Magyar Szó, 1992. november (49. évfolyam, 301-329. szám)

1992-11-18 / 318. szám

____________________________ ---------------------------------------------------------------------------------- ..... . 1992. november 18., szerda ____________________Magyar Szó___________________________________________________MŰVELŐDÉS 1­3 Örömet szerezni a közönségnek November 25-én ünnepli fennállásának 40. évfordulóját a zrenjanini Madách Amatőrszínház Fennállásának 40. évfordulóját ünnepli a zrenjanini Madách Ama­tőrszínház. A jubileum alkalmából ka­baréműsorral lép a közönség elé a társulat. A darabot Barácsus Zoltán rendezte, s föllépnek a Madách mos­tani tagjai, valamint azok is, akik már régebben búcsút intettek a világot je­lentő deszkáknak. Az ünnepi előadást a jövő szerdán, november 25-én a Toša Jovanović Népszínházban tart­ják meg 19 órakor. - Úgy döntöttünk - mondja Szelle Károly, a Madách Amatőrszínház tit­kára -, hogy szakítunk a hagyomá­nyokkal. Elmarad a díszülés, elma­radnak a hangzatos beszédek. Ehe­lyett arra törekedünk, hogy a mai ki­látástalan időkben vidám, gondtalan perceket szerezzünk a hálás közönsé­günknek. A műsorban nemcsak a mostani aktív tagok lépnek föl, ha­nem azok közül is jó néhányan, akik hosszú szünet után vállalták, hogy is­mét örömet szerezzenek önmaguk­nak és a közönségnek. Az ünnepi műsor 18 órakor kez­dődik. A Népszínház előcsarnokában bemutatják a társulat négy évtizedes munkájáról forgatott tévéfilmet, majd az ünnepi előadás kezdete előtt Tóth Irén, a Madách oszlopos tagja rövi­den szól az amatőrszínház eddigi mű­ködéséről, sikereiről. A zrenjanini Madách Amatőrszín­ház 1952. október 15-én alakult meg. Első ízben Bródy Sándor A tanítónő című darabjával lépett a közönség elé. Tevékenysége nagy lendülettel kezdődött, már az első színházi idényben több bemutatót tartott, s az akkori művelődési dolgozók javasla­tára elnyerte a hivatásos társulat stá­tusát. Mindez azonban csak másfél évig tartott, mert a Bega- parti város­ban új szelek (a maiakhoz hasonlók) kezdtek fújdogálni, s végül is lefokoz­ták a társulatot. A színészek többsége távozott a városból, akik viszont ma­radtak, amatőrként folytatták a mun­kát. A Madách azonban amatőr egye­sületként is megállta a helyét, a sza­kemberek értékelése szerint több produkciója vetekedett a hivatásos színházak játékával. A 40 év alatt a társulat számos elismerésben része­sült: 1963-ban például a hvari orszá­gos szemlén elnyerte a legjobb ama­tőrtársulat címet, 1974-ben a Kultúra Szikrái díjjal tüntették ki. Műsorpoli­tikájára az jellemző, hogy igyekezik színpadra állítani a magyar, a jugo­szláv és a világirodalom legjelentő­sebb íróinak műveit. Rendszerint hi­vatásos rendezőket, díszlet- és jelmez­­tervezőket foglalkoztat, úgyhogy el­mondhatjuk: a Madách négy évtized alatt úgyszólván sohasem keltett csa­lódást. Voltak persze gyengébb, vitat­ható színvonalú előadásaik is, de egé­szében véve a társulat megállta a he­lyét. A Madách az elmúlt negyven év­ben több mint 120 bemutatót, illetve több mint 1200 előadást tartott, s ez idő alatt mintegy 300, főleg amatőr­színész alakításának tapsolhatott a kö­zönség. S most fordulóponthoz érkezett: amatőr státusa is kérdésessé vált, mert a becskereki honatyák - legaláb­bis a jelekből ítélve - tudomást sem vesznek az egyesület kilátástalan helyzetéről. A Madáchnak ugyanis nincs alapítója - habár annak idején