Magyar Szó, 1992. október (49. évfolyam, 270-300. szám)

1992-10-31 / 300. szám

10 KILATO Magyar Szó raismerős Nádas Péter rövid írását olvasom a Kortárs folyóirat véletlenül kezembe került szeptemberi számában; már csak a véletlenek (sze­rencsés véletlenek?) folytán kerülnek kezünkbe a folyóiratfü­zetek (is). A hely, ahol élünk a címe az írásnak és szó van benne egy nyári délutánról, amikor a gyümölcsfák alatt üldögélő szerző „valamilyen sajátos, teljesen ismeretlen, panaszos kiálto­zásra” lett figyelmes. A kiáltozás nem jelzett veszélyt, „ének volt, de nem kötött dallamú”. Egy nagyon szép lány hangja volt, akinek másnap ülték meg a lakodalmát, így búcsú­zott - rituálisan - a lánykorától. Valamilyen ismeretlen szokás parancsára. Az ilyen (sza­bálytalan) szertartások „az idő mélyébe taszí­tanak vissza”. „Négyszáz, ötszáz évet is vissza­csúszhatunk, olykor még többet is, könnye­dén, anélkül, hogy tudnánk, hová érkezünk” — mondja Nádas Péter, aki most múlt éppen ötvenéves, A hely, ahol élünk című írásában. Különös, hogy ennek a nyári délutánt betöltő, veszélyt nem jelző és mégis ijesztő dallamtalan éneknek a leírása nyomán ismét csak arra a nagyon régi olvasóélményre gon­doltam, ami mindig velem van, kitartóan és láthatóan, csökönyösen, de nem zavaróan, amikor Nádas Péter írásait olvasom. Családi kép, lila alkonyatban a címe ennek a régi Ná­das-elbeszélésnek, 1975-ben készült, először egy folyóiratban (az ősrégi Mozgó Világban?) olvastam, majd ismét az író Leírás (1979) cí­mű elbeszéléskötetében. Abban az időben te­hát, amikor éppen az Egy családregény vége (1977) című regényével ismerkedtünk a régi Magyar Tanszéken. Akkoriban - nagyon ré­gen - szerveztük meg az Ifjúsági Tribünön azt az emlékezetes családregény-vitát is, sze­gedi és újvidéki diákokkal. Azóta, változatlanul, bármikor Nádas Pé­tert olvasok, előáll ez a régi elbeszélés, megszólal mögöttem és előt­tem, beleszól az olvasásba, rejtélyes intésként, messziről és közelről; olvasás közben — mint Nádast a gyümölcsfák alatt a szép lány hangja — az idő mélyébe taszít. Nincs ebben semmi ördögi, hiszen az olvasó, a regény, az elbe­szélés, de leginkább a vers olvasója, olvasás közben folyton csak em­lékezik és ráismer. Emlékezik mindenre, ami a ráismerést megelőz­te. Ráismer mindenre, ami a ráismerésben emlék. Még ha nem is „tud” erről az emlékről. A négyszáz, ötszáz vagy ki tudja, hány száz év óta halmozódó emlékekről. Mert mire is emlékezünk, amikor ver­set, regényt, elbeszélést olvasunk? Nemcsak a korábban olvasottakra, hanem önmagunkra is, régi élményekre és tapasztalatokra, meg olyan világokra, amelyekben sohasem jártunk, ködből felmerülő te­rekre és házsorokra, Zeusz arcélét felidéző hegyvonulatokra, álom­képekre és régi félelmekre emlékezünk. Olvasás közben velünk van a múltunk, és nem egyszerűen az olvasói múltunk, hanem mindaz, ami szokásként, szertartásként, mítoszként az idő mélyéből int fe­lénk. Az a rejtélyes intés, ami a lányságától éppen búcsúzó menyasz­­szony dallam nélküli énekéből, panaszos, de nem segítségért kiáltó hangjából éppen azon a nyári délutánon kihallatszik. Mondom, most is. Olvasom annak a helynek a leírását, ahol élünk, ahol az író él. S látom