Magyar Szó, 1992. november (49. évfolyam, 301-329. szám)

1992-11-21 / 321. szám

1992. november 21szombat Magyar Szó ni a Színházi életünkről, pontosabban: az előadások alkotóinak világnézetéről és életérzéséről, az előadások stílusáról és aktualitásáról, a hazai drámaművek életé­ről és a közönségről szólt, kellett volna érdemében szólnia a Magyar Szó és a Ju­goszláv Magyar Művelődési Társaság szervezte kedd esti vitatribünnek, amely­re az újvidéki Forum Klubban került sor. A vitaest gyújtópontjában a hogyan to­vább a háború után a színházi élettel kér­dése kellett volna, hogy álljon, de mint kiderült, sokkal égetőbb gondok gyötrik napjainkban a színházi embereket: ki­nek, s kikkel tovább? Franyó Zsuzsanna dramaturg, az est házigazdája bevezetőjében arról szól­va, hogy mit is jelent napjainkban előa­dást csinálni, többek között a következő­ket mondta: „A színház nem tudja meg­változtatni a világot, s mint ilyen, cselek­vésben béna intézmény, másképp politi­zál, mint az utca. A színház akkor politizál jól, ha létezésünk humánusan megélt, megszenvedett voltát igyekszik megjelení­teni különböző kifejezési formában. A mi életérzésünk eléggé sajátságos színezetű azáltal, hogy itt élünk, egyre perspektívát­­lanabb jövőképpel. Ezzel az életérzéssel születnek előadásaink. És ha előadásaink­kal sikerül értéket teremtenünk, még ha csak egy pillanatra is, ezt már eredmény­nek kell tekinteni. Természetesen más időkben más feladata is volt színházainknak, de akkor is minden előadás saját életérzésünkből fakadt, az élet céljáról, az emberi kapcso­latokról, a társadalomról alkotott alapvető felfogásunk ezen a tájon alakult és fo­galmazódott meg. Vidékünk formálta világnézetünket, és ez a világnézet hatá­rozta meg előadásainkat, ily módon meg­teremtve a tipikusan vajdasági színjátszást, amely kifejezésrendszerében volt más, mint az általunk kevésbé vagy jól ismert hagyományos színjátszás. (...) Szólhatnék a hazai művek szövegaktualitásáról is, de ak­kor a régmúltba kellene visszakanyarod­nom, mert a Légszomj és az Áfonyák óta vidékünkön nem születnek új életérzésből fakadó művek, talán mert drámaíróink na­pi politikával foglalkoznak. De az is lehet, hogy elfogyott a közlendő, mint ahogy az egyoldalúan forszírozott játékstílus is kime­rül bizonyos idő után, s akkor más formá­ban próbál meg aktuális lenni a színház. Vagy úgy, hogy a jugoszláv színházi tér felé nyit, vagy úgy, hogy széle­síti a dramaturgiai ívet. És kirándul pénzelő városán kívüli területekre, hogy te­gyen valamit az anyanyelv tisztaságáért. Számba véve szín­házi tevékenységünket, le­szögezi: nem vagyunk na­gyon szegények, de gazda­gabbak is lehetnénk. „Van egy Népszínházból kísérle­tivé alakult színházunk Sza­badkán. Van egy valamiko­ri avantgarde-kísérletből a zenés vígjátékokig kibővült dramaturgiai ívű kamara­színházunk Újvidéken. Van egy Tanyaszínházunk, van egy Rádiódráma együtte­sünk, van színművészeti főis­kolánk, és félhivatásos ama­tőr társulatunk Becskereken. És ez mind szükséges, nem­zetünknek azonban az lenne jó, ha sokféle társulat alakulna különböző helyeken, meg a színházi életet csak az teheti színesebbé, ha több egy­mást kiegészítő és segítő társulat létezne. De mindehhez nincs pénz.” Vajda Tibor rendező felszólalásában a közönség és a számbeli­leg jelentősen lecsökkent színészgárda problémáját vetette fel. A baj forrását abban látja, hogy az Újvidéki Színháznak van egy bemutató közönsége, amivel ki is merül azoknak a száma, akik önként jönnek színházba. Szerinte ott kellene színházat csinálni és pótolni a Szabad­kán elvesztettet, ahol még van közönség: Zentán. Mint elmondta, a rá­dió színészeinek száma nyolcra csökkent, s a színházban ugyanennyien vannak munkaviszonyban - tizenhat emberrel nem lehet kényszermeg­oldások nélküli repertoárt kiépíteni.