Magyar Szó, 1992. október (49. évfolyam, 270-300. szám)
1992-10-28 / 297. szám
12 MŰVELŐDÉS__________________________Magyar Szó ----------------------------------------------------------------------------------—------------------------—--------------------------------------------Könyvünnep (Könyv? Ünnep?) Tíz hónapon át tartott a szertartás, az évtized regényének megválasztása. A televízió órás műsorokban rendszeresen beszámolt a vitákról, megörökítette a kritikusok érvelését, fejtegetéseit, indoklásait. S megszületett a döntés: az évtized regénye Milorad Pavic Kazár szótára. A díjátadást ünnepélyesre tervezték, a televízió és a sajtó részvételével, egyenes adásban. A legméltóbb helyen: az őszi belgrádi „nemzetközi” könyvvásáron. A televízió forgatócsoportja azonban késett, a közeli könyvstandon zenés gyermekbulit rendeztek, a meghívott vendégek és az ünnepek több mint egy órája ácsorogtak már, amikor az egyik szervező kikapcsoltatta az áramot, hogy a fültépő zenét elhallgattassák. Általános kavarodás, és a díjazott regény írója, Milorad Pavic hazament. Otthagyta a cirkuszt. Ez a kínos epizód csak egy a sok-sok tünet közül, amelyek a kultúra elértéktelenedésének diagnózisát igazolják. Ez az, amiről Branko Maširević is beszél: „A nagy dolgok általában csendben zajlanak, a legjelentősebbek teljes némaságban. Úgyszólván észrevétlenül - a háború zajkulisszája mögött - történt valami, amit sokan még nem tekintenek drámai eseménynek: bekövetkezett a kulturális ellenforradalom. A mély egyszeriben a felszínre került, s ez a felszín többé nem sokrétű. Valaha a középszerűséget igyekeztek mindenáron értékként feltüntetni, ma a primitivizmus a kultúra kizárólagos tartalma. A gerilla-kultúra kora jött el, az éhes ösztönök kielégítésének látványos parádéja.” (Kulturális ellenforradalom, Vreme, 101. szám) A mindenáron a jellemző ma a kulturális élet minden szegmentumára a mennyei Szerbiában. Soha ilyen kevés film és soha ilyen sok filmfesztivál. Soha ilyen kevés könyv és soha ekkora melldöngetés körülötte. Hogy majd mi megmutatjuk a civilizálatlan nagyvilágnak, hogy a teljes zárlat ellenére mennyire civilizáltak vagyunk. A könyvvásár előtt írók és kiadók váltig azt bizonygatták: erre a rendezvényre ma nagyobb szükség van, mint valaha. A könyv, az írásos kultúra érdekében. De előzőleg aligha jutott egynek is eszébe közülük, hogy tiltakozzon a könyvtárak, kiadóházak, levéltárak lebombázása, felgyújtása ellen. A könyv, az írásos kultúra megmaradásának érdekében! Leégett a szarajevói Svjetlost is, a kéziratokkal, születendő könyvekkel együtt. Az a kiadóház, amelynek szép kötetei tavaly még ott voltak a belgrádi könyvvásár standján. És a szerb irodalmi kiválóságok közül úgyszólván senki sem emelte fel a szavát ez ellen. Csak néhány halk szavú, a primitivizmustól és nacionalista lobogástól irtózó egyéniség, vérbeli művész. Pedig ha mindannyian egy emberként tiltakoztak volna, köztük egy Milorad Pavié is, akinek könyve külföldön is jelentős sikert aratott, annak csak lett volna visszhangja a világban. S talán hatott volna azokra is, akik akkor jönnek igazán lázba, amikor aknáikkal, bombáikkal a kultúra legszebb szentélyeit rombolhatják. Mással sem foglalkozik már hónapok óta az új Jugoszlávia értelmiségének „élgárdája”, csak azzal, hogyan lehet a kultúrát jugoszlávtalanítani, minden olyan díjat, kitüntetést, amelyet nem a szerb nemzet művészeinek ítélnek oda, eltörölni, meg az Andrié- és Njegos-díj más nemzetiségű laureátusaitól az elismerést visszaszerezni. S ebben a nemzeti lomtalanításban egyiküknek sem jut eszébe, hogy a nemzeti kultúra értékei az emberiség kultúrájának kincsei lehetnek ugyan, a nacionalista álkultúra termékei azonban csak a szellemi torzszülöttek panoptikumában kaphatnak helyet. Az Andric-díjas Filip Dávidnak vannak etikai dilemmái, ő úgy érzi, erkölcstelen ebben a korban, amikor több tíz gyermek és ártatlan felnőtt hal meg naponta, amikor pusztul minden, amit valaha