Magyar Szó, 1992. október (49. évfolyam, 270-300. szám)

1992-10-16 / 285. szám

10 KÖZÖS ÍRÓASZTALUNK Magyar Szó Szenta vagy Zenta - a magyar helyesírás szabályai szerint? SZLOBODA JÁNOS, ZENTA. - Saj­nálatos félreértésre adhat okot Pertics Pé­ternek a Magyar Szó f. hó 4-i számában Szenta helyett Zenta címen megjelent írá­sa, pontosabban annak két mondata. ..A nemzetiség nyelvén a szóban forgó nyelv helyesírásával összhangban kell (a hely­ségneveket) leírni. Vagyis a következő­képpen: Senta - Szenta, Gornji Breg - Gornyi Breg.” Nos hát, kedves Pertics Péter, én ilyent nem állítottam, és hat községi ta­nácsnoktársammal együtt aláírt beadvá­nyunk sem tartalmaz ilyen megállapí­tást. Éppen ellenkezőleg: az ellen tilta­kozunk, hogy a magyar nyelvű hivatalos szövegekben és nyilvános feliratokon a kérdéses településnevek Szenta és Gor­nyi Breg alakban szerepeljenek. Hogy miért? Azért, mert - ahogyan azt beadványunkban is kifejtettük — ,,A magyar helyesírás szabályainak 208. pontja a következő utasítást tartalmazza: Latin betűs írásrendszerű országok, kül­földi területek, határainkon kívüli he­gyek, vizek, helységek stb. megnevezé­sére gyakran magyar neveket vagy ma­gyaros formájú és írású névváltozatokat használunk: Franciaország, Ausztrália, Hispánia, Itália, Svájc, Alsó-Ausztria, Burgundia, Moldva, Szicília, Sziklás­hegység, Alpok, Kordillerák, Vezúv, Csendes-óceán, Szent Lőrinc-folyó, Elba, Odera, Rajna, Temze, Bécs, Eperjes, Nagyvárad, Szabadka, Isztambul, Koppen­hága, Krakkó, Nápoly, Párizs stb. A föld­rajztudomány, a könyvtárügy, a szakiro­dalmi tájékoztatás (dokumentáció), az idegenforgalom, a postai forgalom terü­letén, továbbá a térképeken - főleg a helységnevek esetében - az­ idegen nyelvbeli név is használható: Wien, Pre­­šov, Oradea, Subotica, Istanbul, Koben­­havn, Kraków, Napoli, Paris stb. A szabályzat 214. pontja ezt azzal egészíti ki, hogy a latin írású nyelvek tu­lajdonneveiben általában változtatás nél­kül követjük az idegen írásmódot (...) így járunk el természetesen akkor is, ha az idegen nevek a magyarban nem hasz­nálatos mellékjeles betűket tartalmaznak (...) Nyomtatásban, ha nincs megfelelő betű, és ha a nyomtatási eljárás a mel­lékjel pótlását nem teszi lehetővé, a mel­lékjelet elhagyjuk, az alapbetűt megtart­juk (...) Minthogy a szerbhorvát nyelv A szerbhorvát nyelv helyesírásának 1. pontja szerint cirill betűs (akárcsak a fentebb hivatkozott nyelvtörvény 1. sza­kasz 2. bekezdésének, továbbá 8—10. sza­kaszainak az értelmében is), tehát a szerb és horvát tulajdonneveket a latin betűs változatban betű szerint kell ír­nunk, nem pedig a magyar ábécé betűi­vel átírnunk, mint azt a községi Alapsza­bály fordítói tették." Egyébként a fordítószolgálat egyik tagja azt hozta fel érvként, hogy Zenta község területén - a korábbi képviselő­­testület döntése szerint - a latin betűs írásmód nincs hivatalos használatban, így hát A magyar helyesírás szabályai 202. pont c) bekezdését kell irányadóul tekinteni. (,„ nem latin betűs írású nyel­vek közszavait és tulajdonneveit általá­ban a magyar ábécé betűivel, lehetőleg a forrásnyelvből írjuk át.”) így tehát Szen­­tát kell írni, ugyanúgy, mint ahogy Moszkvát, Szófiát vagy Szkopjét. Ez így is volna, ha a szerb nyelv kizá­rólag csak Zentán lenne hivatalos hasz­nálatban. Minthogy azonban a szóban forgó nyelv használati köre ennél azért mégiscsak valamivel tágabb, így nem is a zentai képviselő-testület hivatott eldön­teni, hogy