Magyar Szó, 1992. november (49. évfolyam, 301-329. szám)

1992-11-24 / 324. szám

G MŰVELŐDÉS HOGYAN TOVÁBB A HÁBORÚ UTÁN? Filmről, tévéjátékról, videoművészetről A JMMT és a Magyar Szó szervezésében ma 18.00 órai kezdettel a Forum klubjában vitatribünt tartunk a vajdasági magyar film, televíziós és videoalkotások jelenéről és jövőjéről. Minden érdeklődőt szívesen látunk. A szervezők Igen, pontosan olyan, mint Pilinszky Hölderlin-versében, azaz dehogy, más - túlságosan is alpári a párhuzam -, mégis, megnevezni, leírni csak ekként tudom e micsodát, ezt a bigyót: drótvégre csomózott madár. Pihepuha, körömnagyságú, meghatározhatatlan fajtám, talán a kolibrik nemzetségéhez áll a legközelebb járatlan lévén a madártanban, inkább nem találgatom. Eredetileg egy ajándékcsomagocska éke volt, újabban az éjjeliszekrény ajtajának rézfogantyúját díszíti. Egy mitológia díszlete? Egyre kevésbé az. A lakásban hányódó többi mütyürke is idővel hasonló sorsra jut, kegyvesztetté válik, elveszíti autóolajat hovatovább kezdjük zavarónak érezni jelenlétét, nem tudunk mozdulni tőle, rakosgatjuk ide-oda, de sajnálunk túladni rajta, akár a rég kimustrált motyóinkon, amelyeket csak nagy üggyel-bajjal préseltünk be a ruhásszekrény alsó fiókjába a naftalinszagú téli ruhaneműk közé. Ezt a drótvégre csomózott madarat feltehetőleg csak a kicsinysége mentette meg a végleges elkallódástól, nem volt szem előtt, mintha nem is volna. Aztán a tizenhat hónapos Andi egyszer csak egy jelképes mozdulattal fölmutatta, fölmutatta és a birtokába vette. (Egészen apró, gombostűfejnagyságnyi dolgokat is képes észrevenni; pöszetet, kenyérmorzsát lehajol értük, és fölmutatja.) Határozottan rábökött: O! Ezt többször is elismételte, mind türelmetlenebbül és követelőzőbben, úgyhogy végül is bosszankodva kénytelen-kelletlen előbújtam az Újság-lapok fedezete mögül. Lecsavartam a drótot a kallantyúról. Ezt nem szabad Andinak bántania, megcsíp a Züm-Züm - suttogtam gonoszkodva, szememet meresztgetve és sziszegve, az arcához közelítve a drótvégen rezgő plüssmadárszal. A gyerek megszeppenve hátrálni kezdett, behúzódott a szobasarokba, kezével takarta el a szemét, ne is lássa, ne is lássa azt a szörnyűséges, félelmetesen rezgő micsodát, és feltört belőle a zokogás. Magamhoz szorítottam, csitogattam, nem bánt, nem bánt a Züm-Züm... Közelebből szemügyre vettem a madárkát: hát igen, pontosan olyan, mint a méh, amely még a nyáron megcsípte Andi alsó ajkát, amint a városi park vízcsapja körül játszadozott. A félelmetes Züm-Züm!... A bigyót, érzem, ezentúl nincs jogom a költészet régióiba emelni (hogy is tanítja az irodalomelmélet: elvesztette konnotációját?), miként arra sincs jogom, hogy fiamnak megmagyarázzam: a tévé képernyőjén látott hernyótalpas (ágyúcsövével lassan felénk fordul, mintha bennünket célozna) nem ártalmatlan Tú-Tú, játékautó, hanem ő a mindent eltaposó Vastalpú, egy nemzeti mitológia csöppet sem ártalmatlan díszlete, a meghitt családi mitológiák gyilkosa; nincs jogom megmagyarázni a fiamnak a jól begyakorolt jelbeszéd segítségével, és nem is akarom, mert engem is, bennünket is erősít az ő „nem-tudása”, elviselhetővé teszi ezt az olykor