Magyar Szó, 1992. október (49. évfolyam, 270-300. szám)

1992-10-25 / 294. szám

1992. október 25., vasárnap Merre tartasz, Vajdaság? Márton István, Újvidék. — EZERKILENCSZÁZKILENCVEN­BEN Szerbia („legdemokratikusabb alkotmányával”) a területi autonó­mia egyik formáját (?) „ajándékoz­­ta”(!P) Vajdaságnak. Szóval ilyen kegyesek, jólelkűek voltak szűkebb pátriánkhoz, az újabb kori Szerbia és szerb kultúra szellemi bölcsőjé­hez, a történelmi tartományhoz... Vajdaság autonómiájának leépí­tése azonban régebbi keletű. Alapjában az 1987-ben Szerbiá­ban bekövetkezett hatalomváltással indult, amikor a NEMZET nevében fellépő politikai garnitúra, az egy­ség és egyenlőség egysíkú (többségi) értelmezésével, „népakaratra” le­szűkített demokráciát hirdetett. Jel­lege, mint minden populisztikus demokráciának, alapvetően közös­ségi­ szabadságot (vagy „szabadsá­got”) csak az egyetértő (egyszelle­­mű) közösség számára ad, viszont könyörtelen ellensége a sokféleség­nek, mindennemű különbségnek, sajátosságnak, így nem véletlen, hogy az 1988-as vajdasági történé­sek („antibürokratikus forrada­lom”) után a tartományi önkor­mányzati intézmények státusában, szerkezetében, funkcióiban és káder­állományában olyan - orászaikkal kieszközölt - folyamatok indultak be, amelyek Vajdaság politikai, gaz­dasági, demográfiai és szellemi identitásának torzítását, megsem­misülését jelentették. A sors iróniája, hogy „a győzte­sek” a szerb nemzetállami beren­dezkedés megteremtésében vállalt szerepük révén a teljes igazság bir­tokosává és a kizárólagos igazság szolgáltatóivá lettek Vajdaságban. Hatalmukért (?) nagy árat fizetett az egész tartomány: megszégyení­tették, megalázták, gazdaságát ki­fosztották... A közösségi egyenjogú­sítás, a tartománnyal szembehelyez­kedő egységesítés és az ellene irá­nyuló központosítás azonban a nemzeti- etnikai kisebbségeket súj­totta (sújtja) a legjobban. Lévén, hogy azok minden tagja számára az egyéni és kollektív szabadságjo­gok is szükségszerűen kevesebbet jelentenek, mint a többségiek szá­mára. De térjünk vissza az aktuális szerbiai alkotmányhoz. Benne Vajdaság autonómiájá­nak kérdése nem társadalmi lété­nek másságából fakadó követel­ményként, elsősorban az itt élő em­berek, nemzetek és nemzeti-etnikai kisebbségek „belső” ügyeként (mint őket, sorsukat érintő, merőben meghatározó problémakör) jelent­kezik. Az autonómiát Vajdaság a szerb államtól kapja, ami azt jelenti, hogy nincs másságára szabott (tény­leges) autonómiája. Ezért politikai helyzete továbbra is nyitott kérdés, amelynek elbírálása, alkotmányjogi rendezése külső hatalmi megfonto­lásoktól és erőktől függ. Ez az álla­pot tarthatatlan. Leszűkítve a szóban forgó „más­ságra” szabott autonómia lényegét: Vajdaság történelmi és autentikus (identitását, civilizációs és szellemi ér­tékeit kifejező) társadalmi létében adottak a feltételek arra, hogy ez a térség jogilag, politikailag és gazdasá­gilag egészet képezve régióként létez­zen. Olyan élet- és sorsközösségről van szó, amelynek vonatkozó státusát nem valami hatalmi megfontolás és területi hovatartozás, hanem nagyfo­kú tolerancia és identitástudat hagyo­mánya, hatékony multikulturális és multidvaizációs kommunikáció jelöli ki. Ezen értékek határozzák meg a környezeten és az emberi, szellemi magatartáson keresztül azt a társa­dalmi miliőt, ami Vajdaság specifi­kus, de Európához nagyon közel álló arculatát adja. Ennek a régiónak, ha nem is tö­retlenül, ám folyamatosságában mindmáig sikerült megőriznie sokszí­nűségében gyökerező civilizációs és szellemi értékrendszerét. Ez egy ki­tüntető jegye a vajdasági identitástu­dat hordozóinak, az igazi