Magyar Szó, 1992. november (49. évfolyam, 301-329. szám)

1992-11-21 / 321. szám

10 KILATO Magyar Szó 1992. november 21szombat AGYOMÁNYAINK NYOMÁBAN ]D­oberdóba hull a magyar lakásra Évtizedekkel ezelőtt, ami­kor népdalokat kezdtünk gyűjte­ni, mi is a balladáknak örültünk legjobban. Aztán hamarosan rájöttünk, hogy mennyi információt és élményt nyújt a többi műfaj, így a katonadalok is. Voltak adatközlőink, akik elsősor­ban ezeket szerették, és szívesen énekelték. A címadó sort Egyházaskéren Mihók Vendel Istvánnál vettük szalagra, így folytatódik: Odahaza men a sírás javába. Sír az anya, sír az apa, sír a szerető, Doberdóba tele van a temető. Egy másik variáns szerint Boszniában hullnak rakásra, és a negyedik sor kérdő mondattá válik: „Mikor telik már be ez a temető!?” Nem tartották népünk fiait gyáva katonának, de attól féltek az édesanyák, hogy idegen földbe kerül a kato­nafiuk. Ezért jelentkeznek a katonadalokban a szomorú so­rok, hogy: Kezét vagy lábát golyóval ellövik. Meg se halt szegény, máris eltemetik. * Anyja helyett ráborul, ráborul egy lengyel lány, Még az ég is, a magas ég is gyöngyharmatot hullajt rá. * Burkus földjén a temető kapuja, A zászló is szomorún lobog rajta. Szomorú szél hajtogatja levelit: Édesanya mire szülte gyerekit! A XVIII. században (1722.) szervezték meg az állandó hadsereget. A fiatalokat toborozták, idegen tisztekkel képez­ték ki, és messze földön szolgáltak. Nehéz 12 esztendőt töltöt­tek Lombardiában, Galíciában. Változatlanul élt tovább a ver­buválás és a kötéllel fogdosás is. Városonként határozták meg az újoncok számát. íme egy népdalszöveg a katonák begyűj­téséről: Már minálunk verbuválnak kötéllel, Elfogják a szegény legényt erővel; Hátra kötik a két kezét kötéllel, Úgy kísérik be Kassára fegyverrel. A gazdagnak öt-hat fia, nem bántják; A szegénynek ha egy van is, elfogják. Utána megy apja, anyja, siratják. Kérik pénzért az uraktól: nem adják. 1848-ban viszont nem kellett erőltetni a toborzást. Kossuth szavára Szegeden az 1000 emberen fölül még 300- an jelentkeztek, így énekeltek az újoncok. Kossuth Lajos azt szente: Elfogyott a regimentje, Ha még egyszer azt izeni, Mindnyájunknak el kell menni. Éljen a haza! A szabadságharc leverése és Kossuth távozása után, te­hát az önkényuralom idején ismét kíméletlen katonafogdo­­sás kezdődött. A fiatalok közül sokan mentek el betyárnak, elhúzódtak a lápok világába. Ha élelmük elfogyott, bandába verődtek, és a jobbmódú gazdákat fosztogatták. Az egyszerű nép pártfogolta, bújtatta őket. 1868-ban életbe lépett az általános hadkötelezettség. Minden 21 éves legény a sorozóbizottság elé állt, és általában „bemaradt” katonának. Szégyen volt, ha „kiszuperáltak” valakit. Az ilyen legény nem rakhatott a kalapjára „regutaszallagot”, se a szeretője művirágát. A regrutákat március­ban sorozták, és októberben rukkoltak. Addig sokat mulattak. Bálint Sándor néprajzkutató jegyezte le, hogy a banát Torda regrutái kövércsütörtökön (farsangvasárnap előtt) muzsika­kísérettel daloltak, táncoltak a faluban. Persze voltak szülők, akik nem akarták a fiukat katonának adni. Az ilyeneket lánynévre keresztelték, vagy jóval később jelentették be, megfiatalították. Erről is van népdalunk. Azért, hogy én be vagyok sorozva. Ne hidd, babám, nem leszek katona. Lesz a bíró hozzám olyan szíves. Levelet ír, nem vagyok húszéves. A vigadalom persze csak a bevonulásig tartott. Az öregebb katonák durva tréfá­kat űztek az újoncokkal. Például azt mondogatták, hogy nem lesz több sorozás, és ők bent maradnak, ameddig élnek. Jó kis vigasztalás „valahol a nagy világba”. A vidék nyelvét nem