Magyar Szó, 1992. október (49. évfolyam, 270-300. szám)
1992-10-24 / 293. szám
1992. október 24., szombat rpERRA az agyagba égetett korkép 11. nemzetközi szobrászati szimpozion, Kikinda Régi város Kikinda, mint ahogy az a magukat várossá kinövő vajdasági települések legtöbbje. S a régi épületek falába beépültek azok a téglák, amelyeket 1864-től kezdve a híres Mészáros-féle téglagyárban égettek, s amely örökét később a nem kevésbé híres Toza Markovic építőanyaggyár vette át. Igaz, jelen írásunk témája a művészet, de az agyagba égetett művészet, a TERRA tevékenysége, s aki egy kicsit is ismeri ezt a sajátos művésztelepet, az tudja, hogy a TERRA és a Toza Markovic egymástól elválaszthatatlan. A maiakhoz hasonló művésztelepek úgy a századforduló táján szaporodtak el. Vajdaságban először a Torontál 1890. november 23-ai száma tudósít az oroszországi Tolsztoj-telepekről, ahol a nagy író követői éltek és alkottak, a „természettel összhangban”. Amikor a bánátiak először hallottak erről a „munka-művészet-élet szimbiózisról”, Németországban éppen az idő tájt alakultak meg az első művésztelepek. Münchenben pedig Anton Ažbe iskolájában Groharral, Jakopičcsal együtt ott tanult a fiatal szerb festőnő, Nadežda Petrovic, aki hazatérte után, életre hívta az első jugoszláv művésztelepet (Sicevo, 1905). De még ezt megelőzően, a Torontál cikkírója felveti a kérdést, miért nincs Becskereknek - akárcsak Nagybányának -, művésztelepe. Ebből pedig egyértelműen kiviláglik, hogy Vajdaság, lépést tartva a „világgal”, fogékony volt a művészeti változások iránt. Sajnos, az első, folyamatosan működő művésztelepre még fél évszázadot kellett várni, hiszen csak az 1952-ben megalakult Zentai Művésztelep indította el vidékünkön a művésztelepi mozgalmat. E mozgalom fejlődése során természetszerű változásokon ment át, s mind fontosabb szerepet kaptak a szakosított művésztelepek. Az első ilyen a keramikusokat tömörítő kishegyesi művésztelep volt 1959-ben. Ezután alakult meg a Portorož melletti és a kostanjevicai szobrász szimpozion 1961-ben. S még ebben az évben, a művésztelepek mintájára, létrejött a falikárpitok készítésére szakosodott alkotóműhely, az Atelje 61. Az ilyen, szakosított művésztelepek elődeit ugyancsak Vajdaságban találhatjuk meg. A korszerű formatervezés helybeli úttörője, Streitmann Antal, nagybecskereki tanár és festő már a múlt század nyolcvanas éveiben felismeri a soknemzetiségű környezet és a kreativitás közötti összefüggéseket. Hogy kihasználja ezt az ily módon adódó sokszínűséget, szövőiskolát, majd ezek nyomán szövőműhelyeket alapított, amelyekben a falusi szövőnők készítették Streitmann professzor szakmai felügyelete alatt szőtteseiket. Az első szövőműhely 1883. október 29-én kezdte meg munkáját Kikindán. Streitman egyik munkatársa, Kowalsky Sarolta, aki az eleméri műhelyt vezette, két világkiállításon is díjat nyert. Az eleméri műhely bezárása után a szövőnők e híres gödöllői művésztelep keretében folytatták munkájukat. Kikinda ebben az időben, mindemellett, nem dicsekedhetett számottevő eredményekkel. Később, Zenta, Topolya és Becse után bekapcsolódott ugyan a művésztelepi mozgalomba, de a kezdeti lendület csakhamar alábbhagyott. Az igény azonban nem szűnt meg, s a mozgalom legnemesebb eszméit folytatva alakult meg 1982-ben a TERRA Az itt dolgozó művészek a Toza Markovic építőanyaggyár hathatós támogatásával a régi téglagyárat sajátos, semmihez sem hasonlítható művészteleppé alakították. Az egyéb, szakosított művészteleptől eltérően itt egy új mozzanat, a művészek és az anyagi támogatást nyújtó szervezetek közös érdeke és együttműködése kerül előtérbe. Ennek köszönhetően olyan műalkotások születtek, amelyek létrejötte eleve a gyárcsarnok, a gépek, a megfelelő technológia, és az elsőrendű