Magyar Szó, 1992. november (49. évfolyam, 301-329. szám)
1992-11-21 / 321. szám
1992. november 21szombat Magyar Szó ni a Színházi életünkről, pontosabban: az előadások alkotóinak világnézetéről és életérzéséről, az előadások stílusáról és aktualitásáról, a hazai drámaművek életéről és a közönségről szólt, kellett volna érdemében szólnia a Magyar Szó és a Jugoszláv Magyar Művelődési Társaság szervezte kedd esti vitatribünnek, amelyre az újvidéki Forum Klubban került sor. A vitaest gyújtópontjában a hogyan tovább a háború után a színházi élettel kérdése kellett volna, hogy álljon, de mint kiderült, sokkal égetőbb gondok gyötrik napjainkban a színházi embereket: kinek, s kikkel tovább? Franyó Zsuzsanna dramaturg, az est házigazdája bevezetőjében arról szólva, hogy mit is jelent napjainkban előadást csinálni, többek között a következőket mondta: „A színház nem tudja megváltoztatni a világot, s mint ilyen, cselekvésben béna intézmény, másképp politizál, mint az utca. A színház akkor politizál jól, ha létezésünk humánusan megélt, megszenvedett voltát igyekszik megjeleníteni különböző kifejezési formában. A mi életérzésünk eléggé sajátságos színezetű azáltal, hogy itt élünk, egyre perspektívátlanabb jövőképpel. Ezzel az életérzéssel születnek előadásaink. És ha előadásainkkal sikerül értéket teremtenünk, még ha csak egy pillanatra is, ezt már eredménynek kell tekinteni. Természetesen más időkben más feladata is volt színházainknak, de akkor is minden előadás saját életérzésünkből fakadt, az élet céljáról, az emberi kapcsolatokról, a társadalomról alkotott alapvető felfogásunk ezen a tájon alakult és fogalmazódott meg. Vidékünk formálta világnézetünket, és ez a világnézet határozta meg előadásainkat, ily módon megteremtve a tipikusan vajdasági színjátszást, amely kifejezésrendszerében volt más, mint az általunk kevésbé vagy jól ismert hagyományos színjátszás. (...) Szólhatnék a hazai művek szövegaktualitásáról is, de akkor a régmúltba kellene visszakanyarodnom, mert a Légszomj és az Áfonyák óta vidékünkön nem születnek új életérzésből fakadó művek, talán mert drámaíróink napi politikával foglalkoznak. De az is lehet, hogy elfogyott a közlendő, mint ahogy az egyoldalúan forszírozott játékstílus is kimerül bizonyos idő után, s akkor más formában próbál meg aktuális lenni a színház. Vagy úgy, hogy a jugoszláv színházi tér felé nyit, vagy úgy, hogy szélesíti a dramaturgiai ívet. És kirándul pénzelő városán kívüli területekre, hogy tegyen valamit az anyanyelv tisztaságáért. Számba véve színházi tevékenységünket, leszögezi: nem vagyunk nagyon szegények, de gazdagabbak is lehetnénk. „Van egy Népszínházból kísérletivé alakult színházunk Szabadkán. Van egy valamikori avantgarde-kísérletből a zenés vígjátékokig kibővült dramaturgiai ívű kamaraszínházunk Újvidéken. Van egy Tanyaszínházunk, van egy Rádiódráma együttesünk, van színművészeti főiskolánk, és félhivatásos amatőr társulatunk Becskereken. És ez mind szükséges, nemzetünknek azonban az lenne jó, ha sokféle társulat alakulna különböző helyeken, meg a színházi életet csak az teheti színesebbé, ha több egymást kiegészítő és segítő társulat létezne. De mindehhez nincs pénz.” Vajda Tibor rendező felszólalásában a közönség és a számbelileg jelentősen lecsökkent színészgárda problémáját vetette fel. A baj forrását abban látja, hogy az Újvidéki Színháznak van egy bemutató közönsége, amivel ki is merül azoknak a száma, akik önként jönnek színházba. Szerinte