a mostani képviselő-testület előde, a Népbizottság bábáskodott körülötte­­ , enélkül viszont, pontosabban anyagi támogatás nélkül, képtelen folytatni a munkát. Helyzetéről híven tanúsko­dik a következő adat is: az utóbbi két hónapban 48­00 dinárt kapott a köz­ségtől. Ebből kell fedeznie a kiadáso­kat, beleértve a jubileumi előadás költségeit is. A helyzet meglehetősen furcsa: a Madách még a múlt év decemberé­ben kérelemmel fordult a képviselő­­testülethez, hogy vállalja az alapítói jogokat és kötelezettségeket. Választ azonban a mai napig sem kapott. A községi vezetők minapi sajtóértekez­letén a Magyar Szó becskereki tudósí­tójának kérdésére, hogy mi lesz a Madách sorsa, elhangzott, hogy az il­letékes titkárság hamarosan elkészíti az írásbeli választ. A magunk részéről tegyük hozzá: csaknem egyéves ké­séssel. H. A. egykori és mai állása A játszma (Feljegyzések) - Miért nem szólt a te Krlezád, még akkor­ ott sakkozott Titóval, és miért nem szólt? - lépdelünk a Zmaj Jovina kockakövein a Duna utca felé, el Zmaj szobra előtt, ám ügyet sem vetünk rá: ha valaki, ő az­tán idegen a mi korunktól, sohasem tudná, még orvos létére sem, megérteni lelkiállapotunkat, különben azon ritka szerb orvosok közé tartozik emlékezetében is a mai városban, akivel szót lehetne érteni magyarul. Ám most különben is Krleiáról van szó, aki időnként, ha úgy fordult a kedve, két marékkal szórta Titóra a vörös csillagos szóvirágokat. A nagy művész példáját viszont gyakorta követendőnek tartják a kisebbek meg főleg a kezdők. De inkább most törődjön ezzel a - no­vemberi elsárgulás ellenére is - - kitartó enyheségével az időnek, hiszen Krleiából már úgysem lesz szalon­na. És mit is szólhatott volna Titónak Kilera, ott, a sakktábla mellett, olyan sakkparti közben, amikor in­kább kénytelen- kelletlen azt fontolgathatta, nehogy véletlenül hibát kövessen el a bábok irányításával: még ma is sajnálom, hogy nem figyeltem meg a játsz­ma állását ott, a képen­­ vajon melyikük állhatott nyerésre? Bizonyára kényelmetlen érzés lehetne, sőt kimondottan kínos jelenet: nikotintól sárga ujjakkal egy győztes és önérzetes hadvezér fehér vagy fekete ki­rálya körül matatni... Erről másnap már országszerte adomákat meséltek volna. És egyáltalán miről is szólhatott volna Krleia Ti­tónak az árnyas brioni parkban egy vezércsel vagy lo­­vasgambit lehetőségét fontolgatva tudat alatt, hogy csak úgy egyszerűen kibökte volna:­­ Bajok vannak a kréta körül. Mert hiszen nem voltak bajok. Az elmélet, és fő­ként a gyakorlat alapjában jobban funkcionált, mint Oroszországban, amely hosszú időn át a felülmúlha­tatlan példakép volt, és a lakosság hiányérzetét egyre inkább sikerült lelkesedésre változtatni. Ám a fejlemé­nyeket tekintve valahol mégiscsak sántított ez a világ: ez az, amiről Krleiának tudnia kellett volna, sőt, tu­dott is róla, és nem szólt semmit, csak naplójegyzetei­ben sorolta föl élete vége felé, hogy mi következik, ka­jánul hozzáfűzve azonban megállapításaihoz: „De akkor én már nem leszek itt!” Valahogy úgy van ez, hogy a régiek közül mára már senki sem elérhető, a házat őrző Lares-szobrok helyén meg csupa rossz szellem. A Lares egyike-másika fiatalabb értelmiségiek ese­tében természetszerűen eleven ember volt, részint pél­dakép, részint tekintély. Krleia a mindent elsöprő szellemességével és rendkívüli kapacitású irályosságá­val kétségkívül egyike volt ezeknek: