Magyar Szó, 1992. november (49. évfolyam, 301-329. szám)
1992-11-22 / 322. szám
1992. november 22., vasárnap Inkább hamvadjon el f ríni tartalékosok, a szlavónai város ostroma miatt rár Baranya elesett. A százezer lakosú Eszék ostrom gyűrűben. Tízezrek menekülnek hadszíntérré lett hazájukból. A második világháború után szemtanúi vagyunk az első fegyveres térhódításnak Európában.” A Magyar Szó címoldalán jelentek meg ezek a mondatok tavaly augusztus 28-án. Ugyanaznap az Esszékről küldött tudósításom alcímében a következő sort írtam: Vukovár környékén szórványos harcok. Másnap már arról tudósítottam, hogy Ilok felől hét tank indult Vukovárnak. Vladimir Seks, Eszék akkori válságstábjának parancsnoka azt állította, hogy a tankok közül a horvátok egyet kilőttek. Tavaly augusztusban Eszék felől kerülőúton be lehetett jutni Vukovárra. Dudás Szabolccsal, a Képes Ifjúság fotóriporterével voltam Eszéken, aki néhány külföldi újságíróval a szlavóniai városba utazott. Emlékszem, aznap este mindketten igencsak lehangoltak voltunk. Én egy főbe lőtt zágrábi operatőr „helyszínelését” néztem végig, Szabolcs pedig a vukovári múzeum és az áruház szétlövését. Szörnyű, állapítottuk meg mindketten, és nem tudtuk, nem is sejtettük, hogy a szörnyűségek majd csak ezután következnek. Vukovár valódi ostroma augusztus után kezdődött. A Jugoszláv Néphadsereg akkor kezdte el a mozgósítást. Az ellenzék mellé a kisebbségek is felkerültek a névsorra. A magyar falvakban és városokban egyre kíméletlenebbül és egyre nagyobb mértékben mozgósítottak. A behívóparancsok sima katonai gyakorlatra hívtak, de aki bedőlt az ámításnak - sajnos, sokan -, néhány órán belül a vukovári fronton találta magát. Bármilyen előzetes felkészítés nélkül, rossz puskákkal, még roszszabb golyókkal. Vukovár ostromát amatőrök irányították. Ezt már az ostromkor, majd utána is, azok, akik végigélték azt, tényekkel alátámasztották. Az évtizedeken át az egekig magasztalt Jugoszláv Néphadsereg képtelen volt egy olyan harcot vezetni, amelynek során a város nem szenvedett volna nagy károsodást. Sőt, a hadsereg egyértelműen tudomásra hozta, tüzérségével, a repülőből szórt bombáival és a hajókról kilőtt gránátaival, hogy a város horvát, azaz nem szerbek lakta részeit teljesen lerombolja. Vukovár szerblakta része szinte sértetlen maradt. Vukovár ostromának krónikájához tartozik Bács bombázása, továbbá az aknamezőkre kihajtott áldozatok tömkelege, (a félkatonai alakulatok rendezésében), a saját menetoszlopát lövő repülőraj, a Síden állomásozó, s nap mint nap tervszerűtlenül bevetett tartalékosok százai, ezrei. Vukovár miatt tagadták meg a parancsot a vranjei, a becsei és teme Hirosimán ír Kisbérc. Nem tudom, van-e ilyen nevű falu I. V. a Kárpát-medencében. Mert ha van, akkor mi, Kisbéreiek, onnan származhatunk. Százszor megfogadtam már, hogy veszek egy nagy térképet, akkorát, mint ez az udvar, és nekihasalok. Megkeresem. És ha megtalálom, kerüljön, amibe kerül, elutazok Kisbérére, letolom a nadrágomat, feléje guggolok és otthagyom rajta a névjegyemet. Kisbérének küldi egy elbitangolt kisbéret. Ha már nem tudott az az ősöm ott maradni a fenekén! Borzasztó meg vagyok indulva. Öt hónapja nem tudok lecsillapodni. Kedden lesz öt hónapja, hogy