a falut, amit Gombosszegnek hívnak, a völgyeket, az utakat, a nyári délutánt látom, s akkor­­ már nem vá­ratlanul, már szinte szabályszerűen — a falu és környéke felett, mint valami C­hagall-képen, elszáll a „hatalmas, bordó bársonnyal bevont karosszék” (mit alliterál itt nekem ez a prózaíró, morgom, már ki tudja, hányadszor), amiben a családi képet leíró elbeszélés nagynéni­­hőse ül, rokkantan és fennségesen a múltjával, az életével, az egész családjával felfegyverkezve, tehát majdnem gazdagon, az örökösen rátörő veszedelmek ellen védekezve. E veszedelmek közül is legin­kább a felejtés ellen. Mit keres itt most, Gombosszeg felett (is) ez a le­begő bársony karosszék, amely — az elbeszélés sze­rint - már időtlen idők óta „közvetlenül az ablak előtt, de háttal az ablaknak” áll, mert­­ ahogy Nádas úja — „így van a helye”. És ebben ez az „így” a fon­tos. Nem ott van a helye a karosszéknek, ahol áll emberemlékezet óta, hanem így van a helye. Az így a hely és a karosszék minőségét mondja egyszerre, de olyan erővel, hogy mozdulatlanul is kirepül az ablakon át, és átrepül a falu légterén. Gombosszeg felett, „ahol” — éppen — „élünk”, mégpedig azt a szé­dítő múltba taszító lánykiáltást követve, amelynek nyomán mi is, méltatlan olvasók, mintha a karos­szék utasai lennénk, elindulunk, szinte könnyedén, az emlékezet mélyeibe. De a karosszék „sötétedő bársonyán” más is utazik; a kép: „A kép a kazettában van, a kazetta a fiókos szekrény középső polcán, a lepedők alatt.” A családi kép. Csak ritkán nyitják fel a kazettát, a fió­kos szekrény és a kazetta kulcsát is jól elrejtették a dívány alá a másik szobában. De ha felnyitják, akkor „mintha magamat látnám” a képen: „körülbelül olyan vagyok, amilyen. És néhány hónap múlva ép­pen annyi idős, mint akkor a nagyapám, hiszen a felvétel sokkal előbb nem készülhetett." A kazettá­ban őrzött családi kép most éppen a gyümölcsös fe­lett lebegő bársony karosszékbe került, és eltüntette a választóvonalat múlt és jelen, emlék és ráismerés, a közeli és távoli között. Ahogy a kazettás családi kép a lebegő karosszék sötétedő bársonyán, úgy je­lenik meg nekem, gyarló olvasónak, mindahány­szor, ha Nádas Pétert olvasok, az Emlékiratok könyve (1986) vagy az Évkönyv (1989) című köny­veket, az elbeszéléseket, a drámákat, az esszéket, az a régi elbeszélés, a Családi kép, lila alkonyában, s abból is szinte mindig ez a kettő, az alliterációba dí­szített fotel, meg a vasalt lepedők között őrzött jól lezárt kazetta a családi képpel. Bástyái János A rozsa Sajnálom, hogy nem lehettem ott a keszthelyi írótalálko­zón, a világ minden tájáról összesereglett magyar írók konferen­ciáján, mert ha ott vagyok, én is megcsodálhatom a kastélynak azt a gyönyörű „rózsatenger”-ét, amelyről Tőzsér Árpád ír az ÉS szeptember 25-i számában. Tőzsér Árpádot, a költőt, Körök című gyűjteményes verses­­kötetéből ismertem meg. A könyv akkoriban - a Madách Kiadónál jelent meg 1985-ben - baráti közvetítéssel jutott el hozzám. Kapasz­kodjak a közhelyek mankójába, és írjam azt, hogy költé­szete a reveláció erejével hatott rám? Egy vers hatása mérhetetlen... Nem részletezem. Van ez így. Majdhogy­nem megmagyarázhatatlan. Egy hang, amely régtől