Magyar Szó, 1992. október (49. évfolyam, 270-300. szám)

1992-10-18 / 287. szám

1992. október 18., vasárnap A túlélés újságírása ugyan tovább a háború után? - Nem tudom. Azt se lassan, hogyan a hábo­rú alatt. De mikor lesz vége? Nagyon optimisták a szervezők, akik arra alapoznak, feltehetőleg, ha már ezeket a vita­esteket megnyitották, hogy belátható időn be­lül békestratégiát lehet hirdetni a kisebbségi művelődésben, oktatásban vagy tájékoztatás­ban. Tényleg jó dolog volna tudni, hogyan to­vább? Csakhogy ez nagyrészt nem rajtunk múlik. Üdvös dolog felvázolni a jelenlegi helyze­tet, körbepanaszkodni egymásnak, de az a be­nyomásom, a sorozat eddigi tapasztalatai erre mutatnak, a diagnosztizáláson túl még nem jutottunk. Összmagyar kisebbségi siratófal ez itt. Sejtjük, hogyan kellene, nemcsak a hábo­rú után, hanem most is, viszont nincsenek eszközeink az elképzelések megvalósításához. Úgy kellene ügyeinket intézni, hogy azok ne kötődjenek háborús vagy nem, háborús idő­szakokhoz. De ez egy kiszolgáltatott helyzet. Anyagi függőségben, állandó megalázások között ter­vezni, dolgozni annyit tesz, mint gúzsba köt­ve táncolni. Nem értem pontosan azt se, mit tesz, hogy a háború után. Melyik háború után? Vagy pedig arról álmodunk: egy demokratikus tár­sadalomban, melynek születésénél bábáskod­nunk kellene, hogyan szervezzük újra teljes életünket és tervezzük meg a jövőt?! Mert nem is a határokon kívül dúló háborúskodás a lényeges, annak csak negatív vetületei van­nak, hanem arra kell felkészülnünk, mi lesz egy esetleges diktatúra, mi lesz egy esetleges soviniszta-fasiszta társadalom esetén - elője­leit érezzük, látjuk­­, mi lesz, ha másként ha­tároljuk be magunkat területileg. Tehát amennyiben továbbra is egységes, centralizált Szerbiában kényszerülünk munkálkodni, ha Vajdaságnak valamiféle külön autonóm stá­tusa lesz, vagy ha ezen belül netán az egyesek által megálmodott kisebbségi autonómia meg­valósul, milyen sors vár azokra, akik ennek keretében, illetve ezen kívül fognak élni. A kérdések sorolhatók, szinte vég nélkül, tucat próféta se volna képes megválaszolni őket, megnyugtatóan. Arról nem beszélve, hogy még mindig sem­mi jele a háborúból való kilábalásnak. Még csak befelé tartunk, az alagút vége nem lát­szik. Ebben a sötétségben pedig egyre keveseb­ben tapogatózunk, egyre kevesebben menete­lünk, kényszermenetelésben. Gondolkodni kellene, hogy majd egyszer, az események csillapodtával, visszahozzuk, visszaszerezzük azokat, akik elmentek. Nélkü­lük hiányosak vagyunk, nélkülük minden­képpen szegényebbek vagyunk. , És most valamit a tájékoztatásról. A hivatásszerű tájékoztatásról, rádiós új­ságírásról. Amit lelkiismeretesen lehet csinál­ni, de nem lehet lelkiismeret-furdalás nélkül. Úgy, hogy minden nap kétségek között vívó­dunk, minden pillanatban mérlegelünk, mi­közben az ember etikai és szakmai malomkere­kek között őrlődik. A valóság olyan kényszerzubbonyba öltöz­tetett, ami egyrészt megalázó arra az újságír­óra, aki benne van, másrészt hitelét veszti, amikor közönsége látja, tudja, legtöbbször a kalitkába zárt papagájt játssza. Tájékoztatás: maga a szó szépen fejezi ki, mi a szakma