Magyar Szó, 1992. november (49. évfolyam, 301-329. szám)

1992-11-16 / 316. szám

1992. november 16., hétfő Magyar Szó Kimozdítják a vén Dunát... Szakembereink nem tartanak a bős-nagymarosi vízlépcső okozta környezetkárosítástól Harmadik Trianonként emlegeti Magyarország Bős-Nagymarost. 1920- ban 10, az 1947-es párizsi béke után 12, 1977-ben a vízlépcsőről aláírt szerződés alapján pedig 39 kilométer­rel lett nagyobb Duna- szakasza Szlo­vákiának. A Duna a határ a két ország között. Szlovákia persze arra hivatko­zik, hogy az országhatár geometriai vonala a bősi erőmű üzembe helyezé­se után is az eredeti mederben ma­rad, illetve mind a trianoni, mind a párizsi békeszerződés értelmében a határfolyó vízhozamának fele Ma­gyarországot illeti meg. Minden más megoldás sérti az alapelvet. A bősi erőmű üzembe helyezésével Magyar­ország attól tart, hogy kiszolgáltatottá válik Szlovákiával szemben. A szakér­tők olyan helyzet kialakulását veszik figyelembe, hogy például alacsony víz­álláskor (ami veszélyezteti a turbinák működését) egyszerűen alig enged­nek vissza vizet a Dunába. A bős-nagymarosi vízlépcső nem­csak politikai konfliktust idézett elő, hanem a környezetvédők nagy felhá­borodását is kiváltotta. Már riasztónak tűnik az a gondolat is, hogy kimozdít­ják a vén Dunát eredeti medréből, amelyben évszázadokon át folyt a Schwarzwaldtól a Fekete-tengerig. Miként az idős embert sem lehet kö­vetkezmények nélkül szülőföldjéről más tájra költöztetni, így a termé­szetet sem lehet büntetlenül megboly­gatni anélkül, hogy ez ne legyen kiha­tással az élővilágra. A szakértők meg­állapították, hogy egy bécsi mélyépítő szakvállalatnak a C-változaton végzett gátalapozási munkálatai környezetká­rosítást okoztak. Az alapozási munká­latok károsan befolyásolták a talajvíz mozgását mind a magyarországi Szi­getköz, mind a szemben levő szlovák Csallóköz vidéke alatti kavicsréteg­ben. A magyarországi és a szlovákiai környezetvédők figyelmeztettek arra is, hogy a Pozsony felett a Dunába ömlő Morava folyó csehországi víz­gyűjtő területén keletkező szennyvi­zek tisztítás nélkül kerülnek a folyóba. A legújabb hírek arról számolnak be, hogy a bősi erőmű üzemelése közben keletkező vízszintcsökkenés miatt állí­tólag algák jelentek meg a­ Dunában. Mindez jóvátehetetlen környezetkáro­sodást okozhat, amit Magyarország százmilliárd forintra becsül. A problé­ma arra késztette nemrég az Európa Parlamentet, hogy elítélje a bősi erő­mű működésbe helyezését, és támo­gatja egy, a vízlépcső környezeti kiha­tásait alaposan tanulmányozó függet­len szakértői bizottság megalakítását. Mennyiben fenyegeti a Duna elte­relése a víz szintjének esetleges csök­kenését közvetlen környezetünkben, a Duna élővilágát, halállományát? Ezt dr. Prvoslav Marjanovic Duna-szakér­­tőtől, szövetségi környezetvédelmi mi­niszterhelyettestől, valamint dr. Vlas­ta Pujintól, az újvidéki Biológiai Kar nyugalmazott tanárától igyekeztünk megtudni. - Mivel a folyó teljes hosszának 0,1 százalékáról van szó, a Duna elterelé­se a mi környezetünkben nem okoz­hat semmilyen komolyabb környezeti katasztrófát, sőt még a víz folyási se­bességének csökkenésére sem hat ki. Csak az elterelés szakaszának környé­kén