Magyar Szó, 1992. október (49. évfolyam, 270-300. szám)

1992-10-18 / 287. szám

1992. október 18., vasárnap Kirepültünk BALÁZS LÁSZLÓ, ZOMBOR, NIKOLA TESLA UTCA 3.- Ezt is meg kellett érnünk: kitették szű­rünket az ENSZ-ből! Mi azonban - ahogyan értesülve vagyok - ennek az igazságtalan lépésnek visszavá­gunk: nem kérjük vissza tagságun­kat, ezt legfeljebb csak Pálné úr te­heti 90 napon belül. Egyébként a világszervezetben ölelő karokkal várják visszatérésünket, ez viszont nagyobb eredmény lesz, mint a szervezetből való kizárásunk. Hát így lesz a vereségből győzelem! A legtehetségesebb politikusaink szerint nem kell a miniszter úrra hallgatni, hisz ő „hazaáruló”. Aztán lehet, hogy nem is pravoszláv, ha­nem katolikus vagy muzulmán. Ez viszont ma, sokak szerint, „halálos bűn”. Minden előítélet ellenére Pá­lné úr rendületlenül azon fárado­zik, hogy béketervét elfogadják, amiről Amerikában már sokan elis­merően nyilatkoznak. Utazgat, tár­gyal annak érdekében, hogy az öl­döklésnek minél előbb véget ves­sen, hogy az embargót felfüggesz­­szék, amely ha lassan is, de most már érezhetően, mint rozsda a va­sat, teljes egészében tönkreteszi az amúgy is rogyadozó gazdaságun­kat. Ennek végső következményeire még rágondolni is rossz. Az ember sokkot kap! Nos, több politikusunk (az élen­járók közül) azt hangoztatja, hogy nem is olyan tragikus ez a kizárás, megleszünk mi az ENSZ nélkül is. Talán jót is tettek velünk, hogy ilyen páratlan, igazságtalan határo­zatot hoztak, mert ezek után most már második Svájc lehetünk. Hogy miért? Mert Svájc sem tagja az ENSZ-nek, és lám, milyen szépen megél, mégpedig irigylésre méltó jólétben. Mi majd követjük ezt az alpesi államot, s ha egyelőre nem is jólétben, életszínvonalban, de nyo­morban, éhínségben, totál gazdasá­gi összeomlásban, szociális gondok­ban utolérhetetlenek leszünk. Azt mondják egyesek, hogy na­gyon nehéz idők várnak ránk. A je­lenlegi politikánkkal a világ nincs megelégedve. Sok mindent követel­nek tőlünk, amit büszke népünk nem teljesíthet. S mert nem teljesít­jük a követeléseket, ezért várnak ránk nehéz napok. Az uralkodó párt, ha nem tévedek, ezekért a büntetésekért nem magát okolja, hanem Amerikát, Németországot és természetesen a Vatikánt. Közeledik a tél, fázni fogunk, nincs olaj, a fát nem tudjuk megfi­zetni. A tél, a hideg a történelem során sok politikus bukását hozta. Említsük csak meg Napóleont (oroszországi hadjárata) vagy Hit­lert (a nagy hideg miatt nem tudta elfoglalni sem Moszkvát, sem Sztá­lingrádot). Vajon nálunk az új vá­lasztások „történelmi teret” fognak­­­ hozni? Aligha, még akkor sem, ha Pálné miniszterelnök úr a választá­sok igazságos lebonyolításának ellenőrzésére egy volt amerikai el­nököt hívott meg, nevezetesen Cár­iért. Ez az ember viszont alighanem többet ért a mogyoróültetvények­hez, mint egy választás ellenőr­zéséhez? Ha mi évek óta táncoltatni tudtuk az egész világot, beleértve az ENSZ-et is, akkor tudni fogjuk azt is, hogyan kell egy választást úgy le­bonyolítani, hogy azt mi „demokra­tikusan” meg tudjuk nyerni. Min­denesetre sok szempontból, bele­értve a választásokat is, kemény tél­nek nézünk elé. Túl kell mindezt élnünk, a ránk váró hideg szobákat is. Köztársasági elnökünk vallja, hogy a mi demokráciánkon még so­kat kell javítani. Más szóval sokat kell rajta csiszolni,­fényesíteni, hogy olyan legyen, mint amilyennek ő maga képzeli. Sajnos nem