kibírhatatlannak tűnő, keserves ittlétet. Mihez is kezdenénk nélküle? P. NAGY István Áttételek Még mindig vagyunk Kovács István, a becskereki Madách Színház elnöke és színjátszója negyven évvel ezelőtt lett a társulat tagja Elmúlott negyven esztendő, és ezalatt Kovács Istvánt, a becskereki Madách Színház vezető színészét, mostani elnökét, akit több szerepben láttunk a színpadon - gyakran részt vett azokon az üléseken, ahol az amatőrszínház sorsáról, megmaradásáról döntöttek - csak ritkán szólaltatták meg a riporterek. Csöndes, halk szavú amatőr színjátszó a mi Korunk, csak a próba vagy az előadás szünetében ömlik belőle a szó. Megint elszúrtunk valamit, halljátok, a nézőtér ünnepel minket, érdemes volt ezt az előadást megcsinálni, mondja. Néha dohog is. A leggyakrabban akkor, amikor valaki azt hangoztatja, hogy nincs megelégedve a színház műsorpolitikájával, mert előfordul, hogy a közvélemény a társulattól avantgárd előadásokat követel, az ellentábor viszont olcsó népszínműveket sürget, visszaperelve a „habostorta- szemléidet”. Én sohasem lázadok, mondja a színész, a színházunk sem lázadhat akkor, amikor a lehetőségek már-már minimálisak, nem úgy, mint valamikor régen. Ó, igen. A negyvenes/ötvenes években érdemes volt „beleszagolni” a színházi világba. - Szemtanúja voltam - mondja Kovács István - Juhász Ferenc rendező, egykori nagyváradi hírlapíró vesszőfutásának és eltávolíttatásának, az első bánáti magyar hivatásos színház „bukásának , pontosabban: megszüntetésének. Nem szólhattam bele a dolgokba, mert akkortájt én csak egy sápadt „unterman” voltam a színházban, aki a nagyságos urak csengetésre behozta a színpadra a tálcát. Nem mert akkor senki harcot vívni a színházért. Én - mint annyian - a becskereki Petőfi Művelődési Egyesületben kezdtem. Egy színésztanfolyamon vettem részt, majd több egyfelvonásosban szerepeltem Búza Ferenccel, Horváth Ellával, Zádor Imrével, Babinszki Istvánnal és a többiekkel. A Madách Színházban 1952-ben, vagyis negyven évvel ezelőtt debütáltam, a postást alakítva Bródy Sándor A tanítónő című színjátékában, abban az előadásban, amelyet az akkor még túlbuzgó, agitropos kritika sem mert levágni. Sokt tanultam a veteránoktól, Máté Imrétől, Fa Józseftől, szívesen elfogadtam Düringl Juhász Zsuzsa, Tusnek Ottilia és Novotni Katalin hasznos tanácsait. A válság éveiben amolyan „mindenese” voltam a színháznak. A Toša Jovanović Színház első emeleti próbatermében akartuk átvészelni a legrosszabbat. Én érkeztem mindig elsőnek, és én hagytam el utolsónak a házat. Sokan megkérdezték akkor: „Kovikám, nem unod még?” „Ha a többiek csinálják, akkor én sem hagyhatom abba” - válaszoltam. Emlékezetünkben persze csak a legszebb maradt meg. A hangulatos bemutatók, a reprízek és a vidékjárás. Tóth Miklós Kutyaszorító című vígjátékát több mint negyvenszer vittük színre. Úgynevezett „nagy” előadással is próbálkoztunk, egyiket repríz csupán, de megdicsérnek valamelyik szemlén. A néző hümmögött, amikor bemutattuk Miroslav Krležátől az Agóniát Mi titkon abban reménykedtünk, hogy színházunkban meghonosítjuk a nagy horvát drámaszerzőt, de nem sikerült. ■ A recenzióban egyik kritikusunk megírta, hogy Kovács