Magyar Szó, 1992. október (49. évfolyam, 270-300. szám)
1992-10-16 / 285. szám
10 KÖZÖS ÍRÓASZTALUNK Magyar Szó Szenta vagy Zenta - a magyar helyesírás szabályai szerint? SZLOBODA JÁNOS, ZENTA. - Sajnálatos félreértésre adhat okot Pertics Péternek a Magyar Szó f. hó 4-i számában Szenta helyett Zenta címen megjelent írása, pontosabban annak két mondata. ..A nemzetiség nyelvén a szóban forgó nyelv helyesírásával összhangban kell (a helységneveket) leírni. Vagyis a következőképpen: Senta - Szenta, Gornji Breg - Gornyi Breg.” Nos hát, kedves Pertics Péter, én ilyent nem állítottam, és hat községi tanácsnoktársammal együtt aláírt beadványunk sem tartalmaz ilyen megállapítást. Éppen ellenkezőleg: az ellen tiltakozunk, hogy a magyar nyelvű hivatalos szövegekben és nyilvános feliratokon a kérdéses településnevek Szenta és Gornyi Breg alakban szerepeljenek. Hogy miért? Azért, mert - ahogyan azt beadványunkban is kifejtettük — ,,A magyar helyesírás szabályainak 208. pontja a következő utasítást tartalmazza: Latin betűs írásrendszerű országok, külföldi területek, határainkon kívüli hegyek, vizek, helységek stb. megnevezésére gyakran magyar neveket vagy magyaros formájú és írású névváltozatokat használunk: Franciaország, Ausztrália, Hispánia, Itália, Svájc, Alsó-Ausztria, Burgundia, Moldva, Szicília, Szikláshegység, Alpok, Kordillerák, Vezúv, Csendes-óceán, Szent Lőrinc-folyó, Elba, Odera, Rajna, Temze, Bécs, Eperjes, Nagyvárad, Szabadka, Isztambul, Koppenhága, Krakkó, Nápoly, Párizs stb. A földrajztudomány, a könyvtárügy, a szakirodalmi tájékoztatás (dokumentáció), az idegenforgalom, a postai forgalom területén, továbbá a térképeken - főleg a helységnevek esetében - az idegen nyelvbeli név is használható: Wien, Prešov, Oradea, Subotica, Istanbul, Kobenhavn, Kraków, Napoli, Paris stb. A szabályzat 214. pontja ezt azzal egészíti ki, hogy a latin írású nyelvek tulajdonneveiben általában változtatás nélkül követjük az idegen írásmódot (...) így járunk el természetesen akkor is, ha az idegen nevek a magyarban nem használatos mellékjeles betűket tartalmaznak (...) Nyomtatásban, ha nincs megfelelő betű, és ha a nyomtatási eljárás a mellékjel pótlását nem teszi lehetővé, a mellékjelet elhagyjuk, az alapbetűt megtartjuk (...) Minthogy a szerbhorvát nyelv A szerbhorvát nyelv helyesírásának 1. pontja szerint cirill betűs (akárcsak a fentebb hivatkozott nyelvtörvény 1. szakasz 2. bekezdésének, továbbá 8—10. szakaszainak az értelmében is), tehát a szerb és horvát tulajdonneveket a latin betűs változatban betű szerint kell írnunk, nem pedig a magyar ábécé betűivel átírnunk, mint azt a községi Alapszabály fordítói tették." Egyébként a fordítószolgálat egyik tagja azt hozta fel érvként, hogy Zenta község területén - a korábbi képviselőtestület döntése szerint - a latin betűs írásmód nincs hivatalos használatban, így hát A magyar helyesírás szabályai 202. pont c) bekezdését kell irányadóul tekinteni. (,„ nem latin betűs írású nyelvek közszavait és tulajdonneveit általában a magyar ábécé betűivel, lehetőleg a forrásnyelvből írjuk át.”) így tehát Szentát kell írni, ugyanúgy, mint ahogy Moszkvát, Szófiát vagy Szkopjét. Ez így is volna, ha a szerb nyelv kizárólag csak Zentán lenne hivatalos használatban. Minthogy azonban a szóban forgó nyelv használati köre ennél azért mégiscsak valamivel tágabb, így nem is a zentai képviselő-testület hivatott eldönteni, hogy