feladata. Helyes, hiteles, hasz­nálható információkkal szolgálni azoknak, akik fizetnek ezért. Akik elvárják a tisztessé­ges tájékoztatást. Mi pedig leginkább közvetítők vagyunk. Szorgalmasan jegyzetelek vagy fordítók. Azt továbbítjuk, amit a hatalom, a rezsim hozzá­férhetővé tesz számunkra. Valójában amit az állam, melynek fizetett, bár imitt-amott gon­dolkodó rabszolgái vagyunk, tudatni óhajt. Eszerint egyszersmind szócsövel, akarva-aka­­ratlanul. Vannak, úgymond, kötelező hírek, információk, amiket továbbítani kell a hall­gatónak, az olvasónak. A baj éppen ott mutatkozik, hogy egyre gyakrabban, háborús időkben kiváltképp, a tájékoztatás voltaképpen félretájékoztatássá válik. Közlöd azt, amiről magad sem vagy meggyőződve, hogy hírértéke, illetve igazság­­tartalma van. Támaszkodsz ugyan egy vala­mikori megbecsült hírügynökségre, például, de a bajok ott kezdődnek, hogy már ez a hír­forrás sem a régi, sokat változott, amióta az ország beszűkült erre a kelet-jugoszláviai fer­tályra. Továbbá, tudnivaló, hiszen még csak véka alá sem rejtették, hogy a hírügynökség­nek mostanában elsődleges feladata immár a nemzeti érdekek, vagy az úgynevezett nemzeti érdekek kiszolgálása. Ilyen függőségben pedig az alapvető hírforrás már nem megbízható. Amikor az objektivitás háttérbe szorul. Ami­kor a hírügynökség eleve szelektál. Amikor, nap mint nap agytágító kommentárokkal köz­li az alapvető információkat külföldről, bel­földről egyaránt. Nehogy véletlenül is úgy képzeljük, úgy higgyük, ahogy az a dolgokból eredendően következik. Tehát meg kell kísérelni az adott körülmé­nyek között úgy tájékoztatni a hallgatót, hogy belső cenzúrával, néha forgó gyomorral állí­tod össze az informatív műsorokat, egy állan­dó bizonytalanságban tépődve, igaz-e, amit mondasz, közölsz. S nem utál-e meg érte a hallgató? Szerkesztesz, beszélsz, miközben szé­gyenkezel. M­it lehet ilyenkor tenni? Úgy rendezed össze a hírblokkot, hogy titkon össze­kacsintasz a hallgatósággal, hivatko­zol a hírforrásokra, melyről a tájékozódni kí­vánó eleve tudja vagy sejti, többé-kevésbé hi­telt érdemlő, vagy egyáltalán nem szavahihe­tő. Olyan hírblokkokat szerkesztesz össze, me­lyek az értő és gondolkodó hallgató számára a háttér-kételyeidet is közvetítik. Áldatlan, és ha az ember lelkiismeretesen végzi, nehéz, veszélyes munka ez. Néha maga a szóhasználat is rejtett üze­net. Ha az ember hozzáfűzi egy jelentéshez, információhoz, hogy X. Y., vagy Z. hírforrás állít valamit. Ez az állít már valamelyest út­mutató a hírrel kapcsolatban. Szóval, olyan híradót szerkeszteni, az adott körülmények között, ami legalább részlegesen kielégítheti a szerkesztő lelkiismereti követelményeit és a hallgató elvárásait, eleve ügyeskedést feltéte­lez az újságíró részéről. Tovább is mehetünk egy lépéssel. Amikor felvezető szövegekkel kissé megfejeljük, irányt szabóan kommentáljuk a dolgokat, amikor kényszer-visszafogottan bár, de útmutatóan arrafelé tereljük a figyelmet, amerre és amire, úgy hisszük, érdemes. Mert a felelősség óriá­si. Ez már nem is gúzsba kötve táncolás, ez béklyóbalett. Szabad sajtó? Pálné miniszterelnök épp a napokban mondta a Magyar Szó kéregető, panaszkodó