István hiteles, lenyűgöző alakításában a vajdasági Pager Antalt láttuk a színpadon. Ez persze túlzás. Én mindig Kovács István voltam, és vagyok ma is. A „kiskovi”, az amatőr színész, akivel a színház egy-egy kilométerkőhöz érkezhetett. Az igaz, hogy hívtak az Újvidéki Rádióhoz színésznek, de nem akartam aláírni a szerződést. Mindig amatőr akartam maradni, és azt játszani, amihez kedvem van. A Madáchban sokat szerepelhettem, nem mindig - gondolom - „másodosztályú” szinten, mert azokban az években, amikor rangos szereplőgárdánk évadonként 3-4 bemutatót tartott, születtek olyan produkciók is, amelyek túlhaladták a hivatásosok munkáit. Színre vittük Miller Pillantás a hídról című drámáját is. Én alakíthattam Eddie Carbone-t. ■ A műsorral is elégedett volt mindig? - Mit mondhatok erre? Színre vittük nem is olyan régen Tennessee Williams Üvegfiguráit. Egy vidéki tanító akkor azt találta mondani, hogy nem érdekli a színházunk, mert mi újabban avantgárd darabokat tűzünk műsorra. Egy újvidéki kritikusnő ugyanakkor a szemünkre vetette, hogy miért nem veszünk elő olyan darabokat, amilyeneket a szabadkai alternatív színházban szorgalmaznak, átvehetnék a stílust is, ne legyünk „demodék”. Néha az „ahhoz képest”-féle megszégyenítő, vállveregető viszonyítás vette el néhány órára a kedvünket a munkától. Néha a versenyen olyan ember bírálta el az előadásunkat, aki egy szót sem értett magyarul. Mégis azt mondhatom, hogy a visszajelzések mostanság rendkívül kedvezőek. Nem mutathatunk be Shakespeare-tragédiákat, Brecht-műveket és „modern” darabokat, mert ehhez nem értünk, nem is csinálnánk szívesen olyasmit, amit a néző elutasít. Tudom, olvasom az újságban, hogy néha-néha, elvétve valamelyik vajdasági városban színre visznek a műkedvelők olyan darabot is, amely „elgondolkodtat”, „forradalmat” csinál, de aztán a második vagy a harmadik reprízről semmi hír. Hetekig, hónapokig dolgozni egy előadáson, és aztán a bemutató után levenni a műsorról, nem érdemes. ■ Mennyit ér a Madách Színház ma? - Most nem vagyunk az „aranykorban”, tudom. Az amatőrök nem tolonganak olyan nagy számban az ajtónk előtt, mint szeretnénk, de összeverődött egy lelkes, áldozatkész - még nem eléggé tapasztalt -, munkabíró csapat, szereplők, akikkel november 25-én szerényen szeretnénk megünnepelni színházunk fennállásának negyvenedik évfordulóját. Nem szeretnénk a szellemileg lefejezettek benyomását kelteni, de a gondok sokasodnak. Toljuk, húzzuk, nyomjuk Thália szekerét. Mi addig érünk valamit, amíg dolgozhatunk, amíg elutazhatunk Szabadkára, Újvidékre, Törökbecsére, Becsére, Bajmokra, Kikindára. Nincs szükség arra, hogy „helyre tegyük” a színházat. Ma súlyos napokat élünk. Több mint három hónapja egy dinárt sem adtak a tevékenységünkre, „trónusra” tehát csak a színpadon, szerepben léphetünk. Saját színházfelfogásunk van, csak azt érdemes színre vinni, amihez szereplőink vannak, és amit a néző szívesen megtapsol. Másra nem merünk, nem is akarunk vállalkozni. ■ Volt a színésznek „nagy”, lélekemelő pillanata a színházban az elmúlt évek során? - Senki miatt nem hagytam abba a munkát, és hiszem, hogy miattam sem távozott senki a társulatból. Mi csak ritkán civakodunk. Miért is tennénk, amikor a nézőink színes-lélekkel mellettünk vannak? Nemrég, vidéken, az előadás után egy nénike merészkedett be az öltözőnkbe. Megsimogatta, a szereplőket, és azt mondta: „Az Úristen áldja meg magukat, fiaim...”