Magyar Szó, 1992. október (49. évfolyam, 270-300. szám)
1992-10-25 / 294. szám
1992. október 25., vasárnap Merre tartasz, Vajdaság? Márton István, Újvidék. — EZERKILENCSZÁZKILENCVENBEN Szerbia („legdemokratikusabb alkotmányával”) a területi autonómia egyik formáját (?) „ajándékozta”(!P) Vajdaságnak. Szóval ilyen kegyesek, jólelkűek voltak szűkebb pátriánkhoz, az újabb kori Szerbia és szerb kultúra szellemi bölcsőjéhez, a történelmi tartományhoz... Vajdaság autonómiájának leépítése azonban régebbi keletű. Alapjában az 1987-ben Szerbiában bekövetkezett hatalomváltással indult, amikor a NEMZET nevében fellépő politikai garnitúra, az egység és egyenlőség egysíkú (többségi) értelmezésével, „népakaratra” leszűkített demokráciát hirdetett. Jellege, mint minden populisztikus demokráciának, alapvetően közösségi szabadságot (vagy „szabadságot”) csak az egyetértő (egyszellemű) közösség számára ad, viszont könyörtelen ellensége a sokféleségnek, mindennemű különbségnek, sajátosságnak, így nem véletlen, hogy az 1988-as vajdasági történések („antibürokratikus forradalom”) után a tartományi önkormányzati intézmények státusában, szerkezetében, funkcióiban és káderállományában olyan - orászaikkal kieszközölt - folyamatok indultak be, amelyek Vajdaság politikai, gazdasági, demográfiai és szellemi identitásának torzítását, megsemmisülését jelentették. A sors iróniája, hogy „a győztesek” a szerb nemzetállami berendezkedés megteremtésében vállalt szerepük révén a teljes igazság birtokosává és a kizárólagos igazság szolgáltatóivá lettek Vajdaságban. Hatalmukért (?) nagy árat fizetett az egész tartomány: megszégyenítették, megalázták, gazdaságát kifosztották... A közösségi egyenjogúsítás, a tartománnyal szembehelyezkedő egységesítés és az ellene irányuló központosítás azonban a nemzeti- etnikai kisebbségeket sújtotta (sújtja) a legjobban. Lévén, hogy azok minden tagja számára az egyéni és kollektív szabadságjogok is szükségszerűen kevesebbet jelentenek, mint a többségiek számára. De térjünk vissza az aktuális szerbiai alkotmányhoz. Benne Vajdaság autonómiájának kérdése nem társadalmi létének másságából fakadó követelményként, elsősorban az itt élő emberek, nemzetek és nemzeti-etnikai kisebbségek „belső” ügyeként (mint őket, sorsukat érintő, merőben meghatározó problémakör) jelentkezik. Az autonómiát Vajdaság a szerb államtól kapja, ami azt jelenti, hogy nincs másságára szabott (tényleges) autonómiája. Ezért politikai helyzete továbbra is nyitott kérdés, amelynek elbírálása, alkotmányjogi rendezése külső hatalmi megfontolásoktól és erőktől függ. Ez az állapot tarthatatlan. Leszűkítve a szóban forgó „másságra” szabott autonómia lényegét: Vajdaság történelmi és autentikus (identitását, civilizációs és szellemi értékeit kifejező) társadalmi létében adottak a feltételek arra, hogy ez a térség jogilag, politikailag és gazdaságilag egészet képezve régióként létezzen. Olyan élet- és sorsközösségről van szó, amelynek vonatkozó státusát nem valami hatalmi megfontolás és területi hovatartozás, hanem nagyfokú tolerancia és identitástudat hagyománya, hatékony multikulturális és multidvaizációs kommunikáció jelöli ki. Ezen értékek határozzák meg a környezeten és az emberi, szellemi magatartáson keresztül azt a társadalmi miliőt, ami Vajdaság specifikus, de Európához nagyon közel álló arculatát adja. Ennek a régiónak, ha nem is töretlenül, ám folyamatosságában mindmáig sikerült megőriznie sokszínűségében gyökerező civilizációs és szellemi értékrendszerét. Ez egy kitüntető jegye a vajdasági identitástudat hordozóinak, az igazi sorsközösségi