Magyar Szó, 1992. október (49. évfolyam, 270-300. szám)

1992-10-19 / 288. szám

1992. október 19., hétfő Valahol messze Európától Boldog, akinek munkája van - A nincstelenség és a rettegés mindennapjai A települést mintha elátkozták volna. A ráhulló szürke por felpat­togtatja a cserepeket, homályosra marja az ablaküvegeket, a köd, ko­rom és fojtó gáz a házakra, a sze­génység és bi­zonytalanság pe­dig a lelkekre te­lepszik rá. S még­is érdekes embe­rek élnek itt - mondja az Apati­ni utcába a közel­múltban költö­zött fiatalasszony. - Olyan igazi fa­lusi jellege van ennek a környék­nek, itt valahogy összetartoznak az emberek, ismerik egymás gondját­­baját, de örömét is. Mintha nem is egy kőhajításnyi­­ra volnának a vá­rostól. Egy dolog valamennyi lakó­házra egyformán jellemző: festhe­tik azt bármilyen színűre, rövid idő alatt elszürkül­nek, elhomályo­sodnak. - Elöregszik a kis település, én vagyok itt a legidő­sebb - mondja Jáger István, a Bi­­rografika nyugdíjas lakatosa, ami­kor a Zorka árnyékában meghúzó­dó kis utca életéről faggattuk.­­ A fiatalok, ha csak tehetik, már nem jönnek vissza, sok a magányos, el­hagyatott öreg, akinek már a bete­vő falatra sem futja. Ketten élünk 29 000 dinárból, ne kérdezze, hogy mire futja ebből, talán kenyérre meg tejre. Még szerencse, hogy még mindig nem esik nehezemre a munka, elvállalok mindent, amivel egy kicsit pótolhatom a járandósá­gomat. Gyűjtöm a használt üvege­ket is, ebből is össze lehet hozni 3000-4000 dinárt hetente. Minden­nek ellenére csak nagyon szeré­nyen, beosztással élünk, tüzelőnk is csak annyi van, hogy a konyhát sűt­­sük a télen. Benkőék életét az unoka ara­nyozza be, szükségük is van egy kis „napfényre”, mert a napi megélhe­tési gondok, a gyerek iránti rettegés igencsak megviseli a családot. Sze­retnének segíteni rajtuk, de képte­lenek. Kétszer, összesen csaknem három hónapot, álmatlan éjszaká­kon rettegtek a fronton levő fiu­kért. A menyük állása is bizonyta­lan. Hol van munkája, hol nincs, de a 36 000 dináros nyugdíjból képte­lenek segíteni a gyerekeket. - A főnököm többet kérdi tőlem, hogy mikor megyek már nyugdíj­ba, mint azt, hogy mit csinálok - mondja kesernyés mosollyal Rutai János, az Autometal ékszerésze. - Hát ki vesz manapság ékszert, ki­nek telik ilyesmire? Ott tartunk, hogy se nyersanyagunk, se piacunk nincs, pedig csak hat órát dolgo­zunk. Hogy eddig még megúsztam a kényszerszabadságot, azt annak köszönhetem, hogy az előkészítésen dolgozom, az anyagot olvasztom. Ha egyharmadára csökken a dolgo­zók száma, nekünk akkor is a kezük alá kell dolgozni. De mit ér, ha szeptemberre még nem kaptunk egy párát sem?! Az augusztusi úti­költséggel és a reggeli pénzzel is tar­toznak. A jövő évi tervet ugyan el­készíttették velünk, de hogy miből fogunk dolgozni, hogy lesz-e anyag, arra már nem kaptunk választ. A felesége nyugdíjas, gondos be­osztással vezeti a közös háztartást - együtt élnek a fiukkal és a menyük­kel.