a nyelvek és írásmódok használatáról szóló törvény 1. szakaszában szerbhorvátnak (a továbbiakban szerbnek) nevezett nyelv csupán cirill betűs írásmódot ismer-e, mint például az orosz, a bolgár vagy a macedón. Megjegyzendő, hogy a (remélhetőleg utolsó) SZSZP többségű zentai képviselő-testület nagyvonalú döntése a latin betűs írásmód közhasználatból való kiiktatásáról azért sem helytálló, mert hiszen a magyar (mint Zentán használatban levő) nyelv is latin betűs írásmódú. Mindaddig, amíg egy még bölcsebb községi képviselő-testület határozatot nem hoz a cirill betűs írásmód kizárólagos használatáról. Attól kezdve városunk nevét majd magyar szövegben is CEHTÁ- nak írjuk. Azt is el kell még mondanunk, hogy képviselő-testületünk szakszolgálataiban elhangzanak még olyan vélemények is, melyek szerint - noha a nyelvhasználatról szóló törvény tulajdonképpen megengedi - a településnevek nemzetiségi nyelvű változatainak a használatát A Szerb Köztársaság területi szervezéséről és a helyi önigazgatásról szóló törvény (A SZK Hivatalos Közlönye, 47/91. sz.) tiltja meg. Nos hát, ez sem így van! A hivatkozott törvény 11. szakasza felsorolja ugyan Szerbia községeit és kataszteri községeit, ámde azok elnevezésének a más nyelvű szövegekben való használatáról, illetőleg annak kötelező voltáról egy árva írásjel erejéig sem intézkedik. Márpedig köztudott, hogy a római jogtól errefelé minden civilizált és demokratikus állam jogrendszerében írott vagy íratlan szabály, hogy „minden megengedett, amit tételes törvény vagy jogszabály nem tilt”. Márpedig a földrajzi nevek (s ezen belül a településnevek) nemzetiségi nyelven való használatát sem a nyelvhasználatról, sem a településrendezésről szóló töövény nem tiltja. Az utóbbi 6., 7. és 8. szakaszaiban csupán a településneveknek, illetőleg a lakott hely részei (városrészek, utcák, terek stb.) elnevezésének a megváltoztatását köti minisztériumi engedélyhez. Nyilvánvaló azonban, hogy a Zenta és Felsőhegy helységnevek magyar szövegben és feliratokon való használatával nem a szóban forgó települések nevét kívánjuk megváltoztatni, hanem a Senta és Gornji Breg toponimiák eredeti magyar megfelelőit hivatalos használatba iktatni. Ami egyébként a kérdéses földrajzi nevek szintén eredeti szerbhorvát változatának a szerbhorvát szövegekben és nyilvános feliratokon való kötelező használatát a legkisebb mértékben sem teszi kérdésessé. Az oroszlánlegendáról és Nenád cárról F. R. D., ZOMBOR (NÉV ÉS CÍM A SZERKESZTŐSÉGBEN) - Kedves Közös íróasztalunk! Nem tudom, jó helyen kopogtatok-e? Mert ilyen témával nem találkoztam ebben a rovatban. Az a kérésem, hogy azt az „oroszlán” legendát, amiről Oroszlámos a nevét kapta, írják le! Virág Gábor „A hegyesi csata: legenda és valóság” c. írásában olvastam a legendáról, és nagyon szeretném tudni, miről is van szó. Azonkívül érdekel, ki az a Nenad cár, akinek a szobra, ferences barát társaságában ott áll Szabadka főterén? Valamikor a réges-régi Jugoszláviában tanultam történelmet, Nemanjuk, Milutin, Dusán cár, Uroš, Lazar stb., de Nenadra nem emlékszem. Válaszukat előre is hálásan köszönöm. Megkértük Kalapis Zoltánt, válaszoljon olvasónk levelére. íme, mit ír a két témáról: Oroszlámos keletkezésének történetét az Árpád-kori Szent Gellért püspök nagy legendája őrizte meg, amelyet azonban az évszázadok folyamán többször is átdolgoztak, a mai formájában a 14. században jegyezték fel, illetve