Magyar Szó, 1992. november (49. évfolyam, 301-329. szám)

1992-11-02 / 302. szám

2 KÜLPOLITIKA Ne hintsük el a tartós viszály magvait! 1989 novembere után olyan sok egyéb mellett abban is reménykedni kezdtünk, hogy Csehszlovákia és Ma­gyarország frissen hatalomra került politikusai megoldást találnak a két ország viszonyát egyik leginkább mérgező problémára, és igyekezni fognak mindkét fél számára elfogad­ható módon lezárni a bős-nagymaro­si vízlépcsőrendszer ügyét. Optimizmusunkat részben az is alá­támasztotta, hogy abban az időben végre mindkét országban a felszínre kerülhettek a sokáig eltussolt szakmai viták, és körvonalazódtak a legfonto­sabb tennivalók. Viszont egy év sem telt bele és rájöttünk, mindkét ország politikusainak csak azért van szüksé­gük a tudományra, hogy segítségével szerezzenek érveket saját, előre elhatá­rozott álláspontjukhoz. A dunai termé­szet összefüggéseit valóban kutatók eleinte naivan, majd elkeseredetten fo­gadták a „pszeudoszakértők” kirajzá­sát, akik ugyan egyetlen ilyen irányú tudományos munkát se publikáltak, vi­szont nagyszerűen „kamatoztatják” mások munkájának gyümölcsét. így, miközben a pozsonyi és bu­dapesti biológus, vízügyi és egyéb kutatóműhelyekben szorgalmasan folyt a munka, ennek résztvevői hiába várták, hogy a politikusok szinte ha­vonta megismétlődő kinyilatkoztatá­sainak megfelelően egyszer csak ösz­­szehasonlíthatják az elért eredménye­ket, vagy netán összehangolják a to­vábbi munkát. Az elmúlt időszakra visszatekintve egyértelműen megálla­píthatjuk: az üggyel kapcsolatban ref­lektorfénybe került politikusok közül nagyon kevésnek lebegett a szeme el­őtt a valóban közösen elfogadható megoldás. Furcsa módon mindkét or­szágban szinte csak a környezetvédel­mi miniszter tartozott közéjük. Ők vi­szont a nagypolitika egyéb bajnokai­tól legfeljebb megalázó vállveregetést kaptak tevékenységükért. Most, három évnyi „süketek pár­beszéde" után a kommunizmusban beindított, de az olykor önelégültség­ben szenvedő közép-európai politiku­sok által azóta sem hatástalanított idő­zített bomba a robbanás küszöbére ért. A Duna Pozsony alatti feltartózta­tása ugyanis az indulatok gátját sza­kítja keresztül, hiszen mindkét fél ja­vában keresi a szövetségeseket és a másikra mérhető csapás lehetőségét. Az egyik azt mérlegeli, mennyire se­bezhető egy szülési görcsökben fet­­rengő, szinte egyik szomszédja által sem szeretett államocska, a másik a problémamentes hajózásban érdekelt nyugati körök felé veri a tamtamot azt remélve, hogy azok gazdasági érdekei­ből diplomáciai támogatást csiholhat ki. Mivel tudjuk, ez a környék fél láb­bal mindig is a Balkánon állt, nem két­séges, hogy adott esetben egyik fél sem válogat majd az eszközökben. A pozsonyi és a budapesti hatalmasok jól őrzött épületeiben senkit sem fog megrázni a tönkrement csallóközi szál­lítmányozó vagy szigetközi kereskedő tragédiája. Ha ugyanis kirobban a vita, ez a fejünk felett dúl majd, de az ostor elsősorban rajtunk csattan. Ezért az el­következő hetekben-hónapokban kü­lönösen óvatosan, józanul kell visel­kednünk. Ez világnézettől és nemzeti­ségtől függetlenül kötelessége és egyetlen esélye a Duna mentén élő minden embernek. Igyekeznünk kell, nehogy a kívülről szított feszültség köztünk süljön ki. A helyzetet ráadásul súlyosbítja az élet egyéb területein megnyilvánuló létbizonytalanság, amely sokunkat a szokásosnál is sebez­hetőbbé tesz. Az elkövetkező időszak minden­képpen megmutatja, megérdemel­jük-e a nyugalmat, vagyis eléggé érettek vagyunk-e a hétköznapjaink során jelentkező szokatlanul kemény konfliktusok békés feloldására. Amennyiben ez nem