Magyar Szó, 1992. november (49. évfolyam, 301-329. szám)
1992-11-02 / 302. szám
2 KÜLPOLITIKA Ne hintsük el a tartós viszály magvait! 1989 novembere után olyan sok egyéb mellett abban is reménykedni kezdtünk, hogy Csehszlovákia és Magyarország frissen hatalomra került politikusai megoldást találnak a két ország viszonyát egyik leginkább mérgező problémára, és igyekezni fognak mindkét fél számára elfogadható módon lezárni a bős-nagymarosi vízlépcsőrendszer ügyét. Optimizmusunkat részben az is alátámasztotta, hogy abban az időben végre mindkét országban a felszínre kerülhettek a sokáig eltussolt szakmai viták, és körvonalazódtak a legfontosabb tennivalók. Viszont egy év sem telt bele és rájöttünk, mindkét ország politikusainak csak azért van szükségük a tudományra, hogy segítségével szerezzenek érveket saját, előre elhatározott álláspontjukhoz. A dunai természet összefüggéseit valóban kutatók eleinte naivan, majd elkeseredetten fogadták a „pszeudoszakértők” kirajzását, akik ugyan egyetlen ilyen irányú tudományos munkát se publikáltak, viszont nagyszerűen „kamatoztatják” mások munkájának gyümölcsét. így, miközben a pozsonyi és budapesti biológus, vízügyi és egyéb kutatóműhelyekben szorgalmasan folyt a munka, ennek résztvevői hiába várták, hogy a politikusok szinte havonta megismétlődő kinyilatkoztatásainak megfelelően egyszer csak öszszehasonlíthatják az elért eredményeket, vagy netán összehangolják a további munkát. Az elmúlt időszakra visszatekintve egyértelműen megállapíthatjuk: az üggyel kapcsolatban reflektorfénybe került politikusok közül nagyon kevésnek lebegett a szeme előtt a valóban közösen elfogadható megoldás. Furcsa módon mindkét országban szinte csak a környezetvédelmi miniszter tartozott közéjük. Ők viszont a nagypolitika egyéb bajnokaitól legfeljebb megalázó vállveregetést kaptak tevékenységükért. Most, három évnyi „süketek párbeszéde" után a kommunizmusban beindított, de az olykor önelégültségben szenvedő közép-európai politikusok által azóta sem hatástalanított időzített bomba a robbanás küszöbére ért. A Duna Pozsony alatti feltartóztatása ugyanis az indulatok gátját szakítja keresztül, hiszen mindkét fél javában keresi a szövetségeseket és a másikra mérhető csapás lehetőségét. Az egyik azt mérlegeli, mennyire sebezhető egy szülési görcsökben fetrengő, szinte egyik szomszédja által sem szeretett államocska, a másik a problémamentes hajózásban érdekelt nyugati körök felé veri a tamtamot azt remélve, hogy azok gazdasági érdekeiből diplomáciai támogatást csiholhat ki. Mivel tudjuk, ez a környék fél lábbal mindig is a Balkánon állt, nem kétséges, hogy adott esetben egyik fél sem válogat majd az eszközökben. A pozsonyi és a budapesti hatalmasok jól őrzött épületeiben senkit sem fog megrázni a tönkrement csallóközi szállítmányozó vagy szigetközi kereskedő tragédiája. Ha ugyanis kirobban a vita, ez a fejünk felett dúl majd, de az ostor elsősorban rajtunk csattan. Ezért az elkövetkező hetekben-hónapokban különösen óvatosan, józanul kell viselkednünk. Ez világnézettől és nemzetiségtől függetlenül kötelessége és egyetlen esélye a Duna mentén élő minden embernek. Igyekeznünk kell, nehogy a kívülről szított feszültség köztünk süljön ki. A helyzetet ráadásul súlyosbítja az élet egyéb területein megnyilvánuló létbizonytalanság, amely sokunkat a szokásosnál is sebezhetőbbé tesz. Az elkövetkező időszak mindenképpen megmutatja, megérdemeljük-e a nyugalmat, vagyis eléggé érettek vagyunk-e a hétköznapjaink során jelentkező szokatlanul kemény konfliktusok békés feloldására. Amennyiben ez nem