Magyar Szó, 1992. június (49. évfolyam, 148-177. szám)

1992-06-21 / 168. szám

14 KÖZÖS ÍRÓASZTALUNK Magyar Szó DR. SZTÁNCSICS ANDRÁS, ÚJVIDÉK.-A tatárjárás vészes epi­­zódusa volt négy évszázaddal eze­lőtt Európa keleti részének. Hazán­kon is végighömpölygött. Sokat ír­tak róla, és a szájhagyomány is őrzi az anekdotákat. Rossz még gondol­ni is rá, mi volt. Nem egészen olyan­­ Isten ment, de valami hasonló van je­lenleg is kialakulóban vidékünkön. Ezúttal nem távolról idevonuló se­regek formájában­­ ez már időköz­ben megtörtént hanem alattomo­san, a helyszínről, szinte a föld alól. Genetikus vándorlás, olyan, mint a patkányinvázió. Hogy mennyire keltette föl a közérdeklődést, nem tudom. A sajtó nem emlegeti. A pá­nik azonban lappang. Egyelőre az a helyzet, hogy mi­közben az embereket az éhínség fe­nyegeti, elharapózott - még ha ha­rapásról egyelőre nincs is szó - a kutyahóbort. Általában a túltelített, jóllakott társadalmakra jellemző a sznobizmus, de most egy sajátos megnyilvánulásával állunk szemben itt, ebben a siralomházban. Illetve, alszunk, ha hagynak, mert kisku­tya, majd nagykutya nem ugat hiá­ba, de ugat. A jelenség két szempontból szemlélhető. A magánszempont for­gatókönyve a következő:­­ Apána - nyavalyog a gyerek -, Jancsiéknak már van egy lepafülű extraterrierjük. A nyavalygás fokozódik: - Miért ne lenne nekünk is egy ilyen krepafülű Fülöpünk? Mind­össze 600 német, márkába kerül. Ennyit csak megengedhetünk ma­gunknak... Majd zokogva: - Milánóknak is van egy édes kis vérebjük, nem magasabb másfél méternél. Mert még növendék. Csak mi vagyunk ennyire elmara­dottak... Mit tehet a boldogtalan gyermek boldog szülője. Elhalasztja két hét­tel az­ új Alfa Romeo megvételét, el­őkotorássza a sublótból a megvesze­kedett 600 DEM-et, és megveszi a­­ Krakszot. Három nap múlva: - Na, mi az, Jóska? A kutyát nem kell naponta pisiltetni? Te már kigusztáltad? - Dehogy gusztáltam - szabad­kozik a kutyás kócsag -, tegnap is pórázra kötöttem, és ki­vittem sétál­ni a Duna-partra. Ott volt a Fülöp is és a Milán Brikkija. - Szóval a parádéra még kapha­tó vagy, de pisiltetni, gondoskodni róla már nem­­ mozog, ezúttal nem a kutya, hanem az atyavajda, a ku­tyavásárló alany. A következő héten reggel négy óra tájban a következőre ébredek: - Na gyere már, te ronda dög! - dorgálja a nagypapa az unokájának a kutyáját a közös nagy udvarban. Kinézek. Látom, Mušicki bácsi ott ácsorog, majd leragad a szeme. Ki­csit arrébb a Kraksz ősi hobbijának hódolva a bokor tövét locsolgatja. Kutya járás Ez a magán nézőpont. A közügy pedig így fest: Ott kezdődik, hogy az udvar, a járda, az utca, a lépcsőház tele van kutyagumival. Aztán meg az álom­szuszék szomszédságnak be kellett­­ szereznie a füldugót, ha netán to­vább szeretne aludni, mint amikor i­s a nagyszülők a kutyusokat pisilte­­tik. Ez azonban kollektív, közössz­­. népi művelet. Minden házban itt is, ott is sok a nagypapa, és előfordul a­­ pótszemélyzet képében a nagyma­ma is. És kivonulnak a Krakszok, a Buliok, a Drapszok és a Mopszok. Harsogva, üdvugatással köszöntve a felkelő napot. Felébresztve min­denkit, akinek nem jutott füldugó­­ra, és szeretne egy kicsit tovább aludni. Ennek a közügynek egy mellék­hajtása az, hogy a kutyák tájékozva sőt, indoktrinálva vannak az általuk közkedvelt „Politika express” világ­lapból, miszerint a macskákat gyű­lölni és üldözni kell, és a hazafias dögök üldözik is. Macska mind ke­vesebb van, egér, patkány mind több. Mert ezeket összefogdosni, pusztítani előkelő, pedigrés fajku­tyáknak derogál. A tisztességes „dolgozó” ebek, azok célkutyák. A Bodrik, a Picik, a Mackók vagy