így véle­kednek más politikusok, akik arra hivatkoznak, hogy demokráciánkat sokan meg is irigyelhetik, hiszen például a kisebbségek olyan jogokat élvezhetnek, amilyent sehol máshol a világon. Aztán hivatkoznak a saj­tószabadságunkra. Épp ezért, élve ezzel a tudattal, merem állítani és leírni, hogy kirepülésünkért, a fe­nékbe rúgásért nem a jelenlegi kor­mányt terheli a felelősség, hanem azokat, akik évek óta a „jobblétért” harcolnak, hogy eleget tegyenek a választási ígéreteiknek. Visszatérve a fenékbe rúgásra, azt kell írnom, hogy ezt a „rúgást” az ENSZ előbb is megtehette volna a háború befejezése érdekében. Ezt többen állítják. Talán akkor előbb befejezték volna az öldöklést. Saj­nos ebből a szenvedésből még nem látjuk a kiutat, s olyan hírek is nap­világra keltek, hogy ennek egyha­mar nem lesz vége, hanem még to­vább terjed. Ja, kérem, „tehetséges” és okos emberek irányítják napja­inkban a politikát a volt Jugoszlávia területén. Ezek közül az emberek közül én sokat nyugdíjba küldenék, mégpedig olyan járandósággal, amilyent sok nyugdíjas élvez. Befejezésül komoly stílusra té­rek, talán elég volt a túlzott iróniá­ból, csipkelődésből. Bizony szomorú és szégyen, ahogy az elmúlt napokban a médi­ák valósággal kürtölték, hogy Jugo­szlávia egyelőre nem lehet tagja az ENSZ-nek. A hírt a világsajtó az el­ső oldalain közölte. A kommentá­roknak se szeri, se száma. Ha tet­szik, ha nem, tény, hogy kizártak bennünket a világszövetségből. Ez még akkor is így igaz, ha sokan úgy nyilatkoznak, hogy ez a kizárás nem felel meg a valóságnak, s csak ideiglenes dologról van szó. Csak egy új politikával, egy új béketerv­vel tudunk újra visszarepülni a régi fészekbe, ahol tulajdonképpen a helyünk is. Persze, minderre csak akkor kerülhet sor, ha „jók” le­szünk, ha beszüntetjük értelmetlen háborúnkat, ha véget vetünk a szenvedésnek, ha hazaengedjük a menekülteket, ha elfogadjuk az am­nesztiatörvényt, ha kisebbségeink kérésének eleget teszünk, ha belát­juk, hogy amit tettünk, minden hiá­ba volt. Nincs más hátra, mint józa­nabb politikát vezetni, ha erre még egyáltalán képesek vagyunk. Szerkesztői üzenet Brenner Jánoshoz: Úgy érezzük, az Üzenet folyói­ratról Szabadkán megtartott nyílt vitafórum módot nyújtott rávilá­gítani az Üzenettel kapcsolatos problémákra - erről lapunk is terjedelmes írásban tudósított így célszerűtlennek tartjuk a vitát a Magyar Szóban folytatni. Ugyanakkor reméljük, hogy a gondok hamarosan megoldód­nak, és ismét folyamatossá válik folyóiratunk megjelenése. Magyar Szó KÖZÖS ÍRÓASZTALUNK 13 A nép joga a választásokon K. J., TEMERIN (NÉV ÉS CÍM A SZERKESZTŐSÉGBEN) - Hallhat­tuk és láthattuk a péntek esti fővárosi tévéműsorban, hogyan mondja ki e dicső szavakat a mi szeretetre méltó és megbecsülni való köztársasági elnö­künk, Slobodan Milosevic, amidőn beletelepedett abba a pazar fotelba, melynek tónusa oly szép összhangban volt öltözékével, arcszínével és azzal a virágcsokorral, amely abszolút nem mellékes dolog. Ő többet is megérde­mel a virágcsokornál, annyi mindent tett nekünk: felszabadított bennünket (mindentől), de szerinte és a hason­szőrűek szerint mindezt a nép akara­tával tette, mert ha jól értelmeztem, vagyis értettem kijelentését, ő semmit nem tesz a nép akaratán kívül, és semmi olyat, ami népe kárára lenne. Azért kellenek ezek a szavazatok is, a 11-esek, mivel a nép alkotmányos joga az alkotmánymódosításra