sikerül, szinte észrevétlenül belesodródhatunk az ez ideig csak a televízió képernyőjéről ismert helyzetekbe. Ez viszont nem lehet érdeke sem az erőművet szeretőknek, sem az azt ellenzőknek, sem a magyaroknak, sem a szlovákoknak, sem az alkalmazottaknak, sem a vállalkozóknak. Soha nem szabad ugyanis szem elől tévesztenünk, hogy a tüzes beszédet kivágó politikus limuzinjába ülve eltávozik észak vagy dél felé, mi viszont itt maradunk, és ha a küszöbönálló időszakban nem mutatkozunk eléggé bölcsnek, könynyen a kibogozhatatlan, örök viszály magvait hinthetjük el. (A pozsonyi Vasárnap című lapból) A helyi lakosság élőlánccal követelte a bősi vízlépcső várható hatásainak kivizsgálását. Nem rajtuk múlott, hogy erre nem került sor ŰRKUTATÁS Elsőnek még szeptember 26-án egy japán amatőr csillagász jelentette, hogy a Göncölszekér csillagkép irányában egy halvány fényfoltot fedezett fel, ami minden bizonnyal a régóta keresett Swift- Tuttle üstökös. A hivatásos asztronómusok csakhamar hitelesítették a megfigyelést amelyet az amatőr csillagász egy kis, mindössze 15 centiméter átmérőjű teleszkóppal tett. A most feltűnt kométát még 1862-ben egymástól függetlenül két amerikai csillagász: Charles Tuttle és Lewis Swift fedezte fel, és regisztrálta. Kétségtelen azonban, hogy már jóval előttük, 1737-ben amerikai asztronómusok felfigyeltek erre az égitestre, amely akkor csak nagyon rövid időre tűnt fel, és ezért nem rendelkezhettek a lajstromozásához szükséges adatokkal. A csillagászok számításai szerint ez az üstökös november első lesz a legközelebb a Földhöz. Körülbelül 170 milió kbométerre közelíti meg a bolygót. Ezúttal szabad szemmel nem lesz látható, vagyis nem ismétlődik meg az 1862. évi pompás látvány, amikor sokan gyönyörködhettek az égi jelenségben. A Swift-Tuttle üstökös december 12-én 144 millió kilométerre lesz a Naptól, vagyis csak valamennyivel közelebb, mint a Föld. Az üstökösöket tanulmányozó csillagászok ezúttal azonban nemcsak az idei „látogatásával" foglalkoznak, hanem arra is rámutattak, hogy az üstökös pályája gyakran változik. David Green massachusettsi csillagász rámutatott arra, hogy az üstökösök, amikor napközelbe kerülnek, tömegük jelentős része megolvad, felszínük alatt gáz keletkezik, amely néha sugárhajtómaűként működve módosítja a kométa pályáját. A San Juan Capistranóban megtartott Nemzetközi Asztronómiai Konferencián szóba került az a lehetőség is, hogy a Swat-Tuttie üstökös, amikor majd 136 év múlva ismét „látogatóba” jön, esetleg a Földre zuhan. A 10 kilométer átmérőjű üstökös becsapódása globális katasztrófát okozna. Ha történetesen a másodpercenként 50-70 kilométeres sebességgel száguldó égitest az óceánba zuhanna, a felszabadult hőenergia órák alatt lepárologtatná a világtengereket. A légkörbe kerülő szennyeződés és a rengeteg gőz kicsapódása miatt millió évekre lenne szükség, hogy a Föld atmoszférája megtisztuljon - figyelmeztetnek a tudósok. Noha a feltételezett katasztrófa csak 2126-ban következhetne be, a szakemberek javasolják, hogy már most indítsanak be egy megfigyelési programot. Hat új, korszerű teleszkóppal kísérnék az üstökös pályáját, és szükség esetén idejekorán műszaki eszközök segítségével megakadályozhatnák a kométa becsapódását. A program végrehajtása 50 millió dollárt igényel. Jelentéktelen összeg az esetleges globális katasztrófa következményeihez képest. UMEKMUdó* Kozmikus veszély Magyar Szó Torontói tartózkodásom idején, Gyurka barátom lakásán felhívott egy számomra teljesen ismeretlen ember. Bemutatkozott: Varga József becsei kőfaragó mester, huszonkilenc