a Sajók, házőrzők, juhászkutyák, vadászkutyák, pat­kányfogók stb. Az alfajok között van a rókavadászkutya, vagy ame­lyik a szarkákat pusztítja. A Krak­­szi, a Brak, a Bull az nem célku­tya. Az öncélú kutya, irodalmi szakkifejezéssel élve szar pour szar. Ezekből semmi haszon. Csak baj, nyűg és undor. És kutyagumi a lépcsőházban, járdán, minde­nütt. Kivétel még a pincsi, a sok alfa­jával együtt, amely magányos vén­­lányok, unokátlan özvegyasszonyok magányosságát enyhíti. Tehát szin­tén célkutyák, és bocsánatkérésre méltók. Ne vegyék el tőlünk! Rögtön a tárgyra térnék. Önök előbb lecsökkentették a Föld Népe melléklet oldalszámát (nem beszél­ve az előző számokban megjelent színes képekről). Elfogadtuk zokszó nélkül. Takarékoskodni kell úgy­mond. Újabban még jobban csök­kentették az oldalszámot (16-8-2 oldal). Rendben van, ezt is elfogad­juk. Vajdaság népe, a föld népe, aki (főleg) eteti ezt az országot, hát raj­­­­ta kell, hogy csattanjon az ostor­ (mint mindig!)? Akkor miért fonto­sabb minden más ennél? A politika, a művelődés (éhes gyomorral), az ilyen sport, az amolyan cikki-cakli stb. De ne soroljam tovább, mert a guta megüt. Mindez fontosabb. Tehát, amit óhajtok, kérek, kö­vetelek, az a következő: ha a Föld Népe 4 oldal (2 oldal) — nyomtassák úgy, hogy ha meg akarom őrizni, beköttethessem, akárcsak eddig (maradjon meg a gyermekeim szá­mára is) 1 oldalon, de keresztben! Ne vegyék el földünk népétől a tu­dományos tájékozódás eme fölbe­­csülhetetlen értékű lehetőségét! Ha a szerkesztőség nem képes fölfogni azt, amit mondani aka­rok, akkor jobb, ha máris becsuk­ja a „boltot”. Hogy a vajdasági emberek, újságírók (a főszerkesz­tő kisoroszi) ne ismerjék a falusi, földműves ember lelkét... hát ak­kor igazán nem tudok mást moda­­ni, mint hogy adják le a kulcsot, és pont. Egy magyarcsernyei születésű, városban élő földünk fia, NAGY FERENC, ÚJVIDÉK, KOSTE AB­RAŠEVIĆA 33/A Észbontó hazugságok ERŐS ILONA, TEMERIN,­­ PETŐFI SÁNDOR U. 97. - Eddig szinte naivul hittem az emberi igaz­ságban, önmagamból kiindulva azt hittem, hogy az őszinteség, a nyílt­ság az emberi erény legszebb meg­nyilvánulása, a hazudozás súlyos bűn ember és Isten előtt. Az utóbbi időben egész hazugságinváziót va­gyunk kénytelenek elviselni, köztük a legátlátszóbbakat, a legcinikusab­­bakat is szemrebbenés nélkül tálal­ják elénk, elvárva, hogy el is higy­­gyük azt, amit meg is tennénk, ha burkoltan, hihetőbben tálalnák. Mindebben a háborús félreveze­tő hírek vezetnek, éppen ezért nem is erről akarok szólni (kár a gőzért), mert a hírközlő eszközök egyik percről a másikra keverednek el­lentétes hazugságokba, nekünk csak az a dolgunk, hogy kitaláljuk, vajon az előbb hazudtak-e vagy most? Így jártam a már letűnt poli­tikával, kulturális és tudományos esetekkel is. Sorolom: Petőfi Sán­dor nem a segesvári csatában esett el, mint tanították velünk annak idején, hanem valahol az oroszor­szági Barguzinban halt meg termé­szetes halállal (Morvayék szerint). Aztán egy másik furcsa hír: Tito nem Tito, nem is horvát nemzetisé­gű, hanem magyar zsidó származá­sú, a valódi neve Ambrózi József. Folytatom: John Kennedy él, még képet is közöltek róla, amint tolóko­csiban tologatja egy ápoló. Aztán Jurij Gagarin, az első űrutas nem az űrszondájában ereszkedett vissza a földre, mint állították, hanem ej­tőernyővel ereszkedett le, 7000 mé­ter magasságból ugrott ki az űr­szondából. ■ Nos még egy (kacsa, vagy meg­döbbentő) hír: a holdutasok soha­sem jártak a Holdon, hanem vala­hol a nevadai pusztaságban libegtek a súlytalanság állapotában, miköz­ben a (lóvá tett) nép szájtálva bá­multa meg a világcsodát