. B. Z. Anyanyelvünk érdekében Szabadkán hamarosan megalakulnak a magyarul tanító óvónők, tanítók és magyar szakos tanárok szakaktívái osztályának a vezetője szólt arról, hogy 10-12 nap múlva a kezdeményezőbizottság és a község illetékesei nagyszabású ülésre hívják össze az említett szabadkai pedagógusokat, ahol megalakítják a szakaktívákat. A tervek szerint a szakaktívák munkáján keresztül valósulna meg a pedagógusok továbbképzése, köztük a téli és nyári szemináriumok. A tanároknak egy jól felszerelt szakkönyvtárra is szükségük lenne Szabadkán az egyéni továbbképzésre. Fel kell mérni és figyelemmel kell kísérni az iskolák felszereltségét oktatási segédeszközökkel. Szükség lenne a tapasztalatcserére is. Foglalkozni kell azzal is, hogy milyenek a tankönyveink. Gondot jelent, hogy hiányoznak a magyar nyelvű kézikönyvek, amelyek nagy segítséget jelentenének a pedagógusoknak. A munkába a későbbiekben majd be kell vonni a Tankönyvkiadó Intézet illetékeseit és a tankönyvszerzőket is. Az említett, hamarosan sorra kerülő pedagógus-összejövetelen az Oktatás és Nevelés folyóirat sorsa is szóba kerül. Dr. Sárai Pál hangsúlyozta: kár lenne csak Szabadkára korlátozni a munkát, érdemes lenne majd a környező községek vagy az egész Vajdaság területéről a pedagógusokat bekapcsolni a tevékenységbe. A későbbiekben minden valószínűség szerint az óvónők, tanítók, magyar tanárok aktívája mellett megalakítja a más tantárgyakat magyarul tanítók szakaktíváját is. Radmila Markovic, a köztársasági oktatási minisztérium fejlesztési osztályának munkatársa többek között szólt arról, hogy a minisztérium keretében Vajdaságban négy módszertani központ működik majd, egyik a szabadkai Ivó Lola Ribar Általános Iskolában, továbbá Kishegyesen, Újvidéken és Temerinben egy-egy általános iskolában. Egy éven keresztül az érvényben levő tantervek megvalósítását vizsgálják, s ezt követően összegezik az eredményeket. m. k.: Pénteken Szabadkán ülést tartott az a kezdeményezőbizottság, amely szorgalmazza a magyar nyelven oktató óvónők, tanítók továbbá az általános és középiskolai magyartanárok szakaktíváinak újbóli beindítását. Dr. Sárai Pál, a JMMT pedagógiai szak Magyar Szó 1992. november 24., kedd YU PRESS Mikor lesz elég? A lapok ugyanazon oldalán két drámaian összecsengő hír, különböző vonatkozásúak, mégis hasonítanak egymásra. Az első: Csak a naivak hihetnek abban, hogy a Szerbia iránti ekkora gyűlölet ellenére maga Szerbia a végén mentes marad a pusztítástól, szerencsétlenségtől, vérontástól. A kérdés csak az, hogy bombázni fognak-e bennünket, vagy kitör a polgárháború a szerbek között, esetleg zavargások Kosovóban, Sandžakban vagy Vajdaságban. A második: A bosznia-hercegovinai háborúban eddig 128 186 személy halt meg, 132 160 sebesült meg. Csupán Szarajevóban 11 236-an haltak meg és 44 677-en sebesültek meg. Az áldozatok között 12 818 gyerek van, 33 042-en sebesültek meg, közülük 4600-an