a nyelvek és írásmódok hasz­nálatáról szóló törvény 1. szakaszában szerbhorvátnak (a továbbiakban szerb­nek) nevezett nyelv csupán cirill betűs írásmódot ismer-e, mint például az orosz, a bolgár vagy a macedón. Megjegyzendő, hogy a (remélhetőleg utolsó) SZSZP többségű zentai képvise­lő-testület nagyvonalú döntése a latin betűs írásmód közhasználatból való kiik­tatásáról azért sem helytálló, mert hi­szen a magyar (mint Zentán használat­ban levő) nyelv is latin betűs írásmódú. Mindaddig, amíg egy még bölcsebb köz­ségi képviselő-testület határozatot nem hoz a cirill betűs írásmód kizárólagos használatáról. Attól kezdve városunk ne­vét majd magyar szövegben is CEHTÁ- nak írjuk. Azt is el kell még mondanunk, hogy képviselő-testületünk szakszolgálataiban elhangzanak még olyan vélemények is, melyek szerint - noha a nyelvhasználat­ról szóló törvény tulajdonképpen meg­engedi - a településnevek nemzetiségi nyelvű változatainak a használatát A Szerb Köztársaság területi szervezéséről és a helyi önigazgatásról szóló törvény (A SZK Hivatalos Közlönye, 47/91. sz.) tiltja meg. Nos hát, ez sem így van! A hivatko­zott törvény 11. szakasza felsorolja ugyan Szerbia községeit és kataszteri községeit, ámde azok elnevezésének a más nyelvű szövegekben való használa­táról, illetőleg annak kötelező voltáról egy árva írásjel erejéig sem intézkedik. Márpedig köztudott, hogy a római jog­tól errefelé minden civilizált és demok­ratikus állam jogrendszerében írott vagy íratlan szabály, hogy „minden megenge­dett, amit tételes törvény vagy jogsza­bály nem tilt”. Márpedig a földrajzi ne­vek (s ezen belül a településnevek) nem­zetiségi nyelven való használatát sem a nyelvhasználatról, sem a településrende­zésről szóló töövény nem tiltja. Az utóbbi 6., 7. és 8. szakaszaiban csupán a településneveknek, illetőleg a lakott hely részei (városrészek, utcák, te­rek stb.) elnevezésének a megváltoztatá­sát köti minisztériumi engedélyhez. Nyilvánvaló azonban, hogy a Zenta és Felsőhegy helységnevek magyar szöveg­ben és feliratokon való használatával nem a szóban forgó települések nevét kívánjuk megváltoztatni, hanem a Senta és Gornji Breg toponimiák eredeti ma­gyar megfelelőit hivatalos használatba iktatni. Ami egyébként a kérdése­s föld­­rajzi nevek szintén eredeti szerbhorvát változatának a szerbhorvát szövegekben és nyilvános feliratokon való kötelező használatát a legkisebb mértékben sem teszi kérdésessé. Az oroszlánlegendáról és Nenád cárról F. R. D., ZOMBOR (NÉV ÉS CÍM A SZERKESZTŐSÉGBEN) - Kedves Kö­zös íróasztalunk! Nem tudom, jó helyen kopogtatok-e? Mert ilyen témával nem találkoztam ebben a rovatban. Az a kérésem, hogy azt az „oroszlán” legendát, amiről Oroszlámos a nevét kapta, írják le! Virág Gábor „A hegyesi csata: legenda és valóság” c. írásában ol­vastam a legendáról, és nagyon szeret­ném tudni, miről is van szó. Azonkívül érdekel, ki az a Nenad cár, akinek a szobra, ferences barát társaságában ott áll Szabadka főterén? Valamikor a ré­­ges-régi Jugoszláviában tanultam törté­nelmet, Nemanjuk, Milutin, Dusán cár, Uroš, Lazar stb., de Nenadra nem em­lékszem. Válaszukat előre is hálásan köszö­nöm. Megkértük Kalapis Zoltánt, vála­szoljon olvasónk levelére. íme, mit ír a két témáról: Oroszlámos keletkezésének történe­tét az Árpád-kori Szent Gellért püspök nagy legendája őrizte meg, amelyet azonban az évszázadok folyamán több­ször is átdolgoztak, a mai formájában a 14. században jegyezték fel, illetve