kell a környezet elváltozásával számolni - véli dr. Marjanovic, aki egyben elpolitizáltnak tartja az egész ügyet. Dr. Vlasta Pujin, az ismert hidrobi­­ológus óvatos a kérdést illetően: - Adatok, kísérletek nélkül nem le­het semmit sem konkrétan állítani. Mindenesetre rá kell mutatni arra, hogy a környezet megváltoztatása kö­vetkezményekkel jár. Itt van a Tisza példája: évekkel ezelőtt a folyóval nem volt semmilyen komolyabb gond. A gátépítés után nőtt a folyóvíz hő­mérséklete, csökkent a vízszint, lelas­sult a vízfolyás, ezzel megnövekedett a szennyeződés veszélye. Mindez a nyá­ron feltétele volt a nagy halpusztulás­nak. A professzornő szerint folyamato­san figyelemmel kell kísérni a Dunát, amelynek vízállására kihatással lehet még a Rajna-Májia- csatornával való összekötése is. MÁJ­SAI Éva (Ifjú Gábor felvétele) Még egy kapu a Dunán? Ez itt az újvidéki csónakkikötőé BELPOLITIKA 5 Megtanulja-e Zsuzsika az anya­nyelvét? Magyar szórványok között Szerémségben - Mi késztetett egy fiatal orvost arra, hogy nem mindennapi karácsonyi ajándékon gondolkodjon? - Dr. Horváth Militicsi Szabolccsal beszélgetünk - Eszembe jut az az idős szerém­­ségi bácsi, akiben felébredt a re­mény, hogy legalább a legkisebb unokája, a 10 éves Zsuzsika mégis megtanul magyarul. Elhatároztam, hogy megkísérlek segítséget nyújta­ni az unokájáért tenni akaró nagy­apának. Két hét elteltével postára is adtam egy szerény csomagot, amely az anyanyelvápolást volt hivatott se­gíteni elszigetelt körülmények kö­zött. Ezt már a beszélgetés vége felé mondta dr. Horváth Militicsi Sza­bolcs, a 28 éves orvos, aki az egye­tem és a gyakorlóév végeztével a kamenicai szívgyógyászaton volon­­tőrként dolgozik. Csakhogy beszélgetésünk tárgya nem a szívgyógyászat, hanem sok más, például a szerémségi magyar­ság. - Hogy is került, doktor úr, kap­csolatba Szerémséggel, az ottani szórványmagyarsággal? - Talán azzal kezdeném, hogy a nyelvi elszigeteltség problémáját már gyermekkoromban megismer­tem. Testvéreimmel együtt rendkí­vül vegyes nyelvi környezetben ne­velkedtünk a távoli Marokkóban, méghozzá a nyelvi hatásokra legér­zékenyebb életkorban. Az iskolán keresztül kapcsolatba kerültünk a helybeli berber és arab gyerekeken kívül a különböző konzulátusok és missziók személyzetének gyermeke­ivel is. Az ottani iskola - mely mint­ha jövendő hivatásomra utalt volna, Louis Pasteur nevét viselte. Az uzsonnaszünetben viháncoló gyerekek között hallani lehetett a francián kívül a berber, arab, spa­nyol, angol, héber, német, flamand, olasz, de még magyar szót is. A ta­nárok a francia nyelv és az egész tananyag tökéletes elsajátítása érde­kében nyomatékosan ajánlották, hogy otthon is kizárólag franciául beszéljünk. Családunk ezt hallgatólagosan, de határozottan elutasította. Szüle­im mindent megtettek, hogy mi hárman nemcsak beszélni, hanem írni-olvasni megtanuljunk magya­rul, s arra is ügyeltek, hogy köny­vespolcainkat ne a francia könyvek uralják. Szívesen gondolok vissza a Jó Pajtás-csomagokra, amelyeket Szabadkáról a kedves Takács Mária tanító néni postázott számunkra. Az sem mellékes körülmény, hogy ide­gen környezetben a nagyobb család életteret biztosít az anyanyelvnek. Mindemellett