közös kincsünknek tartottunk, amikor az erőszak politikája uralkodik, egyszóval a háború korában erkölcstelen parádés színházi előadásokat tartani, muzsikálni, ünnepelni, kávéházba járni. Ő azonban csak egy a kivételek közül. A többség két kézzel kap a „kultúra ünnepei” után. S nem veszik észre, hogy „...a háborús zsákmány itt egy nemzetnek nem a múltja, hanem a jövője volt. Nem azt rabolták el, ami volt, hanem azt, ami lehetett volna...” - ahogyan ezt Branko Maširević megfogalmazta. Az évtized regénye díjának átadását megismétlik. Minden bizonnyal ünnepélyesebben és sikeresebben, mint ahogyan az szombaton lezajlott p. k. k. Rámolás (Feljegyzések) egnap még úgy tűnt, tartósabb lesz a napsütés, több október végi hőt kapunk, bár az éjszakai derült égbolt kifényesített csillagai hajnalra fagyot ígértek, az első idei talaj menti fagyot beteges, érzékeny virágaink meg még a szabad ég alatt, és lenn, az utcán a kocsi hűtőjében is ki tudja, mi van, az az egy biztos, hogy nem fagyálló folyadék, már két alkalommal is desztillált vízzel töltöttem föl: olcsóbb volt ám reggelre kelve vastagon zuhog az őszi eső, és a futóárkok latyakja rémlik föl az ember előtt; igaza volt a szultán seregeinek, ha ilyentájt már nem vállalták a háborúzást. Ám utóbb az európai háborúk egyik jellemzője épp ez a 1ађак lett, bizonyára most is az. A bosnyák Brodot még kellemes őszi időben vették be a szerb csapatok - máris Srpska Ladának nevezve a helységet -, a televízió jelentése szerint szinte sértetlenül került a város a kezükre, vagyis „szabadult föl”. A kezembe jutott külföldi újság viszont épp az ellenkezőjét írja, hogy mindenfelé romok, ez is romváros lett, továbbá a környékén két- vagy háromezer embert kivégeztek - állítják foglyul ejtett szerb katonák, ezt azonban nem kell föltétlenül, elhinni, tekintve, hogy médiaháború is dúl, a közölt adatokat jobb rálátás híján meg kell felezni, valahogy úgy, hogy a szörnyűségek egyik fele az egyik félre, a másik fele pedig a másikra háruljon. Távolról, ha vacogva is, de száraz cipőben így valahogy kalkulálhat a laikus, akit több irányból is tájékoztatnak. Ezrek fejével dobálózik, miközben a sajátjára gondol. És majd az újságképeken bemutatott, a tévében meg elpalástolt romok közé megérkezik a rettenetes zimankó, a háborús tél, a robbanásoktól bezúzott ablaküvegeken nem lesz (nem lehet) jégvirág, és az ember önkéntelenül is Wolfgang Borchertre gondol, a háborús nyomor rövid időre, szinte futólag fölmerült írójára, lekopott, kurta, romos szövegeire, alapfogalmakra korlátozódó mondanivalójára, mintha valami maradék szókinccsel igyekezne lemásolni minden tragédiát - illetve dehogy szókinccsel, ennyi nem lehet kincs — csupán pucér szavakkal: ezekből építve valósággá a hihetetlennek tűnőt, hogy mindenféle nyomorúságnál létezik még nyomorúságosabb szint, amíg csak végleg meg nem feneklik a mélyben, a háborús nyomorúságban. Újvidéken harminc évvel ezelőtt a Bölcsészkar még a Njegoš utca sarkán székelt, és emlékszem a rendszerint fagyos kora reggeleken tartott németórákra, és akik a németet második vagy harmadik nyelvként tanulták, azoknak a gyakorlatokon általában Borchert szövegeit osztották ki, ezeket keleti szerbre fordítanunk: még nekünk, nemzetiségieknek - magyaroknak és szlovákoknak - is egésen jól ment. A nyomor, úgy látszik, ilyen szűkszavú, és rendkívül érthető nyelvet beszél - épp most kezdjük valamennyien tanulni. Milyen fagyos! - és az ember csak összszorítja a fogát. Még vizsgáztam is szegény fiúból: valamelyik kurta novelláján demonstráltam német tudományomat. A rövidségében van minden ereje. Ahogy lezárja azt a pár mondatot: Und dann schiss es. És vége a hősének. Kaputt. Az írói gyakorlatot tekintve viszont eknek az apró háborús történeteknek az az egyedüli hátrányuk, hogy az effajta írásokat általában terjedelemre fizetik, valahogy úgy, mintha a festőket négyzetméterre fietnék. Ebből kifolyólag születnek a világban a mamutnovellák. Gondot