minden munkával leállva, hogy el ne szalajt­­sa a ritka eseményt. Örök rejtély: előbb hazudtak, vagy később? Mert valamikor igen. Az igazságba vetett hitemet alaposan megingatták, ad­­dig-addig hazudoznak(tak) körülöt­tem, hogy ezentúl én is gyakorolni fogom, íme az első lépést máris megteszem. Tehát tisztelettel jelen­tem, hogy nem vagyok Erős Ilona, és nem is lakom Temerinben, a Pe­tőfi Sándor u. 97. alatt (ha ez most beválik, ezentúl mindig hazudom). Ünnep, öröm, sírás Nemcsak a naptárakban kiírt pi­rosbetűs ünnep az ünnep. Nekünk, oromhegyesi asszonyoknak van vagy lesz egy másik ünnepünk is, még ha jelképesen marad meg em­lékezetünkben: ez pedig az a nap, amikor 1992. május 10-én gyer­mekeinkkel egyetértve kimondtuk a NEM-et. Ha csak égből nem pottyan „valami”, akkor nyertünk. Hogy mit? Emberéletet, mégpedig többet is, bárcsak ez a nyereség napról napra több lenne! Minden­nek ellenére a vesztesek száma is növekszik. Örülünk, hogy minden békeszerető, gyermekét féltő édes­apa és édesanya a ZITZER CLUB lakói mellett áll. Igen, mert ezek az emberek itt laknak éjjel és nappal, de gondolatban a munkájukat vég­zik. Őket erre senki sem kérte, nem mondták nekik: dolgozzatok, épít­sétek, szépítsétek hajdani szép ha­zánkat! Ellenben arra már többször is felszólították őket, hogy fogjanak fegyvert és romboljanak. Ezek az emberek se nem vadászok, se nem sportlövők; nekik a fegyver nem kell. Ők és a többi nemet mondó fiatal nem lelkesednek azért, hogy valakit sírni lássanak, ellentétben azokkal, akik tudnak mosolyogni sí­ró emberek láttán. Lehet, hogy ne­kik nincs kit siratniuk, akkor ők boldogok; de ha van, akkor minek az erőltetett mosoly? Véleményünk szerint: aki ember az emberrel, test­vér a testvérrel, annak van kit sirat­nia. Az oromhegyesi asszonyoknak az a mély meggyőződése, hogy szű­­kebb és tágabb hazánkban a szó legszorosabb értelmében nincs mi­ért nevetnünk, annál több a siratni­­való. Ez nagyon szomorú arra az országra nézve, amely szépségével versenyt futhatott volna a világ bár­mely tájával. De lemaradt! Oromhegyesen, 1992. június 13- án Az oromhegyesi asszonyok ne­vében: Horváth Borbála 1992. június 21., vasárnap A félelem magvai Vajdaságban FEHÉR GIZELLA, OROM­HEGYES, TOP VIDERSKA 13. -Még mindig békét akar az orom­hegyesi kis csapat. Immár negye­dik hete, hogy együtt vannak, nappal kevesebben, de estére összeverődik a békét áhítók töme­ge. Annak ellenére, hogy a hata­lom emberei szóra sem méltatták őket, ők továbbra is kitartanak, továbbra is együtt maradnak. Le­het, hogy ez a módszer is a hata­lom taktikai lépései közé tartozik, miszerint ki kell fárasztani az el­lenséget (mert ők ellenséget lát­nak bennünk és mindazokban, akiknek a véleménye, álláspontja nem egyezik az övékével), pszichi­­kailag kell összetörni, és utána már minden simán megy­. De most elszámították magu­kat azok, akik azt hitték, hogy könnyű dolguk lesz. Mert a ma­gyar ember sokáig tud tűrni, so­kat le tud nyelni, de amikor be­telik a pohár, sebzett állattá vá­lik, mely sok mindenre képes. Igen, olyanok vagyunk, mint a sebzett állatok. Megsebesítették a lelkünket, összetörtek ben­nünk mindent, amit csak lehe­tett. Ez a hatalom sok mindent elvett tőlünk — és csak nagyon keveset (azt is csak ígéretekben) adott. Elvette gyermekeink leg­szebb gyermekéveit, elvette tő­lük a sok örömöt, álmaikat, vá­gyaikat. Valósággá vált számuk­ra mindaz, amiről soha nem me­séltünk nekik, amit esetleg csak a tévéből láthattak. Most esti mese helyett, elalvás előtt apukáról kell nekik mesélni, számtalan megválaszolhatatlan kérdésre várják a választ, és nem jön szemükre