Magyar Szó, 1992. június (49. évfolyam, 148-177. szám)
1992-06-21 / 168. szám
14 KÖZÖS ÍRÓASZTALUNK Magyar Szó DR. SZTÁNCSICS ANDRÁS, ÚJVIDÉK.-A tatárjárás vészes epizódusa volt négy évszázaddal ezelőtt Európa keleti részének. Hazánkon is végighömpölygött. Sokat írtak róla, és a szájhagyomány is őrzi az anekdotákat. Rossz még gondolni is rá, mi volt. Nem egészen olyan Isten ment, de valami hasonló van jelenleg is kialakulóban vidékünkön. Ezúttal nem távolról idevonuló seregek formájában ez már időközben megtörtént hanem alattomosan, a helyszínről, szinte a föld alól. Genetikus vándorlás, olyan, mint a patkányinvázió. Hogy mennyire keltette föl a közérdeklődést, nem tudom. A sajtó nem emlegeti. A pánik azonban lappang. Egyelőre az a helyzet, hogy miközben az embereket az éhínség fenyegeti, elharapózott - még ha harapásról egyelőre nincs is szó - a kutyahóbort. Általában a túltelített, jóllakott társadalmakra jellemző a sznobizmus, de most egy sajátos megnyilvánulásával állunk szemben itt, ebben a siralomházban. Illetve, alszunk, ha hagynak, mert kiskutya, majd nagykutya nem ugat hiába, de ugat. A jelenség két szempontból szemlélhető. A magánszempont forgatókönyve a következő: Apána - nyavalyog a gyerek -, Jancsiéknak már van egy lepafülű extraterrierjük. A nyavalygás fokozódik: - Miért ne lenne nekünk is egy ilyen krepafülű Fülöpünk? Mindössze 600 német, márkába kerül. Ennyit csak megengedhetünk magunknak... Majd zokogva: - Milánóknak is van egy édes kis vérebjük, nem magasabb másfél méternél. Mert még növendék. Csak mi vagyunk ennyire elmaradottak... Mit tehet a boldogtalan gyermek boldog szülője. Elhalasztja két héttel az új Alfa Romeo megvételét, előkotorássza a sublótból a megveszekedett 600 DEM-et, és megveszi a Krakszot. Három nap múlva: - Na, mi az, Jóska? A kutyát nem kell naponta pisiltetni? Te már kigusztáltad? - Dehogy gusztáltam - szabadkozik a kutyás kócsag -, tegnap is pórázra kötöttem, és kivittem sétálni a Duna-partra. Ott volt a Fülöp is és a Milán Brikkija. - Szóval a parádéra még kapható vagy, de pisiltetni, gondoskodni róla már nem mozog, ezúttal nem a kutya, hanem az atyavajda, a kutyavásárló alany. A következő héten reggel négy óra tájban a következőre ébredek: - Na gyere már, te ronda dög! - dorgálja a nagypapa az unokájának a kutyáját a közös nagy udvarban. Kinézek. Látom, Mušicki bácsi ott ácsorog, majd leragad a szeme. Kicsit arrébb a Kraksz ősi hobbijának hódolva a bokor tövét locsolgatja. Kutya járás Ez a magán nézőpont. A közügy pedig így fest: Ott kezdődik, hogy az udvar, a járda, az utca, a lépcsőház tele van kutyagumival. Aztán meg az álomszuszék szomszédságnak be kellett szereznie a füldugót, ha netán tovább szeretne aludni, mint amikor is a nagyszülők a kutyusokat pisiltetik. Ez azonban kollektív, közössz. népi művelet. Minden házban itt is, ott is sok a nagypapa, és előfordul a pótszemélyzet képében a nagymama is. És kivonulnak a Krakszok, a Buliok, a Drapszok és a Mopszok. Harsogva, üdvugatással köszöntve a felkelő napot. Felébresztve mindenkit, akinek nem jutott füldugóra, és szeretne egy kicsit tovább aludni. Ennek a közügynek egy mellékhajtása az, hogy a kutyák tájékozva sőt, indoktrinálva vannak az általuk közkedvelt „Politika express” világlapból, miszerint a macskákat gyűlölni és üldözni kell, és a hazafias dögök üldözik is. Macska mind kevesebb van, egér, patkány mind több. Mert ezeket összefogdosni, pusztítani előkelő, pedigrés fajkutyáknak derogál. A tisztességes „dolgozó” ebek, azok célkutyák. A Bodrik, a Picik, a Mackók vagy a