­­ Először kifizetjük azt, amit muszáj, a villanyt, a vizet stb., aztán amire futja. A fiam a Zorkában, a menyem a Solidban dolgozik. Neki máris beharangozták a gyárban, hogy még ezen a héten lesz munka, utána leáll a gyár. Közben meg építkeznek a mellettünk levő por­tán. Eddig úgy-ahogy tudtunk egy kicsit segíteni nekik, tartunk egy kis jószágot, a kertben megterem a krumpli, zöldség stb. Hosszúak az esték - különösen amikor rövidzár­lat van, ami itt elég gyakran fordul elő. De nemcsak emiatt rándul össze a gyomrunk, amikor este be­csönget hozzánk valaki... - Még nem kaptuk meg a sze­net, amit a férjem a Zorkában ren­delt - panaszolja Đule Barakovic. Még szerencse, hogy a tavasszal vet­tünk egy kis fát, talán kihúzzuk vele egy ideig. A szeptemberi fizetést még nem kaptuk meg a Pionírban, mi is már csak raktárra dolgozunk, ki engedheti meg magának, hogy kevéske jövedelmét édességre költ­se? Az utca időről időre sötétbe bo­rul, a megterhelést alig bírják a ve­zetékek, a Zorka savas füstje meg­marja a porcelánszigetelőket is, egy kis nedvességtől már rövidzárlat ke­letkezik. Abban sincs sok köszönet, ha van áram, olyan gyenge, hogy a tévét sem tudja megvilágítani. Le­égnek a mélyhűtők, hidropakkok. Frank István műszerész az árame­­gyenlőtlenséget egy stabilizátorral próbálta kivédeni. - Azt sajnos nem tudjuk megóvni, amire a legna­gyobb szükségünk lenne: az egész­ségünket. Nagyszüleimtől örököl­tem ezt a házat, gyerekkoromban itt a közelben levő cigányrét olyan volt, mint egy tarka szőnyeg, tele szép mezei virággal. Most minden kipusztul. A terpeszkedő gyár meg­mérgezi a vizünket, a levegőt, az életünket. Ebben a házban minden­ki valamilyen légzőszervi betegség­ben halt meg. A fák már tavasszal lehullatják levelüket, mintha elvág­ták volna gyökerüket... S. KISS Ágnes Messzire elkerüljük az áruházaknak még a tájékát is... Csendélet a szabadkai bolhapiacon Magyar Szó BELPOLITIKA 5 Színlelt érdekképviselet Kudarcba fullad a köztársasági szakszervezet segélyakciója? Betelni látszik a pohár a szak­­szervezet legutóbbi, egy hónapig készítgetett, halogatott segélyakció­jával? A munkások, vagyis a tagság nagy többsége rájött, hogy ismét becsapták őket. A beígért komoly segítség, a tüzelő, a télirevaló be­szerzése, az iskolai felszerelés bizto­sítása ezúttal elmaradt. Pontosab­ban a dolgozók érdekképviseletét színlelve visszautasította a köztársa­sági kormányajánlatot a szakszerve­zet, mondván, hogy a 30 000 diná­ros bankkölcsön nem old meg sem­mit és csak kevesen, Vajdaságban például alig 2600-an vehették volna igénybe. Ehelyett most cukorral, liszttel és étolajjal járulna hozzá a megélhetés csökkentéséhez a szakszervezet. A tervezett mennyiség a tagságra le­bontva mindössze néhány kiló, azaz liter. Van azonban még egy szép­séghibája is. Csak azok a nehéz kö­rülmények között dolgozók igé­nyelhetik, akik a Szerbiában hivata­losan elismert (állami) szakszervezet tagjai. A különböző független szak­­szervezetek, amelyek jórészt a belg­rádi Nezavisnostba tömörülnek, már nem. Pedig ami Vajdaságot il­leti, Slobodan Dudukovic kijelen­tette, hogy mindenki részesülhet az áru­tartalékokból. A legtöbb községben általános a zűrzavar és a felháborodás. Mind­össze néhány nap kellett igényelni­ük a meghatározott keretek között a vállalati szakszervezeteknek, és