értékek haszonelvi szempontoktól való független megbecsülésének. Ezért Vajdaságot meg kell szabadítani azoktól a politikai, rendszerbeli, gazdasági és életviteli béklyóktól, amelyeknek célja, hogy igába törjék, lefojtsák, rombolják identitását. Ez csak akkor lehetséges, ha Szerbia (Jugoszlávia!?) a nemzeti állam eszméjének és hagyományainak kereteit meghaladó érdemi politikai átrendeződéssel és állami újraszerveződéssel a polgári demokrácia eszméjéhez és intézményeihez zárkózik fel, háttérbe szorítva az államnemzet koncepciójának területi és hatalmi vonatkozásait. Vajdaság autentikus autonómiája és Szerbia polgári elveken alapuló államberendezése nem zárják ki egymást. Ellenkezőleg: egymást feltételezik és kiegészítik a többségi elvnek és az emberi, valamint a kisebbségi kollektív jogoknak a közösségre vonatkozó méltányosság elvével való ötvözésében. Természetesen nem úgy, ahogy azt Vajdaság „elszerbesítésének” (Szerb Vajdaság) szószólói gondolják és hirdetik. Mert ahol a méltányos közös (egyenrangú) szabályozás hiányában mindig az erősebbnek van igaza, ott a hatalmi pozíció bármi áron és módon való erősítése államinemzeti (államnemzeti) érdek. Ilyen körülmények között pedig elkerülhetetlen a kisebbségi kollektivitások vagy részközösségek másod-, harmad-, illetve sokadrangúként való kezelésének gyakorlata. A teljesség igényével élve azt is el kell mondani, hogy Vajdaság autentikus autonómiája nem zárja ki a kisebbségi önkormányzatok létezését sem. Mi több, esély- és alapfeltételt jelent azok kibontakozásához. Vajdaság Szerbia területén van, annak része, s ez objektíve a jövőben sem lesz (lehet) másképp. Úgy érzem, fölösleges lenne, hogy mi, vajdaságiak, egymásnak magyarázzuk ennek „miértjét”. Vajdaság politikai és alkományjogi státusáról azonban elsősorban a tartomány lakosságának kell dönteni. Amíg ez nem lesz így, Vajdaság sem lehet azoké, akik magukénak vallják. De addig a megmaradt jugoszláv térségben (Szerbia és Crna Gora államszövetségében) sem lehet szó demokratikus, tartós és átfogó politikai és államjogi rendeződésről. Vagy mégis meg fogjuk engedni (mi, vajdaságiak!), hogy minden maradjon úgy, ahogy van? Más szóval: ahogy akarják azok, akik Vajdaság identitásának és integritásának a szétzúzásán munkálkodnak itt, szőkébb és „szélesebb” pátriánkban, vagy közeli „szomszédságunkban”, netalán Európában... Tényleg, merre tartasz, Vajdaság? Kinek jár köszönet? KISS ZOLTÁN, TEMERIN, ZMAJ JOVA U. 78. - tól elszórakoztam Erős Ilona pénteken, október 9-én, a Közös íróasztalunk rovatban megjelent cikkének olvasásakor. A szocrealsta stílusban írt, Papp F. Imrét az egekig magasztaló, idétlen irományára a következő észrevételeim vannak. Az, hogy temetőinkben rendezettek az utak, az az egyik helyi állatorvosnak és Temerin polgárainak köszönhető. Az előbbinek azért, mert 10-15 évvel ezelőtt az ő érvelését fogadta el Temerin lakossága a polgárok gyűlésein. Erős Ilona akkor vagy nem járt az összejövetelekre, vagy szándékosan ferdít, gondolván, úgysem emlékszik már senki a 10-15 évvel ezelőtt tartott gyűlések vitáira. A cikk írója elfelejtett szólni arról, hogy kedvence „áldásos munkájának köszönve” megváltozott a lakosság nemzeti összetétele, a betelepülők csak részben fedezték az infrastruktúra kiépítésének költségeit, a teher nagyobbik része az őshonos lakosságra hárult. Meglehet mindezért a felelősség nem kizárólag az I. helyi közösség egykori titkárát terheli, de az kétségtelen, hogy neki is sok köze van hozzá. Az is kétségtelen, hogy az I. helyi közösségnek komoly érdemei is vannak, azonban az