Magyar Szó, 1992. október (49. évfolyam, 270-300. szám)

1992-10-28 / 297. szám

1­2 MŰVELŐDÉS__________________________Magyar Szó --------------------­--------------------------------------------------------------—------------------------—--------------------------------------------­Könyvünnep (Könyv? Ünnep?) T­íz hónapon át tartott a szer­tartás, az évtized regényének megválasztása. A televízió órás műsorokban rendszeresen be­számolt a vitákról, megörökítette a kritikusok érvelését, fejtegetéseit, indoklásait. S megszületett a dön­tés: az évtized regénye Milorad Pa­­vic Kazár szótára. A díjátadást ünnepélyesre ter­vezték, a televízió és a sajtó részvé­telével, egyenes adásban. A leg­méltóbb helyen: az őszi belgrádi „nemzetközi” könyvvásáron. A te­levízió forgatócsoportja azonban késett, a közeli könyvstandon ze­nés gyermekbulit rendeztek, a meghívott vendégek és az ünnepek­ több mint egy órája ácsorogtak már, amikor az egyik szervező ki­kapcsoltatta az áramot, hogy a fül­tépő zenét elhallgattassák. Általá­nos kavarodás, és a díjazott regény írója, Milorad Pavic hazament. Otthagyta a cirkuszt. Ez a kínos epizód csak egy a sok-sok tünet közül, amelyek a kul­túra elértéktelenedésének diagnó­zisát igazolják. Ez az, amiről Bran­­ko Maširević is beszél: „A nagy dolgok általában csendben zajla­nak, a legjelentősebbek teljes né­maságban. Úgyszólván észrevétle­nül - a háború zajkulisszája mögött - történt valami, amit sokan még nem tekintenek drámai esemény­nek: bekövetkezett a kulturális el­lenforradalom. A mély egyszeriben a felszínre került, s ez a felszín töb­bé nem sokrétű. Valaha a közép­­szerűséget igyekeztek mindenáron értékként feltüntetni, ma a primiti­vizmus a kultúra kizárólagos tartal­ma. A gerilla-kultúra kora jött el, az éhes ösztönök kielégítésének látványos parádéja.” (Kulturális ellenforradalom, Vreme, 101. szám) A mindenáron a jellemző ma a kulturális élet minden szeg­mentumára a mennyei Szerbiá­ban. Soha ilyen kevés film és so­ha ilyen sok filmfesztivál. Soha ilyen kevés könyv és soha ekko­ra melldöngetés körülötte. Hogy majd mi megmutatjuk a civilizá­latlan nagyvilágnak, hogy a tel­jes zárlat ellenére mennyire ci­vilizáltak vagyunk. A könyvvásár előtt írók és ki­adók váltig azt bizonygatták: erre a rendezvényre ma nagyobb szükség van, mint valaha. A könyv, az írá­sos kultúra érdekében. De előzőleg aligha jutott egynek is eszébe közü­lük, hogy tiltakozzon a könyvtárak, kiadóházak, levéltárak lebombázá­sa, felgyújtása ellen. A könyv, az írásos kultúra megmaradásának érdekében! Leégett a szarajevói Svjetlost is, a kéziratokkal, szüle­tendő könyvekkel együtt. Az a ki­adóház, amelynek szép kötetei ta­valy még ott voltak a belgrádi könyvvásár standján. És a szerb irodalmi kiválóságok közül úgy­szólván senki sem emelte fel a sza­vát ez ellen. Csak néhány halk sza­vú, a primitivizmustól és naciona­lista lobogástól irtózó egyéniség, vérbeli művész. Pedig ha mind­annyian egy emberként tiltakoztak volna, köztük egy Milorad Pavié is, akinek könyve külföldön is jelen­tős sikert aratott, annak csak lett volna visszhangja a világban. S ta­lán hatott volna azokra is, akik ak­kor jönnek igazán lázba, amikor aknáikkal, bombáikkal a