nyersanyag meglétét feltételezte, az anyagiakról nem is beszélve. A TERRA esetében minden összejött, a gyár messze földön ismert nyersanyaga csakúgy, mint a közösség maradéktalan támogatása, a régi elhagyatott téglagyár, a szárításra szolgáló alagutak megléte, egyszóval, minden adott ahhoz, hogy a világ legnagyobb terakotta szobrai készülhessenek itt el. Egy évtizedes működése alatt a TERRA páratlan értékű műalkotásokkal gazdagította Kikindát. A művésztelep már-már a város szimbólumává vált, s éppen a TERRA az, amely révén a világ művészetében, de a művészet világában is mind ismertebbé válik a bánáti város neve. Éppen ezért, a TERRA-t nem szemlélhetjük úgy, mint egyszerű kiállítási eseményt, hiszen jóval több ennél, a múltat a jövővel összekötő kreatív vitalitás jele, de ugyanakkor a jelenünkkel kapcsolatos félreérthetetlen álláspont is. Nem véletlen hát, hogy az idei kiállítás katalógusának első mondata így hangzik: „Idei kiállításunkat és jelen katalógusunkat is szarajevói barátainknak ajánljuk, azoknak a művészeknek és művészettörténészeknek, akik kezdettől fogva részt vettek a szimpozion munkájában, abban a reményben, hogy hamarosan ismét köztünk lehetnek.” Ez a sorrendben 11. kiállítás a fentiekből adódó csonkasága ellenére is sajátos módon a teljességet sugározza! Ez a megalapításától kezdve országos szintű, majd a körülmények folytán nemzetközivé váló művésztelep most, a szervezőknek és a részvevőknek köszönhetően a kitartás, a művészetbe vetett töretlen hit szimbólumává vált, s a kiállítás anyagát szemlélve, semmiképpen sem szabad szem elől téveszteni ezt sem. Az idei összejövetel anyagának csak egy részét láthatta a közönség azon az október 6-ai esős estén. Előtte pedig az állandó gyűjteményt néztük meg, azokat a hatalmas terrakotta szobrokat ott, a téglagyár udvarában. Valami fenséges nyugalomban élnek itt, itt-ott a szobrok megpattant felületén már a fű sarjad. Némelyeket már ismerünk, láttuk őket a pancsovai biennálékon, mint Mladen Marinkov és Branislava Kojic szobrait. Másokat Szabadkán ismerhettünk meg, a szobrászati művésztelepeket bemutató kiállításon. Ez a néma kikindai „szobormíting” most valami, korábban ismeretlen hangulatot áraszt. Mustafa Skopljak halott kagylókra vagy fűvel benőtt csontvázakra emlékeztető szobrai valamilyen szörnyű elhagyatottságot, reményvesztettséget sugároztak. Miro Vuco Krieža szobrának itt „feje van”. Amikor ugyanis a szabadkai színház előtti téren állt, a huligánoktól tartva csak ritkán tették fel a szoborra a fejet és az oly jellegzetes kalapot. Mint utóbb kiderült, a szervezők óvatossága nem volt alaptalan, néhány szobor így is a vandalizmus áldozatává vált. Egy figyelemre méltó kompozíció uralja a teret, egy furcsa oszlop, amelybe egy kéz az Út a civilizáció felé feliratot véste, s amelybe az akkor ott alkotók mindegyike belevéste nevét. Kinek juthatott akkor, 1988-ban eszébe, hogy a feliratot több nyelven készítse el, cirill és latin betűkkel, s ki gondolta volna akkor, hogy a ljubljanai, szarajevói, zágrábi, tokiói, belgrádi, római szobrászok agyagba karcolt aláírása egyszer majd a végtelen szomorúság, a megingott bizalom jelképévé válik? E kísérteties látomások által uralt kiállítás túlsó végén, egy szobrász a következőket véste alkotásába: „A megnyilatkozás lényege annak az elhallgatása, ami a leghangosabb bennünk.” Valamivel odébb Marinovic Mérlegsúlyai láthatók, egyiknek hiányzik a fogantyúja. Tavaly, a szabadkai korzón törte le valaki. Mellette a ljubljanai Mirsad Begic Hajója, amely most olyan, akár Kháron túlvilágra igyekvő ladikra, némán, zátonyra futva vár. Mintha a holt lelkek mitológiai hajója az esztelenség e folyamat láttán eltévedt volna. És így, értékes tanúságként állnak némán egymás mellett Sasa Bukinc, Branko