fogalmazták át - regényesen kiszínezve - , ami erősen csökkentette történeti forrásértékét. A legenda szerint a Szent István központosítási, államalapítási törekvéseivel szembeszegülő Ajtony ellen Csanád vezér, az államalapító király unokaöccsének hada vonult fel 1003 és 1008 között a mai Észak-Bánát térségében. A döntő ütközet előtt, a Gellért-legenda szerint, Csanád „álmatlanul töltötte az éjszakát, Szent György vértanúhoz könyörgött, hogy edje ki számára az ég Urának segítségét. Fogadalmat is tett, hogy ha ellenségén győzelmet arat, az imádság helyén - ahol a földön térdelt - monostort emel tiszteletére. És mikor a felette nagy megerőltetéstől és fáradságtól elnyomta az álom, álmában egy oroszlán alakja jelent meg neki, megállt a lábánál, és szólt hozzá: »Ember, mit alszol! Kelj fel tüstént, fújd meg a kürtödet, menj, kezdj ütközetet és legyőzöd ellenségedet.« (Szabó Flóris fordítása) Csanád, álmából felébredve, azonnal támadást indított, s legyőzte a nagy hatalmú Ajtonyt. A csata után kíséretével arra a helyre ment, ahol Szent György oroszlán képében jelent meg neki, megjelölte, s ezen a helyen felépítette Oroszlános monostorát. A történészek szerint ez csak névmagyarázó népmonda. Oroszlános monostora nem valami álom után kapta nevét, hanem azért, mert a román stílusú monostorépület kapubejáratát kőoroszlánok díszítették. A helységnév utótagja idővel elmaradt, az Oroszlánosból pedig Oroszlámos lett. Vannak olyan feltételezések is, hogy a helységnév Csanád bizalmasának, egy Arszlán nevű vitéznek a nevét tartotta fenn. A hatósági úton megállapított szerb elnevezés, Banatsko Aranđelovo, a hírnök jelentésű arkangyalok emlékét idézi. Oroszlánmonostorának maradványa, mélyen a föld alatt, az Oroszlámossal egybeépült Majdánon található, a susányi dombok egyikén, az „oroszlánosi hegyen”. *** A magyar történelem Nenád cárt Fekete Emberként, Crni (Cserni, Cserni) Jovánként, Iván cárként, Csernoevics Nenádként ismeri. Közvetlenül a mohácsi vészt követő egy-két évben tűnt fel a történelem homályából. Eredete nem tisztázott, némely forrás román származására utal, de a szláv származása a valószínűbb. Mohács előtt állítólag Zápolya János lovásza volt. Különleges, feltűnő jelenség volt, mert testén, a fejét is beleszámítva, egy vastag fekete csík húzódott: anyajegy. Erről nevezték el Fekete Embernek. Sokan ezt égi jelnek tekintették, viselőjét prófétának nézték. Szerényi György a Magyarország romlása című könyvében így ír róla: „Törökországból is sokan mentek hozzá, nagy prófétának mondták, nagy érdeműnek az Isten előtt, s hogy némely csodajeleket tesz.” (Juhász László fordítása, illetve átdolgozása.) E hiedelemnek köszönhetően sokan tódultak zászlaja alá: jobbágyok, kurtanemesek, martalócok, bujdosó szegénylegények, illetve a török elől menekülő szerbek, az itteni magyarok, románok, szlovákok. Crni Jovan előbb Zápolya János, azaz János király hatalmát ismerte el, később pedig a kettészakadt ország másik uralkodójához, Ferdinándhoz pártolt, miután annak követei, Szerémi György szerint, „... átadtak neki költségül ötezer forintot, szolgáinak ötszáz vég vásznat, tíz aranyozott serleget és öt török lovat.” Crivi Jovan a katonai erő gyarapodásának arányában - egy időben, 1526 végén, 1527 elején 10 000-12 000 főnyi hadsereg állt mögötte - növelte hatalmi étvágyát is. A szerb despota utódának adta ki magát, önálló állam megalapítását forgatta