súlyosan. Pál pátriárka kijelentése és a bosznia-hercegovinai tájékoztatási központ adatai között van egy szál, amely a vérontás realitását összeköti az Isten halk szavú, békeszerető és bölcs kiküldöttének apokaliptikus jóslatával. Sokan fognak kételkedni a bosznia-hercegovinai tájékoztatási központ adataiban. Egyetlen egyszerű oknál fogva: ki volt képes ebben a káoszban, tébolyban, pusztításban számolni a halottakat és a sebesülteket? A helyzet egyes ismerői szerint viszont az áldozatok száma még ennél is nagyobb. Főleg Szarajevóban. De ha „csak ennyi” lenne is 128 000, s ehhez hozzáadjuk a horvátországi és szlovéniai áldozatokat, akkor a „testvéri” köztársaságokban dúló háború eddig több mint 200 000 áldozatot követelt! És a háború még tart. Eszeveszettül. Tébolyultam És ez csupán egy fejezete a véres leszámolásnak. Hányan menekültek el otthonaikból? Hányan voltak kénytelenek idegenbe távozni? Hány otthont romboltak le? Mennyire pusztult el a gazdaság? Mindezek után ez a rossz Szerbiára is kiterjedhet, maga alá temethet bennünket, aggódik a szerb pátriárka. Ha léteztek volna bölcsek és becsületesek, realisták és jövőbe látók - akkor népeinknek erre a borzalmas önpusztítására sem került volna sor. Van-e ma elég erejük a nemzeti vezéreknek, egyházi méltóságoknak, pártvezetőségeknek, a demokrácia képviselőinek, a békeharcos köröknek, a veszélyeztetett jövőjű ifjúságnak, a jogfosztott munkásoknak, az elszegényített parasztoknak, a becsapott harcosoknak - hogy mindezt megállítsák? Mert hova tartunk? Hol lehet még rosszabb? Milyen szakadékban? Milyen sírgödörben? Az ismeretlen hős milyen sírjában? Ha nem áll le ez a szörnyű vérontás - még borzalmasabb ítélet vár ránk. (Borba) Kik tették lehetetlenné az együttélést? Željko Vukovic, a Borba szarajevói tudósítója, akinek a napokban sikerült titkos csatornákon kimenekülnie a bosznia-hercegovinai fővárosból, így vall az ottani helyzetről a Vreme hasábjain. - Szétrombolták az emberek pszichéjét, elérték azt, ami kezdettől fogva a fő célkitűzés volt: hogy a szarajevóiakat végérvényesen megfosszák józan eszüktől. A városban többé nincs talán egyetlen olyan család sem, amelyből nem hiányzik valaki, függetlenül attól, hogy meghalt vagy elmenekült. Az igazi szarajevóiak többsége elhagyta otthonát, sokan már áprilisban, amikor a lövöldözés kezdődött. Naponta nőtt azoknak a száma, akik megértették, hogy a polgári Boszniából semmi sem lesz, s lassan a legkitartóbbak is távozni kezdtek. Csak azok maradtak, akiknek nem volt hova menni. Általában az egész család elment, maradt esetleg a család legidősebb tagja, hogy őrizze a lakást, s azt, ami maradt benne. Most már előttük is világossá vált, hogy katonai megoldás egyszerűen nem létezik, és hogy a politikai változás is elképzelhetetlen mindaddig, amíg ugyanazok maradnak élet és halál urai. Azok, akik maradtak, félnek a téltől, és tudják, hogy az egyedüli fontos az, hogy valahogy túléljek. Az idegek felmondják a szolgálatot, eltűnik az emberségesség, egyre kevesebb marad a józan észből. Mindenki fél mindenkitől, s itt már nem fontos, hogy ki milyen nemzetiségű. Nagyon is lehetséges az olyan helyzet, hogy a szomszéd