Sajók, házőrzők, juhászkutyák, vadászkutyák, patkányfogók stb. Az alfajok között van a rókavadászkutya, vagy amelyik a szarkákat pusztítja. A Krakszi, a Brak, a Bull az nem célkutya. Az öncélú kutya, irodalmi szakkifejezéssel élve szar pour szar. Ezekből semmi haszon. Csak baj, nyűg és undor. És kutyagumi a lépcsőházban, járdán, mindenütt. Kivétel még a pincsi, a sok alfajával együtt, amely magányos vénlányok, unokátlan özvegyasszonyok magányosságát enyhíti. Tehát szintén célkutyák, és bocsánatkérésre méltók. Ne vegyék el tőlünk! Rögtön a tárgyra térnék. Önök előbb lecsökkentették a Föld Népe melléklet oldalszámát (nem beszélve az előző számokban megjelent színes képekről). Elfogadtuk zokszó nélkül. Takarékoskodni kell úgymond. Újabban még jobban csökkentették az oldalszámot (16-8-2 oldal). Rendben van, ezt is elfogadjuk. Vajdaság népe, a föld népe, aki (főleg) eteti ezt az országot, hát rajta kell, hogy csattanjon az ostor (mint mindig!)? Akkor miért fontosabb minden más ennél? A politika, a művelődés (éhes gyomorral), az ilyen sport, az amolyan cikki-cakli stb. De ne soroljam tovább, mert a guta megüt. Mindez fontosabb. Tehát, amit óhajtok, kérek, követelek, az a következő: ha a Föld Népe 4 oldal (2 oldal) — nyomtassák úgy, hogy ha meg akarom őrizni, beköttethessem, akárcsak eddig (maradjon meg a gyermekeim számára is) 1 oldalon, de keresztben! Ne vegyék el földünk népétől a tudományos tájékozódás eme fölbecsülhetetlen értékű lehetőségét! Ha a szerkesztőség nem képes fölfogni azt, amit mondani akarok, akkor jobb, ha máris becsukja a „boltot”. Hogy a vajdasági emberek, újságírók (a főszerkesztő kisoroszi) ne ismerjék a falusi, földműves ember lelkét... hát akkor igazán nem tudok mást modani, mint hogy adják le a kulcsot, és pont. Egy magyarcsernyei születésű, városban élő földünk fia, NAGY FERENC, ÚJVIDÉK, KOSTE ABRAŠEVIĆA 33/A Észbontó hazugságok ERŐS ILONA, TEMERIN, PETŐFI SÁNDOR U. 97. - Eddig szinte naivul hittem az emberi igazságban, önmagamból kiindulva azt hittem, hogy az őszinteség, a nyíltság az emberi erény legszebb megnyilvánulása, a hazudozás súlyos bűn ember és Isten előtt. Az utóbbi időben egész hazugságinváziót vagyunk kénytelenek elviselni, köztük a legátlátszóbbakat, a legcinikusabbakat is szemrebbenés nélkül tálalják elénk, elvárva, hogy el is higygyük azt, amit meg is tennénk, ha burkoltan, hihetőbben tálalnák. Mindebben a háborús félrevezető hírek vezetnek, éppen ezért nem is erről akarok szólni (kár a gőzért), mert a hírközlő eszközök egyik percről a másikra keverednek ellentétes hazugságokba, nekünk csak az a dolgunk, hogy kitaláljuk, vajon az előbb hazudtak-e vagy most? Így jártam a már letűnt politikával, kulturális és tudományos esetekkel is. Sorolom: Petőfi Sándor nem a segesvári csatában esett el, mint tanították velünk annak idején, hanem valahol az oroszországi Barguzinban halt meg természetes halállal (Morvayék szerint). Aztán egy másik furcsa hír: Tito nem Tito, nem is horvát nemzetiségű, hanem magyar zsidó származású, a valódi neve Ambrózi József. Folytatom: John Kennedy él, még képet is közöltek róla, amint tolókocsiban tologatja egy ápoló. Aztán Jurij Gagarin, az első űrutas nem az űrszondájában ereszkedett vissza a földre, mint állították, hanem ejtőernyővel ereszkedett le, 7000 méter magasságból ugrott ki az űrszondából. ■ Nos még egy (kacsa, vagy megdöbbentő) hír: a holdutasok sohasem jártak a Holdon, hanem valahol a nevadai pusztaságban libegtek a súlytalanság állapotában, miközben a (lóvá tett) nép szájtálva bámulta meg a világcsodát minden