Magyar Szó, 1992. október (49. évfolyam, 270-300. szám)

1992-10-24 / 293. szám

1992. október 24., szombat r­p­­­ERRA az agyagba égetett korkép 11. nemzetközi szobrászati szimpozion, Kikinda Régi város Kikinda, mint ahogy az a magukat várossá kinövő vajdasági települések legtöbbje. S a régi épületek falába beépültek azok a téglák, amelyeket 1864-től kezdve a híres Mészáros-féle téglagyárban égettek, s amely örökét később a nem kevésbé híres Toza Markovic építőanyaggyár vette át. Igaz, jelen írásunk té­mája a művészet, de az agyagba égetett művészet, a TERRA tevékenysége, s aki egy kicsit is ismeri ezt a sajátos művésztelepet, az tudja, hogy a TERRA és a Toza Mar­kovic egymástól elválaszthatatlan. A maiakhoz hasonló művésztelepek úgy a századforduló táján szaporodtak el. Vajdaságban először a Torontál 1890. november 23-ai száma tudósít az oroszorszá­gi Tolsztoj-telepekről, ahol a nagy író követői éltek és alkottak, a „természettel össz­hangban”. Amikor a bánátiak először hallottak erről a „munka-művészet-élet szim­biózisról”, Németországban éppen az­ idő tájt alakultak meg az első művésztelepek. Münchenben pedig Anton Ažbe iskolájában Groharral, Jakopičcsal együtt ott tanult a fiatal szerb festőnő, Nadežda Petrovic, aki hazatérte után, életre hívta az első jugo­szláv művésztelepet (Sicevo, 1905). De még ezt megelőzően, a Torontál cikkírója felveti a kérdést, miért nincs Becskereknek - akárcsak Nagybányának -, művészte­lepe. Ebből pedig egyértelműen kiviláglik, hogy Vajdaság, lépést tartva a „világgal”, fogékony volt a művészeti változások iránt. Sajnos, az első, folyamatosan működő művésztelepre még fél évszázadot kellett várni, hiszen csak az 1952-ben megalakult Zentai Művésztelep indította el vidékünkön a művésztelepi mozgalmat. E mozga­lom fejlődése során természetszerű változásokon ment át, s mind fontosabb szere­pet kaptak a szakosított művésztelepek. Az első ilyen a keramikusokat tömörítő kis­­hegyesi művésztelep volt 1959-ben. Ezután alakult meg a Portorož melletti és a kos­­tanjevicai szobrász szimpozion 1961-ben. S még ebben az évben, a művésztelepek mintájára, létrejött a falikárpitok készítésére szakosodott alkotóműhely, az Atelje 61. Az ilyen, szakosított művésztelepek elődeit ugyancsak Vajdaságban találhat­juk meg. A korszerű formatervezés helybeli úttörője, Streitmann Antal, nagybecske­­reki tanár és festő már a múlt század nyolcvanas éveiben felismeri a soknemzetiségű környezet és a kreativitás közötti összefüggéseket. Hogy kihasználja ezt az ily mó­don adódó sokszínűséget, szövőiskolát, majd ezek nyomán szövőműhelyeket alapí­tott, amelyekben a falusi szövőnők készítették Streitmann professzor szakmai fel­ügyelete alatt szőtteseiket. Az első szövőműhely 1883. október 29-én kezdte meg munkáját Kikindán. Streitman egyik munkatársa, Kowalsky Sarolta, aki az eleméri műhelyt vezette, két világkiállításon is díjat nyert. Az eleméri műhely bezárása után a szövőnők e híres gödöllői művésztelep keretében folytatták munkájukat. Kikinda ebben az időben, mindemellett, nem dicsekedhetett számottevő eredményekkel. Később, Zenta, Topolya és Becse után bekapcsolódott ugyan a mű­vésztelepi mozgalomba, de a kezdeti lendület csakha­mar alábbhagyott. Az igény azonban nem szűnt meg, s a mozgalom legnemesebb eszméit folytatva alakult meg 1982-ben a TERRA Az itt dolgozó művészek a Toza Markovic­ építő­anyaggyár hathatós támo­gatásával a régi téglagyárat sajátos, semmihez sem ha­sonlítható művészteleppé alakították. Az egyéb, szako­sított művészteleptől eltérő­en itt egy új mozzanat, a művészek és az anyagi tá­mogatást nyújtó szervezetek közös érdeke és együttmű­ködése kerül előtérbe. En­nek köszönhetően olyan műalkotások születtek, amelyek létrejötte eleve a gyárcsarnok, a gépek, a megfelelő technológia, és az elsőrendű nyersanyag