főszerkesztőjének, teremtsék meg az anyagi függetlenséget, csak ekkor valósulhat meg a szabad, tárgyilagos újságírás. Minden egyéb trükközés. Legfeljebb törekedhetünk az objektivitásra. A megadott körülmények között. Az úgynevezett muss-anyagok mellett köz­löd az ellenvéleményeket, ködöd, ha csak egy mód van rá, a külföldi reagálásokat, a másik oldal információit, s néha rábízod a hallgató­ra, ítélje meg, mi a való, mi az igazság. Né­ha végleteket közölsz egymás mellett, túlzáso­kat, szándékos hazugságokat, ámbár tolvajt nem kiálthatsz. Mert a mi újságírásunk még messze van attól, hogy ezt megtegye, megte­hesse. Az Újvidéki Rádió magyar nyelvű infor­matív-politikai műsorai, adott körülmények között, mégis elérték azt, hogy a hallgatók nem fordultak el tőlük, bíznak a szerkesztő­ségben is, megértik visszás helyzetünket, létre­jött egy kölcsönös cinkosság, a szó legjobb ér­telmében. Felvetődik a kérdés, lehet-e ezt a végtelen­­ségig így csinálni? Kötve hiszem. Több okból is, amiket most nem részleteznék. Viszont, egyszer majd, jobb időkben, talán a háború után, az elkövetkezendő háború után, lehet, megérjük, hogy párt- és állambefolyás nélkü­li, hangsúlyozom, bármiféle párt, érdekképvi­selet nélküli szabad újságírást is gyakorolha­tunk ebben a térségben. Konspirációk nél­kül... Higgyék el, ha erre megvan a belső igény és a külső feltétel, önmagától meg fog szerveződni a szabad és objektív tájékoztatás. Ezen nem kell tömi előre a fejünket. Ha lesz szabad államnyelvű tájékoztatás, lesz ugyanilyen kisebbségi is. Mert nem a ki­sebbségi fogja megváltani itt a világot. A többségi nemzetnek kell segíteni, hogy rezsim­­váltással elérje tisztességes céljait. Hogy ki­vívhassák szabadságukat, demokratikus tár­sadalmukat, akkor van esély. Hacsak mi, egyedül küzdünk az objektív sajtóért, eleve vesztett ügyünk van. Mert a hatalom mindig meg fogja találni azokat, akiknek gerincét megnyomoríthatja, akik kiszolgálják, nem­csak egy-két embert, egész szerkesztőségeket is, manipulál velük, ahogy megpróbál labdázni velünk manapság is.­gyelőre azonban fontosabb dolgai van­nak, minthogy naponta a körmünkre nézzen, s ellenzékiségünk trükkjeit ele­mezze, megtorolja. Bár a kisebbség még min­­dig gyanús. Mindegy. A túlélés újságírását műveljük jelenleg. GUELMINO Sándor Magyar Szó MŰVELŐDÉS 11 Megtört a jég Mit tartalmaz a szövetségi kormány és mit a kosovói albánok rendezési terve? Végre megkezdődtek a tárgyalások a kosovói albán képviselők és a jugoszláv, illetve szerb veze­tőség között, és ez reményt ad arra, hogy rende­ződjön a kosovói albánok helyzete. A héten két fontos megbeszélést is tartottak Pristinában. Elő­ször a jugoszláv és a szerb kormány képviselői tár­g­yaltak az albánokkal az oktatási- művelődési élet elyzetének rendezéséről, majd pedig Pánic úr találkozott Rugovával és az albán képviselőkkel. A zárt ajtók mögött a genfi Jugoszlávia-értekezlet megfigyelőinek részvételével folytatott tárgyalá­sok után mindkét megbeszélésről az érintettek úgy nyilatkoztak, hogy eredményesek voltak, s megtették az első lépést a helyzet rendezése felé. Az oktatási-művelődési élet kérdéseiről mind­két fél, a kosovói albánok