Magyar Szó, 1992. november (49. évfolyam, 301-329. szám)
1992-11-21 / 321. szám
A MAGYAR SZÓ SZOMBATI MAGAZINJA XXXI. évf., 48. szám Szerkeszti NÁRAY ÉVA 1992. XI. 21 Küldött farkasok éjszakája A térségeinken támadt vihar minden romboló erejét ránkszakasztva tér vissza. Az egykor közös hazából csak a földúlt, sírokkal teli látkép töredékei maradnak. E szerencsétlenséget emberek váltották ki, hogy más emberek elpusztuljanak benne. Most akadnak, akik az elkerülhetetlen végzetről beszélnek. Persze, amennyiben a csillagokban meg volt írva, hogy a bűntényt mint erényt viseljük, az erőszakot pedig a mennyei igazság kategóriájának fogadjuk el. Am így világunk a visszás értékek világa lesz, kifordított világ, amelyben minden valós erény próbára tétetik. Az új választásokra váró Szerbia egét csakugyan súlyos és sötét fellegek borítják. Milosevic nem hajlandó elfogadni azt a tényt, miszerint a világ elfordult tőle és semmibe veszi: nem óhajt tárgyalni vele. Az ellenzék tétovázó, kidolgozott tervek és program nélküli. Miloševićot nem a téves, hanem a sikertelen politikája miatt vádolják. Nem vitte véghez azt, amit ígért, rosszul vezette a háborút, nem volt kellő diplomáciai érzéke ahhoz, hogy a már megszerzettet meg is őrizze. Arról a Milosevicról van szó, aki tömegeket tudott föltüzelni és talpraállítani, helyi vezetőségeket megbuktatni, és rajongói körében erre építeni kultuszát, habár a hódolók között számos leendő ellenzéki is akadt - nos, ez a Milosevic még mint új Karadorbe él az emlékezetben, Szerbia meg nem valósult jövendőjeként. Győzedelmeket ígért, és sokan készek voltak a régi dicsőségért a csatákra, de akár a halálra is. A régi Jugoszlávia nagy szomorújátékának utolsó felvonása, miként sokan megjósolták, ott játszódik le, ahol annak idején a kezdetét is vette, tehát Szerbiában. A vészjósló próféciák szerint az általános tragédia epilógusa iszonytató lesz, megtestesül benne e háború minden kegyellensége, teljes irracionalizmusa és értelmetlensége. Az utóbbi néhány esztendő során minden úgy történt, miként az előrelátható is volt; most már csupán abban reménykedhetünk, hogy a jóslatokban is lehet hiba, és a jövendő talán mégsem szóról szóra azonos tartalmukkal. Optimizmusunkat csupán arra a törékeny föltételezésre alapozhatjuk, hogy a dolgok olykor képesek váratlan fordulatot is venni, és megmenekedhetünk a vulkán torkából. A leghátrányosabb dolog, amely egy ország lakosságát érhet, az az állam kriminalizálása. Az erkölcsöt és a jogrendet - tehát az alapokat, amelyeken minden közösség nyugszik - kikezdte az a háború, amelyet különben az egész világ elítélt. Habár e háború a Jugoszláviától már elszakadt területeken folyt, a pusztulás és az összeomlás áthatotta az élet minden formáját. A lakosság minden tekintetben elveszítette azt a biztonságérzetét, amelyet a hatalomnak kell garantálnia egy ország állampolgárai számára. Az állam intézményei korrumpálódtak, egyesek a törvényesített rablás útján gazdagodnak. Az állami és a magánbankok üzéreket alkalmaznak, akik a megbízásukból valutával feketéznek. A törvényes hatalom az erkölcsi és a jogi normák mellőzésén alapuló rendszer éltetője lett, immár a maffia és az utca hozza a döntéseket. A társadalmi élet mind egyértelműbben és szemmel láthatóbban a bohózat és a groteszk formáját ölti. Olykor már-már úgy tűnik, hogy ez az egész csupán egy nagy bulvárszínház. A hevenyészve kialakított kulisszák mögött félvilági alakok csoportjai nyüzsögnek: fegyverkereskedők, pénzmosók, közönséges útonállók. Ugyanakkor ők képezik azt az erőt, amely az egész szánalmas körhintát forgatja - a teljes gazdaságot és mindazt, ami még a társadalmi tevékenységekből megmaradt. E nyílt erőszakpolitika legutóbbi vállalkozása a Szövetségi Belügyminisztérium megszállása volt Szerbia Belügyminisztériuma részéről. A szerbiai hatalom ezzel demonstrálta, hogy ki az úr a háznál. A helyzet ismerői ezt az akciót a német Werwölfe szervezet tevékenységéhez hasonlítják, amelynek az volt a rendeltetése, hogy megsemmisítse a háborús bűnök dokumentumait és levéltárait. A