a környékben messze földön a legnagyobb. Az értelmiség nagyobbik fele nyilvánvalóan rá figyel, ha valamit is szól: euró­pai író volt, aki egy összjugoszláv eszmeiségre töreke­dett, de az agramisága mögé rejtve mégis dédelgette magában a horvátságát, s néha ezen olyannyira föl­lelkesült, hogy a költő Zrínyi Miklóst is egyértelműen és kizárólag horvátnak tekintette, ami Zrínyi nem le­hetett, még ha akart volna sem. Zrínyi Miklóst ma­gyar királynak nevelték, Zrínyi Péter volt a horvát, a Szigeti veszedelem horvát fordítója, amely fordítás­ban a horvát irodalomtörténet nagyobb irodalmi érté­keket vél fölismerni, mint a szöveg magyar eredetijé­ben. Kérem! A dologban csupán annyi a túlzás, hogy a rossz eredetinek nem lehet zseniális fordítása. A többi felőlem akár stimmelhet is. Kis, hétköznapi elva­­kultságokból halmozódnak végül is a százados félre­értések. Ebben az ügyben Illyés Gyulának a nem is annyira szem előtt levő verse, a Zrínyi, a költő című szolgálhat némi felvilágosítással. Ez ugyanis - aki a verset írta - nem az az Illyés, akit megszoktunk, ha­nem amaz az Illyés, akit meg kellett volna szoknunk. 1977 januárjában elég nagy hó esett, s mivel M. E. már huzamosabb ideje emlegette, hogy Illyéshez föltétlenül el kell mennem, és ő majd meg is beszéli, hogy mikor ejtsük ennek sorát, Illyés Gyula naplójá­ban kell utánanéznem, hogy az esztendő melyik napja is volt ez pontosan, amikor a kora esti havas szürkü­letben beültünk M. E. Trabantjába, és egy kanyargós úton mentünk fölfelé; az úttestet hó lepte, a Trabant hátsó üléséről nem sokat láttam belőle, de csak a Jó­­zsefhegyi út lehetett, I. Gy. naplójának tanúsága sze­rint január 26-án, hogy milyen napon, nem tudom, hétköznap volt. Idejekorán figyelmeztetésben részesül­tem, hogy a dohányzást illetően majd moderáljam magam, és - szem előtt tartva szilajságukat - gyere­kek se legyenek velünk, már a kapuban fennköltség és áhítat a szívünkben, miként, mondjuk, a templo­majtóban illik. És azután odabenn elbeszélgettünk, ahogyan hétköznapi emberekhez illik. A végén már­­már rágyújtottam, Illyés meg a gyerekeket kezdte kö­vetelni. Most értük szalajtsak? Költőtársam gondjai­ra bíztam őket, az Illyéssel keresztben álló, önérzetes fiatalabbak táborából. (Ma sem tudom, miről lehetett szó esetünkben, a költői ellentéteket csak a saját bőrö­mön tudom érzékelni.) M. E. egy alkalmatlan pillanatban valami erdélyi üggyel hozakodott elő, mire Illyés csak a fal felé intett a fejével, és azt mondta: - Menj, kérdezd meg őt! (Sejtelmem sem volt ar­ról, hogy azon a falon, majd a kerten túl Kádár Já­nos rezidenciája van.) - Tehát Illyés is tisztában volt bizonyos szóvátételek hiábavalóságával ? Mi a mi bácskai dolgainkat firtattuk, nevek nél­kül. Egyetlenegy név nem hangzott el. De kaptam né­hány futó, a vers struktúrájára vonatkozó instrukci­ót. Azután szóba jött a magyar történetírás módszere, amely mintha a magyar történelem marxista bagatel­­lizálását igyekezne a tökélyig fejleszteni. Hogy példá­ul a jugoszláv történetírás nagyra dagasztott, friss ci­póival szemben nekünk csupán egy darabka száraz kenyérvégünk van, a mindenkor minden fronton hi­bázó és megvert nép története. Ennek tudatában egyetlen magyar sem igen húzhatja ki odaát a dere­kát.