Magyar Szó, 1992. november (49. évfolyam, 301-329. szám)
1992-11-18 / 318. szám
____________________________ ---------------------------------------------------------------------------------- ..... . 1992. november 18., szerda ____________________Magyar Szó___________________________________________________MŰVELŐDÉS 13 Örömet szerezni a közönségnek November 25-én ünnepli fennállásának 40. évfordulóját a zrenjanini Madách Amatőrszínház Fennállásának 40. évfordulóját ünnepli a zrenjanini Madách Amatőrszínház. A jubileum alkalmából kabaréműsorral lép a közönség elé a társulat. A darabot Barácsus Zoltán rendezte, s föllépnek a Madách mostani tagjai, valamint azok is, akik már régebben búcsút intettek a világot jelentő deszkáknak. Az ünnepi előadást a jövő szerdán, november 25-én a Toša Jovanović Népszínházban tartják meg 19 órakor. - Úgy döntöttünk - mondja Szelle Károly, a Madách Amatőrszínház titkára -, hogy szakítunk a hagyományokkal. Elmarad a díszülés, elmaradnak a hangzatos beszédek. Ehelyett arra törekedünk, hogy a mai kilátástalan időkben vidám, gondtalan perceket szerezzünk a hálás közönségünknek. A műsorban nemcsak a mostani aktív tagok lépnek föl, hanem azok közül is jó néhányan, akik hosszú szünet után vállalták, hogy ismét örömet szerezzenek önmaguknak és a közönségnek. Az ünnepi műsor 18 órakor kezdődik. A Népszínház előcsarnokában bemutatják a társulat négy évtizedes munkájáról forgatott tévéfilmet, majd az ünnepi előadás kezdete előtt Tóth Irén, a Madách oszlopos tagja röviden szól az amatőrszínház eddigi működéséről, sikereiről. A zrenjanini Madách Amatőrszínház 1952. október 15-én alakult meg. Első ízben Bródy Sándor A tanítónő című darabjával lépett a közönség elé. Tevékenysége nagy lendülettel kezdődött, már az első színházi idényben több bemutatót tartott, s az akkori művelődési dolgozók javaslatára elnyerte a hivatásos társulat státusát. Mindez azonban csak másfél évig tartott, mert a Bega- parti városban új szelek (a maiakhoz hasonlók) kezdtek fújdogálni, s végül is lefokozták a társulatot. A színészek többsége távozott a városból, akik viszont maradtak, amatőrként folytatták a munkát. A Madách azonban amatőr egyesületként is megállta a helyét, a szakemberek értékelése szerint több produkciója vetekedett a hivatásos színházak játékával. A 40 év alatt a társulat számos elismerésben részesült: 1963-ban például a hvari országos szemlén elnyerte a legjobb amatőrtársulat címet, 1974-ben a Kultúra Szikrái díjjal tüntették ki. Műsorpolitikájára az jellemző, hogy igyekezik színpadra állítani a magyar, a jugoszláv és a világirodalom legjelentősebb íróinak műveit. Rendszerint hivatásos rendezőket, díszlet- és jelmeztervezőket foglalkoztat, úgyhogy elmondhatjuk: a Madách négy évtized alatt úgyszólván sohasem keltett csalódást. Voltak persze gyengébb, vitatható színvonalú előadásaik is, de egészében véve a társulat megállta a helyét. A Madách az elmúlt negyven évben több mint 120 bemutatót, illetve több mint 1200 előadást tartott, s ez idő alatt mintegy 300, főleg amatőrszínész alakításának tapsolhatott a közönség. S most fordulóponthoz érkezett: amatőr státusa is kérdésessé vált, mert a becskereki honatyák - legalábbis a jelekből ítélve - tudomást sem vesznek az egyesület kilátástalan helyzetéről. A Madáchnak ugyanis nincs alapítója - habár annak idején