­­ Hernyák György rendező arról szólt, hogy eluralkodott az a szemlélet, miszerint Vajdaság provincia. Született néhány különös, furcsa előadás, amellyel a kritika nem tudott mit kezdeni, s elemző értékelés hí­ján vagy az egekig emelte, vagy ledorongolta. A kis számú színészgárda problémájának a megoldását erős vajdasági amatőrtársulatok létrehozá­sában látja, amelyek kinőhetik magukat félprofivá, vagy akár profivá is. Gobby Fehér Gyula a hazai drámaírás sorsával foglalkozott. „Nálunk azért még senkit sem vontak felelősségre, mert nem játszott hazai drámát és nem is fognak. Egy új hazai szöveg kockázat rendező­re, színházra, színházigazgatóra nézve egyaránt, egy profi pedig nem kockáztat. Hogyha hihetünk a színház ismerőinek, akkor a mi színhá­zaink a saját éltető erejükről mondanak le, amikor nem játszanak ha­zai darabot. Nincs meg az összekötő kapocs sem az írók felé, mert nincs elég dramaturg.” A műhelymunka szükségességéről szólva hoz­záfűzte: „Műhelymunkát akartam, néha rövid időre alakultak is körém kis műhelyek. Nem voltam persze mindig elégedett a munka eredmé­nyével, de a közösség melege azért megérintett. Hiszek benne, hogy segít feloldani az igazi provincialitást, a magányos botorkálást, az alko­tói kollektíva hiányát, a bizalmatlanságot, a kispolgári renyheséget... A mai körülmények között azt hiszem, sokkal nagyobb szükség van ilyen munkára, mint valaha.” Kovács Frigyes színművész a vajdasági magyar drámairodalom­ról beszélve kiemelte: rendkívül jó ötletek vannak, fantasztikus alap­helyzetek, de sajnos csak nagy megmunkálás után lehet őket játszani, mert hiányzik a kidolgozott párbeszéd, dramaturgokra lenne szükség. Az új, sajátos színházi törekvésekhez való viszonyulásról a következőket mondta: .Amikor születik egy olyan előadás, amely nemigen hasonlítha­TÖBB EGYMÁST KIEGÉSZÍTŐ ÉS SEGÍTŐ TÁRSULAT KELL - AZ AMATŐRIZMUS ÉS A SAJÁTOS SZÍNHÁZI TÖREKVÉSEK TÁMOGATÁSA NÉLKÜL NINCS JÖVŐJE A VAJDASÁGI MAGYAR SZÍNJÁTSZÁSNAK - ADEKVÁT KÖZÖNSÉGGEL AZ ÜRES MŰVELŐDÉSI MANIFESZTUM ELLEN - A HOGYAN TOVÁBB A HÁBORÚ UTÁN? ELNEVEZÉSŰ CIKLUS KEDD ESTI TRIBÜNJÉRŐL Újvidék városa pénzeli az Újvidéki Színházat, és mint minden művelődési intéz­ménynek, nekünk is vannak anyagi gondjaink. A vágtató áremelkedések mellett nem tudjuk előadásain­­kat felszerel­ni, mert nincs forgótőkénk, számláinkat utólag fizetik ki, ha kifizetik, de a kamatokat már senki sem fizeti. A színház most védnö­köket keres, hogy tevékenysé­gét fenn tudja tartani. Érde­kes megemlíteni, hogy az Új­vidéki Színház védnökei szerb, Crna Gora-i és albán kis­iparosok. Egyetlen magyar ki­siparos sem lett a védnökünk. (Franyó Zsuzsanna) Színházunk nem válasz­tott ki egy megfelelő réteget, amelynek játszik. Minden színháznak kell hogy legyen egy adekvát közönsége. El kell dönteni, mely réteghez szól, mert anélkül üres művelődési manifesztum. Természetesen több színházra lenne szükség ahhoz, hogy mindegyik meg­találja a maga autentikus kö­zönségét, amely nem köteles­ségből járna előadásokra. (Ju­hász Erzsébet) Mindig Újvidéki Színházat mondok, mert szabadkai nem létezik. Az egy humbug, az nincs, az egy hazugság. Sajnos, azok, akik annak a szolgálatába álltak, elfelejtettek