köztudott, hogy na­gyon gyakran a nyugaton élő ven­dégmunkáscsaládok a magasabb életszínvonal marasztaló hatásának nem tudnak ellenállni. Szüleim idejében felismerték, hogy családunknak vissza kell tér­nie, mielőtt a hazai környezetbe való visszailleszkedés túl nehézzé vagy lehetetlenné vált volna - mondja Szabolcs doktor, majd így folytatja: - A sivatagi környezetből való hazatérésünk után, szerény lakás­­körülmények között éltünk le 9 évet, de bennünket, gyerekeket bő­ven kárpótolt Szerémség hegyes­dombos részén a kamenicai tüdő­gyógyintézetet övező gyönyörű er­dő. Mindig szerettem a természetet, a természetjárást, közben sportol­tam is (főleg vívással foglalkoztam), így az ember sok barátot szerez. Barátaimmal többször napokon keresztül jártuk a 80 km hosszú hegyvonulatot, melynek magyar neve is van: a Tarczal hegyet, azaz a Fruska gorát... - mondta Szabolcs doktor, aki órákig tudna beszélni a középkori Szerémségről, amely ab­ban az időben nemcsak virágzó, termékeny, hanem az ország egyik legsűrűbben lakott vidéke is volt. Adatok szólnak arról, hogy Mátyás király nagyra becsülte a messzi föl­dön híres szerémségi gyümölcsöket és borokat, és hogy abban az idő­ben a Tarczal hegy nagyobb telepü­léseiből 19 diák került a Bécsi egye­temre.­­ Végül is hogyan kezdett foglal­kozni a szerémségi magyar gyere­kekkel? - El kell mondanom még, vitat­hatatlan, hogy az első nagy lendüle­tet a szerémségi magyarsággal való kapcsolatteremtéshez a VMDK új­vidéki helyi szervezete adta meg és ez elsősorban elnökének, Papp Fe­rencnek az érdeme. 1990-től kezd­ve jól megszervezett rendezvények útján, a értelmiség egy részének be­vonásával, több évtizedes elszige­teltség oldódott fel. A szerémségi gyerekekkel való foglalkozásokba akkor kapcsolódtam közvetlenül be, amikor a Mikulás-napi, majd a karácsonyi műsor előkészítésénél felvetődött a kérdés, mit is osztha­tunk ki ajándékul a száznál is több gyereknek, úgy, hogy mindenkinek jusson. Sokat gondolkoztam, minek is tudnának igazán örülni a szerém­ségi gyerekek. Végül felajánlottam, hogy készítek saját kezűleg egy ki­festőlapot, az alkalomhoz illő rajz­zal, úgy, hogy nagyobb mennyiség­ben fénymásolható legyen. Az ajándék nagy örömet szer­zett, hiszen a kifestőlapokból jutott a falu minden gyermekének, ma­gyarnak és nem magyarnak. Az öröm érthető, hiszen a gyerekek ja­va része szegény sorsú és még ott­hon is ritka az ajándék, nemhogy az iskolában karácsonykor. Az idők folyamán ezeknek a különös anya­nyelvápoló kifestőknek a kiosztása rendszeressé vált, és a tanárok ma­guk igényeltek belőlük megfelelő mennyiséget. Az akció most ünnep­li a kétéves jubileumát. Kedves kis emlék jut eszembe ennek kapcsán. Latrinca egyik utcáját járva egy kis­lány felismert, és megkérdezte tő­lem magyarul: - Bácsi, mikor lesz újra kifestő? Az újvidéki diáksegélyező egye­sület (ÜDE) megalakulása óta ma­gára vállalta a szerémségi gyerekek­kel való kapcsolat ápolását. Ennek a feladatnak, hála a konok kitartás­nak, eddig sikeresen eleget is tett. - Könnyű azt mondani - folytat­ja Szabolcs doktor -, amit némely o­davetődő újságíró állít, hogy a szerémségi magyarok lemondtak anyanyelvükről. Ha azonban az ember