kultúra legszebb szentélyeit rombolhatják. Mással sem foglalkozik már hó­napok óta az új Jugoszlávia értel­miségének „élgárdája”, csak azzal, hogyan lehet a kultúrát jugoszláv­­talanítani, minden olyan díjat, ki­tüntetést, amelyet nem a szerb nemzet művészeinek ítélnek oda, eltörölni, meg az Andrié- és Nje­­gos-díj más nemzetiségű laureátu­­saitól az elismerést visszaszerezni. S ebben a nemzeti lomtalanításban egyiküknek sem jut eszébe, hogy a nemzeti kultúra értékei az emberi­ség kultúrájának kincsei lehetnek ugyan, a nacionalista álkultúra ter­mékei azonban csak a szellemi torzszülöttek panoptikumában kaphatnak helyet. Az Andric-díjas Filip Dávidnak vannak etikai dilemmái, ő úgy érzi, erkölcstelen ebben a korban, ami­kor több tíz gyermek és ártatlan felnőtt hal meg naponta, amikor pusztul minden, amit valaha közös kincsünknek tartottunk, amikor az erőszak politikája uralkodik, egy­szóval a háború korában erkölcste­len parádés színházi előadásokat tartani, muzsikálni, ünnepelni, ká­véházba járni. Ő azonban csak egy a kivételek közül. A többség két kézzel kap a „kultúra ünnepei” után. S nem veszik észre, hogy „...a háborús zsákmány itt egy nemzet­nek nem a múltja, hanem a jövője volt. Nem azt rabolták el, ami volt, hanem azt, ami lehetett volna...” - ahogyan ezt Branko Maširević megfogalmazta. A­z évtized regénye díjának át­adását megismétlik. Minden bizonnyal ünnepélyesebben és sikeresebben, mint ahogyan az szombaton lezajlott p. k. k. R­ámolás (Feljegyzések)­ egnap még úgy tűnt, tartósabb lesz a napsütés, több ok­tóber végi hőt kapunk, bár az éjszakai derült égbolt ki­fényesített csillagai hajnalra fagyot ígértek, az első idei talaj menti fagyot­­ beteges, érzékeny virágaink meg még a szabad ég alatt, és lenn, az utcán a kocsi hűtőjében is ki tudja, mi van, az az egy biztos, hogy nem fagyálló folyadék, már két alkalommal is desztillált vízzel töltöttem föl: olcsóbb volt ám reggelre kelve vastagon zuhog az őszi eső, és a futóárkok la­tyakja rémlik föl az ember előtt; igaza volt a szultán seregei­nek, ha ilyentájt már nem vállalták a háborúzást. Ám utóbb az európai háborúk egyik jellemzője épp ez a 1ађак lett, bizonyá­ra most is az. A bosnyák Brodot még kellemes őszi időben vet­ték be a szerb csapatok - máris Srpska Ladának nevezve a helységet -, a televízió jelentése szerint szinte sértetlenül került a város a kezükre, vagyis „szabadult föl”. A kezembe jutott külföldi újság viszont épp az ellenkezőjét írja, hogy mindenfelé romok, ez is romváros lett, továbbá a környékén két- vagy há­romezer embert kivégeztek - állítják foglyul ejtett szerb kato­nák, ezt azonban nem kell föltétlenül, elhinni, tekintve, hogy médiaháború is dúl, a közölt adatokat jobb rálátás híján meg kell felezni, valahogy úgy, hogy a szörnyűségek egyik fele az egyik félre, a másik fele pedig a másikra háruljon. Távolról, ha vacogva is, de száraz cipőben így valahogy kalkulálhat a laikus, akit több irányból is tájékoztatnak. Ezrek fejével dobá­lózik, miközben a sajátjára gondol. És majd az újságképeken bemutatott, a tévében meg elpa­lástolt romok közé megérkezik a rettenetes zimankó, a háborús tél, a robbanásoktól bezúzott ablaküvegeken nem lesz (nem le­het) jégvirág, és