is, ha ikonográfiai forrásuk egy-egy hagyományosan leképzett grafikai munka. A gép rendellenességének köszönhetően a mű nemcsak fizikai elváltozásokon megy át, hanem ebből következő stilisztikai transzformációban állapodik meg, amennyiben a forrásműnél jóval absztraktabb ikonográfiában véglegesül. Ezek az ízelt, töredezett és antropológiai utalásoktól mentes, a véletlen döntő szerepét is hangsúlyozó munkák mintha tudatosan mondanának ellent az elektrográfiák java részének, főként az 1987-es datálású Sorozat-művek konstruktivista megszerkesztettségének és optikailag is racionális pointillizmusának, a különböző sűrűségű raszterrácsok kimért, gondosan kiművelt cizellálásának. Valószínű, hogy a gyűrődéses, nonfiguratív alkotások nemcsak a technológiai innováció okán ragadták meg a szakmabeliek figyelmét, hanem azért, mert ezeknek a sorozatoknak a diszperzív esztétikája ikonográfiailag, nyelvében is újat tud nyújtani a műfajnak. A tárlat anyagát egészében szemlélve szembeötlőek az ikonográfia klasszicizálódásának a tendenciái. A már említett konstruktivista-strukturalista beütések mellett a nyolcvanas évek elején keletkezett korai munkák - az úgynevezett dualista művek - esetében az archaizáló szándék nemcsak egy-egy zsánerfelelevenítés, például a csendélet, a portré, a torzó vagy az életkép viszonylatában válik egyértelművé. A szálkás, szemcsés, erezett és pontozott képfelületek a rézkarc, a fametszet és bizonyos fotográfiai eljárások textúráinak korszerű áttételeiként foghatók fel. A paradoxon abban van, hogy Kadar a jelenkor elektromos eszközeivel olyan, festészetinek és tárgyiasnak nevezhető képi hatásokat kíván elérni, amelyek a látvány - vagyis a nyelv - szintjén bizonyos manuális technikákra utalnak vissza és a vászon iránti nosztalgia hangulatát árasztják magukból. A műfaj protagonistáinak többségétől eltérően Kadar a fénymásolóval nem folyamatokat, időleges szituációkat szemléltet, hanem a változatlant keresi, az állandót próbálja megragadni. Ez a törekvése főleg a dualista műveiben domborodik ki, melyekben az ősi formák és tartalmak szegmentumait köti össze, egy letűnt kor - talán az egységes világkép - erényei után kutat, valami olyasfajta szilárd fogódzót keres, amit a mai világban szinte lehetetlen megtalálni. Útja tehát bizonyos értelemben ellentétes irányú, az elektrográfia általános tendenciáival dacoló Kadar összerakva teremt, nem pedig bomlasztva, ezért egy fajta különutas szerepet teljesít ki, hirdetve, hogy a konceptualista korszakra jellemző „talált tárgy tényező” létjogosultsága immár erősen vitatható, illetve kevésbé teljesítőképes. Felfogás és szenzibilitás kérdése, mondhatnánk, tudva, hogy a hatvanas években még Kadar is csak egy (figuralista) festő volt, de a körülmények és a belső igények hatására „eldobta az ecsetet” és a médiát, vele együtt pedig művészetszemléletet váltott. Hogy nem hiába, meggyőzően támasztják alá művei, főként gyűrődéses reliefjei, amelyek rangot és elismerést hoztak neki a nemzetközi mezőnyben. (Vasarely Múzeum, Budapest, 1992 májusa). SZOMBATHY Bálint Joseph Kadar: Art Électro-images, 1988. Joseph Kadar: Gyűrődéses elektrográfia, é. n. Magyar Szó 1992. június 13., szombat Az irónia lehetséges értelmezései HÍD, 1992. MÁJUS A Híd májusi számában olvashatjuk Faragó Attila: A nyomorék című drámáját, Ladik Katalin Légiposta-költeményeit, Kubát Gábor Erdő című versciklusát, valamint Szathmári István Lizi és a világ című novelláját. Irónia és ünnepélyesség címmel jelent meg Bányai János tanulmánya, amelyben az iróniának két lehetséges értelmezését mutatja be: egyrészt mint a világlátás egyik lehetséges változatát, másrészt mint az elbeszélés formateremtő elvét. Bori Imre: Tényregény az 1930-as évek magyar epikájában című tanulmányában azokat a műveket figyeli, amelyekre a fikció terminusa nem vonatkozik. Krúdy Gyuláról és Móricz Zsigmondról beszél, akik az 1930-as években a tényregénynek azt a vállfáját alkották meg, amelyről a tanulmány végén leszögezi: „Hiba lenne azonban Móricz vagy Krúdy törekvéseit az 1930-as évek elején divatossá lett és a szocialisták népszerűsítette dokumentumirodalommal hozni összefüggésbe (...). A korigény sugallataival természetesen számolnunk kell, de azzal is, hogy a magyar irodalmi hagyománnyal sáfárkodtak, amikor a tényirodalomba sorolható műveiket megalkották.” Herceg János tollából Régi dolgainkról, РаГо Bohuš emlékezésében gróf Esterházy Jánosról olvashatunk. A kritikai szemle Két évszázad Újvidék könyvesboltjainak történetéből címmel közli Szeli Isván kritikáját Petar Jovanović: Knjižare Novog Sada 1790-1990. című könyvéről, Csapó Julianna „A divatosan elvárt nyavalygások helyett...” címmel Cs. Simon István: Varasodás című verseskötetéről ír, Bencze Erika pedig a Szent Péter atyafisága című, Jung Károly válogatta mondakincs-gyűjteményről szól Világunk jelenségeinek népi magyarázata címmel. Gerold László Színházi naplójában az Apák és atyák, a Kurázsi mama és gyermekei, A medve és a Leánykérés, a Wozzeck, a Színházi illúziók, a Shirley Valentine és az Üvegfigurák című eladásokról, Náray Éva pedig Germination... címmel tizenhárom európai ország fiatal művészeinek budapesti kiállításáról ír. A Híd májusi számát a Germination című kiállítás munkáival illusztrálták. r-R