a mostani képviselő-testület előde, a Népbizottság bábáskodott körülötte , enélkül viszont, pontosabban anyagi támogatás nélkül, képtelen folytatni a munkát. Helyzetéről híven tanúskodik a következő adat is: az utóbbi két hónapban 4800 dinárt kapott a községtől. Ebből kell fedeznie a kiadásokat, beleértve a jubileumi előadás költségeit is. A helyzet meglehetősen furcsa: a Madách még a múlt év decemberében kérelemmel fordult a képviselőtestülethez, hogy vállalja az alapítói jogokat és kötelezettségeket. Választ azonban a mai napig sem kapott. A községi vezetők minapi sajtóértekezletén a Magyar Szó becskereki tudósítójának kérdésére, hogy mi lesz a Madách sorsa, elhangzott, hogy az illetékes titkárság hamarosan elkészíti az írásbeli választ. A magunk részéről tegyük hozzá: csaknem egyéves késéssel. H. A. egykori és mai állása A játszma (Feljegyzések) - Miért nem szólt a te Krlezád, még akkor ott sakkozott Titóval, és miért nem szólt? - lépdelünk a Zmaj Jovina kockakövein a Duna utca felé, el Zmaj szobra előtt, ám ügyet sem vetünk rá: ha valaki, ő aztán idegen a mi korunktól, sohasem tudná, még orvos létére sem, megérteni lelkiállapotunkat, különben azon ritka szerb orvosok közé tartozik emlékezetében is a mai városban, akivel szót lehetne érteni magyarul. Ám most különben is Krleiáról van szó, aki időnként, ha úgy fordult a kedve, két marékkal szórta Titóra a vörös csillagos szóvirágokat. A nagy művész példáját viszont gyakorta követendőnek tartják a kisebbek meg főleg a kezdők. De inkább most törődjön ezzel a - novemberi elsárgulás ellenére is - - kitartó enyheségével az időnek, hiszen Krleiából már úgysem lesz szalonna. És mit is szólhatott volna Titónak Kilera, ott, a sakktábla mellett, olyan sakkparti közben, amikor inkább kénytelen- kelletlen azt fontolgathatta, nehogy véletlenül hibát kövessen el a bábok irányításával: még ma is sajnálom, hogy nem figyeltem meg a játszma állását ott, a képen vajon melyikük állhatott nyerésre? Bizonyára kényelmetlen érzés lehetne, sőt kimondottan kínos jelenet: nikotintól sárga ujjakkal egy győztes és önérzetes hadvezér fehér vagy fekete királya körül matatni... Erről másnap már országszerte adomákat meséltek volna. És egyáltalán miről is szólhatott volna Krleia Titónak az árnyas brioni parkban egy vezércsel vagy lovasgambit lehetőségét fontolgatva tudat alatt, hogy csak úgy egyszerűen kibökte volna: Bajok vannak a kréta körül. Mert hiszen nem voltak bajok. Az elmélet, és főként a gyakorlat alapjában jobban funkcionált, mint Oroszországban, amely hosszú időn át a felülmúlhatatlan példakép volt, és a lakosság hiányérzetét egyre inkább sikerült lelkesedésre változtatni. Ám a fejleményeket tekintve valahol mégiscsak sántított ez a világ: ez az, amiről Krleiának tudnia kellett volna, sőt, tudott is róla, és nem szólt semmit, csak naplójegyzeteiben sorolta föl élete vége felé, hogy mi következik, kajánul hozzáfűzve azonban megállapításaihoz: „De akkor én már nem leszek itt!” Valahogy úgy van ez, hogy a régiek közül mára már senki sem elérhető, a házat őrző Lares-szobrok helyén meg csupa rossz szellem. A Lares egyike-másika fiatalabb értelmiségiek esetében természetszerűen eleven ember volt, részint példakép, részint tekintély. Krleia a mindent elsöprő szellemességével és rendkívüli kapacitású irályosságával kétségkívül egyike