sorsközös­ségi értékek haszonelvi szempontok­tól való független megbecsülésének. Ezért Vajdaságot meg kell szaba­dítani azoktól a politikai, rendszer­beli, gazdasági és életviteli béklyók­tól, amelyeknek célja, hogy igába törjék, lefojtsák, rombolják identitá­sát. Ez csak akkor lehetséges, ha Szerbia (Jugoszlávia!?) a nemzeti ál­lam eszméjének és hagyományai­nak kereteit meghaladó érdemi po­litikai átrendeződéssel és állami új­­raszerveződéssel a polgári demok­­rácia eszméjéhez és intézményeihez zárkózik fel, háttérbe szorítva az ál­lamnemzet koncepciójának területi és hatalmi vonatkozásait. Vajdaság autentikus autonómiá­ja és Szerbia polgári elveken alapu­ló államberendezése nem zárják ki egymást. Ellenkezőleg: egymást fel­tételezik és kiegészítik a többségi elvnek és az emberi, valamint a ki­sebbségi kollektív jogoknak a közös­ségre vonatkozó méltányosság elvé­vel való ötvözésében. Termé­szetesen nem úgy, ahogy azt Vajda­ság „elszerbesítésének” (Szerb Vaj­daság) szószólói gondolják és hirde­tik. Mert ahol a méltányos közös (egyenrangú) szabályozás hiányá­ban mindig az erősebbnek van iga­za, ott a hatalmi pozíció bármi áron és módon való erősítése állami­nemzeti (államnemzeti) érdek. Ilyen körülmények között pedig el­­kerülhetetlen a kisebbségi kollekti­vitások vagy részközösségek másod-, harmad-, illetve sokadrangúként való kezelésének gyakorlata. A teljesség igényével élve azt is el kell mondani, hogy Vajdaság au­tentikus autonómiája nem zárja ki a kisebbségi önkormányzatok létezé­sét sem. Mi több, esély- és alapfelté­telt jelent azok kibontakozásához. Vajdaság Szerbia területén van, annak része, s ez objektíve a jövő­ben sem lesz (lehet) másképp. Úgy érzem, fölösleges lenne, hogy mi, vajdaságiak, egymásnak magyaráz­zuk ennek „miértjét”. Vajdaság po­litikai és alkományjogi státusáról azonban elsősorban a tartomány la­kosságának kell dönteni. Amíg ez nem lesz így, Vajdaság sem lehet azoké, akik magukénak vallják. De addig a megmaradt jugoszláv tér­ségben (Szerbia és Crna Gora ál­lamszövetségében) sem lehet szó demokratikus, tartós és átfogó poli­tikai és államjogi rendeződésről. Vagy mégis meg fogjuk engedni (mi, vajdaságiak!), hogy minden maradjon úgy, ahogy van? Más szó­val: ahogy akarják azok, akik Vaj­daság identitásának és integritásá­nak a szétzúzásán munkálkodnak itt, szőkébb és „szélesebb” pátriánk­ban, vagy közeli „szomszédságunk­ban”, netalán Európában... Tény­leg, merre tartasz, Vajdaság? Kinek jár köszönet? KISS ZOLTÁN, TEMERIN, ZMAJ JOVA U. 78. - tól elszórakoztam Erős Ilona pénteken, október 9-én, a Közös íróasztalunk rovatban megjelent cikké­nek olvasásakor. A szocrealsta stílusban írt, Papp F. Imrét az egekig magasztaló, idétlen irományára a következő észrevé­teleim vannak. Az, hogy temetőinkben rendezettek az utak, az az egyik helyi állatorvosnak és Temerin polgárainak köszönhető. Az előbbinek azért, mert 10-15 évvel eze­lőtt az ő érvelését fogadta el Temerin la­kossága a polgárok gyűlésein. Erős Ilona akkor vagy nem járt az összejövetelekre, vagy szándékosan fer­dít, gondolván, úgysem emlékszik már senki a 10-15 évvel ezelőtt tartott gyűlé­sek vitáira. A cikk írója elfelejtett szólni arról, hogy kedvence „áldásos munkájának köszönve” megváltozott a lakosság nem­zeti összetétele, a betelepülők csak rész­ben fedezték az infrastruktúra kiépítésé­nek költségeit, a teher nagyobbik része az őshonos lakosságra hárult. Meglehet mindezért a felelősség nem kizárólag az I. helyi közösség egykori titkárát terheli, de az kétségtelen, hogy neki is sok köze van hozzá. Az is kétségtelen, hogy az I. helyi közösségnek komoly érdemei is vannak, azonban