közelebbről megismeri őket, láthatja, hogy ezek a vendégszerető emberek nem mondtak le a hagyo­mányokról, egyszerűen a körülmé­nyek hozták úgy, hogy a gyerekek az iskolában nemhogy írni, de ol­vasni sem tanulnak meg magyarul, hanem úgyszólván csak a cirill be­tűket ismertetik meg velük. A gye­rekek, ha otthon meg is tanulnak magyarul - főleg a nagyszülőktől -, egy idő után az iskola hatása túl­teng, s fokozatosan nyelvet válta­nak. Olyan is megesik, hogy a nagy­lány magyarul ír levelet a katonás­kodó fiúnak, de cirill betűkkel. Egyes diákok szívesen próbálkoz­nak versírással, de közben a latin betűket cirillel, a magyar szavakat szerb szavakkal keverik. Igyekeze­tünk felvillanó sikerének számítha­tó például, hogy a Magyar Szó idei újvidéki élőújságán, amely az Újvi­déki Színházban lett megtartva, a satrincai Madáchi Magdolna - aki különben sohasem járt magyar is­kolába - magyarul szavalt - mondja Szabolcs doktor és elkezdi sorolni a sikeres rendezvényeket, vetélkedő­ket, amelyeket az UDE szervezett. Persze volt úgy, hogy rendőrök iga­zoltatták a falujárókat. Volt olyan iskolaigazgató is, aki megtiltotta, hogy a magyar diákokat bevonják ilyen rendezvényekbe. - Ha megengedik, hogy törőd­jünk a magyar gyerekekkel, akkor annak biztosan meg lesz az eredmé­nye - folytatja a fiatal orvos -, hi­szen a szerémségi magyarok hagyo­mányként őrzik a nyelvüket. Örü­lök, hogy megismertem őket. Büsz­kén gondolok azokra, akik minden megfélemlítés ellenére nem költöz­tek el otthonukból. Ha meg akar­juk őket ismerni, látogassunk el templomi búcsúikra, például a sat­rincai Szent István napi ünnepség­re. Tudjuk, hogy sok szerémségi régi magyar iskolából raktár vagy romhalmaz lett. Ugyanakkor min­tegy kétszáz gyerek igényelné a ma­gyar nyelven való tanulást. Ebből Herkócán, Nyékincán 30-30 gye­rek (persze ezek az adatok még a mostani polgárháború előttiek). Most, ezekben a szűkös időkben jól jön minden segítség. Csak álmodni lehet egy olyan minibuszról, ami­lyet az oromhegyesiek kaptak a Ma­gyarok Világszövetségétől. Nem szabad megfeledkeznünk azokról a tehetséges magyar diá­kokról sem, akikre az ottani peda­gógusok hívták fel a figyelmünket. Legalább ők folytathatnák tanulmá­nyaikat anyanyelvükön, hogy visz­­szatérve szülőfalujukba ők tanítsák tovább az újabb nemzedékeket. Örökös gond a tanerő- és pénzhi­ány. A dolgok jobbra fordulásában bízva továbbra is segítséget kell nyújtani úgy, ahogy lehet. Vannak névtelen támogatóink, akik több di­ák részére önkéntesen előfizettek a Jó Pajtásra és a Mézeskalácsra, így juttatva legalább mutatóba a ma­gyar gyermeksajtót oda, ahova az különben egyáltalán nem juthat el. Nem feltétlenül pénzbeli segítségre van szükség (hogy hány­féle módon lehet segíteni, erről érdeklődni le­het az Újvidéki Diáksegélyező Egyesület (ÚDE) összejövetelén, melyet kéthetenként, szerdánként tartanak, legközelebb november 25-én 17 órakor az újvidéki Petőfi Sándor Művelődési Házban). De érdeklődni lehet levélben is az UDK-nál - Újvidék, József Attila út 16. A levélen kérjük feltüntetni: Dr. Horváth Militicsi Szabolcs részére. - Befejezésül: Mi lett annak a csomagnak a sorsa, amely Zsuzsiká­nak és nagyapjának készült?. - Elkésett. Sajnos, ugyanis