­­ Csak hadd verjék a fejét, legalább tudja majd, hogy hova tartozik! És egyszer csak azt mondta: - Most írtam Krleiának. Az évszámot tekintve borongás, bánatos dolog szi­várgott itt akkor már a levegőben, mert az mindenki tudta, hogy Krleia egyszeriben több tekintetben is ár­nyékba került, olyan híre járta, hogy nem is tartózko­dik az országban. Valamiféle ellentétek robbantak ki közötte meg bizonyos felelős személyek között. Aligha­nem ő volt az utolsó író errefelé, akivel ez megeshe­tett, mert komolyan vették, kénytelenek voltak komo­lyan venni, bizonyos mozgalmi hagyományok okán. Azóta írót ebben az országban már nem vesznek ko­molyan. Halála óta bármilyen funkció is többet ér, mint a Majakovszkij által áhítozott száz megírt kötet. Mert írni, ugye, akárki tudhat, így vagy úgy. Csak kár, hogy mostanság fölmerül a gyanú, miszerint a korszellem értelmében nem annak van a legnagyobb kultúrája, akinek a legtöbb az ágyúja! Valahogy nem megy többé a kultúrák ágyúval való terjesztése. Az ilyen kultúra olyan semmilyen. BRASNYÓ István I „Missziószerű feladat” Interjú Domonkos Lászlóval, a Magyarok a Délvidéken című kötet szerzőjével Körülbelül fél évvel ezelőtt be­szélgettünk a megjelenés előtt álló könyvről Domonkos László szege­di újságíró kollégámmal. Miköz­ben az adat- és anyaggyűjtésről, a szerkezeti és tartalmi felosztásról mesélt, kerestük a vázolt címötle­­tek legfrappánsabbikát. A buda­pesti Zrínyi kiadó jóvoltából azóta a könyv az üzletekbe került, nemes egyszerűséggel a Magyarok a Dél­vidéken címet viseli. Szegeden hét­főn este volt a könyv bemutatója a közéleti kávéházban, Sényei Ró­bert házigazda a következő szavak­kal hirdette meg a rendezvényt: „Domonkos László könyve helyen­ként több száz évre visszatekintve vizsgálja az 1918 őszén Magyaror­szágról kiszakított délvidéki ma­gyarok sorsát napjainkig. A szerző ír az elszakított magyarság szenve­déseiről, egyesületeiről, az íróiról, sajtójáról, a gyengeségeikről, küz­delmeikről, a megmaradásukról és az árulókról. A könyv a nem egé­szen három éve alakult Vajdasági Magyarok Demokratikus Közössé­ge „történetével” zárul. A szerzővel a szegedi könyvbe­mutató utáni napokban beszél­gettünk, először is arról, mi kész­tette a délvidéki magyarság sor­sának boncolgatására. - A vállalkozás ötlete a múlt ősszel vetődött fel, kezdetben a megtorlás napjairól akartam írni, mert akkor még nem tudtam Matuska Márton és Cseres Tibor vállalkozásairól. A más feladat, a monografikus, átfogó jellegű könyv megírásának ötlete egy éve végérvényes. Tavaly október­ben fogtam hozzá, és ez év októ­berében fejeztem be a munkát. A késztetés onnan ered, hogy anya­országi vagyok ugyan, de apai ágról délvidéki, és ez kezdettől fogva meghatározta az élményei­met. Természetesen különféle fejlődési szakaszokon kellett át­mennem. Először a titói kirakat­politika révén Nyugatnak tűnt számunkra Jugoszlávia. Amikor felélénkülhettek a rokoni kapcso­latok, megnyugtató bőséget lát­tunk ott, megtévesztő volt a fel­színes csillogás. Számunkra óriási csemegét je­lentett például az Új Symposion. Nálunk a hetvenes években is csak szamizdatként jelenhettek meg olyan cikkek, amelyeket az Új Symposionban rendszeresen olvashattunk. Az oroszok által megszállt Magyarországról nézve óriási szenzációnak számítottak ezek a dolgok. Folyamatosan lát­tam - egy különleges szűrőn ke­resztül - az ottani magyarság helyzetét. Ugyanakkor a jugo­szláv világútlevéllel szemben óriá­si kontraszt volt Ceausescu Ro­mániája. A jugoszláviai látszatkeltésnek