sikerül, szinte észrevétlenül belesodródhatunk az ez ideig csak a televízió képernyőjéről ismert helyzetekbe. Ez viszont nem lehet érdeke sem az erőművet szere­tőknek, sem az azt ellenzőknek, sem a magyaroknak, sem a szlovákoknak, sem az alkalmazottaknak, sem a vál­lalkozóknak. Soha nem szabad ugyanis szem elől tévesztenünk, hogy a tüzes beszédet kivágó politikus li­muzinjába ülve eltávozik észak vagy dél felé, mi viszont itt maradunk, és ha a küszöbönálló időszakban nem mutatkozunk eléggé bölcsnek, köny­­nyen a kibogozhatatlan, örök viszály magvait hinthetjük el. (A pozsonyi Vasárnap című lapból) A helyi lakosság élőlánccal követelte a bősi vízlépcső várható hatásainak ki­vizsgálását. Nem rajtuk múlott, hogy erre nem került sor ŰRKUTATÁS Elsőnek még szeptember 26-án egy japán amatőr csillagász jelen­tette, hogy a Göncölszekér csillag­kép irányában egy halvány fényfol­tot fedezett fel, ami minden bi­zonnyal a régóta keresett Swift- Tuttle üstökös. A hivatásos asztro­­nómusok csakhamar hitelesítették a megfigyelést amelyet az amatőr csillagász egy kis, mindössze 15 centiméter átmérőjű teleszkóppal tett. A most feltűnt kométát még 1862-ben egymástól függetlenül két amerikai csillagász: Charles Tuttle és Lewis Swift fedezte fel, és regisztrálta. Kétségtelen azon­ban, hogy már jóval előttük, 1737-ben amerikai asztronómu­­sok felfigyeltek erre az égitestre, amely akkor csak nagyon rövid időre tűnt fel, és ezért nem ren­delkezhettek a lajstromozásához szükséges adatokkal. A csillagászok számításai sze­rint ez az üstökös november első lesz a legközeleb­b­ a Föld­höz. Körülbelül 170 milió kbomé­terre közelíti meg a bolygót. Ezút­tal szabad szemmel nem lesz látha­tó, vagyis nem ismétlődik meg az 1862. évi pompás látvány, amikor sokan gyönyörködhettek az égi je­lenségben. A Swift-Tuttle üstökös december 12-én 144 millió kilomé­terre lesz a Naptól, vagyis csak va­lamennyivel közelebb, mint a Föld. Az üstökösöket tanulmányozó csillagászok ezúttal azonban nem­csak az idei „látogatásával" foglal­koznak, hanem arra is rámutattak, hogy az üstökös pályája gyakran változik. David Green massachu­­settsi csillagász rámutatott arra, hogy az üstökösök, amikor napkö­zelbe kerülnek, tömegük jelentős része megolvad, felszínük alatt gáz keletkezik, amely néha sugárhajtó­­maűként működve módosítja a ko­­méta pályáját. A San Juan Capist­­ranóban megtartott Nemzetközi Asztronómiai Konferencián szóba került az a lehetőség is, hogy a Swat-Tuttie üstökös, amikor majd 136 év múlva ismét „látogatóba” jön, esetleg a Földre zuhan. A 10 kilométer átmérőjű üstökös becsa­pódása globális katasztrófát okoz­na. Ha történetesen a másodper­cenként 50-70 kilométeres sebes­séggel száguldó égitest az óceánba zuhanna, a felszabadult hőenergia órák alatt lepárologtatná a világ­tengereket. A légkörbe kerülő szennyeződés és a rengeteg gőz ki­csapódása miatt millió évekre len­ne szükség, hogy a Föld atmoszfé­rája megtisztuljon - figyelmeztet­nek a tudósok. Noha a feltételezett katasztrófa csak 2126-ban következhetne be, a szakemberek javasolják, hogy már most indítsanak be egy megfigyelé­si programot. Hat új, korszerű te­leszkóppal kísérnék az üstökös pá­lyáját, és szükség esetén idejekorán műszaki eszközök segítségével megakadályozhatnák a kométa be­csapódását. A program végrehajtá­sa 50 millió dollárt igényel. Jelen­téktelen összeg az esetleges globális katasztrófa következményeihez ké­­pest. UMEKMUdó* Kozmikus veszély Magyar Szó Torontói tartózkodásom idején, Gyurka barátom lakásán felhívott egy számomra teljesen ismeretlen ember. Bemutatkozott: V­arga József becsei kőfaragó mester, huszonkilenc