a fejében, kikiáltotta magát cárnak, udvartartást rendezett be Szegeden és Szabadkán, 600 főnyi testőrsége volt. „Országát" újabb területekkel próbálta gyarapítani a Ferdinándhoz és a János királyhoz tartozó részeken. Ennek során birtoktesteket foglalt le, udvarházakat gyújtott fel, városokat, kereskedőket fosztott ki, nőket becstelenített meg. Ezzel a középkori magyar állam összeomlását követő fejetlenségben még nagyobb zűrzavart keltett. János király megbízásából Czibak Imre, a váradi püspökség világi kormányzója vezetett büntető hadjáratot a trónbitorló ellen, s szétszórta laza hadait. A Fekete Ember Szabadkáról Szegedre szökött, ott az egyik híve súlyosan megsebesítette, s ilyen állapotban menekült tovább. Török Bálint 300 főnyi csapata 1507 vége felé Tornyoson bukkant rá a magára maradt, haldokló Crni Jovanra, fejét vetette, és ezt Budára küldte János királynak. Szerémi György leírása szerint az ecettel átitatott fejet tálcán helyezték az uralkodó elé. „A király kezében egy kis kést tartott - írja Szerémi György -, s megütve vele mondta: »Ó, te vakmerő fej, ki engem elvakult fejeddel rémítettél...«” Kié Dr. Sztáncsics András, Újvidék -Elgondolkozva ezen a mi mai világunkon, rájöttem, hogy egy társadalomban, amely súlyos lelki betegségben, paranoiában szenved, valamelyest is zöld ágra vergődni a problémákkal csakis körmönfont furfanggal lehet. Egyenes vonalú gondolkodással nem. Még ha ily módon furcsa (de helytálló) következtetésekre jut is az ember. Egy, Ágoston Andrásnak és a lojális, Szerbiához állampolgári hűséggel ragaszkodó magyarságot tömörítő VMDK-nak naponta kijárna a vállveregetés azokhoz képest, akik a fent említett kategórián kívül állnak, és akiket úgy jelölnénk meg, jobb híján vagy az abszolút jó megjelölést elkerülendő, hogy Milosevic eszmei követői. A politikai követők nyomorúságos kis csoportjai, az úgynevezett Elvirák és Mihaljok, nekik van fönntartva az állami vállveregetés. Ezek azonban nem érdekesek. A történelem majd valahogy definiálja őket, és meg is nevezi a mellőzhetetlen trágárságoktól sem visszariadva. Minket most a nem nyilvántartott, ezek a „sötétben bujkáló”, de fényre vágyó Milosevic-követők érdekelnek, akiknek számát nem tudjuk, csak sejtjük, hogy számuk nem elhanyagolható. Ágoston András megbízatásának szeplőtelen legitimitását puszta létükkel nem tudják megkérdőjelezni. Mégis, nem lehet őket figyelmen kívül hagyni. Egyébként összeszámlálásukat az olvasókra bízom. Természetesen az úgynevezett „egy nemzet, egy állam” elvre gondolok, Milosevic alapgondolatára. Bármennyire is sok bajt okozott, a kurdokra, magyarokra, baszkokra, kire még vonatkoztatva, egyáltalán nem vehető semmibe. Sőt. Mégha oly távol áll is a megvalósulás lehetőségétől. Ez azonban nem döntő, mert álmodozni, koncepciót fogalmazni, főleg persze csak privát használatra, nem főbenjáró bűn. Mert a realitásnak, megvalósíthatóságnak, esetleg a megvalósulásnak földrajzi méreteit a pillanatnyi világhelyzet itt-ott csak sejtetni engedi, de azt is csalóka módon. Az „egy nemzet ,egy állam” egy cirka nyolc-kilencmilliós nép esetében legalább olyan kívánatos, mint amennyire megvalósíthatatlan, mert csak álmodozásra alkalmas egy 15 milliós nemzet esetében is. Kettő: Az, hogy mennyire állnak (magyarok) Ágoston és mennyire Milosevic mögött, azt majd csak egy teljesen szabad, páneurópai szavazásból lehet megtudni. Soha napján. A vállveregetés, az