fog­va ismerős, hozzám szólóan az, olyannyira, hogy szinte fölösleges is eredete után kutatni. Tőzsér szóban forgó jegyzetében a rózsa védel­mében emeli fel a szavát. (A rózsák! Kárpótolhat-e az egyszeri élmény elmaradásáért egyetlen rózsaszál a zombori kertből, egyetlen, már feketülő rózsabimbó, amely itt árválkodik az asztalomon? Aligha. Ám nem visz rá a lélek, hogy kidobjam, pedig annyira jelenték­telen, hogy igencsak elhanyagoltam: parányi vázájá­ban a víz megnyákosodott, szára elhajlott, levélkéi el­­színeződtek. Teljesen ártalmatlan: még tövise sincs.) „Minden virág virágozzon” — idézi Tőzsér a kínai böl­cset, nem kis pragmatizmussal, fölrezzentve olvasóját a rajta eluralkodni készült lírai bódulatból, merthogy nem a poézis okán emelte be jegyzetébe a rózsát, ha­nem mint egyetlen — adott esetben egyetlen célszerű­nek látszó - érvet: lám, ez itt a rózsa, amely nem akar sem ibolya, sem muskátli, sem mezei virág lenni, még a rózsakert után sem ácsingózik, lévén ő egyszerű ró­zsa. Amelynek megtiltani nem lehet... És ha igen, ak­kor is virágzik. Tőzsér a tanácsteremből menekül a rózsákhoz. Ott bent ugyanis valaki elvitatta a virágzásra való jogot irodalmunk egyik legszebb virágától, az Új Symposi­­ontól. Idézem: „Azért tiltottam ki a kastély tanácster­méből, mert V. G. egy jó félóráig azt dörögte a pulpi­tusról, hogy az Új Symposion virágzása a hatvanas évek v­ajdasági magyar irodalmában jogtalan volt és gyökértelen, s eléggé el nem ítélhető formalizmusa megbontotta a magyar irodalom egységét.” Még őrzöm az Új Symposion régi számainak megsárgult példányait. Több tucatnyi van belőlük. Néhanapján fellapozom őket, elolvasok egy-egy esszét, verset; a Tőzsér jegyzetében szig­nóval jelzett író nevére is gyakran rálapozok, bele-beleolvasok írásaiba. Ezeket a régi Sympó-számokat a Sziveri-féle szerkesztő­ség menesztésekor menekítettük ki a szerkesztőségi irodából, ki­ki annyit vitt el magával, amennyit elbírt, „nehogy avatatlan ke­zekbe kerüljenek”. Ragaszkodom tehát hozzájuk; minden költö­zéskor magammal hurcolom őket. A Sympa „szellemisége”. Kölönc lenne csupán? Ha az is, mi fölvállaltuk, lelkesen cipeltük magunkkal — be is verték érte némelyikünk fejét. De sebaj: ebcsont beforr! Naivak lettünk vol­na? t­alán. Hogy mire volt jó (vagy nem jó) Tolnaiék minden el­ködösítő (?), gyökértelen (?) avantgardizmusa, azt én most nem firtatom, mert nem is érdekel. Nem érdekel az irodalom haszo­nelvű elbírálása. Végtére is az irodalom nem konzumcikk. Mégis, minden bizonnyal szomorú lennék, ha idővel bebi­zonyosodna: a Tőzsér Árpád által idézett V. G.-nek igaza van. De ugyanakkor megvigasztalná a tudat, hogy sokkal rosszabbul is alakulhattak volna a dolgok. Akkor most talán a traktorok száma versenkénti megoszlásának tanulmányozásával lennék elfoglalva, és nem a famózus Symposion-szellemiség egyik letéteményesé­nek, Domonkos Istvánnak a verséből idéznék: én lenni eltűnődve: vállalkozhat-e többre egy költő ennek kimondá­sánál? P. NAGY István Verebes György: Torzó /. Zombor után Becskerek A két világháború közötti időkben, a kezdetekkor irodalmunk központja Becske­rek. Az irodalmi társaság eszméje is ott él to­vább, mert Zomborban a megyei irodalmi társaság megszűnt az 1. világháború végén. Ahogy az első folyóiratokat is Becskereken adták ki 1918 után, az első irodalmi társaság megalapítását is ott kezdeményezték. 