ott kellene színházat csinálni és pótolni a Szabadkán elvesztettet, ahol még van közönség: Zentán. Mint elmondta, a rádió színészeinek száma nyolcra csökkent, s a színházban ugyanennyien vannak munkaviszonyban - tizenhat emberrel nem lehet kényszermegoldások nélküli repertoárt kiépíteni. Hernyák György rendező arról szólt, hogy eluralkodott az a szemlélet, miszerint Vajdaság provincia. Született néhány különös, furcsa előadás, amellyel a kritika nem tudott mit kezdeni, s elemző értékelés híján vagy az egekig emelte, vagy ledorongolta. A kis számú színészgárda problémájának a megoldását erős vajdasági amatőrtársulatok létrehozásában látja, amelyek kinőhetik magukat félprofivá, vagy akár profivá is. Gobby Fehér Gyula a hazai drámaírás sorsával foglalkozott. „Nálunk azért még senkit sem vontak felelősségre, mert nem játszott hazai drámát és nem is fognak. Egy új hazai szöveg kockázat rendezőre, színházra, színházigazgatóra nézve egyaránt, egy profi pedig nem kockáztat. Hogyha hihetünk a színház ismerőinek, akkor a mi színházaink a saját éltető erejükről mondanak le, amikor nem játszanak hazai darabot. Nincs meg az összekötő kapocs sem az írók felé, mert nincs elég dramaturg.” A műhelymunka szükségességéről szólva hozzáfűzte: „Műhelymunkát akartam, néha rövid időre alakultak is körém kis műhelyek. Nem voltam persze mindig elégedett a munka eredményével, de a közösség melege azért megérintett. Hiszek benne, hogy segít feloldani az igazi provincialitást, a magányos botorkálást, az alkotói kollektíva hiányát, a bizalmatlanságot, a kispolgári renyheséget... A mai körülmények között azt hiszem, sokkal nagyobb szükség van ilyen munkára, mint valaha.” Kovács Frigyes színművész a vajdasági magyar drámairodalomról beszélve kiemelte: rendkívül jó ötletek vannak, fantasztikus alaphelyzetek, de sajnos csak nagy megmunkálás után lehet őket játszani, mert hiányzik a kidolgozott párbeszéd, dramaturgokra lenne szükség. Az új, sajátos színházi törekvésekhez való viszonyulásról a következőket mondta: .Amikor születik egy olyan előadás, amely nemigen hasonlíthaTÖBB EGYMÁST KIEGÉSZÍTŐ ÉS SEGÍTŐ TÁRSULAT KELL - AZ AMATŐRIZMUS ÉS A SAJÁTOS SZÍNHÁZI TÖREKVÉSEK TÁMOGATÁSA NÉLKÜL NINCS JÖVŐJE A VAJDASÁGI MAGYAR SZÍNJÁTSZÁSNAK - ADEKVÁT KÖZÖNSÉGGEL AZ ÜRES MŰVELŐDÉSI MANIFESZTUM ELLEN - A HOGYAN TOVÁBB A HÁBORÚ UTÁN? ELNEVEZÉSŰ CIKLUS KEDD ESTI TRIBÜNJÉRŐL Újvidék városa pénzeli az Újvidéki Színházat, és mint minden művelődési intézménynek, nekünk is vannak anyagi gondjaink. A vágtató áremelkedések mellett nem tudjuk előadásainkat felszerelni, mert nincs forgótőkénk, számláinkat utólag fizetik ki, ha kifizetik, de a kamatokat már senki sem fizeti. A színház most védnököket keres, hogy tevékenységét fenn tudja tartani. Érdekes megemlíteni, hogy az Újvidéki Színház védnökei szerb, Crna Gora-i és albán kisiparosok. Egyetlen magyar kisiparos sem lett a védnökünk. (Franyó Zsuzsanna) Színházunk nem választott ki egy megfelelő réteget, amelynek játszik. Minden színháznak kell hogy legyen egy adekvát közönsége. El kell dönteni, mely réteghez szól, mert anélkül üres művelődési manifesztum. Természetesen több színházra lenne szükség ahhoz, hogy mindegyik megtalálja a maga autentikus közönségét, amely nem kötelességből járna előadásokra. (Juhász Erzsébet) Mindig Újvidéki Színházat mondok, mert szabadkai nem létezik. Az egy humbug, az nincs, az egy hazugság. Sajnos, azok, akik annak a szolgálatába álltak, elfelejtettek