az általuk elkövetett hibákról eddig édeskeveset lehetett hal­lani és olvasni a helyi sajtóban, egykori titkárukat Erős Ilona pedig már nem először magasztalja az egekig. Talán csak nem megrendelésre teszi? Ha nem, akkor csak arról van szó, hogy teljesen elveszítette valóságérzékét. Az elért eredményekért ugyanis Te­merin polgárai elsősorban önmaguknak tartoznának köszönettel, mert ami ki­épült, a rávalót ők teremtették elő, ezt nem lehet egy-két ember javára írni, ezért hálával senkinek sem tartoznak. Erős Ilona írása olvasásakor döbben­tem rá, hogy az I. helyi közösség, bár feladatul kapta, nem kérte ki a megvál­toztatandó utcanevek kapcsán a polgá­rok véleményét. Úgy látszik, azon mes­terkedtek, hogy egykori titkárukról, aki mellesleg él és jó egészségnek örvend, utcát nevezzenek el. Vagy talán csak arról lesne szó, hogy E. I., aki a rádió Vidám műsorának is munkatársa, és szereti a vicceket, ezúttal tévesen címezte meg írását? Ki tud róla? Kerestetik Dusan Kulundžija, tartózkodási helye Eszék, született 1945. február 15-én. Lakcíme Boris Kidric utca. Telefon: 054/124- 589. 1991 júniusáig Eszéken dolgozott a Donji Grad-i honvédelmi titkárság szakelőadójaként. Utoljára 1992. február 13-án jelentkezett telefonon, s azóta semmi hír róla. Felkérjük mindazokat, akik ismerik, akik lát­ták vagy tudják, hogy hol tartózko­dik, jelentsék a következő telefon­számokra: Vera Kulundiija, Zombor, tel.: 025/53-032, 53-010, 53-606, 751- 372. Milka Šešum, Palánka, tel.: 021/743-646 vagy Nikola Knručev, Újvidék, tel.: 021/301-317. Magyar Szó KÖZÖS ÍRÓASZTALUNK 11 Ne lőjetek már­ a szüleit, a... Mindezt a kegyetlenséget te csinálod, ember! Itt nincs ő, mások, mi, itt csak te állsz a tér középpontjá­ban, éppen te, az ember, aki egy és ugyanaz anyagból teremtődött, egy vér, egy hús, egy nyelv, ez vagy te, éppen te, akit az Isten magasztos né­ven embernek nevezett. Ember, hát állj már meg legalább a mélységes sza­kadék legvégső szélén, te, aki majd egykoron felocsúdva, de már túl ké­sőn nem tudsz számot adni kegyetlen bűneidért Isten és ember előtt! A bűneid miértjére nincs és nem is lesz sohasem magyarázat, a hazátla­nok, a földönfutók, az árvák, az özve­gyek, a szülők fájdalmának igazolásá­ra. Ember, hát állj már meg egy gon­dolatra tetteid felett, hát nem elégel­ted még meg a frissen gőzölgő vér szagát? Neked már a figyelmeztető, jó szándékú, könyörgő szó, a haldokló hörgése vagy a rémült gyermek siko­lya mit sem ér? Éppen te műveled azt a pokoli játékot, amit korábban elítél­tél, most nézz szembe magaddal, te vagy az? Vagy a sátánok sátánja bújt emberi bőröd alá? Látnod kell, hogy körülötted kiürül a világ, a te kisvilá­­god, ahol majdan éppen te is sorra kerülsz, csak azért, mert másban is be­lőled hal meg egy darab, mert egyek vagyunk, senkik „csak”, emberek, akik mozgatják körülöttük a földet jól vagy rosszul, félrevezetve, vagy egye­nes gerinccel előre haladva a szeretet útján, ahol a meleg fészek és a vilá­gosság vár rád, te ember? Hát mit nem lehet ezen érteni? Ember, állj már le, ne lőj tovább! Máris sokat vé­tettél, és a semminél tartasz, a nullák nullájánál is kisebb vagy, ember! Közben rohan az idő, nagyon sok idő, hetek, hónapok, évek végtelensé­ge, nyakunkon a fagyhalál, az éhhalál, de te csak lesz szakadatlanul, a pusz­tulás lett a kenyered, a pusztítás az él­vezeted. Rövid életű ez a haláltánc, és dicstelen öngyilkosság a neve. Ember, állj le, ne lőj tovább! ERŐS ILONA, TEMERIN, PETŐ­FI SÁNDOR U. 97. - Ember, ne lőj, állj meg már! Meddig bírod még, mit akarsz? Ne pusztítsd ki utolsó szálig önmagad, a szomszédod, a párod, a sógorod, az ángyod, a