néhány fontos dolgot: hogy olyan színházat próbáltak álta­luk elfogadtatni, amelyik modernségében hazug, amely rögtönzésre épült, amely nyelvében botrányos, színházi avantgárd izmusa pedig poros és utánzó, kiforratlan és éretlen. (Gerold László) A szabadkai színházat nem Ristié temette el, hanem a vajdasági magyar kritika. (...) Én nem hiszem, hogy a színház elsősorban nemzeti előjelű fogalom lenne. A sza­badkai színházban senki sem azzal foglalkozik, hogy for­radalmi előadást hozzon létre. Mi csak olyan megoldások­kal élünk, amelyek jobbnak bizonyulnak más megoldá­soknál. (Urbán András, rendező szakos hallgató) Jó más színházakhoz - ilyen Urbán András színháza, ilyen a Hernyák Györgyé - próbáljuk meg azt ne szé­gyellni és vállvetve izmosítani, erősí­teni, fejleszteni. Jellegzetes vajdasági színjátszás nélkül mindig csak után­zói, halovány árnyékai leszünk vala­miféle színháznak, a nagyon poros, avitt budapesti színházaknak.” Gerold László színikritikus el­sősorban a közönség problémájával foglalkozott. „Minden bemutató al­kalmával arról kell meggyőződnünk, hogy ismét kevesebben vagyunk, mint előző alkalommal. Jó lenne ezt a közönséget megismerni. (...) A Szerb Nemzeti Színház közönségé­nek soraiban sok tanár, ügyvéd, or­vos van. A színház persze nemcsak nekik készül, de ha mi ilyen statiszti­kát készítenénk, azt hiszem, nagyon rosszul járnánk. Újságírókról, mér­nökökről, diákokról nem is beszélve. Nem látom a fiatalságot az Újvidéki Színházban” - mondta többek kö­zött. Véleménye szerint igazi rende­zői egyénisége sincs a vajdasági ma­gyar színjátszásnak, ezért nem szü­letnek olyan előadások, amelyekre nagyon sokáig fogunk emlékezni. Olyan társművészet ez, amelynek megvan az önálló nyelve, de amely csak akkor fog élni, ha azok, akik csi­nálják, nemcsak eszközök birtokában lesznek, hanem olyan gondolatok birtokában is, amelyeket ezekkel az eszközökkel ki tudnak fejezni. Juhász Géza kiemelte, hogy Új­vidéken nincs magyar színházi hagyo­mány, hiszen ez a színház mindössze húsz éves, és nem alakult még ki a kö­zönsége. Az 1974-ben megalakult Színművészeti Akadémiáról szólva el­mondta, hogy az in­tézményben nem él­nek a lehetőségekkel, minden második év­ben tíz hallgatót ve­hetnének fel, de ezt a létszámot soha nem tőltik be. Pap József sze­rint azért kell magyar színházról beszélni, mert egy színház nyelvében él, ellenke­ző esetben pantomim­ről beszélünk. A vidé­ki igényeket két-há­­rom nagy gárdával rendelkező színházzal lehetne kielégíteni. Újvidéknek sosem lesz olyan közönsége, amely számbelileg ki­elégíthetné egy szín­ház szükségleteit. A két-három profi mellett feltétlenül támogatni kell az amatőr színjátszást. Szabó Palócz Attila, a Színművészeti Akadé­mia hallgatója szerint a kritika nem is annyira a műnek, mint a stílusnak szól. Arról, ami Szabadkán történik, a közönséget a magyar sajtóban nem tájé­koztatják kellőképpen. Ezt ő „szelektív agyonhall­­gatás”-nak nevezi. Hajnal Jenő az új zentai törekvésekről szólt, arról a szellemi légkörről, amelyben a fiatalok akar­nak és tudnak valamit mondani. A harmadik olyan bemutatóra készülnek, amelyben profik működnek közre, de kifogásolta, hogy Újvidék nem figyel oda kellő mértékben arra, ami vidéken történik. A tribünest leggyakrabban visszatérő kérdése a kinek tovább volt, amit Franyó Zsuzsanna így össze­gezett: ,Az okosan megszerkesztett, pontos, aktuális előadásainkért nem lelkesedik a közönség, üres né­zőtérnek pedig nem játszhatunk. Alkalmazkodnunk kell a