álom, hiszen se­hogy sem fér pici kis fejükbe, mi­ért nem apuka altatja el őket, mi­ért kell apukának ismét katonaru­hát hordania, hiszen ő maga mu­togatta büszkén a fényképeit, hogy milyen szép katona is volt akkor, amikor ők még meg sem születtek. Számtalan miért? kér­dés hagyja el ajkukat, melyekre nagyon nehéz, vagy lehetelen vá­laszolni. Sehogy sem tudják meg­érteni, miért kell a kaput zárni, ha apuka hazaért a munkából, miért kell először az ablakon lop­va kinézni, ha zörgeti valaki a há­zuk ajtaját. Miért kell, hogy egyedül ma­radjon újszülöttjével az a fiatal fe­leség, aki még a méhében hordta magzatát, amikor férjét katonaru­hába bújtatták, miért kell, hogy sírjon a pár hónapos csecsemő, amikor meghallja szabadságra ha­zajött édesapja ismeretlen hang­ját, miért kell az iskolai szünetben a kisdiákoknak játék helyett ösz­­szedugni a fejüket, és arról mesél­ni egymásnak, hogy­ melyikük apukája hol, melyik harctéren harcol? Miért kell, hogy az anya egy­szülött fiát koporsóban kapja vissza, miért kell a fiukra min­dig büszke apákat megtörtnek látni, miért kell, hogy az anya sírva kérje a jó Istent, hogy külföldre menekült fiát csak még egyszer láthassa, miért, miért, miért...? E sok miért? ellen emelte fel szavát az a pár száz oromhegyesi és környékbeli lakos, akik idesto­va egy hónapja dacolnak a hata­lommal és csatlósaival. De valamit mégis sikerült elérniük, a békét nem akaróknak­­ elültetni az em­berekben a félelem, a gyűlölet magvait. Egyesek ugy­anis rosszal­lóan néznek a kitartó kis csapatra, különböző pletykák keltek szárnyra a faluban és környékén. De vajon milyen módszerei, meglepetései vannak még ennek a hatalomnak? Minek kell még meg­történnie, hogy végre kinyíljon minden ember szeme, hogy végre tisztán lássanak már? Vajon nem elegendő az, hogy gyerekeinknek, akiknek eddig minden napra jutott egy-egy cukorka, csokoládé, ma­holnap kenyeret sem tudunk ad­ni?! Gyerekeinknek, akiknek eddig minden tőlünk telhetőt megad­tunk, hozzá kell szokniuk ahhoz, hogy nincs, most nem telik rá?! Vajon a parasztember azért dol­gozott, hogy most elvegyék tőle azt, amit a két kezével szerzett?! Van-e még valaki, aki nyugod­tan fekszik le este, aki nem gon­dol arra, hogy mit hoz a holnap?! Talán egy reggel arra ébre­dünk, hogy valaki kopogtat abla­kunkon a kilakoltatási paranccsal a kezében!? A gyűlölet, a félelem magvait szétszórták Vajdaságban is. Ne engedjük, hogy kikeljenek! Nincs jogotok! Láttál már alvó gyermeket? Figyelted az arcocskáját, az orrocskája hegyét, a szája vonalát? Észrevetted a pillák rezdülését, a pofik pírját? Érezted a leheletét, az egyenletes szuszogást, amikor a levegővel együtt áramlanak az álmok, a mozdulatok? Tudod milyen, mikor két kicsiny kéz fonódik a nyakad köré? Mi­kor pici ujjai simogatásán keresztül érzed a kérges tenyerek markolá­sát, az anyák simogatását, az öreg kezek ráncát, a gyermeki mindentu­dás hatalmát? Szemébe mélyen beívódott a korok álma, a szenvedések és örömök, a végtelen tudás, az abszolút hatalom. Szivárványhártyája, amit még nem tiporhatott senki. Még nem érezte a mocsok ízét. Még nem tudja azt sem, mit jelent a gyilkolás. Nem ültethették bele génjeibe a rombo­lás vágyát, a hazugságot. Lucifer, még mindig gyenge a te hatalmad! Láttál már alvó gyermeket? Érezted a szeretetet, a hatalmasat? Sír­tál már vele? Hitted, hogy nagy lesz és bölcs? Ti­ ti, akik nem valljátok be, de a lelketek mélyén éreznetek kell a felelősséget! Ti láttatok már alvó gyermeket? És síró anyát láttatok-e? Láttatok már árvát? Nincs jogotok letiporni a gyermekmosolyokat! Oromhegyesen, 1992. június 14-én Bálint Klára

Next