Magyar Szó, 1992. október (49. évfolyam, 270-300. szám)
1992-10-31 / 300. szám
10 KILATO Magyar Szó raismerős Nádas Péter rövid írását olvasom a Kortárs folyóirat véletlenül kezembe került szeptemberi számában; már csak a véletlenek (szerencsés véletlenek?) folytán kerülnek kezünkbe a folyóiratfüzetek (is). A hely, ahol élünk a címe az írásnak és szó van benne egy nyári délutánról, amikor a gyümölcsfák alatt üldögélő szerző „valamilyen sajátos, teljesen ismeretlen, panaszos kiáltozásra” lett figyelmes. A kiáltozás nem jelzett veszélyt, „ének volt, de nem kötött dallamú”. Egy nagyon szép lány hangja volt, akinek másnap ülték meg a lakodalmát, így búcsúzott - rituálisan - a lánykorától. Valamilyen ismeretlen szokás parancsára. Az ilyen (szabálytalan) szertartások „az idő mélyébe taszítanak vissza”. „Négyszáz, ötszáz évet is visszacsúszhatunk, olykor még többet is, könnyedén, anélkül, hogy tudnánk, hová érkezünk” — mondja Nádas Péter, aki most múlt éppen ötvenéves, A hely, ahol élünk című írásában. Különös, hogy ennek a nyári délutánt betöltő, veszélyt nem jelző és mégis ijesztő dallamtalan éneknek a leírása nyomán ismét csak arra a nagyon régi olvasóélményre gondoltam, ami mindig velem van, kitartóan és láthatóan, csökönyösen, de nem zavaróan, amikor Nádas Péter írásait olvasom. Családi kép, lila alkonyatban a címe ennek a régi Nádas-elbeszélésnek, 1975-ben készült, először egy folyóiratban (az ősrégi Mozgó Világban?) olvastam, majd ismét az író Leírás (1979) című elbeszéléskötetében. Abban az időben tehát, amikor éppen az Egy családregény vége (1977) című regényével ismerkedtünk a régi Magyar Tanszéken. Akkoriban - nagyon régen - szerveztük meg az Ifjúsági Tribünön azt az emlékezetes családregény-vitát is, szegedi és újvidéki diákokkal. Azóta, változatlanul, bármikor Nádas Pétert olvasok, előáll ez a régi elbeszélés, megszólal mögöttem és előttem, beleszól az olvasásba, rejtélyes intésként, messziről és közelről; olvasás közben — mint Nádast a gyümölcsfák alatt a szép lány hangja — az idő mélyébe taszít. Nincs ebben semmi ördögi, hiszen az olvasó, a regény, az elbeszélés, de leginkább a vers olvasója, olvasás közben folyton csak emlékezik és ráismer. Emlékezik mindenre, ami a ráismerést megelőzte. Ráismer mindenre, ami a ráismerésben emlék. Még ha nem is „tud” erről az emlékről. A négyszáz, ötszáz vagy ki tudja, hány száz év óta halmozódó emlékekről. Mert mire is emlékezünk, amikor verset, regényt, elbeszélést olvasunk? Nemcsak a korábban olvasottakra, hanem önmagunkra is, régi élményekre és tapasztalatokra, meg olyan világokra, amelyekben sohasem jártunk, ködből felmerülő terekre és házsorokra, Zeusz arcélét felidéző hegyvonulatokra, álomképekre és régi félelmekre emlékezünk. Olvasás közben velünk van a múltunk, és nem egyszerűen az olvasói múltunk, hanem mindaz, ami szokásként, szertartásként, mítoszként az idő mélyéből int felénk. Az a rejtélyes intés, ami a lányságától éppen búcsúzó menyaszszony dallam nélküli énekéből, panaszos, de nem segítségért kiáltó hangjából éppen azon a nyári délutánon kihallatszik. Mondom, most is. Olvasom annak a helynek a leírását, ahol élünk, ahol az író él. S