néhány fontos dolgot: hogy olyan színházat próbáltak általuk elfogadtatni, amelyik modernségében hazug, amely rögtönzésre épült, amely nyelvében botrányos, színházi avantgárd izmusa pedig poros és utánzó, kiforratlan és éretlen. (Gerold László) A szabadkai színházat nem Ristié temette el, hanem a vajdasági magyar kritika. (...) Én nem hiszem, hogy a színház elsősorban nemzeti előjelű fogalom lenne. A szabadkai színházban senki sem azzal foglalkozik, hogy forradalmi előadást hozzon létre. Mi csak olyan megoldásokkal élünk, amelyek jobbnak bizonyulnak más megoldásoknál. (Urbán András, rendező szakos hallgató) Jó más színházakhoz - ilyen Urbán András színháza, ilyen a Hernyák Györgyé - próbáljuk meg azt ne szégyellni és vállvetve izmosítani, erősíteni, fejleszteni. Jellegzetes vajdasági színjátszás nélkül mindig csak utánzói, halovány árnyékai leszünk valamiféle színháznak, a nagyon poros, avitt budapesti színházaknak.” Gerold László színikritikus elsősorban a közönség problémájával foglalkozott. „Minden bemutató alkalmával arról kell meggyőződnünk, hogy ismét kevesebben vagyunk, mint előző alkalommal. Jó lenne ezt a közönséget megismerni. (...) A Szerb Nemzeti Színház közönségének soraiban sok tanár, ügyvéd, orvos van. A színház persze nemcsak nekik készül, de ha mi ilyen statisztikát készítenénk, azt hiszem, nagyon rosszul járnánk. Újságírókról, mérnökökről, diákokról nem is beszélve. Nem látom a fiatalságot az Újvidéki Színházban” - mondta többek között. Véleménye szerint igazi rendezői egyénisége sincs a vajdasági magyar színjátszásnak, ezért nem születnek olyan előadások, amelyekre nagyon sokáig fogunk emlékezni. Olyan társművészet ez, amelynek megvan az önálló nyelve, de amely csak akkor fog élni, ha azok, akik csinálják, nemcsak eszközök birtokában lesznek, hanem olyan gondolatok birtokában is, amelyeket ezekkel az eszközökkel ki tudnak fejezni. Juhász Géza kiemelte, hogy Újvidéken nincs magyar színházi hagyomány, hiszen ez a színház mindössze húsz éves, és nem alakult még ki a közönsége. Az 1974-ben megalakult Színművészeti Akadémiáról szólva elmondta, hogy az intézményben nem élnek a lehetőségekkel, minden második évben tíz hallgatót vehetnének fel, de ezt a létszámot soha nem tőltik be. Pap József szerint azért kell magyar színházról beszélni, mert egy színház nyelvében él, ellenkező esetben pantomimről beszélünk. A vidéki igényeket két-három nagy gárdával rendelkező színházzal lehetne kielégíteni. Újvidéknek sosem lesz olyan közönsége, amely számbelileg kielégíthetné egy színház szükségleteit. A két-három profi mellett feltétlenül támogatni kell az amatőr színjátszást. Szabó Palócz Attila, a Színművészeti Akadémia hallgatója szerint a kritika nem is annyira a műnek, mint a stílusnak szól. Arról, ami Szabadkán történik, a közönséget a magyar sajtóban nem tájékoztatják kellőképpen. Ezt ő „szelektív agyonhallgatás”-nak nevezi. Hajnal Jenő az új zentai törekvésekről szólt, arról a szellemi légkörről, amelyben a fiatalok akarnak és tudnak valamit mondani. A harmadik olyan bemutatóra készülnek, amelyben profik működnek közre, de kifogásolta, hogy Újvidék nem figyel oda kellő mértékben arra, ami vidéken történik. A tribünest leggyakrabban visszatérő kérdése a kinek tovább volt, amit Franyó Zsuzsanna így összegezett: ,Az okosan megszerkesztett, pontos, aktuális előadásainkért nem lelkesedik a közönség, üres nézőtérnek pedig nem játszhatunk. Alkalmazkodnunk kell a kereslethez, így