ráfogjon valamit közvetlen szomszédjára, akivel tegnapig még az utolsó falat kenyerét is megosztotta, s feljelentse valamelyik milíciánál, csak hogy hozzájuthasson sparhetjéhez. Többé senki senkinek nem hisz, s legkevésbé a külső segítségben. A szarajevóiak megértették, hogy mindenki ellenük háborúzik. Számukra nincsenek felszabadítók. A különböző „felszabadítók” összeraboltak, amit lehetett, elfoglalták az idegen lakásokat, a politikai tisztségeket és várják a háború végét. A naduraknak Szarajevó csak halott városként a fontos. E háború minden részvevőjének a fő érv a minél több halott saját oldalán, és a logika: akinek a legtöbb halottja lesz, annak lesz holnap a legtöbb érve amellett, hogy fegyvert követeljen, jogokat, területeket. És mindannyian erre törekszenek. A halott Szarajevón keresztül szeretnének mindannyian saját területet és államot teremteni. Ebben a háborúban a kiindulópont az volt, hogy az elpusztított Szarajevón keresztül elpusztítsák az együttélés minden lehetőségét Boszniában. Lett volna elég erő arra, hogy ezt a piszkos munkát gyorsan befejezzék, de az igazi hatást csak úgy lehet elérni, ha ezt apránként, napokig, hónapokig csinálják, mert csak így lehet elérni a végső célt, az értelem kiölését Szarajevóból... A szarajevói kísérlet során - s ilyen kegyetlen kísérletezés emberekkel nagyon kevés volt a civilizáció történelmében - semmit sem engednek át a véletlennek. Minden alkalmat ügyesen kihasználnak arra, hogy az emberekbe beleverjék azt, hogy az együttélés lehetetlen... Senki sem tud legyőzni bennünket Vladimir Stojanovic vezérezredes, az I. hadsereg parancsnoka a Borijának adott interjújában úgy nyilatkozott, „nem hiszi, hogy valaki bombázni fogja Belgrádot és azt a körzetet, amelyet az I. hadsereg ellenőriz”. Ha ilyesvalamire mégis sor kerülne, akkor nem két hónapig terjedő gyakorlatokra hívnánk be az embereket, hanem általános mozgósítást rendelnénk el. Szerbia, Crna Gora és a JSZK népének általános ellenállása lenne ez, ami viszont tűzvészt jelentene a Balkánon. Legyőzni senki sem tud bennünket, csak saját magunk -jelentette ki Stojanovic tábornok. Kommentálva a katonakötelesek behívásait, Stojanovic tábornok elmondta, hogy biztosítani kell az alakulatok feltöltését, hogy készek legyenek szembeszállni az esetleges agresszorral. - Az emberek arányos megterhelésére törekszünk, egy hónapra, két hónapra, kivételes esetekben valamivel hosszabb időre is, ami a fegyvernemtől és a kiképzés összetettségétől függ. A határok felé, különösen Horvátország és Bosznia-Hercegovina felé meg kell erősíteni állásainkat, s mi ezt tesszük. Azoknak, akik nem tesznek eleget a hadkötelezettségnek, dönteniük kellene, hogy tudjuk, velünk vannak-e vagy ellenünk. El kell mondanom, hogy az albán fiatalok, de néhol a magyar nemzetiségűek is kisebb számban tesznek eleget a behívónak, sőt a katonai szolgálatnak is. Egy bizonyos, igaz kisszámú, szerb és Crna Gora-i is elutasítja a bevonulást. A társadalomnak ezt gyorsan tisztáznia kellene, törvényes szankciókkal is. A képviseletet és a megterhelést arányosan kellene viselnie a JSZK minden állampolgárának a védelemben - szögezte le Stojanovic tábornok.