látom a falut, amit Gombosszegnek hívnak, a völgyeket, az utakat, a nyári délutánt látom, s akkor már nem váratlanul, már szinte szabályszerűen — a falu és környéke felett, mint valami Chagall-képen, elszáll a „hatalmas, bordó bársonnyal bevont karosszék” (mit alliterál itt nekem ez a prózaíró, morgom, már ki tudja, hányadszor), amiben a családi képet leíró elbeszélés nagynénihőse ül, rokkantan és fennségesen a múltjával, az életével, az egész családjával felfegyverkezve, tehát majdnem gazdagon, az örökösen rátörő veszedelmek ellen védekezve. E veszedelmek közül is leginkább a felejtés ellen. Mit keres itt most, Gombosszeg felett (is) ez a lebegő bársony karosszék, amely — az elbeszélés szerint - már időtlen idők óta „közvetlenül az ablak előtt, de háttal az ablaknak” áll, mert ahogy Nádas úja — „így van a helye”. És ebben ez az „így” a fontos. Nem ott van a helye a karosszéknek, ahol áll emberemlékezet óta, hanem így van a helye. Az így a hely és a karosszék minőségét mondja egyszerre, de olyan erővel, hogy mozdulatlanul is kirepül az ablakon át, és átrepül a falu légterén. Gombosszeg felett, „ahol” — éppen — „élünk”, mégpedig azt a szédítő múltba taszító lánykiáltást követve, amelynek nyomán mi is, méltatlan olvasók, mintha a karosszék utasai lennénk, elindulunk, szinte könnyedén, az emlékezet mélyeibe. De a karosszék „sötétedő bársonyán” más is utazik; a kép: „A kép a kazettában van, a kazetta a fiókos szekrény középső polcán, a lepedők alatt.” A családi kép. Csak ritkán nyitják fel a kazettát, a fiókos szekrény és a kazetta kulcsát is jól elrejtették a dívány alá a másik szobában. De ha felnyitják, akkor „mintha magamat látnám” a képen: „körülbelül olyan vagyok, amilyen. És néhány hónap múlva éppen annyi idős, mint akkor a nagyapám, hiszen a felvétel sokkal előbb nem készülhetett." A kazettában őrzött családi kép most éppen a gyümölcsös felett lebegő bársony karosszékbe került, és eltüntette a választóvonalat múlt és jelen, emlék és ráismerés, a közeli és távoli között. Ahogy a kazettás családi kép a lebegő karosszék sötétedő bársonyán, úgy jelenik meg nekem, gyarló olvasónak, mindahányszor, ha Nádas Pétert olvasok, az Emlékiratok könyve (1986) vagy az Évkönyv (1989) című könyveket, az elbeszéléseket, a drámákat, az esszéket, az a régi elbeszélés, a Családi kép, lila alkonyában, s abból is szinte mindig ez a kettő, az alliterációba díszített fotel, meg a vasalt lepedők között őrzött jól lezárt kazetta a családi képpel. Bástyái János A rozsa Sajnálom, hogy nem lehettem ott a keszthelyi írótalálkozón, a világ minden tájáról összesereglett magyar írók konferenciáján, mert ha ott vagyok, én is megcsodálhatom a kastélynak azt a gyönyörű „rózsatenger”-ét, amelyről Tőzsér Árpád ír az ÉS szeptember 25-i számában. Tőzsér Árpádot, a költőt, Körök című gyűjteményes verseskötetéből ismertem meg. A könyv akkoriban - a Madách Kiadónál jelent meg 1985-ben - baráti közvetítéssel jutott el hozzám. Kapaszkodjak a közhelyek mankójába, és írjam azt, hogy költészete a reveláció erejével hatott rám? Egy vers hatása mérhetetlen... Nem részletezem. Van ez így. Majdhogynem megmagyarázhatatlan. Egy hang, amely régtől