volt ezeknek: a környékben messze földön a legnagyobb. Az értelmiség nagyobbik fele nyilvánvalóan rá figyel, ha valamit is szól: európai író volt, aki egy összjugoszláv eszmeiségre törekedett, de az agramisága mögé rejtve mégis dédelgette magában a horvátságát, s néha ezen olyannyira föllelkesült, hogy a költő Zrínyi Miklóst is egyértelműen és kizárólag horvátnak tekintette, ami Zrínyi nem lehetett, még ha akart volna sem. Zrínyi Miklóst magyar királynak nevelték, Zrínyi Péter volt a horvát, a Szigeti veszedelem horvát fordítója, amely fordításban a horvát irodalomtörténet nagyobb irodalmi értékeket vél fölismerni, mint a szöveg magyar eredetijében. Kérem! A dologban csupán annyi a túlzás, hogy a rossz eredetinek nem lehet zseniális fordítása. A többi felőlem akár stimmelhet is. Kis, hétköznapi elvakultságokból halmozódnak végül is a százados félreértések. Ebben az ügyben Illyés Gyulának a nem is annyira szem előtt levő verse, a Zrínyi, a költő című szolgálhat némi felvilágosítással. Ez ugyanis - aki a verset írta - nem az az Illyés, akit megszoktunk, hanem amaz az Illyés, akit meg kellett volna szoknunk. 1977 januárjában elég nagy hó esett, s mivel M. E. már huzamosabb ideje emlegette, hogy Illyéshez föltétlenül el kell mennem, és ő majd meg is beszéli, hogy mikor ejtsük ennek sorát, Illyés Gyula naplójában kell utánanéznem, hogy az esztendő melyik napja is volt ez pontosan, amikor a kora esti havas szürkületben beültünk M. E. Trabantjába, és egy kanyargós úton mentünk fölfelé; az úttestet hó lepte, a Trabant hátsó üléséről nem sokat láttam belőle, de csak a Józsefhegyi út lehetett, I. Gy. naplójának tanúsága szerint január 26-án, hogy milyen napon, nem tudom, hétköznap volt. Idejekorán figyelmeztetésben részesültem, hogy a dohányzást illetően majd moderáljam magam, és - szem előtt tartva szilajságukat - gyerekek se legyenek velünk, már a kapuban fennköltség és áhítat a szívünkben, miként, mondjuk, a templomajtóban illik. És azután odabenn elbeszélgettünk, ahogyan hétköznapi emberekhez illik. A végén mármár rágyújtottam, Illyés meg a gyerekeket kezdte követelni. Most értük szalajtsak? Költőtársam gondjaira bíztam őket, az Illyéssel keresztben álló, önérzetes fiatalabbak táborából. (Ma sem tudom, miről lehetett szó esetünkben, a költői ellentéteket csak a saját bőrömön tudom érzékelni.) M. E. egy alkalmatlan pillanatban valami erdélyi üggyel hozakodott elő, mire Illyés csak a fal felé intett a fejével, és azt mondta: - Menj, kérdezd meg őt! (Sejtelmem sem volt arról, hogy azon a falon, majd a kerten túl Kádár János rezidenciája van.) - Tehát Illyés is tisztában volt bizonyos szóvátételek hiábavalóságával ? Mi a mi bácskai dolgainkat firtattuk, nevek nélkül. Egyetlenegy név nem hangzott el. De kaptam néhány futó, a vers struktúrájára vonatkozó instrukciót. Azután szóba jött a magyar történetírás módszere, amely mintha a magyar történelem marxista bagatellizálását igyekezne a tökélyig fejleszteni. Hogy például a jugoszláv történetírás nagyra dagasztott, friss cipóival szemben nekünk csupán egy darabka száraz kenyérvégünk van, a mindenkor minden fronton hibázó és megvert nép története. Ennek tudatában egyetlen magyar sem igen húzhatja ki odaát a derekát. Csak hadd verjék a fejét, legalább tudja majd, hogy hova tartozik! És egyszer csak azt mondta: - Most írtam