munkával leállva, hogy el ne szalajtsa a ritka eseményt. Örök rejtély: előbb hazudtak, vagy később? Mert valamikor igen. Az igazságba vetett hitemet alaposan megingatták, addig-addig hazudoznak(tak) körülöttem, hogy ezentúl én is gyakorolni fogom, íme az első lépést máris megteszem. Tehát tisztelettel jelentem, hogy nem vagyok Erős Ilona, és nem is lakom Temerinben, a Petőfi Sándor u. 97. alatt (ha ez most beválik, ezentúl mindig hazudom). Ünnep, öröm, sírás Nemcsak a naptárakban kiírt pirosbetűs ünnep az ünnep. Nekünk, oromhegyesi asszonyoknak van vagy lesz egy másik ünnepünk is, még ha jelképesen marad meg emlékezetünkben: ez pedig az a nap, amikor 1992. május 10-én gyermekeinkkel egyetértve kimondtuk a NEM-et. Ha csak égből nem pottyan „valami”, akkor nyertünk. Hogy mit? Emberéletet, mégpedig többet is, bárcsak ez a nyereség napról napra több lenne! Mindennek ellenére a vesztesek száma is növekszik. Örülünk, hogy minden békeszerető, gyermekét féltő édesapa és édesanya a ZITZER CLUB lakói mellett áll. Igen, mert ezek az emberek itt laknak éjjel és nappal, de gondolatban a munkájukat végzik. Őket erre senki sem kérte, nem mondták nekik: dolgozzatok, építsétek, szépítsétek hajdani szép hazánkat! Ellenben arra már többször is felszólították őket, hogy fogjanak fegyvert és romboljanak. Ezek az emberek se nem vadászok, se nem sportlövők; nekik a fegyver nem kell. Ők és a többi nemet mondó fiatal nem lelkesednek azért, hogy valakit sírni lássanak, ellentétben azokkal, akik tudnak mosolyogni síró emberek láttán. Lehet, hogy nekik nincs kit siratniuk, akkor ők boldogok; de ha van, akkor minek az erőltetett mosoly? Véleményünk szerint: aki ember az emberrel, testvér a testvérrel, annak van kit siratnia. Az oromhegyesi asszonyoknak az a mély meggyőződése, hogy szűkebb és tágabb hazánkban a szó legszorosabb értelmében nincs miért nevetnünk, annál több a siratnivaló. Ez nagyon szomorú arra az országra nézve, amely szépségével versenyt futhatott volna a világ bármely tájával. De lemaradt! Oromhegyesen, 1992. június 13- án Az oromhegyesi asszonyok nevében: Horváth Borbála 1992. június 21., vasárnap A félelem magvai Vajdaságban FEHÉR GIZELLA, OROMHEGYES, TOP VIDERSKA 13. -Még mindig békét akar az oromhegyesi kis csapat. Immár negyedik hete, hogy együtt vannak, nappal kevesebben, de estére összeverődik a békét áhítók tömege. Annak ellenére, hogy a hatalom emberei szóra sem méltatták őket, ők továbbra is kitartanak, továbbra is együtt maradnak. Lehet, hogy ez a módszer is a hatalom taktikai lépései közé tartozik, miszerint ki kell fárasztani az ellenséget (mert ők ellenséget látnak bennünk és mindazokban, akiknek a véleménye, álláspontja nem egyezik az övékével), pszichikailag kell összetörni, és utána már minden simán megy. De most elszámították magukat azok, akik azt hitték, hogy könnyű dolguk lesz. Mert a magyar ember sokáig tud tűrni, sokat le tud nyelni, de amikor betelik a pohár, sebzett állattá válik, mely sok mindenre képes. Igen, olyanok vagyunk, mint a sebzett állatok. Megsebesítették a lelkünket, összetörtek bennünk mindent, amit csak lehetett. Ez a hatalom sok mindent elvett tőlünk — és csak nagyon keveset (azt is csak ígéretekben) adott. Elvette gyermekeink legszebb gyermekéveit, elvette tőlük a sok örömöt, álmaikat, vágyaikat. Valósággá vált számukra mindaz, amiről soha nem meséltünk nekik, amit esetleg csak a tévéből láthattak. Most esti mese helyett, elalvás előtt apukáról kell nekik mesélni, számtalan megválaszolhatatlan kérdésre várják a választ, és nem jön szemükre álom, hiszen