jelent az ál- és félkatonai alakulatok lefegyverzése (vagyis a fölfegyverzett nép eredendő téveszméjének egybeli fölszámolása) - pedig az igazság az, hogy föl sem kellett volna őket fegyverezni; egyáltalán, mikor kezdődött a fölfegyverezésük? Bizonyára még akkor, amikor egyes emberek, bátorságot véve magukon, nyilvános helyen, félszavakkal bírálni merészelték a szocializmust, vagy szóvá tették a nemzeti kérdést. Akkor kezdtek a JKSZ KB ülésein sorozatosan elhangzani az olyan, mérhetetlen önteltségre utaló kijelentések, hogy a szocialista államberendezést nem mérvadóan bírálókat a párttagoknak legyen kötelességük a helyszínen felelősségre vonni, természetesen, fizikai értelemben, vagyis egy olyat behúzni az ipsének, hogy azt is elfelejtse nyomban, milyen társadalmi berendezésű országban lakik, és a gallérjánál fogva szabálysértési bíró elé cipelni, tehát a párttag egyből afféle segédrendőrré lép elő, már ami az eszmei rend fönntartását illeti. A háborút megelőzően a legnacionalistábbik köztársaságból való Edvard Kardelj viszont azt javasolta, hogy a nacionalistákat - természetesen, Szlovénia kivételével - azonnali hatállyal dutyizzák be, vágják sittre „a polgárok hazafias és szocialista érzelmeinek megsértése miatt”, hogy ne veszélyeztethessék tovább a magasztos elméletet. Ezt a közigazgatás kinyilatkoztatásként fogadta, és másnap már élt is vele. A rendszer merevsége miatt morgolódó belgrádi értelmiség sarokba szorítását Stipe Šuvar a következőképpen képzelte el: Küld rájuk egy század krajinait, és azok fél Belgrádot szét fogják ugrasztani. Tito elvtárs a társadalmi önvédelem magas szintjéről nyilatkozva, még annak idején megállapította: Üzemeink légvédelmi ágyúkat vásárolnak. Nemudékek nevelkedtek úgy, hogy szakadatlanul valami haddelhadd és hajcihő kitörésének lehetőségével rémisztgették őket, folyt a fölfegyverezésük, és egyszer csak már nyakig voltunk a dologban. Utóbb az egész folyamat, szabadjára maradva, még tett is egy fél fordulatot, az már egésen mindegy, hogy jobb avagy bal felé-e, a végeredmény lett a döntő, a végre fölfedezett ellenség. Most nagyjából mindenkinek van elpusztítandó ellensége, a zsebekben kézifegyver lapul, a virgoncabbak nyakában gyalogsági fegyver lóg. Egy gyermekszempár felügyelete alatt eddig jutván az írásban - ha bárki fölnőtt tartaná szemmel a mozdulataimat, már rég félreteszem az égést -, s mielőtt még a korai sötétedés színe előtt lámpát gyújthatnék, megérkezik a gyermek Amy mamája, szinte félholtan a rémülettől. Hogy én mit láttam odalenn az utcán! - hadarja. városi buszban az ellenőr egy huszonéves, bőrzekés potyautast csípett el, és a bobra előtt leszállította, vesztére, mert nyomban olyat kapott a képébe, hogy elterült. Tumultus támadt, hadonászó karok, s akár valami akciófilmben, az áttekinthetetlen kavarodásban két revolver esett az aszfaltra, anélkül, hogy tudni lehetett volna, kinek a pisztolytáskája oldódott meg. Az egyiket egy nő fölkapta, és futott vele, a másikat alighanem félrerúgták. - Fogják meg! - kiáltoztak a futó nő után. A fegyverek láttán viszont a leszálló hölgyutasok sikoltozni kezdtek, és mindenki rémülten, ahogy csak a lába bírta, menekült a helyszínről. - Első hallásra ennyit tudtam kihámozni a történtek menetéből. BRASNYÓ István 1992. október 28., szerda Nemzetközi Mozart Alapítvány Magyarország, Csehország és Lengyelország Mozart Akadémiát alapítottak azzal a céllal, hogy visszaszerezzék Közép-Európa zeneiskoláinak régi hírnevét Október közepén az Esterházykastélyban, a „magyar Versailles”ban, valamint a Prága melletti Dobris kastélyban ünnepélyesen megalapították a nemzetközi Mozart Alapítványt. Az ünnepségen jelen volt Göncz Árpád magyar köztársasági elnök, Anna Suchocka lengyel kormányelnök és Václav Havel volt csehszlovák elnök. Prága, Krakkó és Budapest összefogásával megvalósul az az ambiciózus művelődési projektum, amelynek eszmei szerzője Alain Coblence francia ügyvéd és zenekedvelő. A terv