éve, hogy kivándorolt. Egyik kezemmel szorítom a fülemre a kagylót, a má­sikkal jegyzetelek. „Ott volt Becse főterén negyvennégy őszén, a Pogá­csán, amikor a kivégzések egy része folyt. Ők a mesterével azzal voltak elfoglalva, hogy verték le a főtéren a magyar címert. Elsőnek két sze­mélyt végeztek ki, egy szerbet meg egy magyart. Emlékszik még a sin­­témére, meg valami Brecsko neve­zetűre, akkor ötöt végeztek ki. Az­után emlékszik egy alkalommal négyre. A sintérre is emlékszik, ne­ve Pintér Béla, Magyarországról hozták haza. Emlékszik még arra is, hogy egy Ribár Pál nevű kommunis­tát, volt spanyol harcost is bevágtak a Centrálba, nagyon megverték, két nap múlva kiengedték. Ő lett ké­sőbb a munkaszolgálatosok parancs­noka, Szlovéniában szedték az akná­kat. A magyar kommunisták állítot­ták le Becsén a még nagyobb gyil­kosságokat. Azért jöttem el onnan, mert a bíróságon beírták, hogy az elkobzott vagyonomat nem kapha­tom vissza, mert a társadalmat ve­szélyeztetem. Volt egy BMW motor­­kerékpárom, azt elkobozták tőlem, azután négy évig néztem, hogy a rendőrfőnök hajtja. Ribár apámmal járt iskolába. Mielőtt negyvennyolc­ban Magyarországra lelépett vol­na...” Döbbenetes, hogy mennyi min­dent nem tudunk a saját helységünk történetéből, hogy mennyire csak az egyik oldalát tudjuk annak, ami ná­lunk zajlott. Velünk, Clevelandben ért Máté Istvánné telefonhívása, akitől New Jerseyben (Newark város) az említett dokumen­tumkönyvet kaptam. Telefonon ezt mondja: Óbecsei születésű vagyok, elmentem volna a clevelandi előadás­ra is, de éppen nagyon sok dolgunk van. (A Cleveland és Newark közötti távolság megközelíti az ezer kilomé­tert.) A férjével negyvennégyben kocsmát nyitottak Zsablyán, akkor költözködtek oda, tehát semmi kö­zük nem volt az első zsablyai razziá­hoz. Ősszel mégis börtönbe került. Mindent látott. (Amint a könyvből idézettek tanúsítják.) Szabadulása előtt megkérdezték tőle: látott-e vala­mit. Tudta, azt kell mondania, hogy nem. Erre keményen rászóltak. Eh­hez tartsa magát. Hét év múlva, 1952-ben szöktek meg Szlovénián ke­resztül Ausztriába. Clevelandben megismerkedtem egy hölggyel, névjegykártyát is adott: Irma E. Friedrich. Ebből ugyan nem sokat következtetek ki, csupán az jut eszembe, hogy Temerinben is volt az elmagyarosodott németek között Fridiik nevezetű. Hát ő azok közül való, csak az újvidéki ág. A Telepien éltek, ott van még most is néhány ro­kona. Mindenben hajlandó segíteni az­ otthonmaradottakat. Semmit sem mond arról, hogy miért hagyta el ott­honát,­­­edig kétszer is erre terelem a beszélgetést. Mindkétszer elzokogja magát, ír egy rövid levelet egy­ darab papírra, sorolja rajta az újvidéki ro­konokat: Valentényiek, Fehérek...Ré­­gi telepi lakosok. Clevelandben egészen közeli ba­rátságba kerülök Kávay Tiborral- Is­meretségünk néhány hónapos már, mire odaérkezek, korábban sokat be­szélgettünk telefonon, s levelet is vál­tottunk. Ő volt a mozgatója annak, hogy amerikai és kanadai magyarok délvidékről hívjanak valakit, s rám esett a választása. A hosszú együtt töl­tött idő alatt kiderül, hogy talán ko­rábban is találkoztunk már. Könyvelő volt Oromhegyesen a Bugyi úti, Do­monkos úti Jövő (Buducnost) terme­lő parasztszövetkezetben, azt felszá­molta 1956- ban, azután Kanizsán az Első Cipészszövetkezetben, onnan a földműves-szövetkezetbe került fő­könyvelőnek, közben a Pap Pál moto­rosegyesületnek volt a titkára, szám­talan motorvezető tanfolyam szerve­zője, aztán 1968-ban otthagyott csa­­pat-papot s kiment Amerikába. Dr. J­elbach Péter nyugalmazott orvosnál ebédre voltam hivatalos. Felesége, a kedves, házias Andrea asszony itthonias ünnepi