kenyéradód, az eskükomád, a keresztkomád, a gyer­mekkori játszótársad, a tanítód, a ba­rátod, az orvosod, a fiad játszótársait. Adják vissza a keresztjeinket! PAPP FERENC, ÚJVIDÉK: -Hol vagyunk? Időben és térben? Eu­rópában?! A huszonegyedik század küszöbén?! Ez lehetetlen! Minap néz­tem a tévében a tengerben levő hajó­roncsokat, amelyeket síremlékké nyilvánítottak, és emiatt nem emelik ki őket a tengerből. Háborítatlanul hagyják őket, hogy megmaradjon az elkövetkező generációknak egy törté­nelmi emlék, intelemként a háborúk borzalmaira, és a sírok tisztelete miatt ezek érinthetetlenek, törvénnyel van­nak védve. Újra kérdezem, hol vagyunk időben és térben? Az újvidéki Futaki úti temetőben a háború után a katonatemetőt el­törölték a föld színéről. A német ka­tonatemető helyén ma konyhakert díszeleg. Az osztrák-magyar kato­natemető helyén (ahol az emlékmű­vet rabokkal verették szét) kosárlab­­dapalánkot állítottak fel a háború után, a megmaradt síremlékek leta­rolása után, hogy a tanulók ott ko­sarazhassanak... A másik részében paradicsomkert virult, míg a legna­gyobb részében a temetőben össze­gyűjtött hulladék lett elhelyezve. Két évvel ezelőtt, halottak nap­ján, eltakarítottuk a kazlakban he­verő gazt, szemetet, lekaszáltuk a füvet, és felállítottunk 100 keresztet (névtelent) a katonatemető egy ré­szén. Százat, meg egyet. Az egyet a második világháború után lemészá­rolt ártatlan áldozatok emlékére. Megtartottuk a megemlékezést, és ki-ki békésen hazatért. És jöttek a kor és az idő képvise­lői (rabok és rendőrök, vállalati pri­békjeikkel), és letarolták a rendbe tett temetőt. Felszedték a kereszte­ket, nyomukban sebekként tátong­tak a keresztek helyei. Száz döfés, mennyi gyűlölet! Milyen kegyetlen sírgyalázás, az ezredforduló küszö­bén! Másnapra a keresztsebek he­lyén a nép virágot helyezett el. Száz virágcsokor, száz gyertya... És most újra közeleg a halottak napja. ADJÁTOK VISSZA KERESZT­JEINKET!! Ellég volt a gyűlöletből! Elég volt a „mások” meggyalázásából, elég volt a barbárságból! Adjátok vissza a keresztjeinket, adjátok vissza az elrabolt múltunkat. Mi ebben a térségben rengeteg igazságtalanságot viseltünk el a múltban. Ne élezzük tovább a gyű­löletet! Ismerje el ki-ki a saját vét­keit és nyújtsunk egymásnak béke­jobbot, hisz ezen a tájon továbbra is egymás mellett kell élnünk (bár so­kan azt szeretnék, ha innen elmen­nénk), és az egymás mellett élés mindkét félnek kellemesebb, ha az békében, békés körülmények kö­zött zajlik. Ezért apellálunk az em­berségre, a toleranciára meg az em­berbaráti kötelességre. ADJÁTOK VISSZA A KE­RESZTJEINKET, ÉS NE BÁNT­SÁTOK SÍRJAINKAT!! Megkövetem Maróti Miklós urat! SOLTIS GYULA, SZABADKA (KELEBIA), CSEH KÁROLY U. 3. -Tisztelt szerkesztőség! A Magyar Szó Közös íróasztalunk rovatában 1991. december 17-én És a hatalomnak nincs méltósága? címmel megjelent olvasói levelem kapcsán kérem, közöl­jék a rovatban a következőket: Az említett levélben „lefizetett akarnoknak”, „magyarul jószerivel írástudatlannak”, egy másik mondat­ban pedig „félig-meddig analfabétá­nak” neveztem Maróti Miklóst, az új­vidéki Forum LKNYV vezérigazgató­ját, annak idején a Magyar Szó ideig­lenesen kinevezett főszerkesztőjét. Maróti Miklós úr az idézett kifejezé­sek miatt magánvádat emelt ellenem az újvidéki községi bíróságon, mert — a vádirat szerint - valótlanságokat állí­tottam, amelyek árthatnak a sértett fél tekintélyének, és amelyek ránézve sú­lyos következményekkel járhatnak. Mindez kimeríti a rágalmazás fogalmát a Szerb Köztársaság BTK 92. szakasza alapján - hangsúlyozza a vádirat. Az ügyben 1992. október 15-én az újvidéki községi