éve, hogy kivándorolt. Egyik kezemmel szorítom a fülemre a kagylót, a másikkal jegyzetelek. „Ott volt Becse főterén negyvennégy őszén, a Pogácsán, amikor a kivégzések egy része folyt. Ők a mesterével azzal voltak elfoglalva, hogy verték le a főtéren a magyar címert. Elsőnek két személyt végeztek ki, egy szerbet meg egy magyart. Emlékszik még a sintémére, meg valami Brecsko nevezetűre, akkor ötöt végeztek ki. Azután emlékszik egy alkalommal négyre. A sintérre is emlékszik, neve Pintér Béla, Magyarországról hozták haza. Emlékszik még arra is, hogy egy Ribár Pál nevű kommunistát, volt spanyol harcost is bevágtak a Centrálba, nagyon megverték, két nap múlva kiengedték. Ő lett később a munkaszolgálatosok parancsnoka, Szlovéniában szedték az aknákat. A magyar kommunisták állították le Becsén a még nagyobb gyilkosságokat. Azért jöttem el onnan, mert a bíróságon beírták, hogy az elkobzott vagyonomat nem kaphatom vissza, mert a társadalmat veszélyeztetem. Volt egy BMW motorkerékpárom, azt elkobozták tőlem, azután négy évig néztem, hogy a rendőrfőnök hajtja. Ribár apámmal járt iskolába. Mielőtt negyvennyolcban Magyarországra lelépett volna...” Döbbenetes, hogy mennyi mindent nem tudunk a saját helységünk történetéből, hogy mennyire csak az egyik oldalát tudjuk annak, ami nálunk zajlott. Velünk, Clevelandben ért Máté Istvánné telefonhívása, akitől New Jerseyben (Newark város) az említett dokumentumkönyvet kaptam. Telefonon ezt mondja: Óbecsei születésű vagyok, elmentem volna a clevelandi előadásra is, de éppen nagyon sok dolgunk van. (A Cleveland és Newark közötti távolság megközelíti az ezer kilométert.) A férjével negyvennégyben kocsmát nyitottak Zsablyán, akkor költözködtek oda, tehát semmi közük nem volt az első zsablyai razziához. Ősszel mégis börtönbe került. Mindent látott. (Amint a könyvből idézettek tanúsítják.) Szabadulása előtt megkérdezték tőle: látott-e valamit. Tudta, azt kell mondania, hogy nem. Erre keményen rászóltak. Ehhez tartsa magát. Hét év múlva, 1952-ben szöktek meg Szlovénián keresztül Ausztriába. Clevelandben megismerkedtem egy hölggyel, névjegykártyát is adott: Irma E. Friedrich. Ebből ugyan nem sokat következtetek ki, csupán az jut eszembe, hogy Temerinben is volt az elmagyarosodott németek között Fridiik nevezetű. Hát ő azok közül való, csak az újvidéki ág. A Telepien éltek, ott van még most is néhány rokona. Mindenben hajlandó segíteni az otthonmaradottakat. Semmit sem mond arról, hogy miért hagyta el otthonát,edig kétszer is erre terelem a beszélgetést. Mindkétszer elzokogja magát, ír egy rövid levelet egy darab papírra, sorolja rajta az újvidéki rokonokat: Valentényiek, Fehérek...Régi telepi lakosok. Clevelandben egészen közeli barátságba kerülök Kávay Tiborral- Ismeretségünk néhány hónapos már, mire odaérkezek, korábban sokat beszélgettünk telefonon, s levelet is váltottunk. Ő volt a mozgatója annak, hogy amerikai és kanadai magyarok délvidékről hívjanak valakit, s rám esett a választása. A hosszú együtt töltött idő alatt kiderül, hogy talán korábban is találkoztunk már. Könyvelő volt Oromhegyesen a Bugyi úti, Domonkos úti Jövő (Buducnost) termelő parasztszövetkezetben, azt felszámolta 1956- ban, azután Kanizsán az Első Cipészszövetkezetben, onnan a földműves-szövetkezetbe került főkönyvelőnek, közben a Pap Pál motorosegyesületnek volt a titkára, számtalan motorvezető tanfolyam szervezője, aztán 1968-ban otthagyott csapat-papot s kiment Amerikába. Dr. Jelbach Péter nyugalmazott orvosnál ebédre voltam hivatalos. Felesége, a kedves, házias Andrea asszony itthonias