maradva meg aktuálisnak. Több zenés vígjátékot tűzünk műsorra és társadalombírálatot is mondunk:vétkes a kor, amely a csak megélni, csak túlélni üzenetét sugallja. Azonban tegyük hozzá, nem ártatlan az sem, aki ehhez a korhoz ilyen könnyen alkalmazkodik. Mi a mi feladatunk? Az, hogy ott, ahol vagyunk, azt a feladatot, amelyet vállaltunk, becsületesen végezzük. Feledkezzünk meg mások munkájának a becsmérléséről, alakítsuk át pozitív energiává acsarkodásainkat, megfeszítve harcoljunk meglévő intézményeink megmaradásáért, továbbá újabbnál újabb arculatú társulatok megalakításáért. Azon legyünk, hogy minél több egészséges szellemi központ alakuljon, teremtődjön színházi laboratórium, egyszóval összetettebb és szerteágazóbb színházi tevékenység folyjon. Lehet, hogy mindez utópisztikus elképzelés, de talán ez a háború lelohasztja az egymással szembeni indulatokat.” FEHÉR Rózsa jT KILATO 11 Г Életrajzi kalauz тштт*жшттшшпт«ж«тт»штттттштштттм»тттмттжшшЉ£ттт®ттжшмттш*т..... AMBRUS JÓZSEF (Székudvar, 1847. december 11. - Kisorosz, 1917. november 9.) A falusi lelkész szabályos életét élte le: káplánkodás éveiben az egyik plébániáról a másikra vándorolt (Szőreg, Nagyjécsa, Temesgyarmat, Óbéba, Újszentanna, Nagykikinda), de amikor 1881-ben maga is plébániát kapott Kisoroszon, nem mozdult el onnan haláláig. Isten szolgájaként harminchat évet töltött ebben az észak-bánáti dohánykertész faluban. Életútját úgy is meg lehet határozni, hogy egy Arad megyei községtől egy Torontál megyei községig tartott. Papként nemcsak a rábízott falusi közösség lelki üdvéről gondoskodott, hanem segítőkész támasza volt az embereknek mindennapi gondjaikban is. Jóban, rosszban együtt volt nyájával, népével. Jellemző vonása ez a falusi papok legtöbbjének. Ambrus azonban azzal ütött el paptársaitól, hogy egy ilyen magatartást nemcsak élő szóban, személyes példával gyakorolt, hanem írott szóval is. Ez volt a többlete. 1883 márciusában a nagy nyilvánosság előtt, a becskereki Torontál hasábjain szállt síkra a kisoroszi dohánytermesztők érdekében, miután a hatóságok, részben a csempészés megakadályozása címén, részben a dohányszárító pajták hiánya miatt, a szokásos 800-900 hold helyett csak 200 holdra adta ki a dohánytermesztési engedélyeket. Mindkét vádat alapos érvekkel utasította vissza, s követelte a megyei hatóságok közbelépését: ne engedjék meg, hogy egy megalapozatlan intézkedés kérdésessé tegye egy falu egzisztenciáját. Néhány évvel később népszerűen megírt kiadványban tájékoztatta a környék lakosságát a dohánytermesztés megváltozott feltételeiről (A legújabb dohánytörvénynek a kincstári dohánytermelőket érdeklő része rövid és népies ismertetése, Bp., 1888). Ambrus József népével együtt küzdött a földért is, „a szomorú szerződéses helyzet” megváltoztatásáért. A törvény ugyanis lehetővé tette, hogy a bérlők megválthassák az uradalmi földeket. Kisorosz szerződéses dohánykertészei, illetve a falu „földönfutó, hazátlan koldusai”, ahogy magukat nevezték a gróf Zichyhez írt levelükben, Ambrus József megfogalmazásában, amikor 1898 tavaszán harmadszor is földért esedeztek. „Mi nem vagyunk földosztó szocialisták - írták alázatosan a kisorosziak -, mi előttünk szent és sérthetetlen a tulajdonjog... mi csak barátságos alkú és tisztességteljes vétel útján óhajtanánk örökföldhöz, biztos megélhetési eszközökhöz jutni.” Kérésük ezúttal is süket fülekre talált. A népi szolgálat más formái sem voltak idegenek Ambrus József előtt, így az