belgrádi „küldött farkasok éjszakájáénak is nyilvánvalóan az volt a célja, hogy eltüntesse az álkatonai alakulatokra, a vérengzésekre utaló adatokat, továbbá azokat a terhelő iratokat, amelyek bizonyítékként szolgálhattak volna egy leendő, háborús bűnöket kivizsgáló bíróság előtt. A dokumentációt és a levéltárat talán meg is semmisítették. Ám épp ezekben a napokban olyan hírek érkeznek, miszerint az őszi esők, eláztatva a talajt, újabb tömegsírokról mossák le a sebtiben fölhantolt földet. Nincs az a Félelem Minisztériuma, vagy az a Hazugság Minisztériuma, illetve az a Valóság Minisztériuma, miként a jövőbe látó Orwell nevezné, amely képes lenne elleplezni az iszonyatos földi titkokat. Vajon nem tett-e esküt a föld a mennynek, hogy minden titokra fény derül? Legyen ez az áldozatok mennyei vigasza. E háború legiszonytatóbb napja azok számára, akik kiváltották, folytatták és belőle éltek, az a nap lesz, amikor szembe kell nézniük az igazsággal. Csődjük és Végítéletük napja a reménykedés napja lesz a megalázott és becsapott ország számára. MAGUKRA MARADT ELMEBETEGEK SZARAJEVÓ UTCÁIN. Egy napilap ezzel a címmel közöl döbbenetes történetet az ellátatlanul maradt lelki betegekről, akiknek Szarajevó háborús poklának iszonyata közepette több emberségre futja azoknál, akik el szeretnék magukról hitetni, hogy épelméjűek. Egyedül szereznek maguknak gyógyszert, egyedül látják el magukat élelemmel, megható az egymáshoz való ragaszkodásuk. Kaszárnyává átalakított kórházukból kitoloncolták őket, és „csoportokba verődve, négyesével-ötösével, tetvesen, kiéhezve és rongyosan” csatangolnak az Apokalipszis városának utcáin. Ha valahonnan lőni kezdenek, és a normális járókelők fedezék után néznek, ők nyugodt léptekkel haladnak tovább, mintha mi sem történne körülöttük. Istentől és embertársaiktól elvetve, térben és időben elveszetten, a pusztulástól övezve, minden könyörületességet nélkülözve, megmenekülésüket az egymás iránti szolidaritásban keresik. Isten e bolondjai, gyermeki ártatlanságukban és az eszüket vesztettek tisztaságával, az orvlövészek természetes célpontjaiként e háború egyik szörnyűséges arcát mutatják. Az ártatlanságuk, miként e háborúban áldozatul esett kisfiúk és kislányok ezreinek ártatlansága sem lesz képes megváltani gyilkosaik bűneit. TÁBORNOKOK AVAGY A FEGYVERTÁRSAK. Új vendég érkezett a meszszi Oroszországból. Tekintélyt parancsoló tábornoki egyenruhában járja a harctereket, értékeli a helyzetet és katonai támogatást ígér. Még egy a „Fekete Internacionálé” képviselői közül, a régi kommunista és újhazafi. Nyájas és várakozástól fölcsigázott vendéglátói sajnálatára azonban csupán egy közönséges nyugdíjasról van szó, az egyenruha pedig a naftáimból került elő. Miként hallani, az illető Filatov nyugalmazott tábornok, egy bizonyos hadtörténeti folyóirat szerkesztője, aki hazájában kiváltképpen arról ismert, hogy folyóirata hasábjain részleteket közölt Adolf Hitler Mein Kampf- jából, továbbá hatékony propagandát folytatott a demokratikus sajtó ellen, ezenkívül az iraki háború idején támogatásáról biztosította Szaddám Husszeint. Ez aztán a finom vendég, uraim! FILIP David Levelek Európába Köd Köd előttem és köd megettem megtört vagyok és törhetetlen csengő barack mosolygó alma vér és könny vegyül minden dalba mosolygó alma szóló szőlő mit őrizhetne meg a költő hisz nem készült el egészen szerelme csak egy sétát tett a történelembe megtört vagyok és törhetetlen köd előttem és köd megettem Tájkép halottakkal Millió fakatona recseg-ropog a máglyán fölöttük jéghideg szivárvány gyorsan jár egyik lába itt a másik ott a füstből madáreső zuhog ránk mind halott DOMOKOS ESZTER Elektronikus sár A versek sorsa, hogy folyton aktualizálják őket, mindenki belemagyarázza önmagát. A vizuális költészetnek is hasonló az olvasata, gondolom magamban, miközben november 6-án Szombathy Bálint Elektrografikáit nézem az újvidéki Ifjúsági Tribün kisgalériájában, nem tudom, a húsz kiállítási nap során hányan szakítanak időt a csendes tűnődésre, most a kérdés fontosabb, mert a művészet csak a csendjével