kereslethez, így maradva meg aktuálisnak. Több zenés vígjátékot tűzünk műsorra és társada­lombírálatot is mondunk:­vétkes a kor, amely a csak megélni, csak túlélni üzenetét sugallja. Azonban te­gyük hozzá, nem ártatlan az sem, aki ehhez a korhoz ilyen könnyen alkalmazkodik. Mi a mi feladatunk? Az, hogy ott, ahol vagyunk, azt a feladatot, amelyet vállaltunk, becsületesen végezzük. Feledkez­zünk meg mások munkájának a becsmérléséről, ala­kítsuk át pozitív energiává acsarkodásainkat, megfe­szítve harcoljunk meglévő intézményeink megmara­dásáért, továbbá újabbnál újabb arculatú társulatok megalakításáért. Azon legyünk, hogy minél több egészséges szellemi központ alakuljon, teremtődjön színházi laboratórium, egyszóval összetettebb és szer­teágazóbb színházi tevékenység folyjon. Lehet, hogy mindez utópisztikus elképzelés, de talán ez a háború lelohasztja az egymással szembeni indulatokat.” FEHÉR Rózsa jT KILATO 11 Г É­letrajzi kalauz тштт*жшттшшпт«ж«тт»штттттштштттм»тттмттжшшЉ£ттт®ттжшмттш*т..... AMBRUS JÓZSEF (Székudvar, 1847. december 11. - Kisorosz, 1917. no­vember 9.)­­ A falusi lelkész szabályos életét élte le: káplánkodás éveiben az egyik plébániáról a másikra vándorolt (Szőreg, Nagyjécsa, Temesgyarmat, Óbéba, Új­­szentanna, Nagykikinda), de amikor 1881-ben maga is plébániát kapott Kisoro­­szon, nem mozdult el onnan haláláig. Isten szolgájaként harminchat évet töltött ebben az észak-bánáti dohánykertész faluban. Életútját úgy is meg lehet határoz­ni, hogy egy Arad­ megyei községtől egy Torontál megyei községig tartott. Papként nemcsak a rábízott falusi közösség lelki üdvéről gondoskodott, ha­nem segítőkész támasza volt az embereknek mindennapi gondjaikban is. Jóban, rosszban együtt volt nyájával, népével. Jellemző vonása ez a falusi papok legtöbbjé­nek. Ambrus azonban azzal ütött el paptársaitól, hogy egy ilyen magatartást nemcsak élő szóban, személyes példával gyakorolt, hanem írott szóval is. Ez volt a többlete. 1883 márciusában a nagy nyilvánosság előtt, a becskereki Torontál hasábjain szállt síkra a kisoroszi dohánytermesztők érdekében, miután a hatóságok, részben a csempészés megakadályozása címén, részben a dohányszárító pajták hiánya miatt, a szokásos 800-900 hold helyett csak 200 holdra adta ki a dohánytermesztési engedélye­ket. Mindkét vádat alapos érvekkel utasította vissza, s követelte a megyei hatóságok közbelépését: ne engedjék meg, hogy egy megalapozatlan intézkedés kérdésessé tegye egy falu egzisztenciáját. Néhány évvel később népszerűen megírt kiadványban tájékoztatta a kör­nyék lakosságát a dohánytermesztés megváltozott feltételeiről (A legújabb dohány­törvénynek a kincstári dohánytermelőket érdeklő része rövid és népies ismerteté­se, Bp., 1888). Ambrus József népével együtt küzdött a földért is, „a szomorú szerződéses helyzet” megváltoztatásáért. A törvény ugyanis lehetővé tette, hogy a bérlők meg­válthassák az uradalmi földeket. Kisorosz szerződéses dohánykertészei, illetve a fa­lu „földönfutó, hazátlan koldusai”, ahogy magukat nevezték a gróf Zichyhez írt le­velükben, Ambrus József megfogalmazásában, amikor 1898 tavaszán harmadszor is földért esedeztek. „Mi nem vagyunk földosztó szocialisták - írták alázatosan a kisorosziak -, mi előttünk szent és sérthetetlen a tulajdonjog... mi csak barátságos alkú és tisztességteljes vétel útján óhajtanánk örökföldhöz, biztos megélhetési esz­közökhöz jutni.” Kérésük ezúttal is süket fülekre talált. A népi szolgálat más formái sem voltak idegenek Ambrus József előtt, így