állami és hazafias, bármennyire is Ágostonékat illetné meg, elmarad. Amazok pedig „csak a sötétben bujkálnak”, és okoskodnak. Most még csak azt kellene megállapítani, megkérdezni tőlük - azoktól, akik illetékesek lennének -, hogy a vállveregetés miért marad el? Kíméletből-e vagy butaságból? Mert nem hiszem, hogy Ágostonéknak túlságosan jólesne. Körülbelül úgy, mintha a sószínű Izabella valamiképpen elhíresztelné, hogy rajongással viseltetik Bódis Gábor iránt, amit aztán Gáborról az Isten se kaparna le. Három: Tulajdonképpen így van jól, ahogy van. Prema svecu i tropar - mondja az elmés szerb közmondás. - Amilyen a szent, olyan az imádság. A rossz ellen ágálni lehet, de a butaság ellen nem érdemes, mint ahogy azt sem firtatni, hogy hol itt az igazság. Ágostonéknak, akik Európa és Szerbia odaadó, hűséges fiai, az édesanyját szidják. Azoknak pedig, akik Milosevic alapeszméi mögött sorakoznak fel, azokat észre sem veszik. Pedig vannak! Jézus Krisztus tanításai se csak a zsidósághoz szóltak, hanem mindenkihez egyformán. Semmi nem állt tőle olyan messze, mint az akkor még meg sem fogalmazott cionista kizárólagosság. Miért gyanakodnánk kortársunkban, hogy ő, aki a saját igéjét hirdeti, másmilyen lenne a többség? 1992. október 16., péntek Maradni!? POZSÁR TIBOR, CSÓKA: - Maradni! Maradni. Maradni... Maradni? Habár az évek szembeállítása folytán kialakult erőviszony meglehetősen bizonytalan kimenetelt sejtet, a válasz a jelen pillanatban mégis pozitív: egyelőre maradni. Ez a válasz azonban egyszersmind magában foglalja azt a lehetőséget is, hogy a VMDK egy adott pillanatban történelmi feladat előtt találja magát. Mégpedig olyan történelmi feladat előtt, amelyre ez idő szerint egyáltalán nincs felkészülve (ez természetesen csak egyéni vélemény, s lehet, hogy csak megfelelő informáltság hiányából adódik. Ismervén a többségi nemzet közhangulatát a kisebbségi kérdés megoldásával kapcsolatban, nagyon is elképzelhetőnek tartom, hogy a balkáni krízis végkimenetelének részeként nem tudunk olyan közös megoldást találni, amely minden feltételt és garanciát is biztosítana számunkra a további fönnmaradásunkat és prosperitásunkat illetően, ebben a térségben. Ez a megoldási lehetőség, amely a belső kompromisszumon alapulna, és föltételezi az erősebb fél egyértelmű jóindulatát irányunkban, éppen a jóindulat pillanatnyi és távlati hiánya miatt, nem túl sok reménnyel kecsegtet. Abban a lehetőségben bízni pedig, hogy egyetlen embernek (Pálné) rövid időn belül sikerül majd megváltoztatni egy egész nemzet évszázadok során kialakult erkölcsi érdekrendszerét, nagy hiba lenne. A következő lehetőség a vajdasági magyarság problémájának tartós és elfogadható megoldására a külső nyomás hatására kialakuló változat. Ami ezt a változatot illeti, itt még minden bizonytalan és nyitott. Az egyértelmű, hogy a világközvélemény kiskorúsította a Kis-Jugoszláviát, és felügyelet alá helyezte. Ez kétségkívül pozitív előjelként könyvelhető el. Ha a civilizált világ a helyzet végső rendezésénél határozottan kitart a fejlett demokratikus társadalmak mércéi szerinti megoldás mellett, akkor a jövőnk nem is tűnik annyira kilátástalannak. A probléma itt csupán az, hogy a demokratikus opció konzekvens alkalmazása várhatóan beláthatatlan következményeket is magában hordozó hatalmas ellenállásba ütközne a végsőkig intoleráns többségnél. S a világ ezzel is tisztában van. Ezt a