Krleiának. Az évszámot tekintve borongás, bánatos dolog szivárgott itt akkor már a levegőben, mert az mindenki tudta, hogy Krleia egyszeriben több tekintetben is árnyékba került, olyan híre járta, hogy nem is tartózkodik az országban. Valamiféle ellentétek robbantak ki közötte meg bizonyos felelős személyek között. Alighanem ő volt az utolsó író errefelé, akivel ez megeshetett, mert komolyan vették, kénytelenek voltak komolyan venni, bizonyos mozgalmi hagyományok okán. Azóta írót ebben az országban már nem vesznek komolyan. Halála óta bármilyen funkció is többet ér, mint a Majakovszkij által áhítozott száz megírt kötet. Mert írni, ugye, akárki tudhat, így vagy úgy. Csak kár, hogy mostanság fölmerül a gyanú, miszerint a korszellem értelmében nem annak van a legnagyobb kultúrája, akinek a legtöbb az ágyúja! Valahogy nem megy többé a kultúrák ágyúval való terjesztése. Az ilyen kultúra olyan semmilyen. BRASNYÓ István I „Missziószerű feladat” Interjú Domonkos Lászlóval, a Magyarok a Délvidéken című kötet szerzőjével Körülbelül fél évvel ezelőtt beszélgettünk a megjelenés előtt álló könyvről Domonkos László szegedi újságíró kollégámmal. Miközben az adat- és anyaggyűjtésről, a szerkezeti és tartalmi felosztásról mesélt, kerestük a vázolt címötletek legfrappánsabbikát. A budapesti Zrínyi kiadó jóvoltából azóta a könyv az üzletekbe került, nemes egyszerűséggel a Magyarok a Délvidéken címet viseli. Szegeden hétfőn este volt a könyv bemutatója a közéleti kávéházban, Sényei Róbert házigazda a következő szavakkal hirdette meg a rendezvényt: „Domonkos László könyve helyenként több száz évre visszatekintve vizsgálja az 1918 őszén Magyarországról kiszakított délvidéki magyarok sorsát napjainkig. A szerző ír az elszakított magyarság szenvedéseiről, egyesületeiről, az íróiról, sajtójáról, a gyengeségeikről, küzdelmeikről, a megmaradásukról és az árulókról. A könyv a nem egészen három éve alakult Vajdasági Magyarok Demokratikus Közössége „történetével” zárul. A szerzővel a szegedi könyvbemutató utáni napokban beszélgettünk, először is arról, mi késztette a délvidéki magyarság sorsának boncolgatására. - A vállalkozás ötlete a múlt ősszel vetődött fel, kezdetben a megtorlás napjairól akartam írni, mert akkor még nem tudtam Matuska Márton és Cseres Tibor vállalkozásairól. A más feladat, a monografikus, átfogó jellegű könyv megírásának ötlete egy éve végérvényes. Tavaly októberben fogtam hozzá, és ez év októberében fejeztem be a munkát. A késztetés onnan ered, hogy anyaországi vagyok ugyan, de apai ágról délvidéki, és ez kezdettől fogva meghatározta az élményeimet. Természetesen különféle fejlődési szakaszokon kellett átmennem. Először a titói kirakatpolitika révén Nyugatnak tűnt számunkra Jugoszlávia. Amikor felélénkülhettek a rokoni kapcsolatok, megnyugtató bőséget láttunk ott, megtévesztő volt a felszínes csillogás. Számunkra óriási csemegét jelentett például az Új Symposion. Nálunk a hetvenes években is csak szamizdatként jelenhettek meg olyan cikkek, amelyeket az Új Symposionban rendszeresen olvashattunk. Az oroszok által megszállt Magyarországról nézve óriási szenzációnak számítottak ezek a dolgok. Folyamatosan láttam - egy különleges szűrőn keresztül - az ottani magyarság helyzetét. Ugyanakkor a jugoszláv világútlevéllel szemben óriási kontraszt volt Ceausescu Romániája. A