szavazni. (A szavazatok számlálása és korrigálása az már más, az már a hatalmon levő párt dolga, vagyis az SZSZP-é.) És ép­pen ezért nem érti nagyra becsült (?) elnökünk - aki oly magabiztosan kije­lentette, hogy nem sokat fordul a néphez, mert agymosással nem foglal­kozik -, minek vert az ellenzék­e kö­rül a szavazás körül oly nagy port, miért ellenkezik ily nagyon, mégha ellenzék is. Próbálta magát szerbül be­szélve angolnak tenni, és hízelegni is­mét a népnek, elhallgatva és eltitkolva baklövését és bűneit, amit bizonyítani lehet, és amit nem tagadnak le sem a népe, sem a világ előtt, de amit nem bocsájt meg neki egyik sem, sőt még felelősségre is vonhatják érte. Mert a nép nem szavazta meg, hogy számű­zetésben éljen. Abba sem egyezett be­le, hogy szétlőjék otthonát. Az anyák sem koporsóban akarják viszontlátni fiaikat. És az asszonyok sem a nyomo­rék családfőket várják haza. A vajda­ságiak nem dönthettek, hogy akar­­nak-e harcba mennni, vagy sem. A munkásnép sem szavazta meg a kény­szerpihenőt, a nyugdíjasok pedig a kétszeri nyugdíjkifizetést; a nép nem vállalta az éhséget és a fagyoskodást, a paraszt sem az üzemanyaghiányt ak­kor, amikor önre szavazott, ha egyál­talán önre szavazott. Az SZSZP nem ezt ígérte, és a nép nyomort kapott a sok jó helyett. Ezzel a politikával nem lehet kilábalni a vál­ságból, hiába is állítja elnökünk. Szava­ szerint több tízen elismertek bennün­ket, mert tárgyalnak velünk, de senki­től sem kapunk semmit, meg nem is vesznek tőlünk semmit. Állítása sze­rint külföldi tárgyalásain csak olyas­mivel nem értett egyet, ami a népé­nek árthat, mi lenne, ha még olyasmi­be is beleegyezett volna. Volt egy okos megállapítása is, hogy a külföld a szankciókkal a népet bünteti, nem a politikusokat. Ez igaz, mert a politi­kus nem szenved hiányt semmiben, hanem a népnek az a 80%-a, amely nem tartozik egy pártszervezetbe sem, mint ahogy mondta az elnök, és an­nak a 80%-nak kell, hogy megjöjjön az esze, hogy kinek a kezébe adja ezentúl a hatalmat. Állítása szerint mindig védte né­pét, és Boszniában nincs Szerbiából egy harcos sem. Én csak azt tudom, hogy hetente temetik őket szerte Vaj­daságban is, azokat, akik ott haltak meg. Tudja-e az elnök pontos számu­kat, hányan voltak eddig? Poént akart szerezni a boszniai és a krajinai szerbektől is segélyadomány­­nyal, Belgrádban a kórházakban meg a sebesültek éhségsztrájkba kezdtek. Közben váltig azt állítja, hogy a Nyu­gat hibázott a túl korai elismerések­kel. Tépelődik rajta, hogy miért fél az ellenzék a nép tévedésétől. Fél, hogy még nem jött meg a nép esze, nem nyílt ki a szeme annak a bizonyos 80%-nak, és behúzzák őket mézesma­dzaggal abba, amiben így is nyakig va­gyunk. De hiszem azt, hogy az a nyolcvan százalék nem téved kétszer; mint ahogy mondta is az elnök: a né­pet nem lehet átejteni trükkökkel. Bá­­zis ugyanazzal nem! Mert az SZSZP munkája és programja csupa képmu­tatás,"álnokság, nyomor és vér. A nép nyolcvan százalékának meg elege van ebből a nyomorból és horrorból. Azt hiszem, hogy a hatalmon levő párt feléri ésszel, hogy eljátszotta az utolsó kártyát, és mennie kell, mert a nép több hitelt nem ad. Eddig sokat adott, és csak rosszat kapott abból, amit ígér­tek neki. Remélem, marad még annyi büsz­keségük, hogy ha nehezükre esik is a fotel átadása, de beismerjék: tévedtek, és férfiakhoz méltóan, méltóságtelje­sen távozzanak. Hiszem, hogy ezt akarja a