Magyar Szó, 1992. október (49. évfolyam, 270-300. szám)
1992-10-18 / 287. szám
1992. október 18., vasárnap A túlélés újságírása ugyan tovább a háború után? - Nem tudom. Azt se lassan, hogyan a háború alatt. De mikor lesz vége? Nagyon optimisták a szervezők, akik arra alapoznak, feltehetőleg, ha már ezeket a vitaesteket megnyitották, hogy belátható időn belül békestratégiát lehet hirdetni a kisebbségi művelődésben, oktatásban vagy tájékoztatásban. Tényleg jó dolog volna tudni, hogyan tovább? Csakhogy ez nagyrészt nem rajtunk múlik. Üdvös dolog felvázolni a jelenlegi helyzetet, körbepanaszkodni egymásnak, de az a benyomásom, a sorozat eddigi tapasztalatai erre mutatnak, a diagnosztizáláson túl még nem jutottunk. Összmagyar kisebbségi siratófal ez itt. Sejtjük, hogyan kellene, nemcsak a háború után, hanem most is, viszont nincsenek eszközeink az elképzelések megvalósításához. Úgy kellene ügyeinket intézni, hogy azok ne kötődjenek háborús vagy nem, háborús időszakokhoz. De ez egy kiszolgáltatott helyzet. Anyagi függőségben, állandó megalázások között tervezni, dolgozni annyit tesz, mint gúzsba kötve táncolni. Nem értem pontosan azt se, mit tesz, hogy a háború után. Melyik háború után? Vagy pedig arról álmodunk: egy demokratikus társadalomban, melynek születésénél bábáskodnunk kellene, hogyan szervezzük újra teljes életünket és tervezzük meg a jövőt?! Mert nem is a határokon kívül dúló háborúskodás a lényeges, annak csak negatív vetületei vannak, hanem arra kell felkészülnünk, mi lesz egy esetleges diktatúra, mi lesz egy esetleges soviniszta-fasiszta társadalom esetén - előjeleit érezzük, látjuk, mi lesz, ha másként határoljuk be magunkat területileg. Tehát amennyiben továbbra is egységes, centralizált Szerbiában kényszerülünk munkálkodni, ha Vajdaságnak valamiféle külön autonóm státusa lesz, vagy ha ezen belül netán az egyesek által megálmodott kisebbségi autonómia megvalósul, milyen sors vár azokra, akik ennek keretében, illetve ezen kívül fognak élni. A kérdések sorolhatók, szinte vég nélkül, tucat próféta se volna képes megválaszolni őket, megnyugtatóan. Arról nem beszélve, hogy még mindig semmi jele a háborúból való kilábalásnak. Még csak befelé tartunk, az alagút vége nem látszik. Ebben a sötétségben pedig egyre kevesebben tapogatózunk, egyre kevesebben menetelünk, kényszermenetelésben. Gondolkodni kellene, hogy majd egyszer, az események csillapodtával, visszahozzuk, visszaszerezzük azokat, akik elmentek. Nélkülük hiányosak vagyunk, nélkülük mindenképpen szegényebbek vagyunk. , És most valamit a tájékoztatásról. A hivatásszerű tájékoztatásról, rádiós újságírásról. Amit lelkiismeretesen lehet csinálni, de nem lehet lelkiismeret-furdalás nélkül. Úgy, hogy minden nap kétségek között vívódunk, minden pillanatban mérlegelünk, miközben az ember etikai és szakmai malomkerekek között őrlődik. A valóság olyan kényszerzubbonyba öltöztetett, ami egyrészt megalázó arra az újságíróra, aki benne van, másrészt hitelét veszti, amikor közönsége látja, tudja, legtöbbször a kalitkába zárt papagájt játssza. Tájékoztatás: maga a szó szépen fejezi ki, mi a szakma feladata. Helyes, hiteles, használható információkkal szolgálni azoknak, akik fizetnek ezért. Akik elvárják a tisztességes tájékoztatást. Mi pedig leginkább közvetítők vagyunk. Szorgalmasan jegyzetelek vagy fordítók. Azt továbbítjuk, amit a hatalom, a rezsim hozzáférhetővé tesz számunkra. Valójában amit az állam, melynek fizetett, bár imitt-amott gondolkodó rabszolgái vagyunk, tudatni óhajt. Eszerint egyszersmind szócsövel, akarva-akaratlanul. Vannak, úgymond, kötelező hírek, információk, amiket továbbítani kell a hallgatónak, az olvasónak. A baj éppen ott mutatkozik, hogy egyre gyakrabban, háborús időkben kiváltképp, a