ki is kell majd előre fizetniük az igé­nyelt mennyiséget... Valójában melyik szakszervezet segíti akkor a dolgozókat? És segíti - e, vagy csak tovább fokozza a fe­szültséget a munkások között? Az ilyen viszonyulásból csak azt érzik, hogy gúnyt űz belőlük a köztársasá­gi kormány mellett most már ér­dekszervezetük is. Egyfelől látszólag a dolgozók érdekeit védi, másfelől a kormány szolgálatába állva ügyesen manipulál annak határozataival. Csak azért, hogy elodázza vagy meggátolja a szociális robbanást. Az utóbbi időszakra jellemző módszer az „oszd meg és uralkodj” egyes községi szakszervezetek előrejelzé­sei alapján már nem sokáig lehet eredményes. A szabadkai és az újvi­déki szakszervezetek vezetői ki is je­lentették, nem engedhetik meg, hogy összeveszítsék a dolgozókat szociális alapon Szerbiában. Valójá­ban ez a segély sem szolgálna mást, hisz olyan kevés, hogy alig lehet el­osztani, inkább alamizsnára emlé­keztet, amelyet el sem kellett volna fogadnia a köztársasági szakszerve­zetnek. Többen úgy vélekednek, hogy megérett az idő a köztársasági szak­­szervezet rendkívüli kongresszusá­nak összehívására, valamennyi ve­zetőségi tag felelősségének megálla­pítására. A jelképes élelmiszersegély mel­lett több vállalat - főleg a tehetőseb­bek — külön kölcsönt folyósított kedvező feltételekkel dolgozóiknak. Erről azonban nem szívesen beszél­nek hivatalosan. Amellett hogy munkásaikat ideig-óráig elhallgat­tatják, még a kormány, illetve a ha­talmi párt malmára is hajtják a vi­zet. Addig halászhatnak a zavaros­ban, bújhatnak a galoppozó infláció árnyékában, amíg a dolgozók meg nem elégelik. Újvidéken az a hír járja, hogy a tartományi kórházban 100 000, a Naftagasban 80 000 dináros köl­csönt folyósítottak, a kisebb vállala­tok 30 000 dináros kedvező hitel le­hetőségét latolgatják. Ki törődik azonban a nyugdíja­sokkal? Vajdaságban 44 000 kap 11 000 dinárnál kevesebb nyugdíjat havonta. Ez az összeg már tejre és kenyérre sem elegendő. A szakszer­vezet megfogalmazta észrevételeit, vonatkozó határozati javaslatait el is küldte a köztársasági kormánynak. Hathatós intézkedések mindeddig nem születtek. Az ígérgetésekből pedig nem lehet jóllakni és mele­gedni sem. STANYÓ TÓTH Gizella Egy évszázad távlatából Mamuzsics Júlia, Topolya egyik legidősebb polgára Csaknem egy évszázadot tud maga mögött a topolyai Mamuzsics Júlia néni, akit azzal a céllal látogat­tunk meg, hogy meséljen magáról, eddigi, igen hosszú életéről. Most éppen betegeskedik, az ágyban ta­láltuk, de mint mondta, nem fáj semmije, csak gyengélkedik egy ki­csit. - 1899. április 16-án születtem Topolyán, és mindig itt éltem. Öten voltunk testvérek, én voltam a leg­fiatalabb. Nehezen éltünk annak idején, kétéves voltam, amikor apám meghalt, édesanyám is bete­geskedett, így nekünk, gyerekek­nek már korán dolgozni kellett. 