többség, vagyis a nép nyolc­van százaléka. Melyik az igazi Beljanski? SÖRFŐZŐ KÁROLY, TOPOLYA, MÁJUS 1. U. 24. - Az elmúlt hetekben sokan megírták véleményüket Beljanski úrról és cikkeiről, én mégis úgy érzem, hogy ezt nekem is egy pár sorral meg kell toldanom. Ugyanis én nagyon be­csapottnak érzem magam. Mivel Zom­­bor környékén születtem, viszonylag jól ismertem Beljanski úr munkásságát, és nagy tisztelője is voltam. Írásaiban sokat foglalkozott a múlttal, a háborús évek­kel, így egész jól megismertük életét. Mi ott, Gomboson és környékén mindig ka­lapot emeltünk Beljanski úr, a publicista és ember előtt. Viszonyulása a vajdasági magyarokhoz mindig a legkorrektabb volt. Ezért még az első többpárti válasz­tások után azt javasoltam a VMDK topo­lyai tagozatának elnökségi ülésén, hogy hívjuk meg Beljanski urat, hogy a vita­est-sorozatunk keretében tartson előa­dást egy általa szabadon választott témá­ról. Meg voltam győződve, hogy ez a té­ma csakis a vajdasági népek együttélése lehet. Mivel az elnökségnek azokban az időkben fontosabb dolgokkal kellett fog­lalkoznia, a vitaestből akkor nem lett semmi, de megegyeztünk abban, hogy idővel mégiscsak megtartjuk. És akkor jött (legalábbis számomra) a derült égből a villámcsapás. Beljanski úr hirtelen másképp kezdte látni a dolgokat. Ez ab­ban az időben nem is lett volna megle­petés, mert akkor ez nagy divat volt, de tőle ezt igazán nem vártam. Mint ahogy megszoktuk tőle, szépen körülírta a dol­gokat, próbálta megmagyarázni, hogy mit is akar mondani, de mindebből kiló­gott a lóláb. Nyilvánvalóvá vált, hogy be­állt azok közé, akik Vajdaságot és benne a magyar kisebbséget másképp kezdték szemlélni. Azóta napilapunkban többször szólt az itt élő magyarokhoz, és mivel magyar környezetben élek, tudom, hogy most már nemigen olvassák írásait. Én még elolvasom, de nem győzök csodálkozni, mintha nem is az a régi ember lenne. Kioktat, félremagyaráz, és semmi haj­landóságot nem mutat arra, hogy körül­nézzen (akár a közvetlen környezetében is), és objektíven ítélje meg a dolgokat. Pedig csak a lakóhelyén, Zomborban kellene egy kicsit széjjelnéznie, és azon­nal láthatná, hogy valami azért nagyon nincs rendben. Mi történt a katolikus templomban és temetőben? Mi van a magyar osztályokkal a zombori iskolák­ban? Hova tűntek a magyar gyerekek? És mindenekelőtt mi ennek az oka? Zombor a közelmúltban nagyon megváltozott, és itt nemcsak a sok új épületre gondolok. Megváltozott a vá­ros, de én gondolni sem mertem volna arra, hogy egyes őslakók így megváltoz­nak benne. Ebbe az új városba például semmifé­leképp sem tudom Herceg Jánost bele­képzelni. Úgy látszik azonban, hogy vannak, akik igyekeznek haladni az idő­vel, és mindig pontosan tudják, honnan fúj a szél. Megragadom az alkalmat, és én is megnyugtatom Beljanski urat, hogy mi önszántunkból nem hagyjuk itt őseink földjét, de azért fel kell hívnom a figyel­mét arra, hogy azok az emberek (köztük sok magyar)­ sem akarták, akik pár kilo­méterre laktak Gombostól, Bezdántól a Duna másik oldalán. Nem akartak, mégis el kellett menniük. Tudjuk, hogy az első többpárti vá­lasztások előtt az SZSZP vajdasági veze­tőségének első embere kiadta a jelszót, hogy a VMDK-t úgy kell széjjelverni, hogy a vezető személyeket kell támadni és lejáratni. Tudjuk, hogy nagyon sokan szót is fogadtak neki. Nekem azonban mégis fáj, hogy Beljanski úr is csatlako­­zott hozzájuk. Fáj, mert