az ember önkéntelenül is Wolfgang Borchert­­re gondol, a háborús nyomor rövid időre, szinte futólag fölme­rült írójára, lekopott, kurta, romos szövegeire, alapfogalmakra korlátozódó mondanivalójára, mintha valami maradék szó­kinccsel igyekezne lemásolni minden tragédiát - illetve dehogy szókinccsel, ennyi nem lehet kincs — csupán pucér szavakkal: ezekből építve valósággá a hihetetlennek tűnőt, hogy minden­féle nyomorúságnál létezik még nyomorúságosabb szint, amíg csak végleg meg nem feneklik a mélyben, a háborús nyomorú­ságban. Újvidéken harminc évvel ezelőtt a Bölcsészkar még a Nje­­goš utca sarkán székelt, és emlékszem a rendszerint fagyos kora reggeleken tartott németórákra, és akik a németet második vagy harmadik nyelvként tanulták, azoknak a gyakorlatokon általában Borchert szövegeit osztották ki, ezeket keleti szerbre fordítanunk: még nekünk, nemzetiségieknek - magyaroknak és szlovákoknak - is egésen jól ment. A nyomor, úgy látszik, ilyen szűkszavú, és rendkívül érthető nyelvet beszél - épp most kezdjük valamennyien tanulni. Milyen fagyos! - és az ember csak összszorítja a fogát. Még vizsgáztam is szegény fiúból: valamelyik kurta novelláján demonstráltam német tudomá­nyomat. A rövidségében van minden ereje. Ahogy lezárja azt a pár mondatot: Und dann schiss es. És vége a hősének. Ka­putt. Az írói gyakorlatot tekintve viszont e­knek az apró hábo­rús történeteknek az az egyedüli hátrányuk, hogy az effajta írásokat általában terjedelemre fizetik, valahogy úgy, mintha a festőket négyzetméterre fietnék. Ebből kifolyólag születnek a világban a mamutnovellák. Gondot jelent az ál- és félkatonai alakulatok lefegyverzése (vagyis a fölfegyverzett nép eredendő téveszméjének egybeli föl­számolása) - pedig az igazság az, hogy föl sem kellett volna őket fegyverezni; egyáltalán, mikor kezdődött a fölfegyverezésük? Bi­zonyára még akkor, amikor egyes emberek, bátorságot véve magu­kon, nyilvános helyen, félszavakkal bírálni merészelték a szocializ­must, vagy szóvá tették a nemzeti kérdést. Akkor kezdtek a JKSZ KB ülésein sorozatosan elhangzani az olyan, mérhetetlen öntelt­ségre utaló kijelentések, hogy a szocialista államberendezést nem mérvadóan bírálókat a párttagoknak legyen kötelességük a hely­színen felelősségre vonni, természetesen, fizikai értelemben, vagyis egy olyat behúzni az ipsének, hogy azt is elfelejtse nyomban, mi­lyen társadalmi berendezésű országban lakik, és a gallérjánál fogva szabálysértési bíró elé cipelni, tehát a párttag egyből afféle segédrendőrré lép elő, már ami az eszmei rend fönntartását illeti. A háborút megelőzően a legnacionalistábbik köztársaságból való Edvard Kardelj viszont azt javasolta, hogy a nacionalistákat - természetesen, Szlovénia kivételével - azonnali hatállyal dutyizzák be, vágják sittre „a polgárok hazafias és szocialista érzelmeinek megsértése miatt”, hogy ne veszélyeztethessék tovább a magasztos elméletet. Ezt a közigazgatás kinyilatkoztatásként fogadta, és másnap már élt is vele. A rendszer merevsége miatt morgolódó belgrádi értelmiség sarokba szorítását Stipe Šuvar a következőképpen képzelte el: Küld rájuk egy század krajinait, és azok fél Belgrádot szét fogják ugrasztani. Tito elvtárs a társadalmi