egyházi vonatkozású írásainak, szentbeszédeinek publikálása mellett, folytatta kiadói tevékenységét is. 1892-ben Kikindán megjelentette a Paphonvédek albuma című hosszabb munkájának első füzetét (teljes címe: Az 1848 és 1849. évi szabadságharcban részt vett római és görög katolikus paphonvédek albuma). „A nagy vállalat még nincs befejezve - hja az előszóban -, ez csak a kezdet... Isten segítségével évenként egy-egy kötetet fogok kiadni, míg az egész anyag kimerítve és feldolgozva lesz...” A fogadkozás ellenére a füzetek közlése sajnos abbamaradt. Okát nem tudjuk, csak sejtjük. Lehet, hogy a hetvenöt évvel ezelőtt elhunyt tiszteletre méltó kisoroszi tisztelendő úr belefáradt a szélmalomharcba, a kiadványát követő részvéttelenségbe... LATABÁR ENDRE (Kiskunhalas, 1812. november 15.-Miskolc, 1873. július 8.) A magyar vidéki vándorszínjátszás egyik jeles, színészdinasztia alapító alakja volt a XIX. század második felében. Életrajzírói szerint „vagyonos nemes család” gyermeke volt, szülei tisztességes polgári pályára szánták, de ő korán engedett hajlamának, s felcsapott vándorszínésznek. Ízig-vérig színházi ember lett, örökké nyüzsgő társulati direktor, aki értően és kemény kézzel fogta egybe együttesét, s állította a színművészet, a nemes szórakoztatás szolgálatába. A kor szelleméhez híven nemcsak válogatott, összeállította együttesének repertoárját, hanem szellemileg létre is hozta azt új darabok írásával, de főleg a külföldi művek átültetésével: a Szinnyei-féle lexikon egy oldalon át sorolja ilyen jellegű munkáit. Azok közé a színházi vezetők közé tartozott, akik a zenéhez is értettek, így a zenés darabok műsorra tűzését nagy szakértelemmel szorgalmazta, többek közt Bellini, Suppé, Offenbach operáit és operettjeit. Latabár Endre arany betűkkel írta be nevét a szabadkai színjátszás történetébe is: ő kötötte meg 1854. december 2-án az első szerződést „az újonnan felépült szabadkai városi színház átengedése, illetve átvétele iránt”, azaz társulata nyitotta meg az első idényt az új szabadkai színházi épületben, amelynek belső berendezését Telepy György, a vándortársulatok gyöngye, a „festő, dekoratőr, építő, rekvizitőr, tűzfény- és árnyjátékos” egészen varázslatos módon az utolsó pillanatban befejezett és lehetővé tette az ünnepi megnyitót. Színháztörténészeink kutatásai nyomán (Gerold László: Száz év színház, 1990. Színházi életünk, L, 1976; Garay Béla: Az ekhós szekértől a forgószínpadig, 1953) ennek a nevezetes évadnak sok érdekes részlete vált ismertté. Latabár Endre születésének 180. évfordulója kapcsán csak arra emlékeztetünk, hogy a köztiszteletű direktor kitűnő színészekből egybekovácsolt együttese 1854. december 16-án avatta fel az új színházépületet Jósika Miklós Két Barcsay című „négy szakaszban” írt drámájával, Szentpétery Zsigmond vendégszereplésével. Az együttes színésztagjának, Molnár Györgynek könyv alakban is megjelent feljegyzései szerint a „szabadkai színház megnyitásának dicső évére, szombaton és vasárnapokon az egész idény alatt annyira túltömöttek voltak a házak, hogy az előadás kezdete előtt fél órával a földszinti állóhely és karzatról seregesen visszamentek”. Az együttes egyébként a színházi idény három és fél hónapja alatt kilencven előadást tartott Szabadkán. A következő 1855/56-os évadban is a Latabár-féle társulat vendégeskedett a városban, ezúttal is legtöbbször telt ház előtt. A korabeli Hölgyfutár szerint „minden páholy és zártszék el volt foglalva, azaz