is meg a jugoszláv kor­mány is, kidolgozta a maga programját. Bár a két rendezési terv között lényeges különbségek is vannak, dr. Ivan Ivić szövetségi oktatási-művelő­dési miniszter az albánok javaslatát lapunknak adott interjújában pozitívnak értékelte, s jó kiin­dulóalapnak a békés rendezés megkezdéséhez. Nem így vélekedett viszont a szerbiai rendőrség, mert Kosovo több városában is könnygázbombá­val meg gumibottal igyekezett szétoszlatni a békés tüntetőket, holott azok ugyanazt követelték, amit vezetőik programjukban leírtak. MIT IS AKARNAK AZ ALBÁNOK? Miután a szövetségi kormány eljuttatta az al­bánokhoz 14 pontba foglalt rendezési tervét, az albán politikai pártok „válaszként” visszaküldték a saját programjukat ugyanerre a témára. Bár a le­vél jött is, ment is, ez a „dialógus” mégis a süket telefonra hasonlított. Az albánok ugyanis minden kísérőlevél nélkül, figyelmen kívül hagyva a kor­mány javaslatát, küldték el a sajátjukat, amire vi­szont a szövetségi kormány nem tartotta érde­mesnek válaszolni. A szövetségi kormány programjában az első helyen áll az albán nyelvű általános iskolai oktatás normalizálása azzal, hogy kidolgozzák majd az al­bán nép, valamint a kosovói albán kisebbség nem­zeti kultúráját és történelmét magába foglaló spe­cifikus tantervet. Kezdeményezik továbbá azok­nak az albán nyelvű középiskoláknak a visszaállí­tását, amelyek iránt van érdeklődés, és megvan­nak ehhez a feltételek, a pedagógusállomány. Az albánok követelik az iskolák megnyitását, középfokon pedig annak a helyzetnek­ a visszaállí­tását, amely két évvel ezelőtt volt, azaz a középis­kolák számát, a fokozatokat, a férőhelyet egya­ránt. Programjuk kimondja, hogy az albán okta­tás megszervezése az albán nép elidegeníthetetlen joga, és egyenrangúnak kell lennie a szerb nyelvű oktatással! Jelzik: a kosovói oktatási-művelődési intézmények vállalják a felelősséget, hogy a kidol­gozandó tantervek egymás megbecsülésén és az alapvető emberi és nemzeti jogok meg értékelt tiszteletben tartásán alapulnak majd. A szövetségi kormány programjában az áll, hogy lehetővé kell tenni az albán egyetemi hallga­tók számára, hogy azon törvények szerint fejezzék be tanulmányaikat, amelyek szerint megkezdték. Az albánok követelése ezzel egybeesik. A kormány szükségesnek tartja a médiák felol­dását. Az albánok ugyanakkor követelik az oktatá­si-művelődési intézményekben a kényszerigazga­tás megszüntetését és a rendkívüli állapot követ­kezményeinek felszámolását a kérdéses intézmé­nyekben. ÁLTALÁNOSSÁGOK ÉS KONKRÉTUMOK A szövetségi kormányprogram kitér a felnőtt­­képzésre is, és jelzi egy olyan átfogó program ki­dolgozásának szükségességét, amely a „demokra­tikus pluralista társadalomban való élésre” össz­pontosítana és felölelné a kosovói lakosság egé­szét. Ezenfelül a kormányprogram foglalkozik,a külföldi albán nyelvű oktatás kérdésével is. És tervbe vették a belgrádi meg szerbiai iskolák együttműködését a kosovóiakkal. A jugoszláv kormány programja előirányozza egy hosszú távú terv kidolgozását a kosovói okta­tás egészének felfejlesztésére, valamint a készülő szövetségi kisebbségi törvényben az albán szakér­tők