általuk elkövetett hibákról eddig édeskeveset lehetett hallani és olvasni a helyi sajtóban, egykori titkárukat Erős Ilona pedig már nem először magasztalja az egekig. Talán csak nem megrendelésre teszi? Ha nem, akkor csak arról van szó, hogy teljesen elveszítette valóságérzékét. Az elért eredményekért ugyanis Temerin polgárai elsősorban önmaguknak tartoznának köszönettel, mert ami kiépült, a rávalót ők teremtették elő, ezt nem lehet egy-két ember javára írni, ezért hálával senkinek sem tartoznak. Erős Ilona írása olvasásakor döbbentem rá, hogy az I. helyi közösség, bár feladatul kapta, nem kérte ki a megváltoztatandó utcanevek kapcsán a polgárok véleményét. Úgy látszik, azon mesterkedtek, hogy egykori titkárukról, aki mellesleg él és jó egészségnek örvend, utcát nevezzenek el. Vagy talán csak arról lesne szó, hogy E. I., aki a rádió Vidám műsorának is munkatársa, és szereti a vicceket, ezúttal tévesen címezte meg írását? Ki tud róla? Kerestetik Dusan Kulundžija, tartózkodási helye Eszék, született 1945. február 15-én. Lakcíme Boris Kidric utca. Telefon: 054/124- 589. 1991 júniusáig Eszéken dolgozott a Donji Grad-i honvédelmi titkárság szakelőadójaként. Utoljára 1992. február 13-án jelentkezett telefonon, s azóta semmi hír róla. Felkérjük mindazokat, akik ismerik, akik látták vagy tudják, hogy hol tartózkodik, jelentsék a következő telefonszámokra: Vera Kulundiija, Zombor, tel.: 025/53-032, 53-010, 53-606, 751- 372. Milka Šešum, Palánka, tel.: 021/743-646 vagy Nikola Knručev, Újvidék, tel.: 021/301-317. Magyar Szó KÖZÖS ÍRÓASZTALUNK 11 Ne lőjetek már a szüleit, a... Mindezt a kegyetlenséget te csinálod, ember! Itt nincs ő, mások, mi, itt csak te állsz a tér középpontjában, éppen te, az ember, aki egy és ugyanaz anyagból teremtődött, egy vér, egy hús, egy nyelv, ez vagy te, éppen te, akit az Isten magasztos néven embernek nevezett. Ember, hát állj már meg legalább a mélységes szakadék legvégső szélén, te, aki majd egykoron felocsúdva, de már túl későn nem tudsz számot adni kegyetlen bűneidért Isten és ember előtt! A bűneid miértjére nincs és nem is lesz sohasem magyarázat, a hazátlanok, a földönfutók, az árvák, az özvegyek, a szülők fájdalmának igazolására. Ember, hát állj már meg egy gondolatra tetteid felett, hát nem elégelted még meg a frissen gőzölgő vér szagát? Neked már a figyelmeztető, jó szándékú, könyörgő szó, a haldokló hörgése vagy a rémült gyermek sikolya mit sem ér? Éppen te műveled azt a pokoli játékot, amit korábban elítéltél, most nézz szembe magaddal, te vagy az? Vagy a sátánok sátánja bújt emberi bőröd alá? Látnod kell, hogy körülötted kiürül a világ, a te kisvilágod, ahol majdan éppen te is sorra kerülsz, csak azért, mert másban is belőled hal meg egy darab, mert egyek vagyunk, senkik „csak”, emberek, akik mozgatják körülöttük a földet jól vagy rosszul, félrevezetve, vagy egyenes gerinccel előre haladva a szeretet útján, ahol a meleg fészek és a világosság vár rád, te ember? Hát mit nem lehet ezen érteni? Ember, állj már le, ne lőj tovább! Máris sokat vétettél, és a semminél tartasz, a nullák nullájánál is kisebb vagy, ember! Közben rohan az idő, nagyon sok idő, hetek, hónapok, évek végtelensége, nyakunkon a fagyhalál, az éhhalál, de te csak lesz szakadatlanul, a pusztulás lett a kenyered, a pusztítás az élvezeted. Rövid életű ez a haláltánc, és dicstelen öngyilkosság a neve. Ember, állj le, ne lőj tovább! ERŐS ILONA, TEMERIN, PETŐFI SÁNDOR U. 97. - Ember, ne lőj, állj meg már! Meddig bírod még, mit akarsz? Ne pusztítsd ki utolsó szálig önmagad, a szomszédod, a párod, a sógorod, az