meg­létét feltételezte, az anyagi­akról nem is beszélve. A TERRA esetében minden összejött, a gyár messze föl­dön ismert nyersanyaga csakúgy, mint a közösség maradéktalan támogatása, a régi elhagyatott téglagyár, a szárításra szolgáló alagutak megléte, egyszóval, minden adott ahhoz, hogy a világ legnagyobb terakotta szob­rai készülhessenek itt el. Egy évtizedes működése alatt a TERRA páratlan értékű műalkotásokkal gaz­dagította Kikindát. A művésztelep már-már a város szimbólumává vált, s éppen a TERRA az, amely révén a világ művészetében, de a művészet világában is mind is­mertebbé válik a bánáti város neve. Éppen ezért, a TERRA-t nem szemlélhetjük úgy, mint egyszerű kiállítási eseményt, hiszen jóval több ennél, a múltat a jövővel összekötő kreatív vitalitás jele, de ugyanakkor a jelenünkkel kapcsolatos félreérthe­tetlen álláspont is. Nem véletlen hát, hogy az idei kiállítás katalógusának első mon­data így hangzik: „Idei kiállításunkat és jelen katalógusunkat is szarajevói baráta­inknak ajánljuk, azoknak a művészeknek és művészettörténészeknek, akik kezdet­től fogva részt vettek a szimpozion munkájában, abban a reményben, hogy hama­rosan ismét köztünk lehetnek.” Ez a sorrendben 11. kiállítás a fentiekből adódó csonkasága ellenére is sajátos módon a teljességet sugározza! Ez a megalapításától kezdve országos szintű, majd a körülmények folytán nemzetközivé váló művésztelep most, a szervezőknek és a részvevőknek köszönhetően a kitartás, a művészetbe vetett töretlen hit szimbólumá­vá vált, s a kiállítás anyagát szemlélve, semmiképpen sem szabad szem elől téveszte­ni ezt sem. Az idei összejövetel anyagának csak egy részét láthatta a közönség azon az ok­tóber 6-ai esős estén. Előtte pedig az állandó gyűjteményt néztük meg, azokat a ha­talmas terrakotta szobrokat ott, a téglagyár udvarában. Valami fenséges nyugalom­ban élnek itt, itt-ott a szobrok megpattant felületén már a fű sarjad. Némelyeket már ismerünk, láttuk őket a pancsovai biennálékon, mint Mladen Marinkov és Bra­­nislava Kojic szobrait. Másokat Szabadkán ismerhettünk meg, a szobrászati művész­telepeket bemutató kiállításon. Ez a néma kikindai „szobormíting” most valami, ko­rábban ismeretlen hangulatot áraszt. Mustafa Skopljak halott kagylókra vagy fűvel benőtt csontvázakra emlékeztető szobrai valamilyen szörnyű elhagyatottságot, re­­ményvesztettséget sugároztak. Miro Vuco Krieža szobrának itt „feje van”. Amikor ugyanis a szabadkai színház előtti téren állt, a huligánoktól tartva csak ritkán tették fel a szoborra a fejet és az oly jellegzetes kalapot. Mint utóbb kiderült, a szervezők óvatossága nem volt alaptalan, néhány szobor így is a vandalizmus áldozatává vált. Egy figyelemre méltó kompozíció uralja a teret, egy furcsa oszlop, amelybe egy kéz az Út a civilizáció felé feliratot véste, s amelybe az akkor ott alkotók mind­egyike belevéste nevét. Kinek juthatott akkor, 1988-ban eszébe, hogy a feliratot több nyelven készítse el, cirill és latin betűkkel, s ki gondolta volna akkor, hogy a ljubljanai, szarajevói, zágrábi, tokiói, belgrádi, római szobrászok agyagba karcolt aláírása egyszer majd a végtelen szomorúság, a megingott bizalom jelképévé válik? E kísérteties látomások által uralt kiállítás túlsó végén, egy szobrász a követke­zőket véste alkotásába: „A megnyilatkozás lényege annak az elhallgatása, ami a leghangosabb bennünk.” Valamivel odébb Marinovic Mérlegsúlyai láthatók, egyik­nek hiányzik a fogantyúja. Tavaly, a szabadkai korzón törte le valaki. Mellette a ljubljanai Mirsad Begic Hajója, amely most olyan, akár Kháron túlvilágra igyekvő ladikra, némán, zátonyra futva vár. Mintha a holt lelkek mitológiai hajója az esztelenség e folyamat láttán elté­vedt volna. És így, értékes tanúságként állnak némán egymás mellett Sasa Bukinc, Branko Ružić, Milan Vi­­dic, Jakov