a fiam, a menyem meg a két unokám bevágták magukat a kocsiba és elmentek. Tegnapelőtt este már Svédországból hívott fit a fiam. A fiam! Az egyetlenke. Az öreg Kisbéreinek, apámnak még kilenc gyereke volt, nem is ment egész életében semmire. Cselédként kezdte és nyolcvanhárom éves korában csikkszedés közben érte a halál. Különben nagyon szigorú ember volt. Mert mind a kciencünket azért csak fel kellett nevelnie. Hát az úgy volt, hogy én jártam a bátyám levetett pöndölében, aztán amikor én levetettem, fölvette az öcsém, és amikor ő is kinőtte, hordta az ő öccse. Csakugyan! Tanyáról jártunk be az iskolába. Tavasszal meg kaim ősszel felséges volt. Mezítláb. De télen a hóban meg a nagy sárban! Ki volt adva parancsba, hogy a tanyától a falu első házáig rongyba bugyolált lábbal lehetett csak menni. Ott letekertem a lábamról a rongyot, beadtam a házba, a tarisznyából előhúztam a féltve őrzött cipőt - már a bátyám is ezt hordta belebújtam, és úgy folytattam az utat az iskolába. Vagy a vasárnapi templomba járás. Ez nálunk, a mi házunkban kötelező volt, pedig mindig tanyán éltünk. A faluig mezítláb, és a cipőt csak akkor volt szabad fölhúznunk, arrakor beértünk a Nagy utcára. Úgy kíméltük a lábbelit. De a ruhát is. Öten voltunk fiútestvérek, mind az ötünknek ugyanaz az esküvőruhája volt. Háromszáz dinárral a zsebemben nősültem meg. De megfogadtam, hogy gyereket csak egyel csinálok. És azt is megfogadtam, hogy annak az egynek minden tőlem telhetőt megadok. No, ez az egy szál fiam hagyott itt bennünket, kedden lesz öt hónapja. Azóta nem tudok lenyugodni. Már bent ültek mindnyájan a kocsiban, csak a fiam felőli ajtó volt még nyitva, bedugom a fejemet a félig nyitott kocsiajtón, mondd, fiam, és mi legyen a házatokkal, ha egyszer nekünk is szaladnunk kell? A fiam rántott egyet a kocsiajtón, de még mielőtt becsapta volna, nagy mérgesen azt mondta: Gyújtsa fid! És elporzottak. Az előbb említettem, hogy háromszáz dinárral a zsebemben nősültem meg. A házamat látta, a fiamét is. Még csak a vádamat nem mutattam meg magának, amin a sleppekből azt a rengeteg cementet a partra hordtam. Abból épült mind a hét ház. Abból, hogy negyven éven át napi húsz óra hosszát húztam az igát. Abból a cuflából, hogy megfogadtam: a fiamnak itt mennyországot teremtek. Hát most már megvan a mennyország, csakhogy az angyalkák kiröpültek belőle. Ha átmegy a feleségem kiszellőztetni, majdig duzzadt képpel jön vissza, kisírt szemekkel. Olyan az a ház a gyerekek nélkül, mint a kripta, mondogatja. Ne félj, átmelegszenek még a falai, vigasztalom. Ha ezzel együtt filgyújtom. Mert lesz itt még nagy tűz, én mondom magának. Akivel csak beszélek a faluban, mind ezt mondja. Ha innen menni kell, utánunk csak az üszkös falak maradnak. Mindezt mondja most elkeseredésében. De én nemcsak mondom, meg is teszem. Ha már a fiam is erre biztatott. _____________ Ők nem gyújtották föl, rám bízták a ház fűlgyújtását, ők csak elporzottak. Tegnapelőtt este, mikor fölhívott Svédországból, és mondja, hogy Svédországból hív, hát mondom neki, ti még mindig úton vagytok, öt hónapja, hogy elmentetek, és még mindig úton vagytok? Nem vagytok még mindig megállapodva? Ne féltsük mi őket, majd megállapodnak valahol, vigasztalt. A legjobb