fo­galmazták át - regényesen kiszínezve - , ami erősen csökkentette történeti for­rásértékét. A legenda szerint a Szent István köz­pontosítási, államalapítási törekvéseivel szembeszegülő Ajtony ellen Csanád ve­zér, az államalapító király unokaöccsé­nek hada vonult fel 1003 és 1008 között a mai Észak-Bánát térségében. A döntő ütközet előtt, a Gellért-legenda szerint, Csanád „álmatlanul töltötte az éjszakát, Szent György vértanúhoz könyörgött, hogy e­dje ki számára az ég Urának se­gítségét. Fogadalmat is tett, hogy ha el­lenségén győzelmet arat, az imádság he­lyén - ahol a földön térdelt - monostort emel tiszteletére. És mikor a felette nagy megerőltetéstől és fáradságtól elnyomta az álom, álmában egy oroszlán alakja je­lent meg neki, megállt a lábánál, és szólt hozzá: »Ember, mit alszol! Kelj fel tüs­tént, fújd meg a kürtödet, menj, kezdj ütközetet és legyőzöd ellenségedet.« (Szabó Flóris fordítása) Csanád, álmából felébredve, azonnal támadást indított, s legyőzte a nagy ha­talmú Ajtonyt. A csata után kíséretével arra a helyre ment, ahol Szent György oroszlán képében jelent meg neki, meg­jelölte, s ezen a helyen felépítette Orosz­lános monostorát. A történészek szerint ez csak névma­gyarázó népmonda. Oroszlános monos­tora nem valami álom után kapta nevét, hanem azért, mert a román stílusú mo­nostorépület kapubejáratát kőoroszlá­nok díszítették. A helységnév utótagja idővel elmaradt, az Oroszlánosból pedig Oroszlámos lett. Vannak olyan feltétele­zések is, hogy a helységnév Csanád bi­zalmasának, egy Arszlán nevű vitéznek a nevét tartotta fenn. A hatósági úton megállapított szerb elnevezés, Banatsko Aranđelovo, a hírnök jelentésű arkan­gyalok emlékét idézi. Oroszlánmonostorának maradványa, mélyen a föld alatt, az Oroszlámossal egybeépült Majdánon található, a susá­­nyi dombok egyikén, az „oroszlánosi he­gyen”. *** A magyar történelem Nenád cárt Fe­kete Emberként, Crni (Cserni, Cserni) Jovánként, Iván cárként, Csernoevics Nenádként ismeri. Közvetlenül a mohá­csi vészt követő egy-két évben tűnt fel a történelem homályából. Eredete nem tisztázott, némely forrás román szárma­zására utal, de a szláv származása a való­színűbb. Mohács előtt állítólag Zápolya János lovásza volt. Különleges, feltűnő jelenség volt, mert testén, a fejét is bele­számítva, egy vastag fekete csík húzó­dott: anyajegy. Erről nevezték el Fekete Embernek. Sokan ezt égi jelnek tekin­tették, viselőjét prófétának nézték. Sze­rényi György a Magyarország romlása című könyvében így ír róla: „Törökor­szágból is sokan mentek hozzá, nagy prófétának mondták, nagy érdeműnek az Isten előtt, s hogy némely csodajele­ket tesz.” (Juhász László fordítása, illetve átdolgozása.) E hiedelemnek köszönhe­tően sokan tódultak zászlaja alá: jobbá­gyok, kurtanemesek, martalócok, bujdo­só szegénylegények, illetve a török elől menekülő szerbek, az itteni magyarok, románok, szlovákok. Crni Jovan előbb Zápolya János, azaz János király hatalmát ismerte el, később pedig a kettészakadt ország másik ural­kodójához, Ferdinándhoz pártolt, mi­után annak követei, Szerémi György szerint, „... átadtak neki költségül ötezer forintot, szolgáinak ötszáz vég vásznat, tíz aranyozott serleget és öt török lovat.” Crivi Jovan a katonai erő gyarapodá­sának arányában - egy időben, 1526 vé­gén, 1527 elején 10 000-12 000 főnyi hadsereg állt mögötte - növelte hatalmi étvágyát is. A szerb despota utódának adta ki magát, önálló állam megalapítá­sát forgatta