sehogy sem fér pici kis fejükbe, miért nem apuka altatja el őket, miért kell apukának ismét katonaruhát hordania, hiszen ő maga mutogatta büszkén a fényképeit, hogy milyen szép katona is volt akkor, amikor ők még meg sem születtek. Számtalan miért? kérdés hagyja el ajkukat, melyekre nagyon nehéz, vagy lehetelen válaszolni. Sehogy sem tudják megérteni, miért kell a kaput zárni, ha apuka hazaért a munkából, miért kell először az ablakon lopva kinézni, ha zörgeti valaki a házuk ajtaját. Miért kell, hogy egyedül maradjon újszülöttjével az a fiatal feleség, aki még a méhében hordta magzatát, amikor férjét katonaruhába bújtatták, miért kell, hogy sírjon a pár hónapos csecsemő, amikor meghallja szabadságra hazajött édesapja ismeretlen hangját, miért kell az iskolai szünetben a kisdiákoknak játék helyett öszszedugni a fejüket, és arról mesélni egymásnak, hogy melyikük apukája hol, melyik harctéren harcol? Miért kell, hogy az anya egyszülött fiát koporsóban kapja vissza, miért kell a fiukra mindig büszke apákat megtörtnek látni, miért kell, hogy az anya sírva kérje a jó Istent, hogy külföldre menekült fiát csak még egyszer láthassa, miért, miért, miért...? E sok miért? ellen emelte fel szavát az a pár száz oromhegyesi és környékbeli lakos, akik idestova egy hónapja dacolnak a hatalommal és csatlósaival. De valamit mégis sikerült elérniük, a békét nem akaróknak elültetni az emberekben a félelem, a gyűlölet magvait. Egyesek ugyanis rosszallóan néznek a kitartó kis csapatra, különböző pletykák keltek szárnyra a faluban és környékén. De vajon milyen módszerei, meglepetései vannak még ennek a hatalomnak? Minek kell még megtörténnie, hogy végre kinyíljon minden ember szeme, hogy végre tisztán lássanak már? Vajon nem elegendő az, hogy gyerekeinknek, akiknek eddig minden napra jutott egy-egy cukorka, csokoládé, maholnap kenyeret sem tudunk adni?! Gyerekeinknek, akiknek eddig minden tőlünk telhetőt megadtunk, hozzá kell szokniuk ahhoz, hogy nincs, most nem telik rá?! Vajon a parasztember azért dolgozott, hogy most elvegyék tőle azt, amit a két kezével szerzett?! Van-e még valaki, aki nyugodtan fekszik le este, aki nem gondol arra, hogy mit hoz a holnap?! Talán egy reggel arra ébredünk, hogy valaki kopogtat ablakunkon a kilakoltatási paranccsal a kezében!? A gyűlölet, a félelem magvait szétszórták Vajdaságban is. Ne engedjük, hogy kikeljenek! Nincs jogotok! Láttál már alvó gyermeket? Figyelted az arcocskáját, az orrocskája hegyét, a szája vonalát? Észrevetted a pillák rezdülését, a pofik pírját? Érezted a leheletét, az egyenletes szuszogást, amikor a levegővel együtt áramlanak az álmok, a mozdulatok? Tudod milyen, mikor két kicsiny kéz fonódik a nyakad köré? Mikor pici ujjai simogatásán keresztül érzed a kérges tenyerek markolását, az anyák simogatását, az öreg kezek ráncát, a gyermeki mindentudás hatalmát? Szemébe mélyen beívódott a korok álma, a szenvedések és örömök, a végtelen tudás, az abszolút hatalom. Szivárványhártyája, amit még nem tiporhatott senki. Még nem érezte a mocsok ízét. Még nem tudja azt sem, mit jelent a gyilkolás. Nem ültethették bele génjeibe a rombolás vágyát, a hazugságot. Lucifer, még mindig gyenge a te hatalmad! Láttál már alvó gyermeket? Érezted a szeretetet, a hatalmasat? Sírtál már vele? Hitted, hogy nagy lesz és bölcs? Ti ti, akik nem valljátok be, de a lelketek mélyén éreznetek kell a felelősséget! Ti láttatok már alvó gyermeket? És síró anyát láttatok-e? Láttatok már árvát? Nincs jogotok letiporni a gyermekmosolyokat! Oromhegyesen, 1992. június 14-én Bálint Klára