az egyházi vonatkozású írásainak, szentbeszédeinek publikálása mellett, folytatta kiadói tevékenységét is. 1892-ben Kikindán megjelentette a Paphonvédek albuma című hosszabb munkájának első füzetét (teljes címe: Az 1848 és 1849. évi szabad­ságharcban részt vett római és görög katolikus paphonvédek albuma). „A nagy vállalat még nincs befejezve - hja az előszóban -, ez csak a kezdet... Isten segítsé­gével évenként egy-egy kötetet fogok kiadni, míg az egész anyag kimerítve és fel­dolgozva lesz...” A fogadkozás ellenére a füzetek közlése sajnos abbamaradt. Okát nem tud­juk, csak sejtjük. Lehet, hogy a hetvenöt évvel ezelőtt elhunyt tiszteletre méltó kis­oroszi tisztelendő úr belefáradt a szélmalomharcba, a kiadványát követő részvétte­­lenségbe... LAT­ABÁR ENDRE (Kiskunhalas, 1812. november 15.-Miskolc, 1873. jú­lius 8.)­­ A magyar vidéki vándorszínjátszás egyik jeles, színészdinasztia alapító alakja volt a XIX. század második felében. Életrajzírói szerint „vagyonos nemes család” gyermeke volt, szülei tisztességes polgári pályára szánták, de ő korán en­gedett hajlamának, s felcsapott vándorszínésznek. Ízig-vérig színházi ember lett, örökké nyüzsgő társulati direktor, aki értően és kemény kézzel fogta egybe együt­tesét, s állította a színművészet, a nemes szórakoztatás szolgálatába. A kor szelle­méhez híven nemcsak válogatott, összeállította együttesének repertoárját, hanem szellemileg létre is hozta azt új darabok írásával, de főleg a külföldi művek átülte­tésével: a Szinnyei-féle lexikon egy oldalon át sorolja ilyen jellegű munkáit. Azok közé a színházi vezetők közé tartozott, akik a zenéhez is értettek, így a zenés dara­bok műsorra tűzését nagy szakértelemmel szorgalmazta, többek közt Bellini, Sup­­pé, Offenbach operáit és operettjeit. Latabár Endre arany betűkkel írta be nevét a szabadkai színjátszás történe­tébe is: ő kötötte meg 1854. december 2-án az első szerződést „az újonnan felépült szabadkai városi színház átengedése, illetve átvétele iránt”, azaz társulata nyitotta meg az első idényt az új szabadkai színházi épületben, amelynek belső berendezé­sét Telepy György, a vándortársulatok gyöngye, a „festő, dekoratőr, építő, rekvizi­­tőr, tűzfény- és árnyjátékos” egészen varázslatos módon az utolsó pillanatban be­fejezett és lehetővé tette az ünnepi megnyitót. Színháztörténészeink kutatásai nyo­mán (Gerold László: Száz év színház, 1990. Színházi életünk, L, 1976; Garay Béla: Az ekhós szekértől a forgószínpadig, 1953) ennek a nevezetes évadnak sok érde­kes részlete vált ismertté. Latabár Endre születésének 180. évfordulója kapcsán csak arra emlékeztetünk, hogy a köztiszteletű direktor kitűnő színészekből egybe­kovácsolt együttese 1854. december 16-án avatta fel az új színházépületet Jósika Miklós Két Barcsay című „négy szakaszban” írt drámájával, Szentpétery Zsigmond vendégszereplésével. Az együttes színésztagjának, Molnár Györgynek könyv alak­ban is megjelent feljegyzései szerint a „szabadkai színház megnyitásának dicső évé­re, szombaton­ és vasárnapokon az egész idény alatt annyira túltömöttek voltak a házak, hogy az előadás kezdete előtt fél órával a földszinti állóhely és karzatról se­­regesen visszamentek”. Az együttes egyébként a színházi idény három és fél hó­napja alatt kilencven előadást tartott Szabadkán. A következő 1855/56-os évadban is a Latabár-féle társulat vendégeskedett a városban, ezúttal is legtöbbször telt ház előtt. A korabeli Hölgyfutár szerint „minden páholy és zártszék el volt foglalva, azaz