ismerik, a tipikusan katonakifejezésekről azt sem tudják, hogy németül mondják. Tömörkény István sok ilyen kifejezést örökített meg: avandzséroz (emelkedik a rangja), cibak (kemény kétszersült), egrecéroz (leckéztet), faszol (lakói), gránic (or­szághatár), koméndéroz (parancsolgat), maródi (beteg), szalutál (tiszteleg) stb. Ugyancsak Tömörkénynek köszönhetjük, hogy lejegyezte a katonalevél kötelező kezdetét és végét: „Kívánom az Istentől, hogy ezen pár sor írásom kentöket jó egészségben találja, én hála Istennek egészséges vagyok, amit kentöknek is kívánok...” aztán felsorolta a rokono­kat, akiket tisztelt, és úgy fejezte be a levelet, hogy „melyhez hasonló jókat kívánok.” A szegedi és környékbeli magyar legényeket a szegedi császári és királyi 46. gya­logezredbe vagy a szegedi magyar királyi 5. honvéd gyalogezredbe sorozták. Az utóbbi­ba kerültek a bánáti németek, szerb, bolgár és román újoncok is. Akik huszárnak ma­radtak be, azok Nagyszebenben a császári és királyi 4. huszárezredben szolgáltak. A Szegedtől délre eső települések újoncai a szabadkai 86. gyalogezredben szolgáltak. Az édesapám is ezeknél ismerkedett meg Doberdóval és Isonzóval. Szeged negyvenhatosai sok helyen szolgáltak: Lombardiában, Velencében, Veronában, Laibachban, Boszniá­ban, Bécsben. Bartók a háborús dalokat tőlük jegyezte le, Tömörkény őrmester az ő történeteiket írta meg, és Juhász Gyulát Doberdó pokla ihlette: Hány hant domborodik s jelöletlen hány rög enyészik Szerbia hús terein s merre Galícia van, Lengyel síkokon és Doberben, távol Isonzó És Piave mélyén, messze kopár köveken! Nem volt, nem lehetett népünk számára vidám nap a sorozás és a bevonulás, még kevésbé a több, valaha tizenkét esztendős katonaság. Tudatában volt a katona, hogy nem népét és hazáját védi, hanem idegen császárért kell harcba menni. Egy-egy népdal szövegében csak egy nevet kellett változtatni, a többi részét száz esztendeig énekelhették. Úgy kezdődött, hogy Kossuth Lajos azt üzente, aztán jött Ferenc Jóska, majd Sándor király, utána Tito marsall, és...? A népköltészeten végigkísérhetjük a katonák és hozzátar­tozók sorsát. Mennyire igazak és őszinték a következő sorok: Verje meg az Isten Azt az édes anyát, A­ki katonának Neveli a fiát. Húsz évig neveli, Világ pompájába, Azután temeti, Holtig tartó gyászba! Nem a jelenről, csak a múltról szólunk. Egy 1906-os gyűjteményben fordul elő a következő szöveg: Ha meghalok, tudom, hogy eltemetnek, Boszniai temetőbe letesznek. Drófaszín legyen az én koporsóm, Barna leány legyen az én siratom. Kesergés, hazavágyódás és bizakodás váltakozik a ka­tonaszívekben. Várják az idő múlását, a szabadulást. Fejez­zük be e témát egy Gomboson gyűjtött népdalszöveggel. Sej, ha bemegyek Zombor városába, Egyenest az öreg laktanyába, Széket adnak, hogy üljek le rája, Éles az olló, göndör hajam vágja. Sej, göndör hajam lehullik a földre, Gyere, rózsám, szedd a kötényedbe! Ahány szálat szedsz a kötényedbe, Sej, annyi százszor jussak az eszedbe! Megszabadulok, meg is házasodok, Azt veszem el, akit én akarok. Elveszem a régi szeretőmet, Sej, ha megvárja (a) katonaidőmet. TRIPOLSKY Géza : HOZZÁSZÓLÁS // // 1 s m­odes (JUHÁSZ GÉZÁNAK KÜLDÖM) A könyvkiadásról, a folyóiratokról és az irodalmi életről szerve­zett eszmecsere megtartása kapcsán Juhász Géza pár heti gondolkodás után a Kilátóban szólt a felmerült kérdésekről, mert ott, a helyszínen „nem látta értelmét” a hozzászólásának. Most megtette és többek között megfricskázta az én bizonyítékként felhozott ad hoc példáimat, elle­nemben például a „szinte pályája elején, huszonhat évesen Segesvárnál elesett” Petőfi