Magyar Szó, 1992. október (49. évfolyam, 270-300. szám)
1992-10-19 / 288. szám
1992. október 19., hétfő Valahol messze Európától Boldog, akinek munkája van - A nincstelenség és a rettegés mindennapjai A települést mintha elátkozták volna. A ráhulló szürke por felpattogtatja a cserepeket, homályosra marja az ablaküvegeket, a köd, korom és fojtó gáz a házakra, a szegénység és bizonytalanság pedig a lelkekre telepszik rá. S mégis érdekes emberek élnek itt - mondja az Apatini utcába a közelmúltban költözött fiatalasszony. - Olyan igazi falusi jellege van ennek a környéknek, itt valahogy összetartoznak az emberek, ismerik egymás gondjátbaját, de örömét is. Mintha nem is egy kőhajításnyira volnának a várostól. Egy dolog valamennyi lakóházra egyformán jellemző: festhetik azt bármilyen színűre, rövid idő alatt elszürkülnek, elhomályosodnak. - Elöregszik a kis település, én vagyok itt a legidősebb - mondja Jáger István, a Birografika nyugdíjas lakatosa, amikor a Zorka árnyékában meghúzódó kis utca életéről faggattuk. A fiatalok, ha csak tehetik, már nem jönnek vissza, sok a magányos, elhagyatott öreg, akinek már a betevő falatra sem futja. Ketten élünk 29 000 dinárból, ne kérdezze, hogy mire futja ebből, talán kenyérre meg tejre. Még szerencse, hogy még mindig nem esik nehezemre a munka, elvállalok mindent, amivel egy kicsit pótolhatom a járandóságomat. Gyűjtöm a használt üvegeket is, ebből is össze lehet hozni 3000-4000 dinárt hetente. Mindennek ellenére csak nagyon szerényen, beosztással élünk, tüzelőnk is csak annyi van, hogy a konyhát sűtsük a télen. Benkőék életét az unoka aranyozza be, szükségük is van egy kis „napfényre”, mert a napi megélhetési gondok, a gyerek iránti rettegés igencsak megviseli a családot. Szeretnének segíteni rajtuk, de képtelenek. Kétszer, összesen csaknem három hónapot, álmatlan éjszakákon rettegtek a fronton levő fiukért. A menyük állása is bizonytalan. Hol van munkája, hol nincs, de a 36 000 dináros nyugdíjból képtelenek segíteni a gyerekeket. - A főnököm többet kérdi tőlem, hogy mikor megyek már nyugdíjba, mint azt, hogy mit csinálok - mondja kesernyés mosollyal Rutai János, az Autometal ékszerésze. - Hát ki vesz manapság ékszert, kinek telik ilyesmire? Ott tartunk, hogy se nyersanyagunk, se piacunk nincs, pedig csak hat órát dolgozunk. Hogy eddig még megúsztam a kényszerszabadságot, azt annak köszönhetem, hogy az előkészítésen dolgozom, az anyagot olvasztom. Ha egyharmadára csökken a dolgozók száma, nekünk akkor is a kezük alá kell dolgozni. De mit ér, ha szeptemberre még nem kaptunk egy párát sem?! Az augusztusi útiköltséggel és a reggeli pénzzel is tartoznak. A jövő évi tervet ugyan elkészíttették velünk, de hogy miből fogunk dolgozni, hogy lesz-e anyag, arra már nem kaptunk választ. A felesége nyugdíjas, gondos beosztással vezeti a közös háztartást - együtt élnek a fiukkal és a menyükkel. Először kifizetjük azt, amit muszáj, a villanyt, a vizet stb., aztán amire futja. A fiam a Zorkában, a menyem a Solidban dolgozik. Neki máris beharangozták a gyárban, hogy még ezen a héten lesz munka, utána leáll a gyár. Közben meg építkeznek a mellettünk levő portán. Eddig úgy-ahogy tudtunk egy kicsit segíteni nekik, tartunk egy kis jószágot, a kertben megterem a krumpli, zöldség stb. Hosszúak az esték - különösen amikor rövidzárlat van, ami itt elég gyakran fordul elő. De nemcsak emiatt rándul össze a gyomrunk, amikor este becsönget hozzánk valaki... - Még nem kaptuk meg a szenet, amit a férjem a Zorkában rendelt - panaszolja Đule Barakovic. Még szerencse, hogy a tavasszal vettünk egy kis fát, talán kihúzzuk vele egy ideig. A szeptemberi fizetést még nem kaptuk meg a Pionírban, mi is már csak raktárra dolgozunk, ki engedheti meg magának, hogy kevéske jövedelmét édességre költse? Az utca időről időre sötétbe borul, a megterhelést alig bírják a vezetékek, a Zorka savas füstje megmarja a porcelánszigetelőket is, egy kis nedvességtől már rövidzárlat keletkezik. Abban sincs sok köszönet, ha van áram, olyan gyenge, hogy a tévét sem tudja megvilágítani. Leégnek a mélyhűtők, hidropakkok. Frank István