tájékoztatás voltaképpen félretájékoztatássá válik. Közlöd azt, amiről magad sem vagy meggyőződve, hogy hírértéke, illetve igazságtartalma van. Támaszkodsz ugyan egy valamikori megbecsült hírügynökségre, például, de a bajok ott kezdődnek, hogy már ez a hírforrás sem a régi, sokat változott, amióta az ország beszűkült erre a kelet-jugoszláviai fertályra. Továbbá, tudnivaló, hiszen még csak véka alá sem rejtették, hogy a hírügynökségnek mostanában elsődleges feladata immár a nemzeti érdekek, vagy az úgynevezett nemzeti érdekek kiszolgálása. Ilyen függőségben pedig az alapvető hírforrás már nem megbízható. Amikor az objektivitás háttérbe szorul. Amikor a hírügynökség eleve szelektál. Amikor, nap mint nap agytágító kommentárokkal közli az alapvető információkat külföldről, belföldről egyaránt. Nehogy véletlenül is úgy képzeljük, úgy higgyük, ahogy az a dolgokból eredendően következik. Tehát meg kell kísérelni az adott körülmények között úgy tájékoztatni a hallgatót, hogy belső cenzúrával, néha forgó gyomorral állítod össze az informatív műsorokat, egy állandó bizonytalanságban tépődve, igaz-e, amit mondasz, közölsz. S nem utál-e meg érte a hallgató? Szerkesztesz, beszélsz, miközben szégyenkezel. Mit lehet ilyenkor tenni? Úgy rendezed össze a hírblokkot, hogy titkon összekacsintasz a hallgatósággal, hivatkozol a hírforrásokra, melyről a tájékozódni kívánó eleve tudja vagy sejti, többé-kevésbé hitelt érdemlő, vagy egyáltalán nem szavahihető. Olyan hírblokkokat szerkesztesz össze, melyek az értő és gondolkodó hallgató számára a háttér-kételyeidet is közvetítik. Áldatlan, és ha az ember lelkiismeretesen végzi, nehéz, veszélyes munka ez. Néha maga a szóhasználat is rejtett üzenet. Ha az ember hozzáfűzi egy jelentéshez, információhoz, hogy X. Y., vagy Z. hírforrás állít valamit. Ez az állít már valamelyest útmutató a hírrel kapcsolatban. Szóval, olyan híradót szerkeszteni, az adott körülmények között, ami legalább részlegesen kielégítheti a szerkesztő lelkiismereti követelményeit és a hallgató elvárásait, eleve ügyeskedést feltételez az újságíró részéről. Tovább is mehetünk egy lépéssel. Amikor felvezető szövegekkel kissé megfejeljük, irányt szabóan kommentáljuk a dolgokat, amikor kényszer-visszafogottan bár, de útmutatóan arrafelé tereljük a figyelmet, amerre és amire, úgy hisszük, érdemes. Mert a felelősség óriási. Ez már nem is gúzsba kötve táncolás, ez béklyóbalett. Szabad sajtó? Pálné miniszterelnök épp a napokban mondta a Magyar Szó kéregető, panaszkodó főszerkesztőjének, teremtsék meg az anyagi függetlenséget, csak ekkor valósulhat meg a szabad, tárgyilagos újságírás. Minden egyéb trükközés. Legfeljebb törekedhetünk az objektivitásra. A megadott körülmények között. Az úgynevezett muss-anyagok mellett közlöd az ellenvéleményeket, ködöd, ha csak egy mód van rá, a külföldi reagálásokat, a másik oldal információit, s néha rábízod a hallgatóra, ítélje meg, mi a való, mi az igazság. Néha végleteket közölsz egymás mellett, túlzásokat, szándékos hazugságokat, ámbár tolvajt nem kiálthatsz. Mert a mi újságírásunk még messze van attól, hogy ezt megtegye, megtehesse. Az Újvidéki Rádió magyar nyelvű informatív-politikai műsorai, adott körülmények között, mégis elérték azt, hogy a hallgatók nem fordultak el tőlük, bíznak a szerkesztőségben is, megértik visszás helyzetünket, létrejött egy kölcsönös cinkosság, a szó legjobb értelmében. Felvetődik a kérdés, lehet-e ezt a végtelenségig így csinálni? Kötve hiszem. Több okból is, amiket most nem részleteznék. Viszont, egyszer majd, jobb időkben, talán a háború után, az elkövetkezendő háború után, lehet, megérjük, hogy párt- és állambefolyás nélküli, hangsúlyozom, bármiféle párt, érdekképviselet nélküli szabad újságírást is gyakorolhatunk