Magyar Szó, 1992. június (49. évfolyam, 148-177. szám)

1992-06-30 / 177. szám

12 MŰVELŐDÉS Debelyacsa: Durindó - Gyöngyösbokréta ’92 Műsoros kazettát szeretnének kiadni Jókedvű mulatságok Egymást követték a színpadon este a citeraegyüttesek és a kórusok, s köz­ben arra leszek,figyelmes, mellettem egy idős néni halkan, szépen, együtt dúdolja velük a dalokat. Arca megeny­hül, önfeledt mosoly rajzolódik a rán­cok fölé: gondűző, búfelejtő percek ezek. Erre a két napra mintha megfe­ledkeztek volna a bennünket körülve­vő, bőrünk alá szívódó valóságról a De­­belyacsára érkező táncosok, énekesek és muzsikusok, no meg a helybeliek is. Igaz, tudtuk, hogy néhány együttes egyszerűen benzinjegy- vagy üzem­­anyaghiány miatt volt kénytelen távol maradni (mert volt olyan egyesület, amelynek tagjai először a pénzt nem tudták előteremteni a benzinjegyre, s amikor azt sikerült, akkor meg üzem­anyag nem volt a környéken). Ez most egyszerűen a realitások sorába tartozik, s csak szomorúan konstatálhatjuk, hogy néhány együttes egész évi tevé­kenysége veszett kárba, futott vakvá­gányra a korábban banálisnak tűnő „apróság” miatt. Akik eljöttek, azok vi­szont igyekeztek feledtetni az ilyenfajta lehangoló kellemetlenségeket. A Du­­rindón végül is tizenkilenc, a Gyön­gyösbokrétán pedig huszonnyolc együttes szerepelt. A jókedv pedig át­terjedt az egész falura, sokan az utcán is ropták a táncot, az iskola bejárati hatalmas előcsarnokában a zenészek maguktól is rázendítettek a szebbnél szebb dalokra. Külön ki kell emelni a zsűri rendkí­vül korrekt, értelmesen segíteni kívánó munkáját és viszonyulását. Az értékelés az ő hatáskörük. A végső összegezés mindannyiunké. Ehhez segítenek hoz­zá Horti Györgynek, a szervezőbizott­ság elnökének szavai, aki szerint az idei Durindó a részvevők számát illetően minden várakozást felülmúlt. A sikeres szervezés érdekében megmozdult az egész falu, az iskola, a tűzoltószervezet, a művelődési otthon, a nőszervezet, a helyi közösség, vállalatok és egyének. A kétnapos rendezvénysorozat rendben, békességben zajlott le. S ami hasonló­képpen fontos, ebben a szuperinflációs világban mindezt sikerült veszteség nélkül lebonyolítani. Summa summárum: még ilyen vész­terhes időkben is lehet sikeresen szervez­ni. És persze szépen muzsikálni, jól énekelni és tetszetősen táncolni... Molnár Mária a kanizsai Cif­raszűr Művelődési Egyesület tagja. Öt éve énekel abban az asszonykórusban, mely annak idején kanizsai varrónőkből ala­kult meg. Különösen szép az együttes népviselete.­­ Alföldi szűrminta díszíti mellényünket. Kanizsának nincs tipikus népei­ Molnár Mária, a kanizsai Cifraszűr Művelődési Egyesület asszonykórusának tagja A Durinda közönsége A Cifraszűr asszonykórusa Kikindai táncosok a felvonulók között Szétszóródva A pancsovai Petőfi Sándor Művelődési Egyesület tevékenységéről Pancsova magyarságára a szétszóró­­dottság jellemző. Azok, akiknek számít valamit a nemzeti azonosságtudat, legin­kább a Petőfi Sándor Művelődési Egye­sületben találkoznak, de nincs ott sem tolongás. Az egyesület tevékenysége fel­ől érdeklődve Makszem Zita koreográ­fus s a tánccsoport vezetője elmondta, hogy a már említett csoport mellett cite­­razenekar is működik, meg egy kicsit „színészkedünk” is. Igyekszünk föllépni, fönnmaradni, mert éveken át pangott az egyesület, de valahogy összeszedtük ma­gunkat. Én egyébként székelykevei va­gyok, de már tizenöt éve Pancsován élek. Az egyesület munkájába tavaly kapcsolódtam be. A korábbi csoportve­zető, Kéri Ilona nyugdíjba vonult stb. Megkért, hogy vállaljam el a táncosokat. Igent mondtam, de nem volt könnyű dolgom, hiszen, amikor újraindítottuk a tánccsoportot, mindössze öt kislány mu­tatott hajlandóságot a próbákra. Koráb­ban egyikőjük sem táncolt, tehát a nullá­ról kellett kezdeni, ami azonban nem szegte a kedvemet, mert kedvvel liheg­tek, meg hát, ha már vállaltam, akkor eredményt is illik fölmutatni. Szorgal­masan gyakoroltunk, és később már töb­ben is jelentkeztek, különösen a herte­­lendyfalviak közül kapcsolódtak be jó páran, mert akkor náluk a Tamási Áron Művelődési Egyesületben mélyponton volt a tevékenység, de később föllendült ám úgy, hogy a mi huszonöt pár tánco­sunk nagyobb része átment a Tamásiba. Én meg kezdhettem elölről a munkát. Nem vesztettem el a reményt, a közöny helyett énekelgettünk, táncolgattunk, még keringőztünk is mi néhányan, és egy bizonyos idő