egykor nagyra becsültem ezt az urat. • • Önmarcangolás KAZ­ÁCSI JÁNOS, KISHEGYES, M­H U. 52. - Miért tettétek? Miért engedtétek? Nem is olyan régen történt. Tüntet­tünk. Szarajevóban. Portugál, francia, ausztráliai, spanyol és isten tudja, hon­nan jött emberekkel, egymás kezét fog­va, szorítva: „Békét, ne háborút! Le a fegyverekkel!” - jelszavakat kiabálva vonultunk fel, egyetlen óriási, élő lán­cot alkotva a katolikus katedrálistól a dzsámin keresztül a pravoszláv templo­mig. Külföldiek és ottaniak, gyerekek és nagymamák, egyetemisták és házi­asszonyok. Mosolygott mindenki, be­lülről jövő derűvel, felszabadultan. A láncon időnként végigfutott a figyel­meztetés: „Fogd a kezét, ne ereszd el!” Csak most értem annak a láncnak a szimbólumát. Miért nem álltunk be mindannyi­an a láncba, miért nem fogtuk akkor egymás kezét, öregje és fiatalja, nem kérdezve, ki hogyan imádja istenét, semmit sem kérdezve? Miért nem szorítottuk egymás kezét, mindenki, az egész város, a hegyek népe, a zeni­­cai munkás és a vajdasági paraszt­­ember, egyetlen óriási, minden falut, minden várost, emberlakta vidéket, minden emberi szívet átszövő, élő pántlikát alkotva? Miért engedtük, hogy szétszakítsák ezt a láncot, miért nem szorítottuk erősebben szomszédunk kezét? Nyílt köszönőlevél A VMDK horgosi tagozatától Mindazoknak, akik a szervezés­ben vagy a rendezvényeken való részvételükkel, illetve támogatásuk­kal hozzájárultak ahhoz, hogy mél­tóképpen megemlékezzünk Horgos 220 éves jubileumáról. Köszönjük a horgosi születésű művészeknek­­ Erdélyi Gabriellának, Szabó Editnek, Berényi Mihálynak, Császár Józsefnek, Csernyák Ottó­nak, Fujkin Istvánnak, Kárász Ist­vánnak, Kovács Attilának, Kovács Károlynak, Nagygyörgy Zoltánnak és Sárkány Józsefnek -, hogy az egyhe­tes kiállítás keretében közszemlére tett alkotásaikkal bizonyították, mi­lyen gazdagok vagyunk. Köszönjük a Jugo autószerviz­nek, a Delikates, a Zita és a Napole­on magánboltoknak, az Univerzal 44-es üzletének, a Jugoszlávia pék­ségnek és a polgárok segítőkész cso­portjának, hogy támogatásuk révén sikeresebbé vált a rendezvénysoro­zat. Külön köszönetet mondunk azoknak, akik a gyermekhét alkal­mából hozzájárultak a rajzverseny kis részvevőinek megvendégelésé­­hez, valamint azoknak, akik a kiállí­tás keretében lebonyolított humá­nus akcióban önkéntes adománya­ikkal segítették a hátrányosabb hely­zetű diákok további iskoláztatását. Köszönetet mondunk a falu be­telepítését megkezdő Kárász család leszármazottainak a rendezvénye­ken való részvételükért, a horgosi és kispiaci plébános atyáknak a Ká­rász család elhunyt tagjaiért szol­gáltatott gyászmiséért, Koncz Ist­vánnak a gyönyörű versért, a sza­badkai zeneiskola növendékeinek és tanárnőjüknek, Sárkány Anná­nak a jótékony célú hangverse­nyért, Dobos János történésznek a Horgos múltjáról szóló előadásért, a horgosi diákok Pataki János ve­zette citerazenekarának a fellépé­sért. És mindenképpen köszönet illeti a horgosi iskola és óvoda pedagógu­sait, nevelőit, amiért lehetővé tették, hogy a gyerekek szervezetten is megtekintsék a horgosi művészek tárlatát - hiszen remélhetőleg ép­pen ezek közül a gyerekek közül ke­rülnek majd ki a mostani kiállítók méltó utódai. És köszönet a csaknem ezer láto­gatónak a kiállítás emlékkönyvébe Bejegyzett, őszinte, baráti vélemé­nyekért! A VMDK horgosi tagozatának elnöke: Bacskulin István okleveles mérnök

Next