a fejében, kikiáltotta magát cárnak, udvartartást rendezett be Szege­den és Szabadkán, 600 főnyi testőrsége volt. „Országát" újabb területekkel pró­bálta gyarapítani a Ferdinándhoz és a János királyhoz tartozó részeken. Ennek során birtoktesteket foglalt le, udvarhá­zakat gyújtott fel, városokat, kereskedő­ket fosztott ki, nőket becstelenített meg. Ezzel a középkori magyar állam össze­omlását követő fejetlenségben még na­gyobb zűrzavart keltett. János király megbízásából Czibak Imre, a váradi püspökség világi kor­mányzója vezetett büntető hadjáratot a trónbitorló ellen, s szétszórta laza hada­it. A Fekete Ember Szabadkáról Szeged­re szökött, ott az egyik híve súlyosan megsebesítette, s ilyen állapotban mene­kült tovább. Török Bálint 300 főnyi csa­pata 1507 vége felé Tornyoson bukkant rá a magára maradt, haldokló Crni Jo­­vanra, fejét vetette, és ezt Budára küldte János királynak. Szerémi György leírása szerint az ecettel átitatott fejet tálcán he­lyezték az uralkodó elé. „A király kezé­ben egy kis kést tartott - írja Szerémi György -, s megütve vele mondta: »Ó, te vakmerő fej, ki engem elvakult fejed­del rémítettél...«” Kié Dr. Sztáncsics András, Újvidék -Elgondolkozva ezen a mi mai világun­kon, rájöttem, hogy egy társadalom­ban, amely súlyos lelki betegségben, paranoiában szenved, valamelyest is zöld ágra vergődni a problémákkal csakis körmönfont furfanggal lehet. Egyenes vonalú gondolkodással nem. Még ha ily módon furcsa (de helytál­ló) következtetésekre jut is az ember. Egy, Ágoston Andrásnak és a lojá­lis, Szerbiához állampolgári hűséggel ragaszkodó magyarságot tömörítő VMDK-nak naponta kijárna a vállve­­regetés azokhoz képest, akik a fent említett kategórián kívül állnak, és akiket úgy jelölnénk meg, jobb híján vagy az abszolút jó megjelölést elkerü­lendő, hogy Milosevic eszmei követői. A politikai követők nyomorúságos kis csoportjai, az úgynevezett Elvirák és Mihaljok, nekik van fönntartva az ál­lami vállveregetés. Ezek azonban nem érdekesek. A történelem majd vala­hogy definiálja őket, és meg is nevezi a mellőzhetetlen trágárságoktól sem visszariadva. Minket most a nem nyilvántartott, ezek a „sötétben bujkáló”, de fényre vágyó Milosevic-követők érdekelnek, akiknek számát nem tudjuk, csak sejt­jük, hogy számuk nem elhanyagolha­tó. Ágoston András megbízatásának szeplőtelen legitimitását puszta létük­kel nem tudják megkérdőjelezni. Mégis, nem lehet őket figyelmen kí­vül hagyni. Egyébként összeszámlálá­­sukat az olvasókra bízom. Természetesen az úgynevezett „egy nemzet, egy állam” elvre gon­dolok, Milosevic alapgondolatára. Bármennyire is sok bajt okozott, a kurdokra, magyarokra, baszkokra, kire még vonatkoztatva, egyáltalán nem vehető semmibe. Sőt. Mégha oly távol áll is a megvalósulás lehető­ségétől. Ez azonban nem döntő, mert álmodozni, koncepciót fogal­mazni, főleg persze csak privát hasz­nálatra, nem főbenjáró bűn. Mert a realitásnak, megvalósíthatóságnak, esetleg a megvalósulásnak földrajzi méreteit a pillanatnyi világhelyzet itt-ott csak sejtetni engedi, de azt is csalóka módon. Az „egy nemzet­­ ,egy állam” egy cirka nyolc-kilenc­­milliós nép esetében legalább olyan kívánatos, mint amennyire megvaló­síthatatlan, mert csak álmodozásra alkalmas egy 15 milliós nemzet ese­tében is. Kettő: Az, hogy mennyire állnak (magyarok) Ágoston és mennyire Mi­losevic mögött, azt majd csak egy tel­jesen szabad, páneurópai szavazásból lehet megtudni. Soha napján. A vállveregetés, az