Ružić, Milan Vidic, Jakov Brdar és Boško Kucanski, Dragica Čeder, Vlado Konrád és Eugenio Rinaldi szobrai... A téglagyár „alagútjában” száradnak az idei táborozás produktumai, Slobodan Bodulic hatalmas, még nedves, nyers formái, Darija Kacic furcsa agyagkádjai, s mellettük ott hevernek egymásra rakva Ana Bešlić óriási „bánáti zsákjai”. S mögöttük a Crna Gora- i Pavle Pejovic szobra. Érdekes ez a szárítókemence, ahová sín vezet, amelyen kis kocsikon egymás után gördülnek be a szobrok, s amely engem a bibliai Jónás próféta átváltozására emlékeztet, akit isteni parancsra a cethal nyelt el, megmentve így a biztoshaláltól. Jónás viszontagságai három napig tartottak, a TERRA szárítókemencéje sokkal tovább tartja magában foglyait. Kint, a másik udvarban ott áll Slobodan Kojic hatalmas, sejtelmes frissen kiégetett alkotása, a Fal. Görbe ez a fal, „hasa” van, akár a legtöbb falusi falnak; a tetején piramis alakú építmények, amelyek felidézik az egyiptomi örökséget csakúgy, mint a parasztkapuink kapuoszlopainak díszeit. A múlandóság fala ez, tiltakozás a megosztottság, a türelmetlenség, a túlfűtött szemvedélyek, a primitív elvakultság köztünk emelkedő újabb és újabb falai ellen... Mégis, fenyegető külseje ellenére is valamilyen megnevezhetetlen, megfoghatatlan reményt sugároz Kojié fala. Valahogy úgy, ahogy Illyés Gyula mondta: ,Alakom, nem haragom, őrködik e falakon!” Bent, a város szívében ott vár bennünket a 11. nemzetközi szimpozion anyaga, amelyben ezúttal egyetlen külföldi szobrász alkotása sem szerepel. A kor ellenére, amelyben most élnünk és alkotnunk adatott, e kiállítás anyaga az alkotás méltóságát sugározza. Mint ahogy korábban is, az alkotók egy része az anyag és a személyes mondanivaló összhangját igyekezett megtalálni, mások viszont az anyaggal játszva, a terakottában vélték meglelni kreativitásuk eddig ismeretlen vonásait. A kiállításról mindenki más benyomással távozhat. Számomra Drágán Jelenkovic ironikus, téglagyári formára, kaptafára emlékeztető Portréja marad emlékezetes, amelyben mintegy „kipréselhetők” lehetnének a nacionalizmus, az egyszólamúság követőinek s a faji tisztogatóknak a portréi. Szeretem Ana Bešlić „cipó”-ját, amelyet a „bánáti Zsákok” készítése közötti szünetben „gyúrtak”. Akárcsak egykor az agyag virtuóza, Jakov Brdar terakotta variációi előtt, most Pavle Pejovic aktszobrai előtt álltam lenyűgözve; a szobrász tenyere nyomán létrejövő formák az anyag iránti tiszteletről, a szándékok és lehetőségek tökéletes összhangjáról tanúskodnak. Mélyen megrendülve álltam Darija Kacic alkotása előtt, hiszen ez a repedésekkel átszőtt agyaglap korunk képét, a hitetlenséget és a bizalmatlanságot, egész széteső világunkat vetíti elénk. Slobodan Bodulic formái is megragadnak, ő kitartó makacssággal és sok szeretettel formázta házakat, házsorokat idéző szobrait, s talán így építgetve száll szembe az otthonok szétrombolásának mindennapossá vált szörnyű látványával. S a végén hadd említsem meg Snežana Perovic nosztalgikus, agyagba formált meséjét. Figurákkal népesített be egy négyzet alakúra formált világot, egyikük a falra firkál, a másik gondolkodik, egy nő ruhát tereget, nem messze tőle egy utcalány várja „ügyfeleit”, amott egy virágos ablak..., mögötte egy kövér alak zabál a televízó előtt elterülve, arrébb egy tudós ül könyveibe temetkezve, valaki imádkozik... Mindenki teszi, amit otthon szokott. Az agyagba örök időkre beleégett az otthonából elüldözött embernek az otthon melege utáni szívszorító vágya. A katalógusban mindenkinek ott szerepel a lakhelye, címe. A fiatal szarajevói szobrásznőnél ehelyett - a hontalanság szörnyű jeleként - a kikindai TERRA Galéria címe van feltüntetve. Ma ő, holnap valaki más, s mindez annak a századnak a végén, amely már átélt két világháborút, s