ünnepi ebéddel traktált, s közben persze politizáltunk. Topolyai birtokuk, odahagyott vagyonuk és még sok egyéb szóba került Az is, hol szándékoznak majd eltemettetni magukat Általában nem szokott az ember ilyesmiről beszélni, a szokatlan téma felcsigázza az érdeklődésemet Mint kiderül, ők már jóval korábban elhatározták, hogy magyar földben szeretnének nyugodni, ezért a clevelandi magyar temetőben már meg is építtették maguknak az urna helyét amelyre ráíratták: Mindent, ami magyarellenes, szívből gyűlöltem. Andrea asszony prostán utánam küldi kérésemre a temetőhely fényképét Vancouverben a zentai születésű Szollámé - ottani vendéglátóm felesége - sok gondja mellett egy levelet fogalmaz, hogy hozzám él. Nem a rokonoknak, hanem mindenkinek, aki itthon van. "Vancouverből, Kanadából ezt az üzenetet küldöm nektek. Valahol a világ végén, ahol az óceán is hangosabban csobog, ott él pár jó kis magyar, akiknek szíve még most is hazagondol. Szívükkel lélekkel csak még most is a kis porszem bácskai testvérekkel érez.” Ugyanitt ismerkedtem meg újra egy régi újvidéki telepi ismerőssel, Grízer Géza nyugalmazott borbélymesterrel, akivel először 1951-ben találkoztam a Szabadka utcai üzletében. Jó néhány évvel ezelőtt eltűnt a szemem elől. Tudtam, hogy ő is Kanadában él, de hogy a véletlen összehoz vele, arra igazán nem számítottam, mint ahogyan arra sem, hogy Toplák István barátommal, akit még 1950-ben ismertem meg. Ő ahhoz a generációhoz tartozott, akiket akkor a szlovén állam a saját költségén az akkor még magyaroktól dúsan lakott Bácskába küldött iskolába, magyar műveltséget tanulni, amit ugye, abban az informciós időben Magyarországon sem igen lehetett, itt meg az újvidéki, szabadkai, zentai magyar tannyelvű főgimnáziumokban, s a szabadkai tanítóképzőben azt hittük, lehet. Toplák barátom abba a generációba tartozott, amellyel idejött Szarai Pál, Kaszás József és azt hiszem, Szúnyogh Sándor. Négyük közül ketten visszamentek a Muravidékre - nem is rossz az arány a mieinkhez képest Kaszás maradt Újvidéken, Toplak pedig egy ideig tanított itt a Bácskában, később kivándorolt Párizsba, s onnan Kanadába. Azóta már szinte az egész Toplak család oda ment. Grízer Géza nyugalmazott borbélymester esete egymagában is megér egy külön írást. Abból is látni, hogy megér, amit találkozásunkkor mondott: - Egy darab Petőfit hoztam el magammal. Nem Petőfi Sándort érti alatta, persze, hogy nem, hanem az újvidéki telepi Petőfi Sándor Művelődési Egyesületre gondol, amelynek a háború utáni három évtizedben oszlopos tagja volt.kkortól kezdve, amikor az otthon még az újvidéki magyarok egyetlen megmaradt otthona volt, amikor a székvárosi magyarok még magyar életet élni jártak a saját költségükön és a saját két kezükkel épített szép házba. Abban az időben hagyta abba ott a munkát, amikor már az elnökségi jegyzőkönyveket nem magyarul vezették. Csakugyan elvitt magával Kanadába egy darabot ebből a házból, erről meggyőződhettem, amikor meghívott magukhoz ebédre, s a darabot meg is mutatta, sőt kettéosztva egyik felét ideadta, hogy hozzam vissza, és mutassam meg egykori társainak: Blahónak, a Fórum volt nyomdaigazgatójának, Merkva Lászlónak, a későbbi igazgatónak, Ubornyi Sándor cinkográfusnak, Nánásiéknak és Farkas Boriskának. Bizonyára vannak még, de ő ezeket sorolta fel. A darab hazahozott Petőfiről meg majd a következőben. MATUSKA Márton Amerikai só (9.) Mesés történetek magunkról Naplemente magyar emléktemető, dr. Lelbach Péter elkészített temetőhelye Régi metszet egy, a XVI. században látott üstökösről 1992. november 2., hétfő