ebéddel traktált, s közben p­ersze politizál­tunk. Topolyai birtokuk, odahagyott vagyonuk és még sok egyéb szóba ke­rült Az is, hol szándékoznak majd el­­temettetni magukat Általában nem szokott az ember ilyesmiről beszélni, a szokatlan téma felcsigázza az érdek­lődésemet Mint kiderül, ők már jó­val korábban elhatározták, hogy ma­gyar földben szeretnének nyugodni, ezért a clevelandi magyar temetőben már meg is építtették maguknak az urna helyét amelyre ráíratták: Min­dent, ami magyarellenes, szívből gyű­löltem. Andrea asszony prostán utá­nam küldi kérésemre a temetőhely fényképét Vancouverben a zentai születésű Szollámé - ottani vendéglátóm felesé­ge - sok gondja mellett egy­ levelet fo­galmaz, hogy hozzám él. Nem a ro­konoknak, hanem mindenkinek, aki itthon van. "Vancouverből, Kanadá­ból ezt az üzenetet küldöm nektek. Valahol a világ végén, ahol az óceán is hangosabban csobog, ott él pár jó kis magyar, akiknek szíve még most is hazagondol. Szívükkel lélekkel csak még most is a kis porszem bács­kai testvérekkel érez.” Ugyanitt ismerkedtem meg újra egy régi újvidéki telepi ismerőssel, Grízer Géza nyugalmazott borbély­mesterrel, akivel először 1951-ben ta­lálkoztam a Szabadka utcai üzletében. Jó néhány évvel ezelőtt eltűnt a sze­mem elől. Tudtam, hogy ő is Kana­dában él, de hogy a véletlen össze­hoz vele, arra igazán nem számítot­tam, mint ahogyan arra sem, hogy Toplák István barátommal, akit még 1950-ben ismertem meg. Ő ahhoz a generációhoz tartozott, akiket akkor a szlovén állam a saját költségén az akkor még magyaroktól dúsan la­kott Bácskába küldött iskolába, ma­gyar műveltséget tanulni, amit ugye, abban az inform­ciós időben Magyarországon sem igen lehetett, itt meg az újvidéki, szabadkai, zen­­tai magyar tannyelvű főgimnáziu­mokban, s a szabadkai tanítókép­zőben azt hittük, lehet. Toplák ba­rátom abba a generációba tartozott, amellyel idejött Szarai Pál, Kaszás József és azt hiszem, Szúnyogh Sán­dor. Négyük közül ketten vissza­mentek a Muravidékre - nem is rossz az arány a mieinkhez képest Kaszás maradt Újvidéken, Toplak pedig egy ideig tanított itt a Bácská­ban, később kivándorolt Párizsba, s onnan Kanadába. Azóta már szinte az egész Toplak család oda ment. Grízer Géza nyugalmazott bor­bélymester esete egymagában is meg­ér egy külön írást. Abból is látni, hogy megér, amit találkozásunkkor mondott: - Egy darab Petőfit hoztam el ma­gammal. Nem Petőfi Sándort érti alatta, persze, hogy nem, hanem az újvidéki telepi Petőfi Sándor Művelődési Egyesületre gondol, amelynek a há­ború utáni három évtizedben oszlo­pos tagja volt.­­­kkortól kezdve, ami­kor az otthon még az újvidéki ma­gyarok egyetlen megmaradt otthona volt, amikor a székvárosi magyarok még magyar életet élni jártak a saját költségükön és a saját két kezükkel épített szép házba. Abban az időben hagyta abba ott a munkát, amikor már az elnökségi jegyzőkönyv­eket nem magyarul vezették. Csakugyan elvitt magával Kanadába egy darabot ebből a házból, erről meggyőződhet­tem, amikor meghívott magukhoz ebédre, s a darabot meg is mutatta, sőt kettéosztva egyik felét ideadta, hogy hozzam vissza, és mutassam meg egykori társainak: Blahónak, a Fórum volt nyomdaigazgatójának, Merkva L­ászlónak, a későbbi igazga­tónak, Ubornyi Sándor cinkográfus­­nak, Nánásiéknak és Farkas Boriská­­nak. Bizonyára vannak még, de ő ezeket sorolta fel. A darab hazahozott Petőfiről meg majd a következőben. MATUSKA Márton Amerikai só (9.) Mesés történetek magunkról Naplemente magyar emléktemető, dr. Lelbach Péter elkészített temetőhelye Régi metszet egy, a XVI. században látott üstökösről 1992. november 2., hétfő

Next