ebben a térségben. Konspirációk nélkül... Higgyék el, ha erre megvan a belső igény és a külső feltétel, önmagától meg fog szerveződni a szabad és objektív tájékoztatás. Ezen nem kell tömi előre a fejünket. Ha lesz szabad államnyelvű tájékoztatás, lesz ugyanilyen kisebbségi is. Mert nem a kisebbségi fogja megváltani itt a világot. A többségi nemzetnek kell segíteni, hogy rezsimváltással elérje tisztességes céljait. Hogy kivívhassák szabadságukat, demokratikus társadalmukat, akkor van esély. Hacsak mi, egyedül küzdünk az objektív sajtóért, eleve vesztett ügyünk van. Mert a hatalom mindig meg fogja találni azokat, akiknek gerincét megnyomoríthatja, akik kiszolgálják, nemcsak egy-két embert, egész szerkesztőségeket is, manipulál velük, ahogy megpróbál labdázni velünk manapság is.gyelőre azonban fontosabb dolgai vannak, minthogy naponta a körmünkre nézzen, s ellenzékiségünk trükkjeit elemezze, megtorolja. Bár a kisebbség még mindig gyanús. Mindegy. A túlélés újságírását műveljük jelenleg. GUELMINO Sándor Magyar Szó MŰVELŐDÉS 11 Megtört a jég Mit tartalmaz a szövetségi kormány és mit a kosovói albánok rendezési terve? Végre megkezdődtek a tárgyalások a kosovói albán képviselők és a jugoszláv, illetve szerb vezetőség között, és ez reményt ad arra, hogy rendeződjön a kosovói albánok helyzete. A héten két fontos megbeszélést is tartottak Pristinában. Először a jugoszláv és a szerb kormány képviselői tárgyaltak az albánokkal az oktatási- művelődési élet elyzetének rendezéséről, majd pedig Pánic úr találkozott Rugovával és az albán képviselőkkel. A zárt ajtók mögött a genfi Jugoszlávia-értekezlet megfigyelőinek részvételével folytatott tárgyalások után mindkét megbeszélésről az érintettek úgy nyilatkoztak, hogy eredményesek voltak, s megtették az első lépést a helyzet rendezése felé. Az oktatási-művelődési élet kérdéseiről mindkét fél, a kosovói albánok is meg a jugoszláv kormány is, kidolgozta a maga programját. Bár a két rendezési terv között lényeges különbségek is vannak, dr. Ivan Ivić szövetségi oktatási-művelődési miniszter az albánok javaslatát lapunknak adott interjújában pozitívnak értékelte, s jó kiindulóalapnak a békés rendezés megkezdéséhez. Nem így vélekedett viszont a szerbiai rendőrség, mert Kosovo több városában is könnygázbombával meg gumibottal igyekezett szétoszlatni a békés tüntetőket, holott azok ugyanazt követelték, amit vezetőik programjukban leírtak. MIT IS AKARNAK AZ ALBÁNOK? Miután a szövetségi kormány eljuttatta az albánokhoz 14 pontba foglalt rendezési tervét, az albán politikai pártok „válaszként” visszaküldték a saját programjukat ugyanerre a témára. Bár a levél jött is, ment is, ez a „dialógus” mégis a süket telefonra hasonlított. Az albánok ugyanis minden kísérőlevél nélkül, figyelmen kívül hagyva a kormány javaslatát, küldték el a sajátjukat, amire viszont a szövetségi kormány nem tartotta érdemesnek válaszolni. A szövetségi kormány programjában az első helyen áll az albán nyelvű általános iskolai oktatás normalizálása azzal, hogy kidolgozzák majd az albán nép, valamint a kosovói albán kisebbség nemzeti kultúráját és történelmét magába foglaló specifikus tantervet. Kezdeményezik továbbá azoknak az albán nyelvű középiskoláknak a visszaállítását, amelyek iránt van érdeklődés, és megvannak ehhez a feltételek, a pedagógusállomány. Az albánok követelik az iskolák megnyitását, középfokon pedig annak a helyzetnek a visszaállítását, amely két évvel ezelőtt volt, azaz a középiskolák számát, a fokozatokat, a férőhelyet egyaránt. Programjuk kimondja, hogy az albán oktatás megszervezése az albán nép elidegeníthetetlen joga, és egyenrangúnak kell lennie a szerb nyelvű oktatással! Jelzik: a kosovói oktatási-művelődési intézmények vállalják a