fogva ismerős, hozzám szólóan az, olyannyira, hogy szinte fölösleges is eredete után kutatni. Tőzsér szóban forgó jegyzetében a rózsa védelmében emeli fel a szavát. (A rózsák! Kárpótolhat-e az egyszeri élmény elmaradásáért egyetlen rózsaszál a zombori kertből, egyetlen, már feketülő rózsabimbó, amely itt árválkodik az asztalomon? Aligha. Ám nem visz rá a lélek, hogy kidobjam, pedig annyira jelentéktelen, hogy igencsak elhanyagoltam: parányi vázájában a víz megnyákosodott, szára elhajlott, levélkéi elszíneződtek. Teljesen ártalmatlan: még tövise sincs.) „Minden virág virágozzon” — idézi Tőzsér a kínai bölcset, nem kis pragmatizmussal, fölrezzentve olvasóját a rajta eluralkodni készült lírai bódulatból, merthogy nem a poézis okán emelte be jegyzetébe a rózsát, hanem mint egyetlen — adott esetben egyetlen célszerűnek látszó - érvet: lám, ez itt a rózsa, amely nem akar sem ibolya, sem muskátli, sem mezei virág lenni, még a rózsakert után sem ácsingózik, lévén ő egyszerű rózsa. Amelynek megtiltani nem lehet... És ha igen, akkor is virágzik. Tőzsér a tanácsteremből menekül a rózsákhoz. Ott bent ugyanis valaki elvitatta a virágzásra való jogot irodalmunk egyik legszebb virágától, az Új Symposiontól. Idézem: „Azért tiltottam ki a kastély tanácsterméből, mert V. G. egy jó félóráig azt dörögte a pulpitusról, hogy az Új Symposion virágzása a hatvanas évek vajdasági magyar irodalmában jogtalan volt és gyökértelen, s eléggé el nem ítélhető formalizmusa megbontotta a magyar irodalom egységét.” Még őrzöm az Új Symposion régi számainak megsárgult példányait. Több tucatnyi van belőlük. Néhanapján fellapozom őket, elolvasok egy-egy esszét, verset; a Tőzsér jegyzetében szignóval jelzett író nevére is gyakran rálapozok, bele-beleolvasok írásaiba. Ezeket a régi Sympó-számokat a Sziveri-féle szerkesztőség menesztésekor menekítettük ki a szerkesztőségi irodából, kiki annyit vitt el magával, amennyit elbírt, „nehogy avatatlan kezekbe kerüljenek”. Ragaszkodom tehát hozzájuk; minden költözéskor magammal hurcolom őket. A Sympa „szellemisége”. Kölönc lenne csupán? Ha az is, mi fölvállaltuk, lelkesen cipeltük magunkkal — be is verték érte némelyikünk fejét. De sebaj: ebcsont beforr! Naivak lettünk volna? talán. Hogy mire volt jó (vagy nem jó) Tolnaiék minden elködösítő (?), gyökértelen (?) avantgardizmusa, azt én most nem firtatom, mert nem is érdekel. Nem érdekel az irodalom haszonelvű elbírálása. Végtére is az irodalom nem konzumcikk. Mégis, minden bizonnyal szomorú lennék, ha idővel bebizonyosodna: a Tőzsér Árpád által idézett V. G.-nek igaza van. De ugyanakkor megvigasztalná a tudat, hogy sokkal rosszabbul is alakulhattak volna a dolgok. Akkor most talán a traktorok száma versenkénti megoszlásának tanulmányozásával lennék elfoglalva, és nem a famózus Symposion-szellemiség egyik letéteményesének, Domonkos Istvánnak a verséből idéznék: én lenni eltűnődve: vállalkozhat-e többre egy költő ennek kimondásánál? P. NAGY István Verebes György: Torzó /. Zombor után Becskerek A két világháború közötti időkben, a kezdetekkor irodalmunk központja Becskerek. Az irodalmi társaság eszméje is ott él tovább, mert Zomborban a megyei irodalmi társaság megszűnt az 1. világháború végén. Ahogy az első folyóiratokat is Becskereken adták ki 1918 után, az első irodalmi társaság megalapítását is ott kezdeményezték. 