Magyar Szó, 1992. november (49. évfolyam, 301-329. szám)

1992-11-21 / 321. szám

A MAGYAR SZÓ SZOMBATI MAGAZINJA XXXI. évf., 48. szám Szerkeszti NÁRAY ÉVA 1992. XI. 21 Küldött farkasok éjszakája A térségeinken támadt vihar minden romboló erejét ránkszakaszt­­va tér vissza. Az egykor közös hazából csak a földúlt, sírokkal teli látkép töredékei maradnak. E szerencsétlenséget emberek váltották ki, hogy más emberek elpusztuljanak benne. Most akadnak, akik az elkerülhetet­len végzetről beszélnek. Persze, amennyiben a csillagokban meg volt írva, hogy a bűntényt mint erényt viseljük, az erőszakot pedig a mennyei igaz­ság kategóriájának fogadjuk el. Am így világunk a visszás értékek világa lesz, kifordított világ, amelyben minden valós erény próbára tétetik. Az új választásokra váró Szerbia egét csakugyan súlyos és sötét felle­gek borítják. Milosevic nem hajlandó elfogadni azt a tényt, miszerint a vi­lág elfordult tőle és semmibe veszi: nem óhajt tárgyalni vele. Az ellenzék tétovázó, kidolgozott tervek és program nélküli. Miloševićot nem a téves, hanem a sikertelen politikája miatt vádolják. Nem vitte véghez azt, amit ígért, rosszul vezette a háborút, nem volt kellő diplomáciai érzéke ahhoz, hogy a már megszerzettet meg is őrizze. Arról a Milosevicról van szó, aki tömegeket tudott föltüzelni és talpraállítani, helyi vezetőségeket megbuk­tatni, és rajongói körében erre építeni kultuszát, habár a hódolók között számos leendő ellenzéki is akadt - nos, ez a Milosevic még mint új Kara­­dorbe él az emlékezetben, Szerbia meg nem valósult jövendőjeként. Győ­­zedelmeket ígért, és sokan készek voltak a régi dicsőségért a csatákra, de akár a halálra is. A régi Jugoszlávia nagy szomorújátékának utolsó felvonása, miként sokan megjósolták, ott játszódik le, ahol annak idején a kezdetét is vette, te­hát Szerbiában. A vészjósló próféciák szerint az általános tragédia epilógusa iszonytató lesz, megtestesül benne e háború minden kegyellensége, teljes ir­racionalizmusa és értelmetlensége. Az utóbbi néhány esztendő során min­den úgy történt, miként az előrelátható is volt; most már csupán abban re­ménykedhetünk, hogy a jóslatokban is lehet hiba, és a jövendő talán még­sem szóról szóra azonos tartalmukkal. Optimizmusunkat csupán arra a tö­rékeny föltételezésre alapozhatjuk, hogy a dolgok olykor képesek váratlan fordulatot is venni, és megmenekedhetünk a vulkán torkából. A leghátrányosabb dolog, amely egy ország lakosságát érhet, az az állam kriminalizálása. Az erkölcsöt és a jogrendet - tehát az alapokat, amelyeken minden közösség nyugszik - kikezdte az a háború, amelyet különben az egész világ elítélt. Habár e háború a Jugoszláviától már el­szakadt területeken folyt, a pusztulás és az összeomlás áthatotta az élet minden formáját. A lakosság minden tekintetben elveszítette azt a bizton­ságérzetét, amelyet a hatalomnak kell garantálnia egy ország állampolgá­rai számára. Az állam intézményei korrumpálódtak, egyesek a törvényesí­tett rablás útján gazdagodnak. Az állami és a magánbankok üzéreket al­kalmaznak, akik a megbízásukból valutával feketéznek. A törvényes hata­lom az erkölcsi és a jogi normák mellőzésén alapuló rendszer éltetője lett, immár a maffia és az utca hozza a döntéseket. A társadalmi élet mind egyértelműbben és szemmel láthatóbban a bohózat és a groteszk formáját ölti. Olykor már-már úgy tűnik, hogy ez az egész csupán egy nagy bul­várszínház. A hevenyészve kialakított kulisszák mögött félvilági alakok csoportjai nyüzsögnek: fegyverkereskedők, pénzmosók, közönséges úton­­állók. Ugyanakkor ők képezik azt az erőt, amely az egész szánalmas kör­hintát forgatja - a teljes gazdaságot és mindazt, ami még a társadalmi te­vékenységekből megmaradt. E nyílt erőszakpolitika legutóbbi vállalkozása a Szövetségi Belügy­minisztérium megszállása volt Szerbia Belügyminisztériuma részéről. A szer­biai hatalom ezzel demonstrálta, hogy ki az úr a háznál. A helyzet ismerői ezt az akciót a német Werwölfe szervezet tevékenységéhez hasonlítják, amelynek az volt a rendeltetése, hogy megsemmi­sítse a háborús bűnök dokumentumait és levéltárait. A