ángyod, a kenyéradód, az eskükomád, a keresztkomád, a gyermekkori játszótársad, a tanítód, a barátod, az orvosod, a fiad játszótársait. Adják vissza a keresztjeinket! PAPP FERENC, ÚJVIDÉK: -Hol vagyunk? Időben és térben? Európában?! A huszonegyedik század küszöbén?! Ez lehetetlen! Minap néztem a tévében a tengerben levő hajóroncsokat, amelyeket síremlékké nyilvánítottak, és emiatt nem emelik ki őket a tengerből. Háborítatlanul hagyják őket, hogy megmaradjon az elkövetkező generációknak egy történelmi emlék, intelemként a háborúk borzalmaira, és a sírok tisztelete miatt ezek érinthetetlenek, törvénnyel vannak védve. Újra kérdezem, hol vagyunk időben és térben? Az újvidéki Futaki úti temetőben a háború után a katonatemetőt eltörölték a föld színéről. A német katonatemető helyén ma konyhakert díszeleg. Az osztrák-magyar katonatemető helyén (ahol az emlékművet rabokkal verették szét) kosárlabdapalánkot állítottak fel a háború után, a megmaradt síremlékek letarolása után, hogy a tanulók ott kosarazhassanak... A másik részében paradicsomkert virult, míg a legnagyobb részében a temetőben összegyűjtött hulladék lett elhelyezve. Két évvel ezelőtt, halottak napján, eltakarítottuk a kazlakban heverő gazt, szemetet, lekaszáltuk a füvet, és felállítottunk 100 keresztet (névtelent) a katonatemető egy részén. Százat, meg egyet. Az egyet a második világháború után lemészárolt ártatlan áldozatok emlékére. Megtartottuk a megemlékezést, és ki-ki békésen hazatért. És jöttek a kor és az idő képviselői (rabok és rendőrök, vállalati pribékjeikkel), és letarolták a rendbe tett temetőt. Felszedték a kereszteket, nyomukban sebekként tátongtak a keresztek helyei. Száz döfés, mennyi gyűlölet! Milyen kegyetlen sírgyalázás, az ezredforduló küszöbén! Másnapra a keresztsebek helyén a nép virágot helyezett el. Száz virágcsokor, száz gyertya... És most újra közeleg a halottak napja. ADJÁTOK VISSZA KERESZTJEINKET!! Ellég volt a gyűlöletből! Elég volt a „mások” meggyalázásából, elég volt a barbárságból! Adjátok vissza a keresztjeinket, adjátok vissza az elrabolt múltunkat. Mi ebben a térségben rengeteg igazságtalanságot viseltünk el a múltban. Ne élezzük tovább a gyűlöletet! Ismerje el ki-ki a saját vétkeit és nyújtsunk egymásnak békejobbot, hisz ezen a tájon továbbra is egymás mellett kell élnünk (bár sokan azt szeretnék, ha innen elmennénk), és az egymás mellett élés mindkét félnek kellemesebb, ha az békében, békés körülmények között zajlik. Ezért apellálunk az emberségre, a toleranciára meg az emberbaráti kötelességre. ADJÁTOK VISSZA A KERESZTJEINKET, ÉS NE BÁNTSÁTOK SÍRJAINKAT!! Megkövetem Maróti Miklós urat! SOLTIS GYULA, SZABADKA (KELEBIA), CSEH KÁROLY U. 3. -Tisztelt szerkesztőség! A Magyar Szó Közös íróasztalunk rovatában 1991. december 17-én És a hatalomnak nincs méltósága? címmel megjelent olvasói levelem kapcsán kérem, közöljék a rovatban a következőket: Az említett levélben „lefizetett akarnoknak”, „magyarul jószerivel írástudatlannak”, egy másik mondatban pedig „félig-meddig analfabétának” neveztem Maróti Miklóst, az újvidéki Forum LKNYV vezérigazgatóját, annak idején a Magyar Szó ideiglenesen kinevezett főszerkesztőjét. Maróti Miklós úr az idézett kifejezések miatt magánvádat emelt ellenem az újvidéki községi bíróságon, mert — a vádirat szerint - valótlanságokat állítottam, amelyek árthatnak a sértett fél tekintélyének, és amelyek ránézve súlyos következményekkel járhatnak. Mindez kimeríti a rágalmazás fogalmát a Szerb Köztársaság BTK 92. szakasza alapján - hangsúlyozza a vádirat. Az ügyben 1992. október 15-én az újvidéki