tényt figyelembe véve pedig nagyon is indokolt az a félelem, hogy esetleg hajlandó lesz kompromisszumot kötni akár a demokrácia kárára is. Nem ez lenne az első eset, ezt a kurdok hamisíthatják leghitelesebben. Sok szó esett eddig különböző hipotézisekről, szólni kellene arról is, mit is értek én megfelelő megoldás alatt. Csakhogy ezt nagyon nehéz röviden és pontosan definiálni. A lényegét meg többé-kevésbé úgyis érezzük mindannyian. Egy alapvető dolgot azonban mindenképpen ki kell emelni. A megszületendő politikai megoldásnak mindenképpen biztosítania kell azt, hogy az itteni magyarság munkájának eredménye eltulajdoníthatatlan legyen. Egy ilyen szintű „gazdasági önállóság” nélkül az autonómia további tartalmáról kár még ábrándozni is. Ha nem valósul meg az egyetlen igazságos elv, hogy mindenki (így a magyarok is) munkája és képességei alapján vegyen részt a javak és hatalom elosztásában, akkor nekünk itt befellegzett. Huszadrendű polgáraivá válunk egy társadalomnak azzal a csöppet sem reménykeltő perspektívával, hogy kizsákmányolva és megalázva fogunk élni generációkon keresztül mindaddig, míg teljesen be nem olvadunk a többségi nemzetbe. A kérdés pedig állandóan ismétlődik, mi tehát a kiút? Bízván abban, hogy nem leszünk innen időnap előtt elkergetve, ismét csak az a válasz: egyelőre maradni kell. Maradni és várni. Kivárni, míg a folyamatok letisztulnak. Időközben azonban lelkileg fel kell készülnünk a legrosszabbra, arra, ami az események esetleges kedvezőtlen alakulása után az egyetlen lehetséges kiutat jelentheti számunkra. Arra, hogy itthagyjuk szülőföldünket, apáink, őseink szülőföldjét. Borzasztó ezt még leírni is. Mégis úgy érzem, készeknek kell lennünk arra, hogy a múltunkat föláldozzuk a jövőnkért. S főleg gyerekeink jövőjéért. Persze lesznek és vannak olyanok is, akik ezzel nem értenek egyet, és inkább vállalják a megaláztatást. Velük én nem sokat foglalkoznék. Őket majd Elviráék elvezetik a Nirvánába. És ha az események alakulása folytán a többség úgy dönt, hogy hazát cserél, a VMDK-nak meg kell találnia a módját, hogy az áttelepülés intézményesített keretek közt folyjon le, és hogy több tízezer ember anyagi javait átmenthesse, ezzel legalább az alapvető egzisztenciális feltételeit biztosítva az újrakezdésnek. Ebben látom én a VMDK esetleges történelmi feladatát és szerepét. Csodálatos az a szimbólum, amikor a negyvennégyes magyar sírokon a kialvó gyertyafény helyén egyszer csak megjelenik a VMDK, hogy kis világosságot hozzon a ránkborulni készülő teljes sötétségbe. A remény fényét a szívekbe. A politikai színrelépés szinte az utolsó pillanatban történt. Még rágondolni is rossz, milyen állapotban lenne a vajdasági magyarság ezekben az irracionálisan mocskos időkben egy megfelelő politikai súlylyal bíró érdekvédelem nélkül. A harc, amit ez a szervezet magára vállalt, az igazságért folyik. Az eszközök tiszták. Ám még ezzel együtt sem garantált a siker. Hisz az igazság nem mindig győz. Viszont azzal is tisztában kell lenni, hogy esély nem lesz a történelem folyamán sorsunk megfelelő rendezésére. Ha ez a lehetőség kimarad, az a VMDK végét is jelenti. Vagy jelentőségét veszítve, önmagát meghazudtolva lassacskán elsorvad. Vagy vállalja az utolsó feladattal járó felelősség súlyát, és méltóképpen vonul be a történelembe. Az isteni gondviselés óvjon meg minket attól, hogy erre a lehetetlen választásra valaha is sor kerüljön.