belgrádi „küldött far­kasok éjszakájáénak is nyilvánvalóan az volt a célja, hogy eltüntesse az álka­tonai alakulatokra, a vérengzésekre utaló adatokat, továbbá azokat a terhelő iratokat, amelyek bizonyítékként szolgál­hattak volna egy leendő, háborús bűnö­ket kivizsgáló bíróság előtt. A dokumen­tációt és a levéltárat talán meg is semmi­sítették. Ám épp ezekben a napokban olyan hírek érkeznek, miszerint az őszi esők, eláztatva a talajt, újabb tömegsí­rokról mossák le a sebtiben fölhantolt földet. Nincs az a Félelem Minisztériu­ma, vagy az a Hazugság Minisztériuma, illetve az a Valóság Minisztériuma, mi­ként a jövőbe látó Orwell nevezné, amely képes lenne elleplezni az iszonya­tos földi titkokat. Vajon nem tett-e esküt a föld a mennynek, hogy minden titokra fény derül? Legyen ez az áldozatok mennyei vigasza. E háború legiszonytatóbb napja azok számára, akik kiváltották, folytat­ták és belőle éltek, az a nap lesz, ami­kor szembe kell nézniük az igazsággal. Csődjük és Végítéletük napja a re­ménykedés napja lesz a megalázott és becsapott ország számára. MAGUKRA MARADT ELMEBETE­GEK SZARAJEVÓ UTCÁIN. Egy napilap ezzel a címmel közöl döbbenetes történetet az ellátatlanul maradt lelki betegekről, akik­nek Szarajevó háborús poklának iszonyata közepette több emberségre futja azoknál, akik el szeretnék magukról hitetni, hogy épelméjűek. Egyedül szereznek maguknak gyógyszert, egyedül látják el magukat éle­lemmel, megható az egymáshoz való ragasz­kodásuk. Kaszárnyává átalakított kórházuk­ból kitoloncolták őket, és „csoportokba ve­rődve, négyesével-ötösével, tetvesen, kiéhez­ve és rongyosan” csatangolnak az Apokalip­szis városának utcáin. Ha valahonnan lőni kezdenek, és a normális járókelők fedezék után néznek, ők nyugodt léptekkel halad­nak tovább, mintha mi sem történne körü­löttük. Istentől és embertársaiktól elvetve, térben és időben elveszetten, a pusztulástól övezve, minden könyörületességet nélkü­lözve, megmenekülésüket az egymás iránti szolidaritásban keresik. Isten e bolondjai, gyermeki ártatlanságukban és az eszüket vesztettek tisztaságával, az orvlövészek ter­mészetes célpontjaiként e háború egyik ször­nyűséges arcát mutatják. Az ártatlanságuk, miként e háborúban áldozatul esett kisfiúk és kislányok ezreinek ártatlansága sem lesz képes megváltani gyilkosaik bűneit. TÁBORNOKOK AVAGY A FEGY­VERTÁRSAK. Új vendég érkezett a mesz­­szi Oroszországból. Tekintélyt parancsoló tá­bornoki egyenruhában járja a harctereket, értékeli a helyzetet és katonai támogatást ígér. Még egy a „Fekete Internacionálé” kép­viselői közül, a régi kommunista és újhazafi. Nyájas és várakozástól fölcsigázott vendéglátói sajnálatára azonban csupán egy közönséges nyugdíjasról van szó, az egyenruha pedig a naftáimból került elő. Miként hallani, az illető Filatov nyugalmazott tábornok, egy bizonyos hadtörténeti folyóirat szerkesztője, aki hazájá­ban kiváltképpen arról ismert, hogy folyóirata hasábjain részleteket közölt Adolf Hitler Mein Kampf- jából, továbbá hatékony propagandát folytatott a demokratikus sajtó ellen, ezenkívül az iraki háború idején támogatásáról biztosí­totta Szaddám Husszeint. Ez aztán a finom vendég, uraim! FILIP David Levelek Európába Köd Köd előttem és köd megettem megtört vagyok és törhetetlen csengő barack mosolygó alma vér és könny vegyül minden dalba mosolygó alma szóló szőlő mit őrizhetne meg a költő hisz nem készült el egészen szerelme csak egy sétát tett a történelembe megtört vagyok és törhetetlen köd előttem és köd megettem Tájkép halottakkal Millió fakatona recseg-ropog a máglyán fölöttük jéghideg szivárvány gyorsan jár egyik lába itt a másik ott a füstből madáreső zuhog ránk mind halott DOMOKOS ESZTER Elektronikus sár A versek sorsa, hogy folyton aktualizálják őket, mindenki belema­gyarázza önmagát. A vizuális költészetnek is hasonló az olvasata, gondo­lom magamban, miközben november 6-án Szombathy Bálint Elektrogra­­fikáit nézem az újvidéki Ifjúsági Tribün kisgalériájában, nem tudom, a húsz kiállítási nap során hányan szakítanak időt a csendes tűnődésre, most a kérdés fontosabb, mert a művészet csak a csendjével