valakiknek ez még mindig nem elég! A „játék nem ismer határokat” elvének érvényesítése ellenére is, a 11. TERRA-ra rányomták bélyegüket a szomorú mindennapok, nyitottságát áttörhetetlen határok korlátozzák. Nehéz ezekben a most keletkezett alkotásokban az esztétikai értékeket minősíteni. Hiszen minden egyes forma valamilyen megfejthetetlen, titokzatos módon ezt a szörnyű kort sugározza felénk. A TERRA a maga egy évtizedes múltjával, méltóságával, tudomásul veszi az előttünk álló napok kilátástalanságát. Csak nehogy egyetlen tanúja maradjon annak a kornak, amit mindannyian szégyellni fogunk. Béla DURÁNDI Dragan Jelenković alkotása Stefana Perovic alkotása Magyar Szó Vádak és viták Talán jobb volna, ha nem szólnék bele abba a vitába, amely egy versgyűjtemény nyomán alakult ki. A támadás azonban olyan otromba, s a vád már meg sem marad az irodalom határai között, hanem mindannyiunk arcába vág. Mintha egy egész nemzeti kisebbséget vádolna közönnyel, sőt gyáva behízelgéssel közvetve mind az élőket és ittmaradottakat, akik a háborúval feldúlt országban továbbra is teszik a dolgukat. Mintegy a falon átkiáltva, a szomszédság nevében gúnyt és epét hányva szól a támadó anélkül, hogy tudná, mit érzünk, miközben mindanynyian félünk. Egy egész ország népével megsiratjuk az áldozatokat, de megkönnyebbülve vesszük tudomásul, hogy akik elmentek, biztonságban vannak, s egyszer, ha majd vége lesz ennek a világra szóló borzalomnak, épen és egészségesen jönnek haza közénk. Így maradtam magamra én is öregen és gyámoltalanul, mégis boldog vagyok, hogy az unokám odaát biztonságban él. Én gyerekkorom óta érzem az elmenők és ittmaradók búcsúját, s még láttam az előbbiek közül évekkel az első világháború után vagonlakókat és munkanélkülieket. S az ismétlődő történelmi változások során ez a búcsú ugyancsak megismétlődött. Az ittmaradók eközben féltékenyen őriztek anyanyelvet és nemzeti öntudatot, iskolát és templomot. Hát mindezek után ne szóljon át a szomszédból, s ne ítélkezzék költészet ürügyén senki fölöttünk. Élünk, vagyunk, a velünk együtt élő népek sorsában is osztozva, de ha mégis menni kell, hát elmegyünk. Milliók példáját követve ebben az új népvándorlásban a huszonegyedik század előestéjén, amire tehetetlenül néz a nagyvilág, így lett a menés és maradás gondja csak a mienk, nem segít rajtunk senki. Legkevésbé így, korunk jelképén, a falon át. Mindez persze hiányzik az irodalmi példatárból, s ha távolabbi vidéken valaki látni vél részünkről könnyelmű és felelőtlen magatartást szerkesztési tudathasadással magyarázva menés és maradás szívszorító dilemmáját, akkor vagy rosszindulat beszél belőle vagy a felelősségtudat teljes hiánya tartja fogva. Ezért hát nem illetékes ilyen könnyed fölénnyel következtetéseket levonni, igazságtalanul, mert egy egész néptöredék helyzetét bántja és önérzetét sérti vele igazságtalanul. Amennyiben sorsunk irodalmi téma lehet, itt és nemcsak most, ittmaradók és elmenők költészetében eddig is kifejezésre jutott, s belőle a vita során bőven idéznek is a vádat valamennyiünk nevében visszautasítok, kívülről - ha segíteni nem tud - ne ítélkezzék fölötte senki. Egyelőre élünk és vagyunk, eltéphetetlen szálakkal kötődve az elmenőkhöz is, miközben reszketve várjuk a magunk és az itteni hozzánk tartozók további sorsát. Igen, itt is, Európa szeme láttára, de tovább reménykedve, hogy egyszer ez is elmúlik, mert megszűnik a gyilkos gyűlölet a népek között, véget ér a hosszú kések éjszakája, s mögötte ott lesz a béke. Meg ahogy arról a vidékről a vádaskodót a költő, Juhász Gyula jóslatával és jóindulatával jóval megelőzte, mert ott volt mögötte az összetartozás bátorító reménye és „A múlt, a puszták, egy magyar világ, ujjongva sírtak a melódiák." Herceg János KILATO 11 épzőművészet