Sándorra, és a „pályájuk delén, negyvennégy-negyvenöt évesen a háború áldozatává vált” Radnóti Miklósra és Szerb Antalra mutatva. De mert én az írói munkára gondoltam elsősorban folyóirat­szerkesztőként, hadd nézzem a Juhász Géza felhozta magyar költők pél­dáját is. Petőfi Sándorral kapcsolatban jelezhetem, hogy 1849-ben, te­hát a szabadságharc második esztendejében 21 verset írt, az utolsót 1849. július 6-a és 17-e között Mezőberényben. Címe: Szörnyű idő..., s abban ott van a harmadik szakasz, amely így hangzik: Vagy szálig elveszünk-e mi? Vagy fog maradni valaki, Leírni e Vad fekete időket a világnak? S ha lesz ember, ki megmarad, El tudja e gyászdolgokat Beszélni, mint valának? Radnóti Miklós mintha ezt a Petőfi leírta költői követelményt tel­jesítette volna a maga módján, amikor a J­ager Heideman barakkjában „Ékezetek nélkül, csak sort sor alá tapogatva... homályban" írta versét 1944 júliusában, hogy végül négy razglednicáját dátumozza, a negyedi­ket Szentkirályszabadján 1944. október 31-én. Egy hét múlva tarkólö­vés végez majd vele. S Szerb Antal? Ő valóban negyvennégy éves, ami­kor elpusztul. Radnóti Miklós azonban 1944-ben nem 45, hanem 35 éves Juhász Géza állítása ellenében! Szerb Antal 1943 januárjában „tré­fás hangú levélben” közli barátjával, Zolnai Bélával, hogy elkészült A ki­rályné nyaklánca című könyve, miként Poszler György írja, „Marie An­toinette nyakékének furcsán aktuálissá váló szenzációs ízű históriájáról”. Ezek azok a hetek, amikor a Donnál egy egész magyar hadsereg pusz­tul el, s vagy 100 000 honvédet temet be a hó! Száz vers című antológiá­ján pedig, ugyancsak Poszler Györgytől tudjuk, 1943 őszén dolgozik és a könyv 1944 tavaszán jelenik meg. „Munkatáborban van - írja Poszler György -, amikor az eredeti szövegek és a fordítások átengedése ügyé­ben levelez. Ekkor még töretlen a munkakedve, és reménykedik a fe­nyegető helyzet gyors és megnyugtató megoldásában.” Ennyit arról, amit a felhozott példák az írói munkájukról e pilla­natban elmondani engednek. S tűnődöm, miért gondolja Juhász Géza, hogy én örülök a háborúnak, mikor még a szőrösszívű hadigazdagok sem szívből örülnek neki? BORI Imre Csikósok szabadcsapata Hacsak lehet, szóljunk tisztán, szépen, mint a többi hangszeren! 1. Sokféleképpen beszélünk, még akkor is, ha nem a nyelvi helyesség szempontjából fogjuk föl a kérdést. Az írással szemben a nagy változatosság lehe­tősége jellemzi a beszédet. Pedig a kézírásunk is igen különböző, esetenként ugyanazon emberé is. Ha eltekintünk az egyéni sajátságoktól, az egyén hangképzésbeli, beszéd­­irambeli sajátosságaitól, megszólalásunk még akkor is más és más lehet attól füg­gően pl., hogy kihez szólunk, miről beszélünk, milyen a hangulatunk, van-e elég időnk elmondani stb. És hányféle a beszédhelyzet, a beszédelőzmény, a szöveg­háttér lehetősége! Lehet a beszédünk mások számára kellemes vagy kellemetlen (hangzás­ban vagy megfogalmazásban, esetleg mindkettőben). Miként más a csevegés, mint a fecsegés, csekély emberismerettel már a nyelvérzékünk is eldöntheti, me­lyik beszéd milyen, ha tapintattal vagy nyersen szólunk, ha szelíden vagy bátorta­lanul, szerényen vagy alázatosan, bátran vagy lármásan, vidáman vagy komolyta­lanul, természetesen vagy modorosan, ízesen vagy vulgárisan, szigorúan vagy fö­lényesen, sértődötten vagy sértőn stb. Néha azonban a szíves szó is bántó, ha nem őszintének érezzük; máskor az akadozó beszéd sem zavar, azaz ha a beszélő okkal zavart, és nem bűntudattal habog vagy hebeg. Ha figyeljük a beszédet, csakhamar rájövünk, hogy az megfontolt-e, s a gondolat fontos-e vagy’ csak a beszélő