tud hatni, harcolni nem, ilyenfajta küzdelmekben is csak önmaga mércéje lehet, nem lobogója-hódolója-illusztrációja a határszabásoknak, nyersanyag­nak mégis megfelelnek a híradások elektrografikus törmelékei, melyek vég nélkül futnak. A távközlés gépei és a hullámzavarok véletlenjei állí­tották elő Szombathy Bálint nyersanyagait, az összezavart telefotók megfelelő képkivágással mást jelentenek, ahogyan a szívzörej az EKG- n, és a tüskék a kívülállónak arcprofilt formáznak, vizuális ritmust, a szakembernek pedig a ritmiát. Zavarból áll össze a tünet és a kórKÉP. Szombathy Bálint képeiről nekem a sár jutott az eszembe. A kép­lékeny anyag paradoxona, hogy a szilárdság negatív lenyomatát, a bűnjeleket rögzíti; a sár a metamorfózis esztétikája, azt tagadja, amiből vétetett, a fekete és a fehér véglete a fotókon, elárulja azt, aki/ami el­ment. A sár is, akár a telefotó, a past perfect igeideje, a kerekek­ her­­nyótalpasok ragozó paradigmája és szöveghű lenyomata, éppen el­hagyják saját nyomaikat, kivonszolják magukat a keretből, és baljósan haladnak valami sötét felé, amihez nem elég a xerox fekete festéke, a kép nem közösen beszélt, hanem közösen LÁTOTT nyelvek felé vezet. Amazok meg talpfák is lehetnek, melyeken éppen végiggördültek a va­gonok, a valamikor a világgal összekötő köldökzsinór vakvágány lett... Valamikor 1980-ban közölt Szombathy Bálint az Új Symposionban telefotó-költészetet. A lap szellemiségének mindig kognitív jegye volt a vi­­zualitás. Erről az jut eszembe, hogy 1987-től irodalmi szerkesztőként négy éven keresztül láthattam, hogyan készülnek a keze nyomán az olda­lak, ezért a munkájáért rangos képzőművészeti elismerésben is részesült, két-két év váltotta egymást két főszerkesztővel. Aztán lapátra tették mind­kettőnket egy tucat más szerkesztőségi taggal együtt, és azóta inkább visszafelé lépkedett a Sympa vizualitása is. Annyi mindent és mindenkit kihajítottak már ebben az egymásra taposó szellemiségben, hogy az elkö­vetők neve korhad el először a szemétben. Békés területrendezések nincsenek, csak győztesek és mártírok van­nak. Minden igazság összesározódott és vérrel keveredett Színes kollázsok, az előzőek ellentétei. Nincsenek előírt példaképek, ez öntörvényű művé­szet. A régi klasszikusok rajzaiba belehasít a telekommunikációs káosz. Asz­­szociatív-leíró módszerrel mindez nem kódolható: a töredékek nyelve és ideje más terekben honos. Krisztus a telemédiumra feszítve. A videóbejátszá­son pedig a képernyők széttörése. Belebicsaklik a képbe a kalapács, és egy pillanatra az időgép megáll. A tévé ma a háborús propaganda szinonimája. Tehetetlen düh szétverni miatta. A Laibach-aláfestés megint aktualizál. Az akcióművészet videóleírása egybefolyik az esti utca feszült jeleneteivel. Hábo­rúban alkotni nem hőstett, de azt se bizonyítsa senki, hogy az elfutás az. Sehogyan sem tudom magamban szétválasztani a vizuális élmé­nyeket. Ballagtam haza a megnyitó után az Ifjúsági Tribünről... mint amikor az ember kijön a színházból, és a figurák az utcán folytatják sze­repüket. A rosszul megvilágított téren rohanó suhancokat láttam. Utó­lag kapott értelmet, hogy miért siettek annyira... laterna magica, mert az arcukat nem láttam. Néhány lépés után feltűnt egy test a kövön... a Svetozar Miletic-szobor előtt. Kiderült, hogy egy fiatalembert hasba szúrtak Újvidék főterén... a következő pillanatban már eszméletlenül hanyatlott vissza. A ba­rátja kigombolta a far­meringet, és láthatóvá vált a neonfényben a fe­kete kráter a köldök föl­ött, sűrű sárfolyam in­dult kifelé... álltunk ott még néhányan földbe gyökerezett lábbal, egy alternatív kiállítás kö­zönségeként, kispolgári­­an csóválva fejünket a közbiztonság miatt. Az áldozat barátja segítsé­gért kiabált, közben a radikálisokat emlegette. Ők tudták egymásról, hogy ki kicsoda. Egy lány zokogott mellet­tük, és akkor sem tágí­tott a félholt mellől, amikor a kommandós rendőrjárőr szétzavarta a járókelőket... hamaro­san odaszirénázott a mentő. A kert térképet rajzolt a megalvadt vér. Vizuális költészet: hó­dolat a gyilkosoknak. KONTRA Ferenc Em­lékezés (litográfia)

Next