műszerész az áramegyenlőtlenséget egy stabilizátorral próbálta kivédeni. - Azt sajnos nem tudjuk megóvni, amire a legnagyobb szükségünk lenne: az egészségünket. Nagyszüleimtől örököltem ezt a házat, gyerekkoromban itt a közelben levő cigányrét olyan volt, mint egy tarka szőnyeg, tele szép mezei virággal. Most minden kipusztul. A terpeszkedő gyár megmérgezi a vizünket, a levegőt, az életünket. Ebben a házban mindenki valamilyen légzőszervi betegségben halt meg. A fák már tavasszal lehullatják levelüket, mintha elvágták volna gyökerüket... S. KISS Ágnes Messzire elkerüljük az áruházaknak még a tájékát is... Csendélet a szabadkai bolhapiacon Magyar Szó BELPOLITIKA 5 Színlelt érdekképviselet Kudarcba fullad a köztársasági szakszervezet segélyakciója? Betelni látszik a pohár a szakszervezet legutóbbi, egy hónapig készítgetett, halogatott segélyakciójával? A munkások, vagyis a tagság nagy többsége rájött, hogy ismét becsapták őket. A beígért komoly segítség, a tüzelő, a télirevaló beszerzése, az iskolai felszerelés biztosítása ezúttal elmaradt. Pontosabban a dolgozók érdekképviseletét színlelve visszautasította a köztársasági kormányajánlatot a szakszervezet, mondván, hogy a 30 000 dináros bankkölcsön nem old meg semmit és csak kevesen, Vajdaságban például alig 2600-an vehették volna igénybe. Ehelyett most cukorral, liszttel és étolajjal járulna hozzá a megélhetés csökkentéséhez a szakszervezet. A tervezett mennyiség a tagságra lebontva mindössze néhány kiló, azaz liter. Van azonban még egy szépséghibája is. Csak azok a nehéz körülmények között dolgozók igényelhetik, akik a Szerbiában hivatalosan elismert (állami) szakszervezet tagjai. A különböző független szakszervezetek, amelyek jórészt a belgrádi Nezavisnostba tömörülnek, már nem. Pedig ami Vajdaságot illeti, Slobodan Dudukovic kijelentette, hogy mindenki részesülhet az árutartalékokból. A legtöbb községben általános a zűrzavar és a felháborodás. Mindössze néhány nap kellett igényelniük a meghatározott keretek között a vállalati szakszervezeteknek, és ki is kell majd előre fizetniük az igényelt mennyiséget... Valójában melyik szakszervezet segíti akkor a dolgozókat? És segíti - e, vagy csak tovább fokozza a feszültséget a munkások között? Az ilyen viszonyulásból csak azt érzik, hogy gúnyt űz belőlük a köztársasági kormány mellett most már érdekszervezetük is. Egyfelől látszólag a dolgozók érdekeit védi, másfelől a kormány szolgálatába állva ügyesen manipulál annak határozataival. Csak azért, hogy elodázza vagy meggátolja a szociális robbanást. Az utóbbi időszakra jellemző módszer az „oszd meg és uralkodj” egyes községi szakszervezetek előrejelzései alapján már nem sokáig lehet eredményes. A szabadkai és az újvidéki szakszervezetek vezetői ki is jelentették, nem engedhetik meg, hogy összeveszítsék a dolgozókat szociális alapon Szerbiában. Valójában ez a segély sem szolgálna mást, hisz olyan kevés, hogy alig lehet elosztani, inkább alamizsnára emlékeztet, amelyet el sem kellett volna fogadnia a köztársasági szakszervezetnek. Többen úgy vélekednek, hogy megérett az idő a köztársasági szakszervezet rendkívüli kongresszusának összehívására, valamennyi vezetőségi tag felelősségének megállapítására. A jelképes élelmiszersegély mellett több vállalat - főleg a tehetősebbek — külön kölcsönt folyósított kedvező feltételekkel dolgozóiknak. Erről azonban nem szívesen beszélnek hivatalosan. Amellett hogy munkásaikat ideig-óráig elhallgattatják, még a kormány, illetve a hatalmi párt malmára is hajtják a vizet. Addig halászhatnak a zavarosban, bújhatnak a galoppozó infláció árnyékában, amíg a dolgozók meg nem elégelik. Újvidéken az a hír járja, hogy a tartományi kórházban 100 000, a Naftagasban 80 000 dináros kölcsönt folyósítottak, a kisebb vállalatok 30 000 dináros kedvező hitel lehetőségét latolgatják. Ki törődik azonban a nyugdíjasokkal? Vajdaságban 44 000 kap 11 000 dinárnál kevesebb nyugdíjat havonta. Ez az összeg már tejre és kenyérre sem elegendő. A szakszervezet megfogalmazta észrevételeit, vonatkozó határozati javaslatait el is küldte a köztársasági kormánynak. Hathatós