múlva gyarapodni kezdtünk. Úgy látszik, hogy a munka és a kitartás meghozta a gyümölcsét. Több mint harmincan léptünk föl a Gyön­gyösbokrétán. Nem mindannyian ma­gyarok, egy részük vegyes házasságból származik, és egy szerb kislány is van kö­zöttünk. A Párosító, amit bemutattunk, tulaj­donképpen öt táncból áll, ilyet tudtam összeállítani, mert koreográfusra nem fut­ja, hiszen a községtől csak aprópénzt ka­punk. A népviseletre ebből nem futja. A táncosok egy részének nincs megfelelő öl­tözéke. A rokon egyesületektől szoktunk kölcsönkérni a megfelelő viseletből föllé­péseink előtt... Azért nem mondhatom, hogy telje­sen magamra vagyok hagyatva, mert az ismert koreográfus, Dobrivoje Putnik szokott segíteni. Szorgalmasaknak, tisz­telettudóknak minősítette a táncosain­kat. Szívesen jön hozzánk, ám már egy ideje betegeskedik... Igen vegyes kör­nyezet a miénk. Ennélfogva a zeneka­runk is vegyes. Szerb és szlovák tagja is van az együttesnek. Szeretik a zenét, ami ugyebár nem ismer határokat. Szívesen muzsikálnak a mi egyesületünkben. Talán mondani sem kell, hogy ez a szemle nagy lendületet adott a táncosa­inknak, akik nemrégen még a csárdást se tudták járni. Most túl vagyunk már a nagy próbatételen (ilyen népes közön­ség előtt még nem szerepeltünk), s nem­sokjára újabb táncot tanulunk be. Ezt a Párosítót tulajdonképpen a dél­­bánáti szemlére készítettük. Nálunk kel­lett volna megtartani, de pénzhiányra hivatkozva lemondtak az egyesületek. Pedig nekünk sokat számított volna egy ilyen rendezvény. Nagy a bizonytalan­ság, ám azért teljesen nem mondtunk le a szemléről, őszre ismét megpróbáljuk összehozni. Amennyire tudunk, igyekszünk segí­teni magunkon. Egy szép virághálat is rendeztünk már. Sokba került, a bevé­telből nemigen maradt, csak az élmény, hogy szép volt, hogy mi is képesek va­gyunk a szép rendezvények létrehozásá­ra... A fiúk most nyári pihenőre térnek, a lányok pedig színdarabot tanulnak, illet­ve ahogy vezetőjük mondta, színészked­­nek. Utána őszre ismét összeáll az együt­tes, újabb táncot tanulnak be, remélhe­tőleg a taglétszám is növekszik, mert a gyerekek, fiatalok nagyon jó helyen vannak a Petőfi Sándor Művelődési Egyesületben. Ha ezt minden szülő tud­ná, s hozzánk irányítaná a gyermekét, sokkal jobban állnánk, jegyezte meg a tánccsoport vezetője. Mákszem Zita Magyar Szó Ágyvégből citerát Jakus Nándor a felsőhegyi Petőfi Sándor Művelődési Egyesületből érkezett a Durindóra. Hetvenkét éves, és húsz éve citerázik. Két éve tagja annak a citerazene­­karnak, melynek Tóth Imre a művészeti vezetője, s amelyben idősebbek és fiatalok egyaránt muzsikálnak. Az idei Durindón alföldi népdalokat adtak elő, Burány Béla és Bodor Anikó gyűjtéséből. Azok közé a kevesek közé tartozik Jakus Nándor, akik Vajdaságban citerát tud­nak készíteni. - Mindenből, ami a kezem ügyébe akad, tudok készíteni citerát. A legutóbb szét­vertem egy régi ágyat és abból csináltam citerát - mondta Nándor bácsi. Nem rózsás bizony a felsőhegyi nyugdíjas helyzete. Felesége megfenyegette, hogy elhagyja, ha tovább citerázik, hiszen olyankor se nem lát, se nem hall, sőt még nem is eszik. - Az életemben nincs még egy dolog, amit annyira szeretek, mint a citerát és az unokáimat. Szeretném, ha majd ők is megtanulnának citerázni és folytatnák azt, amit én elkezdtem. Ezért csináltam mindkét unokámnak kis citerát. Ami pedig a fel­eségemet illeti, remélem, megkegyelmez, hiszen a legutolsó felsőhegyi Ki mit tud versenyen megnyertem azt a vázát, ami után ő már régóta vágyakozott. Ez, remé­lem, hozzájárul ahhoz, hogy a feleségem kicsit megértőbb legyen másik szerelmem, a citeramuzsika iránt. 1992. június 30., kedd selete, ezért olyant kellett kita­lálni, ami mindenhez illik egy kicsit. A mellény posztóból ké­szül, de posztóanyagot sajnos mind nehezebben tudunk be­szerezni - mondta Molnár Má­ria, majd folytatta: - Én örök életemben nagyon szerettem a zenét. Sajnos zeneiskolába so­hasem járhattam. Ebben az asszonykórusban megtalálom azt, amire mindig vágytam. Szeretem a népdalokat, s úgy érzem, velük kifejezhetem sze­mélyiségemet, az érzéseimet. A gyerekem is tagja a kórusnak, ő annyira szereti a népdalokat, hogy lefekvés előtt mindig éne­kelni szokott. " Megtudtuk az asszonykórus terveit is. Szeretnének a közel­jövőben kiadni egy műsoros ka­zettát, sajnos egyelőre nem tud­ják, kihez forduljanak segítsé­gért. Horgosiak Debelyacsa utcáin

Next