fontoskodó, és leleplező-e vagy csak gya­nakvó, halk-e vagy motyogó stb. Más a vádoló hang, mint a rágalmazó s uszító; más az elszánt beszéd, mint az arrogáns; más az elismerő, biztató, csillapító, mint a hízelgő, vállveregető, rászedő, fenyegető. Nem mindegy az sem, hogy beszé­dünk megértő-e vagy megbocsátó, illetve elnéző-e vagy eltűrő, félreértő stb. Egé­szen más a jóhiszemű, mint a jószándékú; más az okos, logikus beszéd, mint a tu­dálékos. Más, ha humoros, mint hogyha csúfondáros. Az sem mindegy, hogy szo­morú-e vagy csüggedt is; bizakodó-e vagy magabiztos; lelkesült vagy lelkesítő; ki­ábrándult vagy reménytelen vagy unott és egykedvű, esetleg közönyös vagy kö­zömbös; fáradt vagy csak csöndes... 2. N y e l­v i megítélésből is sokféle lehet a beszéd: orrhangú (dünnyögő), raccsoló vagy tiszta hangképzésű, pongyola vagy szabatos, magyartalan vagy ma­gyaros, ökögő vagy jóhangzású és gördülékeny. Van, aki unja a szót, s egy részét kihagyja (szósorvadás!), a másik ízleli és tisztelettel mondja ki. Végül is hogyan beszélünk magyarul? Aligha kétséges, hogy tömegtájé­koztatásunkban legnépszerűbb a televízió (noha egyik sem pótolhatja a másikat: a sajtót, a rádiót, az élőszót), ezért spontán nyelvi hatása is ennek legnagyobb - akármilyen is az. És ha elszomorítóak, elképesztőek is a hírek, általában anya­nyelvi hivatásuknak is jól megfelelően szólnak a nézőhallgatóhoz - pl. Nagy Mélykúti Edit, Jankó Anita és sokan mások. A szöveggondozók figyelme is, ta­ESZED ES IRAS s / / / / H­ogyan is beszélünk magyarul? („tárgy alasztal”?) pasztaljuk, sok mindenre kiterjed, ha futja az időből. Egy két észrevételt azonban nekik is a (hír)olvasók­­nak is a figyelmébe ajánlanék. A puszta pongyolaság is okozhat zavart a be­széd (tévébeszéd) figyelésében. Ezen a konferencián a boszni-hercegovinai háborúról lesz szó.­­ Szegény Bosznia, az Újvidéki Televízió egyetlen („jól ismert”) hírolvasója még a ne­vét is megcsonkítja naponta! Beszédbeli pongyolasá­ga, persze, nem politikai hátterű, éppen csak figyel­mesen olvasni nem tud. Az albán politikai szerveze­tek vezetői nem voltak hajlandóak tárgyalasztalhoz ülni. (Helyesen: tárgyalóasztalhoz.). Az idegen nevekben ritkán ejtünk hosszú ma­gánhangzót, de néha mégis. Nem fogadták el a masztrichti megállapodást. (Helyesen: masztrichti, írva pedig: maastrichti.) A pontatlanság néha már téves asszociációhoz is vezet, akár hagyományosan is. Vagy abból ered. A díjak sokaságát érdemelte ki mint idehaza, mint nemzetközi vetélkedőkön. (Helyesen: mind ide­haza, mind nemzetközi...) A páros mind kapcsolatos kötőszó, a mint pedig általában hasonlító. Ehhez hason­lóan az „ideiglenes” az ideg­gel látszik rokonnak, pe­dig az ideig az alapszava. Tehát idő: ideig, ideiglenes. Megtévesztő lehet a rosszul elhelyezett beszéd­­szünet is: Miként védheti meg a köztársaság... és pol­gárai érdekeit. (Helyesen tagolva: Miként védheti meg ... a köztársaság és polgárai... érdekeit.) A téves beszédszünet miatt alanynak hat a birtokos jelző. A szerbes kiejtés, Ш. nyelvhatás a hangok tartamán is megnyilvánul néha: „milósevity” (helye­sen: milosevity, bakocsevity - írva pedig: Milošević, Bakocevic. Pl. Milosevity akár vérrontás árán is ha­talmon akar maradni - írja az angol lap. (Helyesen: vérontás, bár amaz a szó is lehetséges más szöveg­ben.) Másik példáa: Jól szerepelt a sangáji tornán. (Helyesen: sankhaji, írva: sanghaji. (Továbbá: „lord Owen”-t kiejteni sem könnyebb, mint a helyes lord cen-t (írva: Owen). És lett volna elég idő megtanul­nunk, hogy Thatcher nevét a magyarban nem „tacs­­cser-nek ejtjük, hanem tecser-nek. ÁGOSTON Mihály

Next