barátja úgy jött haza ebből a háborúból, hogy a legerősebb idegcsillapító se tudta lenyugtatni. Akkor Jo-VUKOVAR EGY ÉV UTÁN tudta meg a fiam, hogy ő itt nem marad. Ő egy ilyen hadseregbe nem vonul be még egyszer. Pedig tudja, hogy amikor a tényleges idejét töltötte, a tisztek a tenyerükön hordták? A gyerek is meg volt szédülve, kis híján bezupák. Mindig volt pénze, mert küldtük neki a pénzt is, a csomagot is, így hát közkedvelt volt, elkényeztették. Talán az a baj, hogy egy kicsit mi is elkényeztettük. Csak egyet mondok: már kész volt ez a ház, amikor nézi, nézegeti, de úgy, mint akinek nem a legjobban tetszik. Mi a baj, fiam? Ezt itt meg kéne fordítani, fő. Fordítsuk meg. Amit saját magamnak soha meg nem csináltam volna, neki megcsináltam. Megfordítottuk a sarokszobát. És még csak meg se kérdeztük, hogy mibe kerül az nekünk. Most nézhetjük a megfordított sarokszobával együtt. Nézhetjük az üres házat. Lehet, hogy valakinek már nagyon fáj rá a foga, mert mutatós, ezt nemcsak én mondom, de fájhat, senki másé nem lesz, ha innen menni kell, csak a lángoké. Punktum. NÉMETH István Avagy mementó az örökkévalóságnak tadtak fel Zentán, Adán... A „felszabadulás” napján terítve volt halottakkal a város. November 18. vagy 19., mindegy. Dicső nap. Dicső nap? A „dicső felszabadulás” után két-három hónappal voltam először a polgárháború kitörése óta Vukováron. Erdőd, Dálya, Borovo Selo felől közelítettem meg a várost. Várost? Sem Borovo Naseljét, sem Vukovárt nem lehetett és ma sem lehet településnek nevezni. Mindkettő szinte a földdel egyenlő. Romok mindenhol, üszkös gerendák, halomba lőtt téglák, toronyépületekből vashálókon lógó betondarabok. Egy év alatt többször jártam a romok között. Találkoztam ott emberekkel, akik pincékben éltek hónapokon át, most pedig... Most pedig senkinek sincs semmije. Vukovárt szétlőtték, majd teljesen kifosztották. Hogy kik? Részben a „felszabadítók”, részben a háború hiénái, akik a mai napig garázdálkodnak a romok között. Milorad Višić mesélte az év elején, hogy ő mint orvos és mint szerb harcolt a városért. Felszabadítónak mondta magát. Ő most a polgármester. A pokol polgármestere. A „nagy nap” évfordulóján közölte a világgal, hogy Vukováron ma húszezer ember él és ugyanennyi patkány. Közölte továbbá azt is, hogy a Horvátország és Bosznia háborús övezeteiből elmenekültek közül tizennyolcezren kaptak menedéket városában. Egyszerű matematikai művelettel kiderül, hogy Vukováron csupán kétezernyi vukovári él. A „nagy ostrom” után is ugyanennyien voltak. Hol van a negyvenötezerből a többi negyvenháromezer ember? Miért nem tértek vissza akár szétlett otthonaikba is az elmúlt egy esztendő alatt? Emlékszem, egy vukovári utam során a temető felé vezető útra tévedtem ki. A város legjobban szétlőtt része volt. A szó szoros értelmében kő kövön nem maradt. Nem is maradhatott, mert arról az oldalról támadt a Jugoszláv Néphadsereg, és ami a támadás során még szempont volt: abban a városrészben horvátok laktak. A város legvégén, az utolsó szedett házon, a még megmaradt fáldarabkán ott állt az utcanévtábla: Ulica JNA (Néphadsereg utca). Vukovár nem él többé. Hiába mondja a polgármester, hogy fellendül az ipar, elkészültek a városrendezési tervek