a nagyapa, aki még emlékezett azok­ra az időkre, amikor a szerémségi Julián-iskolában magyarul lehetett tanulni, és aki segíthetett volna az unokájának megtanulni anyanyel­vét, időközben elhunyt. Csak a kérdés marad: lesz-e, aki segít Zsuzsikának, hogy mégis meg­tanuljon magyarul? KISS Erzsi Dr. Horváth Militicsi Szabolcs Mit nyerne Temerin, ha Újvidékhez csatlakozna? A kérdést úgy is feltehetnénk: mit nyerne Újvidék, ha város lenne? Mostanáig sem ült el az újvidékiek és a nišiek felháborodása amiatt, hogy a főváros után ez a két legnagyobb vá­ros a köztársaságban, és mégsem nyerte el a városi státust. A nagymére­tű centralizáció egyik legfényesebb példája volt ez, és egyértelmű bizonyí­téka annak, hogy egy helyre, Belg­­rádba folyik az ország pénze. Az új pénzügyi rendszer tovább hevítette a kedélyeket, mivel legin­kább a nagyobb, ám városi státussal nem rendelkező „helységeket” bünte­ti, ugyanis teljesen megkötötte kezét a társadalmi közszükségletek megvaló­sítása terén. A fejlettebb infrastuktú­­rájú községek a költségvetésből képte­lenek elviselni a terheket, míg ilyen helyzetben a kisebb községek szeré­nyebb társadalmi felépítménnyel jóval kedvezőbb helyzetben vannak. Az érintettek szerint az általános elszegényedés miatt a községi költség­­vetés átlagosan mintegy egyharmadá­­val csökkent, sokkal többet nyom azonban a latba, hogy a községek jo­gait a köztársaságra ruházták át. A községekben jelenleg a forgalmi adó­ból az eddigi 43 százalék helyett 25,8 marad, a jövedelem után fizetendő adó pedig teljes egészében átvándorol a köztársaság kasszájába. Újvidék státusa Niséhez hasonlóan továbbra is bizonytalan. Amennyiben néhány környékbeli község csatlakoz­na a tartományi székvároshoz, joga lenne követelni a városi­ státust. A ki­szivárgó hírek szerint Újvidék legin­kább Beocsin és Temerin községekre számít. Temerinben Stevan Vjesticát, a község elnökét kértük fel nyilatkozat­ra, annál inkább, mivel nem első íz­ben merül fel annak gondolata, hogy esetleg a község Újvidékhez csatlako­zik. A korábbi évtizedekben ered­ménytelenek voltak az ilyen irányú tárgyalások, mivel temerini részről at­tól tartottak, a csatlakozás egyoldalú beolvadás lesz, és a község önállóságá­val pénzét is visszatéríthetetlenül elve­szíti. Milyen állásponton van a mai köz­ségi vezetőség? - Véleményünk szerint amennyi­ben Újvidék szavatolja, hogy nem ve­szítjük el pénzügyi önállóságunkat, semmi akadálya a városhoz való csat­lakozásnak. Az előzetes beszélgetések folyamán az újvidéki vezetőség nem támasztott ilyen igényeket, sőt azzal, ha elnyerné a városi státust, anyagia­kat tarthatna meg magának, és még helységünkön is segíthetne. Emellett tudni kell, hogy Temerin valóban kö­tődik a székvároshoz egészségügyi, kulturális, oktatási, és egyéb szem­pontból. Tudni kell, hogy naponta mintegy 3000 dolgozó és 2000 diák utazik Újvidékre. Ezek szerint Teme­­rinnek valóban érdeke szorosan együttműködni a várossal. Ez elől nem menekülhetünk el - jelentette ki a községi elnök. A csatlakozás „igenje” vagy „nem­­je” természetesen még odább van. De, mint megtudtuk, a községi vezetőség referendum nélkül nem kívánja ren­dezni a helyzetet. N­a

Next