felelősséget, hogy a kidolgozandó tantervek egymás megbecsülésén és az alapvető emberi és nemzeti jogok meg értékelt tiszteletben tartásán alapulnak majd. A szövetségi kormány programjában az áll, hogy lehetővé kell tenni az albán egyetemi hallgatók számára, hogy azon törvények szerint fejezzék be tanulmányaikat, amelyek szerint megkezdték. Az albánok követelése ezzel egybeesik. A kormány szükségesnek tartja a médiák feloldását. Az albánok ugyanakkor követelik az oktatási-művelődési intézményekben a kényszerigazgatás megszüntetését és a rendkívüli állapot következményeinek felszámolását a kérdéses intézményekben. ÁLTALÁNOSSÁGOK ÉS KONKRÉTUMOK A szövetségi kormányprogram kitér a felnőttképzésre is, és jelzi egy olyan átfogó program kidolgozásának szükségességét, amely a „demokratikus pluralista társadalomban való élésre” összpontosítana és felölelné a kosovói lakosság egészét. Ezenfelül a kormányprogram foglalkozik,a külföldi albán nyelvű oktatás kérdésével is. És tervbe vették a belgrádi meg szerbiai iskolák együttműködését a kosovóiakkal. A jugoszláv kormány programja előirányozza egy hosszú távú terv kidolgozását a kosovói oktatás egészének felfejlesztésére, valamint a készülő szövetségi kisebbségi törvényben az albán szakértők részvételét. „Differenciált hozzáállással” rendezni kell a munka nélküli albán pedagógusok munkaviszonyát, mondja a kormányprogram. Az albánok viszont követelik a munka nélkül maradt pedagógusok visszatérését korábbi munkahelyeikre, az albán oktatási-művelődési intézmények rendes pénzelését az albán adókból és a két éve tartó veszteségek megtérítését. A kormányprogram 14. pontjában síkraszáll a főiskolák és egyetemi karok újbóli megnyitásáért, mégpedig azokért, amelyekhez „megvannak az objektív feltételek”. Az albánok a 90/91-es tanévben megszervezett oktatás teljes mértékű visszaállítását követelik. Jugoszláv részről az a javaslat, hogy a többi oktatási és művelődési intézmény problémáját akkor oldják majd meg, ha az OECD és az EK szakembereinek segítségével kidolgozzák meglétük szükségesséről az elaborátumokat. Az albán követelés a következő: normalizálni kell a Kosovói Tudományos és Művészeti Akadémia, az Albanológiai Intézet, a Történelmi Intézet, a levéltár, a könyvtár, a Pedagógiai Intézet és a tankönyvkiadó munkáját. Az albánok továbbá megjegyzik, hogy a pillanatnyi helyzetben jobb, ha külön iskoláik, intézményeik vannak, ezért hajlandóak az intézmények és iskolák szétválasztására is a közösen kidolgozott mércék alapján. A tárgyalások kezdete biztató, s hogy lesz folytatása, ezt megígérték. Csütörtökön ismét találkoznak az illetékesek Belgrádban. Az albán hírforrások szerint mintegy 110 000 gyerek jár az idén a magánházaknál megszervezett iskolába, és 22 000 tanár maradt a „szerb megszállás során” munka nélkül. Az albán tüntetések szervezői ígéretet tettek, hogy a tárgyalások idejére beszüntetik tiltakozásukat, mert „nyugodt, toleráns légkörre van szükség” a nézetegyeztetéshez. KABÓK Erika A zombori magyar kultúra ünnepe Százharminc évvel ezelőtt alakult meg a Polgári Kaszinó Egylet Jelentős dátumról emlékezik meg a zombori Petőfi Sándor Művelődési Egyesület. Most van ugyanis a Polgári Kaszinó Egylet megalakulásának 130. és bejegyeztetésének 125. évfordulója. Természetesen nehéz feladat lenne még dióhéjban is fölsorolni, mi minden történt az itteni magyarság művelődési életében az elmúlt százharminc esztendő alatt, azt azonban elégedetten állapíthatjuk meg, hogy jelenleg pezsgő kulturális élet zajlik az egyesület otthonában. A jubileumi ünnepség pénteken kezdődött meg, amikor a zombori Tájékoztatási Központ Sétáló galériájában megnyílt a Kaszinó képzőművészeinek alkalmi tárlata. Tegnap díszülést tartottak az egyesület nagytermében. Bemutatták