a legutóbi időkig sokan áldozatul estek. A magyarországi rendszer­­váltás éveiben kerültem kapcso­latba olyan délvidéki emberek­kel, akik átalakították, finomítot­ták, árnyalták a képet. Eközben folyamatos átértékelésekre kény­szerültem. A velük való folyama­tos kapcsolatteremtés és a fokoza­tos árnyalódás során jutottam el addig, hogy ezernyi szállal oda­­kötődő emberként belevágjak eb­be a könyvbe. Ez a könyv egyszerre próbál diakron és szinkron, múlt és je­len idejű lenni. A személyes han-t pi bevezetőben cisztázni próbá­­lm a délvidék fogalmat. Felöleli Bácska, Bánát, Dél-Baranya, a Drávaszög és a Muravidék ma­gyarságát, a hajdani Jugoszláviá­hoz csatolt egész olyan területet, ahol magyarok élnek. A Délvidék kifejezés a magyar közgondolko­dásnak megfelelő és pontosabb a most már három különböző or­szágban élő magyarság megjelö­lésére. Előttünk a múlt című feje­zet célja a Délvidék történelmé­nek, ezeknek a térségeknek a be­mutatása. A kiszemelt Délvidék az elcsato­lástól a trianonig. A Délvidék első elvesztése az 1920-ig terjedő idő­szakot öleli fel, az Élet a két há­ború között politikai, gazdasági, vallási, társadalmi szemszögből taglalja az akkori történéseket. A Megtizedelten a visszacsatolás, a hideg napok időszakát foglalja össze Matuska- és Cseres- utalá­sokkal. A második Jugoszláviához való csatolást a Tito ölelésében cí­mű fejezet követi, a Utói korszak magyarságot érintő első feldolgo­zása ez több alfejezetben. Elér­kezve a mába, külön fejezet fog­lalkozik a VMDK-val. A Verseny­ben az idővel a háború kitörésé­vel és annak hatásaival foglalko­zik. A titói korszak vázolásakor szó esik a koncepciós perekről is, megjelenik a délvidéki magyar­ság népkarakteri képe személyes tapasztalatok alapján. Szólások­ról, nyelvhasználatról, étkezési szokásokról, a nagyfokú asszimi­láció hatásáról, a vegyes házassá­gokról szólnak ezek az alfejeze­­tek. A végső kitétel, amellyel a könyv zárul, ugyanolyan szubjek­tív, akár a bevezető. Hogy műfaját tekintve szociog­ráfia, publicisztika, monográfia? Mindegyik egyszerre. Interjúk vannak beépítve klasszikus publi­cisztikai elemekkel, monografikus igénnyel megírt esszéisztikus szoci­ográfia. Tartalmaz gazdasági vo­natkozású adatokat és művelődés­­történeti számvetést egyaránt. Az utóbbi kapcsán az átértékelés kísér­letére vállalkozom. A délvidéki ér­telmiség állásfoglalásaiban sok volt a mellébeszélés. Nevek is szerepel­nek a könyvben, tudom, hogy eb­ből még vita lesz. Az információkat azonban a leghitelesebb adatköz­lőktől kaptam, olyan személyisé­gektől, akik hiteles reprezentánsai a vajdasági magyarság szellemi éle­tének. Nem tagadom, hogy hatá­suk érződik a könyvben. Köszönet­tel és hálával tartozom nekik. Úgy érzem, borzasztó szük­ség van egy ilyen könyvre Ma­gyarországon a riasztó tájéko­zatlanság miatt. A Délvidék be­mutatása missziószerű feladat. Vita kerekedett abból, hogy ezt anyaországinak vagy délvidéki­nek kellett-e megírnia. Szerin­tem anyaországinak is. Mindkét irányba szólhat a könyv, és csak örülni lehet annak, ha hasznot hajt azzal, hogy egy ottlevő em­bert a délvidéki sors megvilágí­tására ösztönöz - mondta a Ma­gyar Szónak adott interjújában Domonkos László. MISKOLCI Magdolna A Magyarok a Délvidéken című könyv szerzője, Domonkos László (középen) dr. Fejér Dénes, a Zrínyi kiadó igazgatója és Sényei Róbert társaságában a szegedi könyvbemutatón

Next