Brdar és Boško Kucans­­ki, Dragica Čeder, Vlado Konrád és Eu­genio Rinaldi szobrai... A téglagyár „alag­­útjában” száradnak az idei táborozás produktu­mai, Slobodan Bodulic hatalmas, még nedves, nyers formái, Darija Kacic furcsa agyagkádjai, s mellettük ott hevernek egymásra rakva Ana Beš­­lić óriási „bánáti zsákjai”. S mögöttük a Crna Gora- i Pavle Pejovic szobra. Érdekes ez a szárítóke­mence, ahová sín vezet, amelyen kis kocsikon egymás után gördülnek be a szobrok, s amely en­gem a bibliai Jónás pró­féta átváltozására emlé­keztet, akit isteni pa­rancsra a cethal nyelt el, megmentve így a biztos­­haláltól. Jónás viszontag­ságai három napig tartot­tak, a TERRA szárítóke­mencéje sokkal tovább tartja magában foglyait. Kint, a másik ud­varban ott áll Slobodan Kojic hatalmas, sejtelmes frissen kiégetett alkotása, a Fal. Görbe ez a fal, „hasa” van, akár a legtöbb falusi falnak; a tete­jén piramis alakú építmények, ame­lyek felidézik az egyiptomi öröksé­get csakúgy, mint a parasztkapuink kapuoszlopainak díszeit. A múlan­dóság fala ez, tiltakozás a megosz­tottság, a türelmetlenség, a túlfűtött szemvedélyek, a primitív elvakult­­ság köztünk emelkedő újabb és újabb falai ellen... Mégis, fenyegető külseje ellenére is valamilyen meg­nevezhetetlen, megfoghatatlan re­ményt sugároz Kojié fala. Valahogy úgy, ahogy Illyés Gyula mondta: ,Alakom, nem haragom, őrködik e falakon!” Bent, a város szívében ott vár bennünket a 11. nemzetközi szim­pozion anyaga, amelyben ezúttal egyetlen külföldi szobrász alkotása sem szerepel. A kor ellenére, amelyben most élnünk és alkotnunk adatott, e kiállítás anyaga az alkotás méltó­ságát sugározza. Mint ahogy ko­rábban is, az alkotók egy része az anyag és a személyes mondanivaló összhangját igyekezett megtalálni, mások viszont az anyaggal játszva, a terakottában vélték meglelni kreativitásuk eddig ismeretlen vo­násait. A kiállításról mindenki más benyomással távozhat. Számomra Drágán Jelenkovic ironikus, tégla­gyári formára, kaptafára emlékezte­tő Portréja marad emlékezetes, amelyben mintegy „kipréselhetők” lehetnének a nacionalizmus, az egy­­szólamúság követőinek s a faji tisz­togatóknak a portréi. Szeretem Ana Bešlić „cipó”-ját, amelyet a „bánáti Zsákok” készítése közötti szünetben „gyúrtak”. Akárcsak egykor az agyag virtuóza, Jakov Brdar tera­kotta variációi előtt, most Pavle Pe­jovic aktszobrai előtt álltam lenyű­gözve; a szobrász tenyere nyomán létrejövő formák az anyag iránti tiszteletről, a szándékok és lehetősé­gek tökéletes összhangjáról tanús­kodnak. Mélyen megrendülve áll­tam Darija Kacic alkotása előtt, hi­szen ez a repedésekkel átszőtt agyaglap korunk képét, a hitetlen­séget és a bizalmatlanságot, egész széteső világunkat vetíti elénk. Slo­bodan Bodulic formái is megragad­nak, ő kitartó makacssággal és sok szeretettel formázta házakat, házso­rokat idéző szobrait, s talán így épít­getve száll szembe az otthonok szét­­rombolásának mindennapossá vált szörnyű látványával. S a végén hadd említsem meg Snežana Perovic nosztalgikus, agyagba formált mesé­jét. Figurákkal népesített be egy négyzet alakúra formált világot, egyikük a falra firkál, a másik gon­dolkodik, egy nő ruhát tereget, nem messze tőle egy utcalány várja „ügyfeleit”, amott egy virágos ab­lak..., mögötte egy kövér alak zabál a televízó előtt elterülve, arrébb egy tudós ül könyveibe temetkezve, va­laki imádkozik... Mindenki teszi, amit otthon szokott. Az agyagba örök időkre beleégett az otthonából elüldözött embernek az otthon me­lege utáni szívszorító vágya. A kata­lógusban mindenkinek ott szerepel a lakhelye, címe. A fiatal szarajevói szobrásznőnél ehelyett - a hontalan­ság szörnyű jeleként - a kikindai TERRA Galéria címe van feltüntet­ve. Ma ő, holnap valaki más, s mindez annak a századnak a végén, amely már átélt két világháborút, s