részvételét. „Differenciált hozzáállással” ren­dezni kell a munka nélküli albán pedagógusok munkaviszonyát, mondja a kormányprogram. Az albánok viszont követelik a munka nélkül maradt pedagógusok visszatérését korábbi munkahelye­ikre, az albán oktatási-művelődési intézmények rendes pénzelését az albán adókból és a két éve tartó veszteségek megtérítését. A kormányprogram 14. pontjában síkraszáll a főiskolák és egyetemi karok újbóli megnyitásáért, mégpedig azokért, amelyekhez „megvannak az objektív feltételek”. Az albánok a 90/91-es tanév­ben megszervezett oktatás teljes mértékű visszaál­lítását követelik. Jugoszláv részről az a javaslat, hogy a többi ok­tatási és művelődési intézmény problémáját akkor oldják majd meg, ha az OECD és az EK szakem­bereinek segítségével kidolgozzák meglétük szüksé­­gesséről az elaborátumokat. Az albán követelés a következő: normalizálni kell a Kosovói Tudomá­nyos és Művészeti Akadémia, az Albanológiai Inté­zet, a Történelmi Intézet, a levéltár, a könyvtár, a Pedagógiai Intézet és a tankönyvkiadó munkáját. Az albánok továbbá megjegyzik, hogy a pilla­natnyi helyzetben jobb, ha külön iskoláik, intéz­ményeik vannak, ezért hajlandóak az intézmé­nyek és iskolák szétválasztására is a közösen kidol­gozott mércék alapján. A tárgyalások kezdete biztató, s hogy lesz foly­tatása, ezt megígérték. Csütörtökön ismét talál­koznak az illetékesek Belgrádban. Az albán hír­források szerint mintegy 110 000 gyerek jár az idén a magánházaknál megszervezett iskolába, és 22 000 tanár maradt a „szerb megszállás során” munka nélkül. Az albán tüntetések szervezői ígé­retet tettek, hogy a tárgyalások idejére beszünte­tik tiltakozásukat, mert „nyugodt, toleráns lég­körre van szükség” a nézetegyeztetéshez. KABÓK Erika A zombori magyar kultúra ünnepe Százharminc évvel ezelőtt alakult meg a Polgári Kaszinó Egylet Jelentős dátumról emlékezik meg a zombori Petőfi Sándor Művelődési Egyesület. Most van ugyanis a Polgári Kaszinó Egy­let megalakulásának 130. és be­jegyeztetésének 125. évforduló­ja. Természetesen nehéz feladat lenne még dióhéjban is fölsorol­ni, mi minden történt az itteni magyarság művelődési életében az elmúlt százharminc esztendő alatt, azt azonban elégedetten állapíthatjuk meg, hogy jelenleg pezsgő kulturális élet zajlik az egyesület otthonában. A jubileumi ünnepség pén­teken kezdődött meg, amikor a zombori Tájékoztatási Központ Sétáló galériájában megnyílt a Kaszinó képzőművészeinek al­kalmi tárlata. Tegnap díszülést tartottak az egyesület nagyter­mében. Bemutatták az alkalmi kiadványukat, ezenkívül doku­mentum-kiállítás is nyílt az el­múlt idők eseményeiről. Az est folyamán ünnepi műsort tartot­tak a műkedvelők. Bemutatko­zott az egyesület dalárdája, ver­sek, nóták, táncdalok hangzot­tak el, nem maradt el az operett sem. A közönség láthatta a fiata­lok táncát, de színpadra léptek a veteránok is, mégpedig drámá­val. Vendégként a szilágyi tánccsoport szerepelt. Az ünnepségre meghívták Éber András bajai polgármes­tert, Cserháti János alpolgár­mestert, Schmidt Antal képvise­lőt, Kiing Jánost, a bajai kultu­rális bizottság képviselőjét, Héhn Gizellát, a bajai Ifjúsági Ház igazgatónőjét, Béres