állami és hazafi­as, bármennyire is Ágostonékat illetné meg, elmarad. Amazok pedig „csak a sötétben bujkálnak”, és okoskodnak. Most még csak azt kellene megál­lapítani, megkérdezni tőlük - azoktól, akik illetékesek lennének -, hogy a vállveregetés miért marad el? Kímé­letből-e vagy butaságból? Mert nem hiszem, hogy Ágostonéknak túlságo­san jólesne. Körülbelül úgy, mintha a sószínű Izabella valamiképpen elhí­resztelné, hogy rajongással viseltetik Bódis Gábor iránt, amit aztán Gábor­ról az Isten se kaparna le. Három: Tulajdonképpen így van jól, ahogy van. Prema svecu i tropar - mondja az elmés szerb közmondás. - Amilyen a szent, olyan az imádság. A rossz ellen ágálni lehet, de a buta­ság ellen nem érdemes, mint ahogy azt sem firtatni, hogy hol itt az igaz­ság. Ágostonéknak, akik Európa és Szerbia odaadó, hűséges fiai, az édes­anyját szidják. Azoknak pedig, akik Milosevic alapeszméi mögött sorakoz­nak fel, azokat észre sem veszik. Pedig vannak! Jézus Krisztus tanításai se csak a zsidósághoz szóltak, hanem minden­kihez egyformán. Semmi nem állt tőle olyan messze, mint az akkor még meg sem fogalmazott cionista kizárólagos­ság. Miért gyanakodnánk kortársunk­ban, hogy ő, aki a saját igéjét hirdeti, másmilyen lenne­ a többség? 1992. október 16., péntek Maradni!? POZSÁR TIBOR, CSÓKA: - Ma­radni! Maradni. Maradni... Maradni? Habár az évek szembeállítása foly­tán kialakult erőviszony meglehetősen bizonytalan kimenetelt sejtet, a válasz a jelen pillanatban mégis pozitív: egyelőre maradni. Ez a válasz azonban egyszersmind magában foglalja azt a lehetőséget is, hogy a VMDK egy adott pillanatban történelmi feladat előtt találja magát. Mégpedig olyan történelmi feladat előtt, amelyre ez idő szerint egyálta­lán nincs felkészülve (ez természete­sen csak egyéni vélemény, s lehet, hogy csak megfelelő informáltság hi­ányából adódik­. Ismervén a többségi nemzet köz­hangulatát a kisebbségi kérdés megol­dásával kapcsolatban, nagyon is el­képzelhetőnek tartom, hogy a balkáni krízis végkimenetelének részeként nem tudunk olyan közös megoldást találni, amely minden feltételt és ga­ranciát is biztosítana számunkra a to­vábbi fönnmaradásunkat és prosperi­tásunkat illetően, ebben a térségben. Ez a megoldási lehetőség, amely a bel­ső kompromisszumon alapulna, és föltételezi az erősebb fél egyértelmű jóindulatát irányunkban, éppen a jó­indulat pillanatnyi és távlati hiánya miatt, nem túl sok reménnyel kecseg­tet. Abban a lehetőségben bízni pedig, hogy egyetlen embernek (Pálné) rö­vid időn belül sikerül majd megvál­toztatni egy egész nemzet évszázadok során kialakult erkölcsi érdekrendsze­rét, nagy hiba lenne. A következő lehetőség a vajdasági magyarság problémájának tartós és elfogadható megoldására a külső nyo­más hatására kialakuló változat. Ami ezt a változatot illeti, itt még minden bizonytalan és nyitott. Az egyértelmű, hogy a világközvélemény kiskorúsítot­­ta a Kis-Jugoszláviát, és felügyelet alá helyezte. Ez kétségkívül pozitív előjel­ként könyvelhető el. Ha a civilizált vi­lág a helyzet végső rendezésénél hatá­rozottan kitart a fejlett demokratikus társadalmak mércéi szerinti megoldás mellett, akkor a jövőnk nem is tűnik annyira kilátástalannak. A probléma itt csupán az, hogy a demokratikus opció konzekvens alkalmazása várha­tóan beláthatatlan következményeket is magában hordozó hatalmas ellenál­lásba ütközne a végsőkig intoleráns többségnél. S a világ ezzel is tisztában van. Ezt a tényt