bíróságon Vörös Jó­zsef bíró úr hármas tanácsa előtt meg­kezdett tárgyaláson a bíró úr kezdemé­nyezésére Maróti úr kifejezte szándé­kát, hogy esetleg visszavonja az elle­nem emelt vádat, amennyiben nyilvá­nosan bocsánatot kérek tőle. Én ezt ezennel megteszem. Bocsánatot kérek Maróti Miklós úrtól, a Forum LKNYV vezérigazgatójától, akit, mint annak idején a Magyar Szó főszerkesztői posztjára kinevezett személyt, lefizetett akarnoknak, továbbá magyarul jószeri­vel írástudatlannak, hovatovább félig­­meddig analfabétának neveztem. Eze­ket a védőügyvédem, Buckó György által is a kelleténél erősebbnek tartott kifejezéseket végső elkeseredésemben használtam, abbéli aggodalmamban, hogy a Magyar Szó számomra meg­szűnne létezni, amennyiben Maróti Miklóst neveznék ki főszerkesztővé. A Maróti úr által sérelmezett kife­jezések a tárgyaláson és az azt követő négyszemközti beszélgetésünkben alaptalannak bizonyultak, mert Maró­ti úr meggyőzött arról, hogy őt soha senki semmivel meg nem vette sem­milyen posztra. Állhatatossága miatt, annak idején, még a pártból is kizár­ták, amit viszont az életben elért, azt a tehetségének, a kitartásának és a két kezének köszönheti. A házát is maga építette, és 40 szakmája van. A Ma­gyar Szó főszerkesztői posztját is úgy­mond csak azért vállalta el három hó­napra, mert a másik hat jelöltet a Tar­tományi Képviselőház káderbizottság­i elfogadhatatlannak tartotta, így tu­­d­­onképpen ő azért fogadta el a bi­zottság kérelmét, hogy megmentse a lapot. Emlékeztetett arra is, hogy az ő neve alatt továbbra is Kubát János szerkesztette volna az újságot, amíg nem találtak volna más megoldást. Méltányolnom kell, hogy Maróti úrnak azt az állítását is, hogy a Ma­gyar Szó azért indított ellene úgy­mond valóságos lejáratási hadjáratot, hogy az újság minél kelendőbb le­gyen, és amihez - szintén az ő megál­­lítása szerint — olvasói levelemmel magam is hozzájárultam. Méltányo­lom tovább Maróti úrnak azt a magya­rázatát is, miszerint azt az általa követ­kezetesen krokinak nevezett vezércik­ket, amelyet kinevezése esetére a Ma­gyar Szóba szánt, és amelynek a fény­másolata a Naplóban megjelent, saját bevallása szerint öt perc alatt írta, la­tin betűs, szerb tasztatúrájú írógépen, ’ József a­­végezte rajta, a kroki a papírkosárba került. Maróti úr elbeszélése szerint máig tisztázatlan körülmények között jutott el a megmunkált kézirat a papírkosár­ból a Napló szerkesztőségébe, és bár a hetilapban közölt, erről készült fény­másolat engem döntően befolyásolt abban, hogy Maróti úr íráskészségét „jószerivel írástudatlannak” ítéljem meg, mégsem hozom fel mentsége­mül ezt a körülményt, mert be kell látnom, hogy az általam használt kife­jezés a kelleténél erősebb. Különösen, na figyelembe vesszük, amit Maróti úr közölt velem, hogy az elemi iskola mind a nyolc osztályát kitűnővel vé­gezte, magyarul, és jutalomkönyveket is kapott. Az intelligencia­ hányadosa igen magas, s miután diplomáit a sza­badkai Közgazdasági Karon, ott akar­ták tartani az egyetemen. Különben tudósítója volt a Jó Pajtásnak és az Új­vidéki Rádiónak is, és máig érvényes javan.­t a levelemmel sike­rült jóvátennem Maróti úr miattam elszenvedett esetleges sérelmeit, to­vábbá, hogy ezek után visszavonja a vádat ellenem, és végleg eltekint fel­­pofozásomtól, valamint attól is, hogy párbajra hívjon ki, ha kell, akár ágyú­val is, mert - amint azt ügyvédem fele hallatára mondta - nemesi származá­sa erre prediszponálja. Mindezt az eredeti olvasói levelem miatti felin­­dultságában helyezte kilátásba. LIU C/v.lUUj O L4&UZ.ÍUIU1 ujU KA és miután kérésére Gyarmati Józs szükséges kéziratgondozást elvég

Next