bérletbe kelt el a szezon végéig. Az együttes még 1858-ban is Szabadkán vendégszerepelt. Latabár Endre az elkövetkező éveket Miskolcon és Kassán töltötte, mély nyo­mokat hagyva az ottani színháztörténetben. Utódai, a híres Latabár-dinasztia tagjai szinte kivétel nélkül folytatták a nagy előd életművét. A film jóvoltából a legismertebb sarjadék Latabár Kálmán, a negyedik leszármazott, az „ügyetlen” mozgású moziszínész és táncoskomikus lett­­ Latabár Endre dédunokája. BOGDÁNFI SÁNDOR (Budafok, 1912. november 26. - Újvidék, 1987. január 26.)­­ Nyolcvan évvel ezelőtt született a jugoszláviai magyar újságírás szocialista szaka­szának ismert szerkesztője, szervezője, fordítója, szatirikus írója, az irodalmi estek, élőúj­ságok szellemes műsorvezetője. Az a világ, amelyben elevenen mozgott és amelynek fo­nákságait belülről is látta, megszűnt létezni: nincs többé sem Jugoszlávia, sem szocializ­mus, a magyarság is erősen megfogyatkozott, s abbamaradt Tito összes műveinek kiadá­sa, amelynek, úgymond hivatalos, leginkább ünnepelt, olykor vitatott fordítója volt... Az újságírással Versecen ismerkedett húszéves korában, majd egyetemi évei idején Zágrábban és Szabadkán publikált. A Magyar Szóba, külpolitikai újságíróként, 1949-ben került, de még abban az évben „átvezényelték” az induló ötnyelvű Újvidéki Rádióba, amelynek talpraállításában, szakmai irányítóként, nagy szerepe volt. Évek­kel később átvette a Magyar Szó szombati (akkor még vasárnapi) mellékletének, a Ki­látónak a szerkesztését, majd a Dolgozók élére került. Főszerkesztőként másfél évtize­dig irányította a lapot, s az aktivista szakszervezeti közlönyből olvasható családi hetila­pot varázsolt. Ebben az időszakban, bizalmi és befolyásos személyként, részt vett a Fo­rum Lap- és Könyvkiadó Vállalat létrehozásában, jellegének meghatározásában. Bár Bogdáni­ mindig hangoztatta, hogy ő elsősorban újságíró, sohasem ta­kargatott irodalmi ambíciói is voltak, író azonban, mint mondta is, csak másodál­lásban volt. Az ötvenes évek legelején színpadi szerzőként mutatkozott be - a sza­badkai Népszínház három darabját mutatta be 1950 és 1952 között - majd regé­nyekkel, elbeszélésekkel próbálkozott, váltakozó sikerrel (A nagy kaland, 1961; Egy merénylő vallomása, 1969; Ember a Holdban, 1969; Óriások, 1971; Angyalok játszanak, 1974; Éjszakák, 1987). Munkásságának fő vonulata azonban a humor, a szatíra, a paródia. Humoreszkjeinek első gyűjteménye még az ötvenes évek végén megjelent (Se füle, se farka, 1959), a kritikusok szerint ez volt az egyik legjobb könyve, „amelyben a csendes derűtől a megkeseredett cinizmusig, a szelíd feddés­től a szarkasztikus ostorozásig” változatos formákat szólaltatott meg (Szeli István). Népszerű aforizmáit több kötetben tette közzé (A világ dióhéjban, 1968; Hallgatni nem arany, 1971; Minden­ és még valami, 1980), ezeket előzőleg a lapokban je­lentette meg, főleg a Magyar Szóban Foszlányok címmel, a szerzőt, azaz önmagát pedig Foszlányfi Sándornak titulálta. Sikeresen művelte az irodalmi paródiát (Bi­­rodalmunk könyve, 1970; Magyar Birodalom, 1976), meg a bökversnek és az afo­rizmának egy sajátságos, Bogdánfi- féle változatát, amelyeket Katastrófák címmel adott közre. És e sokoldalú, termékeny munkásság mellett még szenvedélyes vitá­zó, szellemes csevegő, elmés társalgó is volt. Egyik „cinikus vallomásában” mondja is: „...minden alkalmat kihasználtam, hogy elbeszélgessek nálam okosabb embe­rekkel, bár rendszerint nem hagytam őket szóhoz jutni.” KALAPIS Zoltán

Next