önvédelem magas szintjéről nyi­latkozva, még annak idején megállapította: Üzemeink légvé­delmi ágyúkat vásárolnak. Nemudékek nevelkedtek úgy, hogy szakadatlanul valami haddelhadd és hajcihő kitörésének lehetőségével rémisztgették őket, folyt a fölfegyverezésük, és egyszer csak már nyakig vol­tunk a dologban. Utóbb az egész folyamat, szabadjára marad­va, még tett is egy fél fordulatot, az már egésen mindegy, hogy jobb avagy bal felé-e, a végeredmény lett a döntő, a végre fölfedezett ellenség. Most nagyjából mindenkinek van elpusztí­tandó ellensége, a zsebekben kézifegyver lapul, a virgoncabbak nyakában gyalogsági fegyver lóg. Egy gyermekszempár felügyelete alatt eddig jutván az írás­ban - ha bárki fölnőtt tartaná szemmel a mozdulataimat, már rég félreteszem az égés­t -, s mielőtt még a korai sötétedés szí­ne előtt lámpát gyújthatnék, megérkezik a gyermek­­ Amy­­ mamája, szinte félholtan a rémülettől. Hogy én mit láttam odalenn az utcán! - hadarja. városi buszban az ellenőr egy huszonéves, bőrzekés po­tyautast csípett el, és a bobra előtt leszállította, vesztére, mert nyomban olyat kapott a képébe, hogy elterült. Tu­multus támadt, hadonászó karok, s akár valami akciófilmben, az áttekinthetetlen kavarodásban két revolver esett az aszfalt­ra, anélkül, hogy tudni lehetett volna, kinek a pisztolytáskája oldódott meg. Az egyiket egy nő fölkapta, és futott vele, a mási­kat alighanem félrerúgták. - Fogják meg! - kiáltoztak a futó nő után. A fegyverek láttán viszont a leszálló hölgyutasok si­koltozni kezdtek, és mindenki rémülten, ahogy csak a lába bír­ta, menekült a helyszínről. - Első hallásra ennyit tudtam kihá­mozni a történtek menetéből. BRASNYÓ István 1992. október 28., szerda Nemzetközi Mozart Alapítvány Magyarország, Csehország és Lengyelország Mozart Akadémiát alapítottak azzal a céllal, hogy visszaszerezzék Közép-Európa zeneiskoláinak régi hírnevét Október közepén az Esterházy­­kastélyban, a „magyar Versailles”­­ban, valamint a Prága melletti Dob­­ris kastélyban ünnepélyesen meg­alapították a nemzetközi Mozart Alapítványt.­ Az ünnepségen jelen volt Göncz Árpád magyar köztársa­sági elnök, Anna Suchocka lengyel kormányelnök és Václav Havel volt csehszlovák elnök. Prága, Krakkó és Budapest összefogásával megvalósul az az ambiciózus műve­lődési projektum, amelynek eszmei szerzője Alain Coblence francia ügyvéd és zenekedvelő. A terv megvalósításához szükséges anyagi­akat nyugati mecénások, valamint olyan nemzetközi szervezetek fog­ják biztosítani, mint például az Eu­rópai Gazdasági Közösség és az Eu­rópai Tanács. Ennek a modern típusú intéz­ménynek az lesz a feladata, hogy visszaszerezze Közép-Európa vala­mikori zeneiskoláinak hírnevét és hozzájáruljon a világ fiatal zenei te­hetségeinek továbbképzéséhez. Az akadémia átfogó programja magá­ba foglalja évente három fesztivál megszervezését, új zeneművek al­kotását, audiovizuális zenei archí­vum megalapítását, kurzusokat műalkotások és régi hangszerek restaurátorainak kiképzésére, vala­mint a felvételkészítés modern technikáját bemutató tanfolyamo­kat. Az akadémia, amelynek veze­tője Végh Sándor magyar karmes­ter, a salzburgi Camerata Academi­­ca Mozarteum művészeti igazgatója lesz, 1993 