10- 12 évesen már mentünk markát verni, minden mezei munkát elvál­laltunk, hogy meglegyen a minden­napi betevőnk. Fiatalon, tizenhat évesen férjhez mentem. A férjem kertészetekben, gyümölcsösökben vállalt munkát és én is vele együtt dolgoztam. Aztán jöttek a gyerekek, és míg kicsik voltak, nem tudtam tőlük dolgozni. Hét gyereket szül­tem, 18-ban Margitot, 20-ban Rozá­liát, 23-ban Erzsébetet, 25-ben Júli­át, 27-ben Jánost, 31-ben Máriát és 34-ben Katalint. Mikor már a gye­rekeket egymásra bízhattam, akkor ismét mentem a férjemmel dolgoz­ni. Nehéz volt megélni ennyi gye­rekkel, de azért csak volt valahogy. Mikor már nagyobbak lettek, ők is segítettek, és akkor már könnyeb­ben éltünk. Még öt gyerekem él, egy messze Ausztráliában, és na­gyon szeretnek engem, én is őket. Mikor kicsik is voltak, soha egyet sem vertem meg, nem kiabáltam rájuk, pedig rosszak voltak, mint af­féle gyerekek, de nem bántottam őket. Talán éppen ezért szeretnek most annyira, az unokák is, akik közül még én neveltem néhányat. Várjon csak, majd összeszámolom, hányan­­is vannak, mert hirtelen nem is tudom. No, tehát hét unoka, 12 dédunoka és 2 ükunoka, meg kettő hamarosan megszületik. ■ Mivel telnek öreg napjai, mit szeretne még megélni? - Nagyon szeretek olvasni, aze­lőtt nem értem rá, így most póto­lom ezt. Szemüveg nélkül olvasok, nagyon jól látok, és mindent szere­tek olvasni, a meséktől kezdve a re­gényekig. Hogy mit szeretnék még megélni? Semmit. Nincs ilyen kü­lön kívánságom. Mindenem meg­van, nem hiányzik semmi, a gyere­keim, unokáim szeretnek. Mit kí­vánhatnék még? Négy gyerekem­nél vagyok felváltva két-két hóna­pig. Amikor a férjem meghalt, ki­lenc évvel ezelőtt, kilencven és fél éves korában, még egy ideig egye­dül voltam a házunkban, de nem sokáig, így nagyon jó, hogy hol az egyik, hol a másik gyerekemnél va­gyok. ■ Mit gondol, minek köszönheti hosszú életét? Szülei, testvérei is ilyen magas kort éltek meg? - Hogy minek köszönhetem, nem tudom. Nem kíméltem maga­mat soha, sem a munkában, sem az evésben, de senki a családban nem élt ilyen sokáig, se a testvéreim, se a szüleim. Talán a szeretet, ami kö­rülvesz, éltet ilyen sokáig. Talán legszebb volt az életemben, amikor már felnőttek a gyerekek és együtt volt a család, a nagy család. Megün­nepeltük férjemmel az ötvenéves házassági évfordulónkat is, nagyon szép volt. Férjemmel, akivel hat­vanhét évet éltünk együtt. Ez is fel­ér egy emberöltővel. Lányai, Katalin és Erzsébet né­ha besegítettek édesanyjuk élete egy-egy részletének felelevenítésé­be, és azt is elmondták, hogy Julis néni soha senkinek egy rossz szót nem szólt, soha senkire nem hara­gudott, és mindig elégedett volt, semmin sem idegeskedett. Talán ez is hozzájárult magas korához. Lá­nyai alig várják, hogy hozzájuk ke­rüljön a szülike, ahogyan becézik, ami ritkaság manapság, hogy szere­tettel várnak egy ilyen hajlott korú asszonyt. Mint mondják, semmi gond nincs vele, semmiben sem vá­logat, nem követelőzik, mindent úgy fogad el, ahogy van. Soha sen­kivel sem volt goromba, most sem, ha fájt is neki valami, sose panasz­kodott, de ha örült valaminek, ak­kor is hallgatott, csak mosolygott. Ilyen mosolygósnak ismerte min­denki és még ma is, ágyban fekve, mosolyogva fogadja vendéglátóit. Búcsúzóul jó egészséget és hosszú, boldog életet kívántunk neki, mint már szokás, amit szintén mosolyog­va fogadott. N. K. Julis néni egyik unokájával néhány évvel ezelőtt

Next