is, sőt, magánvállalkozásokra is van példa, de Vukovár nem él többé. Élni fog-e valaha? Tíz év múlva, száz év múlva, ezer év múlva? Talán élnie sem kellene. Maradjon így, rommá lőve örökké, mementóként. Mementóként nemcsak nekünk, a világnak, mindenkinek, az örökkévalóságnak. NÉMETH Zoltán : Faras Zsuzsa szövegráza Vukovár egy év után is romhalmaz (Loztukics Kati felvétele) Áltatás tejjel-mézzel folyó bibliai Kánaán lettünk. Az ígéret földje. Ugyanis rengeteg ígéret hangzik el mostanában. A zajos választási hadjáratban a pártok és jelöltjeik meglobogtatják a hiszékenyek előtt a boldogulás lehetőségét. Azt a tömérdek kecsegtető szót, amit mindenütt kimondanak, még a leggazdagabb, legfejlettebb országokban sem tudnák valóra váltani. Mivel sokkal könnyebb elszomorítani, mintsem felvidítani, a közéleti porondon jóval több a komor, mint a mosolygó kortes. De azért bolondozásban sincs hiány, noha bohócnak lenni nem is könnyű dolog, hiszen éles elme kell hozzá. Érdekes, a polgárok jobban becsülik azokat, akik helyettük pofáznak, mint azokat, akik helyettük melóznak. Jóllehet azok, akik a nevükben dumálnak, a nevüket sem tudják. Rá kell döbbennünk, hogy a hiszékenyek a rozoga ajtóra emlékeztetnek, mert mindenki becsapja őket. A jó képviselőjelöltek pedig olyanok, mint a jó pásztorok: gyakran úgy viselkednek, mint akiknek birkákkal van dolguk. Sajnos bele kell nyugodni abba, hogy ebben a nyilvános csetepatéban nem a legjobbak, a leghozzáértőbbek érvényesülnek, ám akik érvényesülnek, a legjobban értenek hozzá. Szembetűnő az is, hogy ezúttal is minden megválasztandó politikus megemlíti a történelmet. Ezzel szemben a történelem aligha említi meg őket. Egyúttal valahányan kilátásba helyezik a szebb jövőt. Ám többségük csak hitegeti a szavazó népet. Legyünk tehát óvatosak. Csak azoknak adjunk hitelt, akik fűt-fát ígérnek. Ők legalább betartják a szavukat. V.G. Magyar Szó VASÁRNAPI ÍRÁS 11 Végjáték , megint a dilemma. Ha nem vagyunk háborúban, hogy van az, hogy vernek bennünket a Neretva völgyében? Olyannyira komoly a helyzet, hogy a Nagy Kamiondzsi szívszaggató üzenetet küldött: amennyiben nem érkezik kellőképpen letagadható katonai segítség, keresztet vethetünk a SAO-ra. Még beteg elnökünk is tollat ragadott, és kilátásba helyezte tölgyfa Butrosznak, hogy valaki közbe fog lépni, s nem biztos, hogy nem a főhadsereg lesz az.• Az ENSZ-ben ezen csak kuncognak. Méghogy ott lesznek? El se mentek csak átöltöztek belföldinek. Legutóbbi ülésén a Biztonsági Tanács még jobban nekigyülekezett a fojtogatásnak. Hát most felmerül a kérdés: lehet-e háborúzni, ha visszalőnek? No igen... Akkor kell abbahagyni, ha kezd nem menni. Csakhogy az energia, amit belefeccöltek a nagytakarításba, tisztára kárbavész. Pedig nem könnyű ámbuszra rakni kétmillió müzült, vagy árokba lökni. Ugyanakkor szép ügyesen félmillió szerbet is földönfutóvá tettek, a maradék pedig lázasan vásárolja a nejlonacskót a kredencnek, ha dobbantani кеП. Állítólag zseniális stratégák az ész leple alatt, mindent előre kikalkuláltak. Hát, jelentem a lássan, a kár az meg is van már. Más (de nem annyira). Éjfél körül az utcánkban egy sorozatot adtak le gépfegyverből. Ha nem a közbizonytalanság őrei voltak, hol az istenben vannak?! KOPECZKY László