1923 januárjában megalakulóban volt a társaság, amely — mint írták - „Ady Endre, a halhatatlan költő nevével ékesíti zászlaját”, és az „irodalmon kívül a zene és színjátszáskultúrát próbálja előmozdítani”. Káldi Katalin írja a Társaság történetéről: „A Torontál az újonnan alakult egyesület tisztikarának névsorát tette közzé, s röviden vázolta a Társaság programját, amely szerint az egyesület a »haladást, a modernséget írta föl zászlajára anélkül, hogy lerombolná azt a régit, amit helyesnek, jónak talál megismerni«.” A Bácsmegyei Naplóban részleteket olvastunk dr. Várady Imrének, a Bánsági Magyar Közművelődési Egyesület elnökének megnyitó beszédéből, s ott közölték Farkas Geizának, az Ady Társaság megválasztott elnöke programbeszédének fő tételeit is. Farkas Geiza szerint a becskereki Ady Társaságnak „az a célja, hogy megismertesse a lánglelkű Adyt a közönséggel, tömörítse a vajdasági írókat és alkotóművészeket az egyesület keretébe és munkára serkentse őket”. Várady Imre elvárásai egészen konkrétak, elvi jelentőségűek, egyúttal nézetei a vajdasági irodalom eszméjének történetéhez is fontos adalékok. Mondta és írta: „A megváltozott politikai viszonyok folytán a magyar kultúra elvesztette régebbi központját és az utódállamokban, Erdélyben, Szlovenszkóban és a Vajdaságban magára maradt. Az a célunk, hogy pótoljuk az elveszett központot. Ady Endre neve a legalkalmasabb erre a célra, az ő nevének varázsa alatt az új egyesület a vajdasági magyar kultúra központjává fog válni.” Az Ady Társaság felolvasó ülései 1923-1924-ben voltak. 1923 márciusában Ady Endre-emlékünnepélyt tartottak, áprilisban a vajdasági aktivista irányt követő írók (Arató Endre, Csuka Zoltán, Földes Sándor, Ember Zoltán, Aranyműves Lajos) szerepelnek, decemberben pedig az ide emigrált, s rövid ideig itt élő Ady-ismerő, Nagy Andor mondja el visszaemlékezéseit Ady Endrére a Tavasz Váradon című majdani könyvének (1938) magjaként. A következő év februárjában Csokonai Vitéz Mihályra emlékeztek, majd a következő hónapokban Stern Lázár a világteremtés mondáiról, Farkas Geiza a holtak és élők közötti kapcsolatokról értekezik, Szenteleky Kornél pedig A jövendő kulturális és művészeti problémái címen tart előadást. És bemutatkozik az Ady Társaság Műkedvelő Színháza is. Jegyezzük fel azt is, hogy a becskereki Ady Társaság a nagyváradi (1919), bécsi és kassai (1921) után és a párizsi (1924) előtt alakult meg! BORI Imre 1992. október 31., számtx. Verebes György: Torzó II. Az ősanyagból, a legkevésbé differenciált anyagból származtatja le az anyag legdifferenciáltabb, legszubtilisebb megnyilvánulását, annak kiteljesülését: az embert. Torzóival, különös „emberrészleteivel” ezt a csodát ragadja meg Verebes György fiatal zentai festőművész. A budapesti Képzőművészeti Főiskolán 1989- ben szerzett oklevelet, a művészképzőt 1992-ben fejezte be. Önálló kiállítása eddig Kanizsán, Zentán, Szarajevóban és Szentendrén volt. A kilátómai számát Verebes György rajzaival illusztrálták.