az alkalmi kiadványukat, ezenkívül dokumentum-kiállítás is nyílt az elmúlt idők eseményeiről. Az est folyamán ünnepi műsort tartottak a műkedvelők. Bemutatkozott az egyesület dalárdája, versek, nóták, táncdalok hangzottak el, nem maradt el az operett sem. A közönség láthatta a fiatalok táncát, de színpadra léptek a veteránok is, mégpedig drámával. Vendégként a szilágyi tánccsoport szerepelt. Az ünnepségre meghívták Éber András bajai polgármestert, Cserháti János alpolgármestert, Schmidt Antal képviselőt, Kiing Jánost, a bajai kulturális bizottság képviselőjét, Héhn Gizellát, a bajai Ifjúsági Ház igazgatónőjét, Béres Bélát, a Művelődési Ház elnökét, dr. Eördög Endrénét, a Könyvtár igazgatóját, Fehér Jánost, a magyar nagykövetség attaséját. Meghívást kapott Pénzes János és Huzsvár László megyéspüspök, a zombori községi vezetőségből pedig Sretko Korolija, Dusán Lukic és Ivan Ere. Ebben a lehetetlen vágunkban sem hagyják magukat a Petőfi Sándor Művelődési Egyesületben, a rendkívül szűkös anyagi lehetőségek ellenére is mozgalmas itt az élet. Hallai István elnök így nyilatkozott az egyesületi tevékenységről: - Két éve működik az új vezetőség, és azóta húsz előadást sikerült megtartanunk. Volt néhány vers- és prózamondó verseny, továbbá történelmi vetélkedőt is tartottunk a tanulók számára. Jelentős eredménynek könyvelhetjük el, hogy egyesületünk újságot ad ki, a Zombor és Környéke című közéleti szemlét. Havonta jelenik meg azzal a feladattal, hogy egy csokorba kösse Nyugat-Bácska kulturális életét. «Most jelent meg alkalmi kiadványunk is, Százharminc év a kultúrában címmel. - Nagy akarat, áldozatkész munka árán tudunk megmaradni. Akadnak még jóakarók, akik erkölcsileg és anyagilag is támogatnak bennünket. Ma is például 30 000 dinár érkezett a folyószámlánkra magánszemélyektől. Ennek a támogatásnak köszönhetően tudjuk megjelentetni újságunkat is. Összesen 450 tagunk van, persze nem mindannyian aktívak. Öröm azonban látni, hogy a gyerekektől az idősebbekig szívesen járnak be egyesületünkbe. Állandó jellegű lett például a szerdai és a szombati gyermekbuli, amikor 60-70 gyerek is megjelenik. - Mit terveznek az őszi-téli évadra? - Decemberben tartjuk meg a nyugat-bácskai szavalóversenyt, ezúttal Szilágyin, de lesz megint prózamondó verseny is a diákság részvételével. Szeretnénk továbbá hagyományossá tenni a történelmi vetélkedőt is. Fiataljaink egyébként dicséretre méltó eredményeket értek el Baján is a vetélkedőkön. Nem szabad említés nélkül hagynom a Mikulás-napi ünnepséget, amikor nagyon sok gyerek szokott megjelenni, és minden bizonnyal így lesz az idén is. Kialakulóban van egyébként a legkisebbeknél a tánccsoport, a baboscsoport és a sportcsoport is. Egyesületünk természetesen vendégjátékokat is előirányzott. Hamarosan Keres Emil neves magyar művészt látjuk vendégül, de lesznek színdarabok és egyéb rendezvények is. - Úgy tudjuk, jó kapcsolatokat alakítottak ki Bajával. - Egyesületünk nagyszerűen együttműködik a bajai Ifjúsági Házzal. Főleg Héhn Gizellának köszönhetően 200 000 forint értékű könyvet, hangszalagot és egyéb dolgot kapott egyesületünk, és ebben természetesen egész Nyugat-Bácska művelődési egyesületei is részesültek. Jubileumunkra a Hunyadi Szövetség jóvoltából 20 000 forint értékű könyvcsomagot kaptunk. Ennek is nagyon megörültünk, hiszen 5000 kötetből álló könyvtárunkban nemigen találhatók meg az ifjúságnak szánt könyvek, a most kapott 300 kötet tehát most kiegészíti könyvtárunkat. Hallai István nem hallgatta el ezúttal sem, hogy a zombori tanárok és általában az értelmiségiek még mindig vonakodnak a művelődési egyesületben való tevékenységtől, ami például egyáltalán nem mondható el a környező falvakról. De ne legyünk ünneprontóak... HAJNAL Árpád