Bélát, a Művelődési Ház elnökét, dr. Eördög Endrénét, a Könyvtár igazgatóját, Fehér Jánost, a ma­gyar nagykövetség attaséját. Meghívást kapott Pénzes János és Huzsvár László megyéspüs­pök, a zombori községi vezető­ségből pedig Sretko Korolija, Dusán Lukic és Ivan Ere. Ebben a lehetetlen v­águnk­­ban sem hagyják magukat a Pe­tőfi Sándor Művelődési Egyesü­letben, a rendkívül szűkös anya­gi lehetőségek ellenére is moz­galmas itt az élet. Hallai István elnök így nyilatkozott az egyesü­leti tevékenységről: - Két éve működik az új ve­zetőség, és azóta húsz előadást sikerült megtartanunk. Volt né­hány vers- és prózamondó ver­seny, továbbá történelmi vetél­kedőt is tartottunk a tanulók számára. Jelentős eredménynek könyvelhetjük el, hogy egyesü­letünk újságot ad ki, a Zombor és Környéke című közéleti szemlét. Havonta jelenik meg azzal a feladattal, hogy egy cso­korba kösse Nyugat-Bácska kul­turális életét. «Most jelent meg alkalmi kiadványunk is, Száz­harminc év a kultúrában cím­mel. - Nagy akarat, áldozatkész munka árán tudunk megma­radni. Akadnak még jóakarók, akik erkölcsileg és anyagilag is támogatnak bennünket. Ma is például 30 000 dinár érkezett a folyószámlánkra magánszemé­lyektől. Ennek a támogatásnak köszönhetően tudjuk megjelen­tetni újságunkat is. Összesen 450 tagunk van, persze nem mindannyian aktívak. Öröm azonban látni, hogy a gyerekek­től az idősebbekig szívesen jár­nak be egyesületünkbe. Állandó jellegű lett például a szerdai és a szombati gyermekbuli, amikor 60-70 gyerek is megje­lenik. - Mit terveznek az őszi-téli évadra? - Decemberben tartjuk meg a nyugat-bácskai szavalóver­senyt, ezúttal Szilágyin, de lesz megint prózamondó verseny is a diákság részvételével. Szeret­nénk továbbá hagyományossá tenni a történelmi vetélkedőt is. Fiataljaink egyébként dicséretre méltó eredményeket értek el Baján is a vetélkedőkön. Nem szabad említés nélkül hagynom a Mikulás-napi ünnepséget, amikor nagyon sok gyerek szo­kott megjelenni, és minden bi­zonnyal így lesz az idén is. Ki­alakulóban van egyébként a leg­kisebbeknél a tánccsoport, a ba­boscsoport és a sportcsoport is. Egyesületünk természetesen vendégjátékokat is előirányzott. Hamarosan Keres Emil neves magyar művészt látjuk vendé­gül, de lesznek színdarabok és egyéb rendezvények is. - Úgy tudjuk, jó kapcsolato­kat alakítottak ki Bajával. - Egyesületünk nagyszerűen együttműködik a bajai Ifjúsági Házzal. Főleg Héhn Gizellának köszönhetően 200 000 forint ér­tékű könyvet, hangszalagot és egyéb dolgot kapott egyesüle­tünk, és ebben természetesen egész Nyugat-Bácska művelődési egyesületei is részesültek. Jubile­umunkra a Hunyadi Szövetség jóvoltából 20 000 forint értékű könyvcsomagot kaptunk. Ennek is nagyon megörültünk, hiszen 5000 kötetből álló könyvtárunk­ban nemigen találhatók meg az ifjúságnak szánt könyvek, a most kapott 300 kötet tehát most ki­egészíti könyvtárunkat. Hallai István nem hallgatta el ezúttal sem, hogy a zombori tanárok és általában az értelmi­ségiek még mindig vonakodnak a művelődési egyesületben való tevékenységtől, ami például egyáltalán nem mondható el a környező falvakról. De ne le­gyünk ünneprontóak... HAJNAL Árpád

Next