községi bíróságon Vörös József bíró úr hármas tanácsa előtt megkezdett tárgyaláson a bíró úr kezdeményezésére Maróti úr kifejezte szándékát, hogy esetleg visszavonja az ellenem emelt vádat, amennyiben nyilvánosan bocsánatot kérek tőle. Én ezt ezennel megteszem. Bocsánatot kérek Maróti Miklós úrtól, a Forum LKNYV vezérigazgatójától, akit, mint annak idején a Magyar Szó főszerkesztői posztjára kinevezett személyt, lefizetett akarnoknak, továbbá magyarul jószerivel írástudatlannak, hovatovább féligmeddig analfabétának neveztem. Ezeket a védőügyvédem, Buckó György által is a kelleténél erősebbnek tartott kifejezéseket végső elkeseredésemben használtam, abbéli aggodalmamban, hogy a Magyar Szó számomra megszűnne létezni, amennyiben Maróti Miklóst neveznék ki főszerkesztővé. A Maróti úr által sérelmezett kifejezések a tárgyaláson és az azt követő négyszemközti beszélgetésünkben alaptalannak bizonyultak, mert Maróti úr meggyőzött arról, hogy őt soha senki semmivel meg nem vette semmilyen posztra. Állhatatossága miatt, annak idején, még a pártból is kizárták, amit viszont az életben elért, azt a tehetségének, a kitartásának és a két kezének köszönheti. A házát is maga építette, és 40 szakmája van. A Magyar Szó főszerkesztői posztját is úgymond csak azért vállalta el három hónapra, mert a másik hat jelöltet a Tartományi Képviselőház káderbizottsági elfogadhatatlannak tartotta, így tudonképpen ő azért fogadta el a bizottság kérelmét, hogy megmentse a lapot. Emlékeztetett arra is, hogy az ő neve alatt továbbra is Kubát János szerkesztette volna az újságot, amíg nem találtak volna más megoldást. Méltányolnom kell, hogy Maróti úrnak azt az állítását is, hogy a Magyar Szó azért indított ellene úgymond valóságos lejáratási hadjáratot, hogy az újság minél kelendőbb legyen, és amihez - szintén az ő megállítása szerint — olvasói levelemmel magam is hozzájárultam. Méltányolom tovább Maróti úrnak azt a magyarázatát is, miszerint azt az általa következetesen krokinak nevezett vezércikket, amelyet kinevezése esetére a Magyar Szóba szánt, és amelynek a fénymásolata a Naplóban megjelent, saját bevallása szerint öt perc alatt írta, latin betűs, szerb tasztatúrájú írógépen, ’ József avégezte rajta, a kroki a papírkosárba került. Maróti úr elbeszélése szerint máig tisztázatlan körülmények között jutott el a megmunkált kézirat a papírkosárból a Napló szerkesztőségébe, és bár a hetilapban közölt, erről készült fénymásolat engem döntően befolyásolt abban, hogy Maróti úr íráskészségét „jószerivel írástudatlannak” ítéljem meg, mégsem hozom fel mentségemül ezt a körülményt, mert be kell látnom, hogy az általam használt kifejezés a kelleténél erősebb. Különösen, na figyelembe vesszük, amit Maróti úr közölt velem, hogy az elemi iskola mind a nyolc osztályát kitűnővel végezte, magyarul, és jutalomkönyveket is kapott. Az intelligencia hányadosa igen magas, s miután diplomáit a szabadkai Közgazdasági Karon, ott akarták tartani az egyetemen. Különben tudósítója volt a Jó Pajtásnak és az Újvidéki Rádiónak is, és máig érvényes javan.t a levelemmel sikerült jóvátennem Maróti úr miattam elszenvedett esetleges sérelmeit, továbbá, hogy ezek után visszavonja a vádat ellenem, és végleg eltekint felpofozásomtól, valamint attól is, hogy párbajra hívjon ki, ha kell, akár ágyúval is, mert - amint azt ügyvédem fele hallatára mondta - nemesi származása erre prediszponálja. Mindezt az eredeti olvasói levelem miatti felindultságában helyezte kilátásba. LIU C/v.lUUj O L4&UZ.ÍUIU1 ujU KA és miután kérésére Gyarmati Józs szükséges kéziratgondozást elvég