valakiknek ez még mindig nem elég! A „játék nem ismer határokat” elvének érvényesítése ellenére is, a 11. TERRA-ra rányomták bélyegü­ket a szomorú mindennapok, nyi­tottságát áttörhetetlen határok kor­látozzák. Nehéz ezekben a most ke­letkezett alkotásokban az esztétikai értékeket minősíteni. Hiszen min­den egyes forma valamilyen meg­fejthetetlen, titokzatos módon ezt a szörnyű kort sugározza felénk. A TERRA a maga egy évtize­des múltjával, méltóságával, tudo­másul veszi az előttünk álló napok kilátástalanságát. Csak nehogy egyetlen tanúja maradjon annak a kornak, amit mindannyian szégyell­ni fogunk. Béla DURÁNDI Dragan Jelenković alkotása Stefana Perovic alkotása Magyar Szó Vádak és viták Talán jobb volna, ha nem szólnék bele ab­ba a vitába, amely egy versgyűjtemény nyomán alakult ki. A támadás azonban olyan otromba, s a vád már meg sem marad az irodalom határai között, hanem mindannyiunk arcába vág. Mint­ha egy egész nemzeti kisebbséget vádolna kö­zönnyel, sőt gyáva behízelgéssel közvetve mind az élőket és ittmaradottakat, akik a háborúval feldúlt országban továbbra is teszik a dolgukat. Mintegy a falon átkiáltva, a szomszédság nevé­ben gúnyt és epét hányva szól a támadó anél­kül, hogy tudná, mit érzünk, miközben mindany­­nyian félünk. Egy egész ország népével megsi­ratjuk az áldozatokat, de megkönnyebbülve vesszük tudomásul, hogy akik elmentek, bizton­ságban vannak, s egyszer, ha majd vége lesz ennek a világra szóló borzalomnak, épen és egészségesen jönnek haza közénk. Így marad­tam magamra én is öregen és gyámoltalanul, mégis boldog vagyok, hogy az unokám odaát biztonságban él. Én gyerekkorom óta érzem az elmenők és ittmaradók búcsúját, s még láttam az előbbiek közül évekkel az első világháború után vagonla­kókat és munkanélkülieket. S az ismétlődő törté­nelmi változások során ez a búcsú ugyancsak megismétlődött. Az ittmaradók eközben féltéke­nyen őriztek anyanyelvet és nemzeti öntudatot, iskolát és templomot. Hát mindezek után ne szóljon át a szom­szédból, s ne ítélkezzék költészet ürügyén senki fölöttünk. Élünk, vagyunk, a velünk együtt élő né­pek sorsában is osztozva, de ha mégis menni kell, hát elmegyünk. Milliók példáját követve eb­ben az új népvándorlásban a huszonegyedik század előestéjén, amire tehetetlenül néz a nagyvilág, így lett a menés és maradás gondja csak a mienk, nem segít rajtunk senki. Legkevés­bé így, korunk jelképén, a falon át. Mindez persze hiányzik az irodalmi példa­tárból, s ha távolabbi vidéken valaki látni vél ré­szünkről könnyelmű és felelőtlen magatartást szerkesztési tudathasadással magyarázva menés és maradás szívszorító dilemmáját, akkor vagy rosszindulat beszél belőle vagy a felelősségtudat teljes hiánya tartja fogva. Ezért hát nem illetékes ilyen könnyed fölénnyel következtetéseket levon­ni, igazságtalanul, mert egy egész néptöredék helyzetét bántja és önérzetét sérti vele igazság­talanul. Amennyiben sorsunk irodalmi téma lehet, itt és nemcsak most, ittmaradók és elmenők költé­szetében eddig is kifejezésre jutott, s belőle a vita során bőven idéznek is a vádat valamennyiünk nevében visszautasítok, kívülről - ha segíteni nem tud - ne ítélkezzék fölötte senki. Egyelőre élünk és vagyunk, eltéphetetlen szálakkal kötődve az elmenőkhöz is, miközben reszketve várjuk a magunk és az itteni hozzánk tartozók további sorsát. Igen, itt is, Európa szeme láttára, de tovább reménykedve, hogy egyszer ez is elmúlik, mert megszűnik a gyilkos gyűlölet a népek között, véget ér a hosszú kések éjszakája, s mögötte ott lesz a béke. Meg ahogy arról a vi­dékről a vádaskodót a költő, Juhász Gyula jósla­tával és jóindulatával jóval megelőzte, mert ott volt mögötte az összetartozás bátorító reménye és „A múlt, a puszták, egy magyar világ, ujjong­va sírtak a melódiák." Herceg János KILATO 11 épzőművészet

Next