1923 januárjában megalakulóban volt a társaság, amely — mint írták - „Ady Endre, a halhatat­lan költő nevével ékesíti zászlaját”, és az „iro­dalmon kívül a zene és színjátszáskultúrát próbálja előmozdítani”. Káldi Katalin írja a Társaság történetéről: „A Torontál az újon­nan alakult egyesület tisztikarának névsorát tette közzé, s röviden vázolta a Társaság programját, amely szerint az egyesület a »haladást, a modernséget írta föl zászlajára anélkül, hogy lerombolná azt a régit, amit helyesnek, jónak talál megismerni«.” A Bács­­megyei Naplóban részleteket olvastunk dr. Várady Imrének, a Bánsági Magyar Közmű­velődési Egyesület elnökének megnyitó be­szédéből, s ott közölték Farkas Geizának, az Ady Társaság megválasztott elnöke prog­rambeszédének fő tételeit is. Farkas Geiza szerint a becskereki Ady Társaságnak „az a célja, hogy megismertesse a lánglelkű Adyt a közönséggel, tömörítse a vajdasági írókat és alkotóművészeket az egyesület keretébe és munkára serkentse őket”. Várady Imre elvárásai egészen konkrétak, elvi jelentőségűek, egyúttal nézetei a vajdasági irodalom eszméjének történe­téhez is fontos adalékok. Mondta és írta: „A megváltozott politikai viszonyok folytán a magyar kultúra elvesztette ré­gebbi központját és az utódállamokban, Erdélyben, Szlo­­venszkóban és a Vajdaságban magára maradt. Az a cé­lunk, hogy pótoljuk az elveszett központot. Ady Endre ne­ve a legalkalmasabb erre a célra, az ő nevének varázsa alatt az­ új egyesület a vajdasági magyar kultúra központ­jává fog válni.” Az Ady Társaság felolvasó ülései 1923-1924-ben vol­tak. 1923 márciusában Ady Endre-emlékünnepélyt tartot­tak, áprilisban a vajdasági aktivista irányt követő írók (Arató Endre, Csuka Zoltán, Földes Sándor, Ember Zol­tán, Aranyműves Lajos) szerepelnek, decemberben pe­dig az ide emigrált, s rövid ideig itt élő Ady-ismerő, Nagy Andor mondja el visszaemlékezéseit Ady Endrére a Tavasz Váradon című majdani könyvének (1938) magjaként. A következő év februárjában Csokonai Vitéz Mihályra emlékeztek, majd a következő hónapokban Stern Lázár a világteremtés mondáiról, Farkas Geiza a holtak és élők közötti kapcsolatokról értekezik, Szente­­leky Kornél pedig A jövendő kulturális és művészeti problémái címen tart előadást. És bemutatkozik az Ady Társaság Műkedvelő Színháza is. Jegyezzük fel azt is, hogy a becskereki Ady Társaság a nagyváradi (1919), bécsi és kassai (1921) után és a párizsi (1924) előtt alakult meg! BORI Imre 1992. október 31., számtx. Verebes György: Torzó II. Az ősanyagból, a legkevésbé differenciált anyagból származtatja le az anyag legdifferenciáltabb, legszubtilisebb megnyilvánulását, annak kiteljesülését: az em­bert. Torzóival, különös „emberrészleteivel” ezt a csodát ragadja meg Verebes György fiatal zentai festőművész. A budapesti Képzőművészeti Főiskolán 1989- ben szerzett oklevelet, a művészképzőt 1992-ben fejezte be. Önálló kiállítása eddig Kanizsán, Zentán, Szarajevóban és Szentendrén volt. A kilátó­­mai számát Verebes G­yörgy rajzaival illusztrálták.

Next