bérletbe kelt el a szezon végéig. Az együttes még 1858-ban is Szabadkán vendégszerepelt. Latabár Endre az elkövetkező éveket Miskolcon és Kassán töltötte, mély nyomokat hagyva az ottani színháztörténetben. Utódai, a híres Latabár-dinasztia tagjai szinte kivétel nélkül folytatták a nagy előd életművét. A film jóvoltából a legismertebb sarjadék Latabár Kálmán, a negyedik leszármazott, az „ügyetlen” mozgású moziszínész és táncoskomikus lett Latabár Endre dédunokája. BOGDÁNFI SÁNDOR (Budafok, 1912. november 26. - Újvidék, 1987. január 26.) Nyolcvan évvel ezelőtt született a jugoszláviai magyar újságírás szocialista szakaszának ismert szerkesztője, szervezője, fordítója, szatirikus írója, az irodalmi estek, élőújságok szellemes műsorvezetője. Az a világ, amelyben elevenen mozgott és amelynek fonákságait belülről is látta, megszűnt létezni: nincs többé sem Jugoszlávia, sem szocializmus, a magyarság is erősen megfogyatkozott, s abbamaradt Tito összes műveinek kiadása, amelynek, úgymond hivatalos, leginkább ünnepelt, olykor vitatott fordítója volt... Az újságírással Versecen ismerkedett húszéves korában, majd egyetemi évei idején Zágrábban és Szabadkán publikált. A Magyar Szóba, külpolitikai újságíróként, 1949-ben került, de még abban az évben „átvezényelték” az induló ötnyelvű Újvidéki Rádióba, amelynek talpraállításában, szakmai irányítóként, nagy szerepe volt. Évekkel később átvette a Magyar Szó szombati (akkor még vasárnapi) mellékletének, a Kilátónak a szerkesztését, majd a Dolgozók élére került. Főszerkesztőként másfél évtizedig irányította a lapot, s az aktivista szakszervezeti közlönyből olvasható családi hetilapot varázsolt. Ebben az időszakban, bizalmi és befolyásos személyként, részt vett a Forum Lap- és Könyvkiadó Vállalat létrehozásában, jellegének meghatározásában. Bár Bogdáni mindig hangoztatta, hogy ő elsősorban újságíró, sohasem takargatott irodalmi ambíciói is voltak, író azonban, mint mondta is, csak másodállásban volt. Az ötvenes évek legelején színpadi szerzőként mutatkozott be - a szabadkai Népszínház három darabját mutatta be 1950 és 1952 között - majd regényekkel, elbeszélésekkel próbálkozott, váltakozó sikerrel (A nagy kaland, 1961; Egy merénylő vallomása, 1969; Ember a Holdban, 1969; Óriások, 1971; Angyalok játszanak, 1974; Éjszakák, 1987). Munkásságának fő vonulata azonban a humor, a szatíra, a paródia. Humoreszkjeinek első gyűjteménye még az ötvenes évek végén megjelent (Se füle, se farka, 1959), a kritikusok szerint ez volt az egyik legjobb könyve, „amelyben a csendes derűtől a megkeseredett cinizmusig, a szelíd feddéstől a szarkasztikus ostorozásig” változatos formákat szólaltatott meg (Szeli István). Népszerű aforizmáit több kötetben tette közzé (A világ dióhéjban, 1968; Hallgatni nem arany, 1971; Minden és még valami, 1980), ezeket előzőleg a lapokban jelentette meg, főleg a Magyar Szóban Foszlányok címmel, a szerzőt, azaz önmagát pedig Foszlányfi Sándornak titulálta. Sikeresen művelte az irodalmi paródiát (Birodalmunk könyve, 1970; Magyar Birodalom, 1976), meg a bökversnek és az aforizmának egy sajátságos, Bogdánfi- féle változatát, amelyeket Katastrófák címmel adott közre. És e sokoldalú, termékeny munkásság mellett még szenvedélyes vitázó, szellemes csevegő, elmés társalgó is volt. Egyik „cinikus vallomásában” mondja is: „...minden alkalmat kihasználtam, hogy elbeszélgessek nálam okosabb emberekkel, bár rendszerint nem hagytam őket szóhoz jutni.” KALAPIS Zoltán