januárjától Dobrisban az első két kísérleti trimeszterre negy­ven 22 és 30 év közötti énekest és zeneművészt vesz fel. Krakkóba, az akadémia második évére 75 ösz­töndíjas fog járni, míg a harmadik évet az Esterházy-kastélyban fogják lehallgatni a fiatal művészek. Az Es­­terházy-hercegek egykori reziden­ciája, ahol Josef Haydn harminc éven át élt és dolgozott, 1994-től a Mozart Akadémia állandó székhe­lye lesz. A magyar kormány a Mo­zart Alapítvánnyal egy olyan szer­ződést írt alá, amelynek értelmé­ben az Esterházy-kastély restaurá­lása költségeinek felét ők fedezik. Eminens művészek:­ Fischer-Dies­kau, Jurinc, Schiff, Zimerman és mások lesznek a tanárok. Az első évben a tanulók kiválasztása a taná­rok ajánlása alapján fog történni, 1993-ban viszont már világszerte nagy kampányt szerveznek, és Prá­gában, Párizsban, New Yorkban és Tokióban audíciók lesznek. Az akadémia költégvetését há­rom forrásból fedezik majd: évente húszezer dollár ösztöndíjat a nyu­gati országok fizetnek be diákjaik­nak, az Európai Gazdasági Közös­ség közép- és kelet-európai egyete­misták tanulmányi költségeit fede­zi, míg a szükséges pénz harmadik részét magánalapok, az alapítvány tagjai biztosítják. Emellett az alapít­ványnak védnökei is vannak, há­rom nagy nemzetközi cég - egy eu­rópai autógyár, egy nagy bank és egy amerikai multinacionális társa­ság. Az Air France közölte, hogy működésének első évében ingyenes repülőjegyeket bocsát az alapítvány rendelkezésére. NOVEMBER 7-ÉN Vendégváró a Szelevényi csárdában A Kanizsáról induló különbusz miatt előre kell jelentkezni November 4-éig lehet jelentkez­ni a kanizsai ifjúsági szövetkezet­ben (tel: 871-025) a Vendégváró cí­mű irodalmi rendezvény következő estjére. A jelentkezés azért szüksé­ges, mert ezúttal nem a szokásos környezetbe (az ifjúsági otthonba) invitálják a közönséget a szervezők, hanem rendhagyó módon a Szele­vényi csárdába. A Horgos melletti Szelevényi erdő egykori erdészhá­zában, amely egyesek szerint a be­tyár Veszelka Imre kocsmája volt, s ma korhűen berendezett csárda­ként működik, november 7-én, szombaton rendeznek irodalmi es­tet. A közönséget különbusszal szál­lítják a helyszínre, a rendes járato­kon a Fodor-lejáróig érvényes vitel­díj ellenében. Az autóbusz Kani­zsán, az Ifjúsági Otthon elöl 18 órakor indul, Horgoson 18.30-kor a buszállomáson szállhatnak fel rá az utasok. A csárda házigazdája, Nagy­­­ászló történész, erdőkerülő lesz a műsor központi vendége. A Szele­vényi puszta környezetvédelmi megóvásának programjáról, a népi értékek ápolásáról fog beszélgetni Röhrig Ottó műsorvezetővel. A műsorban föllépnek kispiaci és horgosi népi táncosok és citerások, elhangoznak eredeti régi magyar népdalok. A csárdában 600 dinárért vacso­rát is kaphatnak a nézők. Műsor után az autóbusz haza is szállítja őket. Túljelentkezés esetén a mű­sort egy héttel később megismétlik. (tg) Példátlan közönségsikert hozó előadást tartott a napokban a budapesti Francia Intézetben Jacques Derrida, korunk kiemelkedő filozófusa. La philosophie aux frontiéres című értekezését követően október 22-én az írók Könyvesboltjában dedikálta a Magyar Műhely és az Életünk kiadá­sában megjelent Grammatológia című kötetét. Sz.B.

Next