megvalósításához szükséges anyagiakat nyugati mecénások, valamint olyan nemzetközi szervezetek fogják biztosítani, mint például az Európai Gazdasági Közösség és az Európai Tanács. Ennek a modern típusú intézménynek az lesz a feladata, hogy visszaszerezze Közép-Európa valamikori zeneiskoláinak hírnevét és hozzájáruljon a világ fiatal zenei tehetségeinek továbbképzéséhez. Az akadémia átfogó programja magába foglalja évente három fesztivál megszervezését, új zeneművek alkotását, audiovizuális zenei archívum megalapítását, kurzusokat műalkotások és régi hangszerek restaurátorainak kiképzésére, valamint a felvételkészítés modern technikáját bemutató tanfolyamokat. Az akadémia, amelynek vezetője Végh Sándor magyar karmester, a salzburgi Camerata Academica Mozarteum művészeti igazgatója lesz, 1993 januárjától Dobrisban az első két kísérleti trimeszterre negyven 22 és 30 év közötti énekest és zeneművészt vesz fel. Krakkóba, az akadémia második évére 75 ösztöndíjas fog járni, míg a harmadik évet az Esterházy-kastélyban fogják lehallgatni a fiatal művészek. Az Esterházy-hercegek egykori rezidenciája, ahol Josef Haydn harminc éven át élt és dolgozott, 1994-től a Mozart Akadémia állandó székhelye lesz. A magyar kormány a Mozart Alapítvánnyal egy olyan szerződést írt alá, amelynek értelmében az Esterházy-kastély restaurálása költségeinek felét ők fedezik. Eminens művészek: Fischer-Dieskau, Jurinc, Schiff, Zimerman és mások lesznek a tanárok. Az első évben a tanulók kiválasztása a tanárok ajánlása alapján fog történni, 1993-ban viszont már világszerte nagy kampányt szerveznek, és Prágában, Párizsban, New Yorkban és Tokióban audíciók lesznek. Az akadémia költégvetését három forrásból fedezik majd: évente húszezer dollár ösztöndíjat a nyugati országok fizetnek be diákjaiknak, az Európai Gazdasági Közösség közép- és kelet-európai egyetemisták tanulmányi költségeit fedezi, míg a szükséges pénz harmadik részét magánalapok, az alapítvány tagjai biztosítják. Emellett az alapítványnak védnökei is vannak, három nagy nemzetközi cég - egy európai autógyár, egy nagy bank és egy amerikai multinacionális társaság. Az Air France közölte, hogy működésének első évében ingyenes repülőjegyeket bocsát az alapítvány rendelkezésére. NOVEMBER 7-ÉN Vendégváró a Szelevényi csárdában A Kanizsáról induló különbusz miatt előre kell jelentkezni November 4-éig lehet jelentkezni a kanizsai ifjúsági szövetkezetben (tel: 871-025) a Vendégváró című irodalmi rendezvény következő estjére. A jelentkezés azért szükséges, mert ezúttal nem a szokásos környezetbe (az ifjúsági otthonba) invitálják a közönséget a szervezők, hanem rendhagyó módon a Szelevényi csárdába. A Horgos melletti Szelevényi erdő egykori erdészházában, amely egyesek szerint a betyár Veszelka Imre kocsmája volt, s ma korhűen berendezett csárdaként működik, november 7-én, szombaton rendeznek irodalmi estet. A közönséget különbusszal szállítják a helyszínre, a rendes járatokon a Fodor-lejáróig érvényes viteldíj ellenében. Az autóbusz Kanizsán, az Ifjúsági Otthon elöl 18 órakor indul, Horgoson 18.30-kor a buszállomáson szállhatnak fel rá az utasok. A csárda házigazdája, Nagyászló történész, erdőkerülő lesz a műsor központi vendége. A Szelevényi puszta környezetvédelmi megóvásának programjáról, a népi értékek ápolásáról fog beszélgetni Röhrig Ottó műsorvezetővel. A műsorban föllépnek kispiaci és horgosi népi táncosok és citerások, elhangoznak eredeti régi magyar népdalok. A csárdában 600 dinárért vacsorát is kaphatnak a nézők. Műsor után az autóbusz haza is szállítja őket. Túljelentkezés esetén a műsort egy héttel később megismétlik. (tg) Példátlan közönségsikert hozó előadást tartott a napokban a budapesti Francia Intézetben Jacques Derrida, korunk kiemelkedő filozófusa. La philosophie aux frontiéres című értekezését követően október 22-én az írók Könyvesboltjában dedikálta a Magyar Műhely és az Életünk kiadásában megjelent Grammatológia című kötetét. Sz.B.