jugoszláviai látszatkeltésnek a legutóbi időkig sokan áldozatul estek. A magyarországi rendszerváltás éveiben kerültem kapcsolatba olyan délvidéki emberekkel, akik átalakították, finomították, árnyalták a képet. Eközben folyamatos átértékelésekre kényszerültem. A velük való folyamatos kapcsolatteremtés és a fokozatos árnyalódás során jutottam el addig, hogy ezernyi szállal odakötődő emberként belevágjak ebbe a könyvbe. Ez a könyv egyszerre próbál diakron és szinkron, múlt és jelen idejű lenni. A személyes han-t pi bevezetőben cisztázni próbálm a délvidék fogalmat. Felöleli Bácska, Bánát, Dél-Baranya, a Drávaszög és a Muravidék magyarságát, a hajdani Jugoszláviához csatolt egész olyan területet, ahol magyarok élnek. A Délvidék kifejezés a magyar közgondolkodásnak megfelelő és pontosabb a most már három különböző országban élő magyarság megjelölésére. Előttünk a múlt című fejezet célja a Délvidék történelmének, ezeknek a térségeknek a bemutatása. A kiszemelt Délvidék az elcsatolástól a trianonig. A Délvidék első elvesztése az 1920-ig terjedő időszakot öleli fel, az Élet a két háború között politikai, gazdasági, vallási, társadalmi szemszögből taglalja az akkori történéseket. A Megtizedelten a visszacsatolás, a hideg napok időszakát foglalja össze Matuska- és Cseres- utalásokkal. A második Jugoszláviához való csatolást a Tito ölelésében című fejezet követi, a Utói korszak magyarságot érintő első feldolgozása ez több alfejezetben. Elérkezve a mába, külön fejezet foglalkozik a VMDK-val. A Versenyben az idővel a háború kitörésével és annak hatásaival foglalkozik. A titói korszak vázolásakor szó esik a koncepciós perekről is, megjelenik a délvidéki magyarság népkarakteri képe személyes tapasztalatok alapján. Szólásokról, nyelvhasználatról, étkezési szokásokról, a nagyfokú asszimiláció hatásáról, a vegyes házasságokról szólnak ezek az alfejezetek. A végső kitétel, amellyel a könyv zárul, ugyanolyan szubjektív, akár a bevezető. Hogy műfaját tekintve szociográfia, publicisztika, monográfia? Mindegyik egyszerre. Interjúk vannak beépítve klasszikus publicisztikai elemekkel, monografikus igénnyel megírt esszéisztikus szociográfia. Tartalmaz gazdasági vonatkozású adatokat és művelődéstörténeti számvetést egyaránt. Az utóbbi kapcsán az átértékelés kísérletére vállalkozom. A délvidéki értelmiség állásfoglalásaiban sok volt a mellébeszélés. Nevek is szerepelnek a könyvben, tudom, hogy ebből még vita lesz. Az információkat azonban a leghitelesebb adatközlőktől kaptam, olyan személyiségektől, akik hiteles reprezentánsai a vajdasági magyarság szellemi életének. Nem tagadom, hogy hatásuk érződik a könyvben. Köszönettel és hálával tartozom nekik. Úgy érzem, borzasztó szükség van egy ilyen könyvre Magyarországon a riasztó tájékozatlanság miatt. A Délvidék bemutatása missziószerű feladat. Vita kerekedett abból, hogy ezt anyaországinak vagy délvidékinek kellett-e megírnia. Szerintem anyaországinak is. Mindkét irányba szólhat a könyv, és csak örülni lehet annak, ha hasznot hajt azzal, hogy egy ottlevő embert a délvidéki sors megvilágítására ösztönöz - mondta a Magyar Szónak adott interjújában Domonkos László. MISKOLCI Magdolna A Magyarok a Délvidéken című könyv szerzője, Domonkos László (középen) dr. Fejér Dénes, a Zrínyi kiadó igazgatója és Sényei Róbert társaságában a szegedi könyvbemutatón