tud hatni, harcolni nem, ilyenfajta küzdelmekben is csak önmaga mércéje lehet, nem lobogója-hódolója-illusztrációja a határszabásoknak, nyersanyagnak mégis megfelelnek a híradások elektrografikus törmelékei, melyek vég nélkül futnak. A távközlés gépei és a hullámzavarok véletlenjei állították elő Szombathy Bálint nyersanyagait, az összezavart telefotók megfelelő képkivágással mást jelentenek, ahogyan a szívzörej az EKG- n, és a tüskék a kívülállónak arcprofilt formáznak, vizuális ritmust, a szakembernek pedig a ritmiát. Zavarból áll össze a tünet és a kórKÉP. Szombathy Bálint képeiről nekem a sár jutott az eszembe. A képlékeny anyag paradoxona, hogy a szilárdság negatív lenyomatát, a bűnjeleket rögzíti; a sár a metamorfózis esztétikája, azt tagadja, amiből vétetett, a fekete és a fehér véglete a fotókon, elárulja azt, aki/ami elment. A sár is, akár a telefotó, a past perfect igeideje, a kerekek hernyótalpasok ragozó paradigmája és szöveghű lenyomata, éppen elhagyják saját nyomaikat, kivonszolják magukat a keretből, és baljósan haladnak valami sötét felé, amihez nem elég a xerox fekete festéke, a kép nem közösen beszélt, hanem közösen LÁTOTT nyelvek felé vezet. Amazok meg talpfák is lehetnek, melyeken éppen végiggördültek a vagonok, a valamikor a világgal összekötő köldökzsinór vakvágány lett... Valamikor 1980-ban közölt Szombathy Bálint az Új Symposionban telefotó-költészetet. A lap szellemiségének mindig kognitív jegye volt a vizualitás. Erről az jut eszembe, hogy 1987-től irodalmi szerkesztőként négy éven keresztül láthattam, hogyan készülnek a keze nyomán az oldalak, ezért a munkájáért rangos képzőművészeti elismerésben is részesült, két-két év váltotta egymást két főszerkesztővel. Aztán lapátra tették mindkettőnket egy tucat más szerkesztőségi taggal együtt, és azóta inkább visszafelé lépkedett a Sympa vizualitása is. Annyi mindent és mindenkit kihajítottak már ebben az egymásra taposó szellemiségben, hogy az elkövetők neve korhad el először a szemétben. Békés területrendezések nincsenek, csak győztesek és mártírok vannak. Minden igazság összesározódott és vérrel keveredett Színes kollázsok, az előzőek ellentétei. Nincsenek előírt példaképek, ez öntörvényű művészet. A régi klasszikusok rajzaiba belehasít a telekommunikációs káosz. Aszszociatív-leíró módszerrel mindez nem kódolható: a töredékek nyelve és ideje más terekben honos. Krisztus a telemédiumra feszítve. A videóbejátszáson pedig a képernyők széttörése. Belebicsaklik a képbe a kalapács, és egy pillanatra az időgép megáll. A tévé ma a háborús propaganda szinonimája. Tehetetlen düh szétverni miatta. A Laibach-aláfestés megint aktualizál. Az akcióművészet videóleírása egybefolyik az esti utca feszült jeleneteivel. Háborúban alkotni nem hőstett, de azt se bizonyítsa senki, hogy az elfutás az. Sehogyan sem tudom magamban szétválasztani a vizuális élményeket. Ballagtam haza a megnyitó után az Ifjúsági Tribünről... mint amikor az ember kijön a színházból, és a figurák az utcán folytatják szerepüket. A rosszul megvilágított téren rohanó suhancokat láttam. Utólag kapott értelmet, hogy miért siettek annyira... laterna magica, mert az arcukat nem láttam. Néhány lépés után feltűnt egy test a kövön... a Svetozar Miletic-szobor előtt. Kiderült, hogy egy fiatalembert hasba szúrtak Újvidék főterén... a következő pillanatban már eszméletlenül hanyatlott vissza. A barátja kigombolta a farmeringet, és láthatóvá vált a neonfényben a fekete kráter a köldök fölött, sűrű sárfolyam indult kifelé... álltunk ott még néhányan földbe gyökerezett lábbal, egy alternatív kiállítás közönségeként, kispolgárian csóválva fejünket a közbiztonság miatt. Az áldozat barátja segítségért kiabált, közben a radikálisokat emlegette. Ők tudták egymásról, hogy ki kicsoda. Egy lány zokogott mellettük, és akkor sem tágított a félholt mellől, amikor a kommandós rendőrjárőr szétzavarta a járókelőket... hamarosan odaszirénázott a mentő. A kert térképet rajzolt a megalvadt vér. Vizuális költészet: hódolat a gyilkosoknak. KONTRA Ferenc Emlékezés (litográfia)