figyelembe véve pe­dig nagyon is indokolt az a félelem, hogy esetleg hajlandó lesz kompro­misszumot kötni akár a demokrácia kárára is. Nem ez lenne az első eset, ezt a kurdok hamisíthatják leghitele­sebben. Sok szó esett eddig különböző hi­potézisekről, szólni kellene arról is, mit is értek én megfelelő megoldás alatt. Csakhogy ezt nagyon nehéz rö­viden és pontosan definiálni. A lénye­gét meg többé-kevésbé úgyis érezzük mindannyian. Egy alapvető dolgot azonban mindenképpen ki kell emel­ni. A megszületendő politikai megol­dásnak mindenképpen biztosítania kell azt, hogy az itteni magyarság munkájának eredménye eltulajdonít­­hatatlan legyen. Egy ilyen szintű „gaz­dasági önállóság” nélkül az autonó­mia további tartalmáról kár még áb­rándozni is. Ha nem valósul meg az egyetlen igazságos elv, hogy minden­ki (így a magyarok is) munkája és ké­pességei alapján vegyen részt a javak és hatalom elosztásában, akkor ne­künk itt befellegzett. Huszadrendű polgáraivá válunk egy társadalomnak azzal a csöppet sem reménykeltő perspektívával, hogy kizsákmányolva és megalázva fogunk élni generáció­kon keresztül mindaddig, míg telje­sen be nem olvadunk a többségi nem­zetbe. A kérdés pedig állandóan ismétlő­dik, mi tehát a kiút? Bízván abban, hogy nem leszünk innen időnap előtt elkergetve, ismét csak az a válasz: egyelőre maradni kell. Maradni és várni. Kivárni, míg a folyamatok letisztulnak. Időközben azonban lelkileg fel kell készülnünk a legrosszabbra, arra, ami az események esetleges kedvezőtlen alakulása után az egyetlen lehetséges kiutat jelentheti számunkra. Arra, hogy itthagyjuk szülőföldünket, apá­ink, őseink szülőföldjét. Borzasztó ezt még leírni is. Mégis úgy érzem, ké­szeknek kell lennünk arra, hogy a múltunkat föláldozzuk a jövőnkért. S főleg gyerekeink jövőjéért. Persze lesznek és vannak olya­nok is, akik ezzel nem értenek egyet, és inkább vállalják a meg­aláztatást. Velük én nem sokat fog­lalkoznék. Őket majd Elviráék el­vezetik a Nirvánába. És ha az események alakulása foly­tán a többség úgy dönt, hogy hazát cserél, a VMDK-nak meg kell találnia a módját, hogy az áttelepülés intéz­ményesített keretek közt folyjon le, és hogy több tízezer ember anyagi javait átmenthesse, ezzel legalább az alapve­tő egzisztenciális feltételeit biztosítva az újrakezdésnek. Ebben látom én a VMDK esetleges történelmi feladatát és szerepét. Csodálatos az a szimbólum, amikor a negyvennégyes magyar sírokon a kialvó gyertyafény helyén egyszer csak megjelenik a VMDK, hogy kis vi­lágosságot hozzon a ránkborulni ké­szülő teljes sötétségbe. A remény fé­nyét a szívekbe. A politikai színrelépés szinte az utolsó pillanatban történt. Még rágondolni is rossz, milyen álla­potban lenne a vajdasági magyarság ezekben az irracionálisan mocskos időkben egy megfelelő politikai súly­­lyal bíró érdekvédelem nélkül. A harc, amit ez a szervezet magára vállalt, az igazságért folyik. Az eszkö­zök tiszták. Ám még ezzel együtt sem garantált a siker. Hisz az igazság nem mindig győz. Viszont azzal is tisztában kell lenni, hogy esély nem lesz a történelem fo­lyamán sorsunk megfelelő rendezésé­re. Ha ez a lehetőség kimarad, az a VMDK végét is jelenti. Vagy jelentőségét veszítve, önma­gát meghazudtolva lassacskán elsor­vad. Vagy vállalja az utolsó feladattal já­ró felelősség súlyát, és méltóképpen vonul be a történelembe. Az isteni gondviselés óvjon meg minket attól, hogy erre a lehetetlen választásra valaha is sor kerüljön.

Next