intézkedések mindeddig nem születtek. Az ígérgetésekből pedig nem lehet jóllakni és melegedni sem. STANYÓ TÓTH Gizella Egy évszázad távlatából Mamuzsics Júlia, Topolya egyik legidősebb polgára Csaknem egy évszázadot tud maga mögött a topolyai Mamuzsics Júlia néni, akit azzal a céllal látogattunk meg, hogy meséljen magáról, eddigi, igen hosszú életéről. Most éppen betegeskedik, az ágyban találtuk, de mint mondta, nem fáj semmije, csak gyengélkedik egy kicsit. - 1899. április 16-án születtem Topolyán, és mindig itt éltem. Öten voltunk testvérek, én voltam a legfiatalabb. Nehezen éltünk annak idején, kétéves voltam, amikor apám meghalt, édesanyám is betegeskedett, így nekünk, gyerekeknek már korán dolgozni kellett. 10- 12 évesen már mentünk markát verni, minden mezei munkát elvállaltunk, hogy meglegyen a mindennapi betevőnk. Fiatalon, tizenhat évesen férjhez mentem. A férjem kertészetekben, gyümölcsösökben vállalt munkát és én is vele együtt dolgoztam. Aztán jöttek a gyerekek, és míg kicsik voltak, nem tudtam tőlük dolgozni. Hét gyereket szültem, 18-ban Margitot, 20-ban Rozáliát, 23-ban Erzsébetet, 25-ben Júliát, 27-ben Jánost, 31-ben Máriát és 34-ben Katalint. Mikor már a gyerekeket egymásra bízhattam, akkor ismét mentem a férjemmel dolgozni. Nehéz volt megélni ennyi gyerekkel, de azért csak volt valahogy. Mikor már nagyobbak lettek, ők is segítettek, és akkor már könnyebben éltünk. Még öt gyerekem él, egy messze Ausztráliában, és nagyon szeretnek engem, én is őket. Mikor kicsik is voltak, soha egyet sem vertem meg, nem kiabáltam rájuk, pedig rosszak voltak, mint afféle gyerekek, de nem bántottam őket. Talán éppen ezért szeretnek most annyira, az unokák is, akik közül még én neveltem néhányat. Várjon csak, majd összeszámolom, hányanis vannak, mert hirtelen nem is tudom. No, tehát hét unoka, 12 dédunoka és 2 ükunoka, meg kettő hamarosan megszületik. ■ Mivel telnek öreg napjai, mit szeretne még megélni? - Nagyon szeretek olvasni, azelőtt nem értem rá, így most pótolom ezt. Szemüveg nélkül olvasok, nagyon jól látok, és mindent szeretek olvasni, a meséktől kezdve a regényekig. Hogy mit szeretnék még megélni? Semmit. Nincs ilyen külön kívánságom. Mindenem megvan, nem hiányzik semmi, a gyerekeim, unokáim szeretnek. Mit kívánhatnék még? Négy gyerekemnél vagyok felváltva két-két hónapig. Amikor a férjem meghalt, kilenc évvel ezelőtt, kilencven és fél éves korában, még egy ideig egyedül voltam a házunkban, de nem sokáig, így nagyon jó, hogy hol az egyik, hol a másik gyerekemnél vagyok. ■ Mit gondol, minek köszönheti hosszú életét? Szülei, testvérei is ilyen magas kort éltek meg? - Hogy minek köszönhetem, nem tudom. Nem kíméltem magamat soha, sem a munkában, sem az evésben, de senki a családban nem élt ilyen sokáig, se a testvéreim, se a szüleim. Talán a szeretet, ami körülvesz, éltet ilyen sokáig. Talán legszebb volt az életemben, amikor már felnőttek a gyerekek és együtt volt a család, a nagy család. Megünnepeltük férjemmel az ötvenéves házassági évfordulónkat is, nagyon szép volt. Férjemmel, akivel hatvanhét évet éltünk együtt. Ez is felér egy emberöltővel. Lányai, Katalin és Erzsébet néha besegítettek édesanyjuk élete egy-egy részletének felelevenítésébe, és azt is elmondták, hogy Julis néni soha senkinek egy rossz szót nem szólt, soha senkire nem haragudott, és mindig elégedett volt, semmin sem idegeskedett. Talán ez is hozzájárult magas korához. Lányai alig várják, hogy hozzájuk kerüljön a szülike, ahogyan becézik, ami ritkaság manapság, hogy szeretettel várnak egy ilyen hajlott korú asszonyt. Mint mondják, semmi gond nincs vele, semmiben sem válogat, nem követelőzik, mindent úgy fogad el, ahogy van. Soha senkivel sem volt goromba, most sem, ha fájt is neki valami, sose panaszkodott, de ha örült valaminek, akkor is hallgatott, csak mosolygott. Ilyen mosolygósnak ismerte mindenki és még ma is, ágyban fekve, mosolyogva fogadja vendéglátóit. Búcsúzóul jó egészséget és hosszú, boldog életet kívántunk neki, mint már szokás, amit szintén mosolyogva fogadott. N. K. Julis néni egyik unokájával néhány évvel ezelőtt