Magyar Szó, 1992. november (49. évfolyam, 301-329. szám)
1992-11-21 / 321. szám
10 KILATO Magyar Szó 1992. november 21szombat AGYOMÁNYAINK NYOMÁBAN ]Doberdóba hull a magyar lakásra Évtizedekkel ezelőtt, amikor népdalokat kezdtünk gyűjteni, mi is a balladáknak örültünk legjobban. Aztán hamarosan rájöttünk, hogy mennyi információt és élményt nyújt a többi műfaj, így a katonadalok is. Voltak adatközlőink, akik elsősorban ezeket szerették, és szívesen énekelték. A címadó sort Egyházaskéren Mihók Vendel Istvánnál vettük szalagra, így folytatódik: Odahaza men a sírás javába. Sír az anya, sír az apa, sír a szerető, Doberdóba tele van a temető. Egy másik variáns szerint Boszniában hullnak rakásra, és a negyedik sor kérdő mondattá válik: „Mikor telik már be ez a temető!?” Nem tartották népünk fiait gyáva katonának, de attól féltek az édesanyák, hogy idegen földbe kerül a katonafiuk. Ezért jelentkeznek a katonadalokban a szomorú sorok, hogy: Kezét vagy lábát golyóval ellövik. Meg se halt szegény, máris eltemetik. * Anyja helyett ráborul, ráborul egy lengyel lány, Még az ég is, a magas ég is gyöngyharmatot hullajt rá. * Burkus földjén a temető kapuja, A zászló is szomorún lobog rajta. Szomorú szél hajtogatja levelit: Édesanya mire szülte gyerekit! A XVIII. században (1722.) szervezték meg az állandó hadsereget. A fiatalokat toborozták, idegen tisztekkel képezték ki, és messze földön szolgáltak. Nehéz 12 esztendőt töltöttek Lombardiában, Galíciában. Változatlanul élt tovább a verbuválás és a kötéllel fogdosás is. Városonként határozták meg az újoncok számát. íme egy népdalszöveg a katonák begyűjtéséről: Már minálunk verbuválnak kötéllel, Elfogják a szegény legényt erővel; Hátra kötik a két kezét kötéllel, Úgy kísérik be Kassára fegyverrel. A gazdagnak öt-hat fia, nem bántják; A szegénynek ha egy van is, elfogják. Utána megy apja, anyja, siratják. Kérik pénzért az uraktól: nem adják. 1848-ban viszont nem kellett erőltetni a toborzást. Kossuth szavára Szegeden az 1000 emberen fölül még 300- an jelentkeztek, így énekeltek az újoncok. Kossuth Lajos azt szente: Elfogyott a regimentje, Ha még egyszer azt izeni, Mindnyájunknak el kell menni. Éljen a haza! A szabadságharc leverése és Kossuth távozása után, tehát az önkényuralom idején ismét kíméletlen katonafogdosás kezdődött. A fiatalok közül sokan mentek el betyárnak, elhúzódtak a lápok világába. Ha élelmük elfogyott, bandába verődtek, és a jobbmódú gazdákat fosztogatták. Az egyszerű nép pártfogolta, bújtatta őket. 1868-ban életbe lépett az általános hadkötelezettség. Minden 21 éves legény a sorozóbizottság elé állt, és általában „bemaradt” katonának. Szégyen volt, ha „kiszuperáltak” valakit. Az ilyen legény nem rakhatott a kalapjára „regutaszallagot”, se a szeretője művirágát. A regrutákat márciusban sorozták, és októberben rukkoltak. Addig sokat mulattak. Bálint Sándor néprajzkutató jegyezte le, hogy a banát Torda regrutái kövércsütörtökön (farsangvasárnap előtt) muzsikakísérettel daloltak, táncoltak a faluban. Persze voltak szülők, akik nem akarták a fiukat katonának adni. Az ilyeneket lánynévre keresztelték, vagy jóval később jelentették be, megfiatalították. Erről is van népdalunk. Azért, hogy én be vagyok sorozva. Ne hidd, babám, nem leszek katona. Lesz a bíró hozzám olyan szíves. Levelet ír, nem vagyok húszéves. A vigadalom persze csak a bevonulásig tartott. Az öregebb katonák durva tréfákat űztek az újoncokkal. Például azt mondogatták, hogy nem lesz több sorozás, és ők bent maradnak, ameddig élnek. Jó kis vigasztalás „valahol a nagy világba”. A vidék nyelvét nem ismerik, a tipikusan katonakifejezésekről azt sem tudják, hogy németül mondják. Tömörkény István sok ilyen kifejezést örökített meg: avandzséroz (emelkedik a rangja), cibak (kemény kétszersült), egrecéroz (leckéztet), faszol (lakói), gránic (országhatár), koméndéroz (parancsolgat), maródi (beteg), szalutál (tiszteleg) stb. Ugyancsak Tömörkénynek köszönhetjük, hogy lejegyezte a katonalevél kötelező kezdetét és végét: „Kívánom az Istentől, hogy ezen pár sor írásom kentöket jó egészségben találja, én hála Istennek egészséges vagyok, amit kentöknek is kívánok...” aztán felsorolta a rokonokat, akiket tisztelt, és úgy fejezte be a levelet, hogy „melyhez hasonló jókat kívánok.” A szegedi és környékbeli magyar legényeket a szegedi császári és királyi 46. gyalogezredbe vagy a szegedi magyar királyi 5. honvéd gyalogezredbe sorozták. Az utóbbiba kerültek a bánáti németek, szerb, bolgár és román újoncok is. Akik huszárnak maradtak be, azok Nagyszebenben a császári és királyi 4. huszárezredben szolgáltak. A Szegedtől délre eső települések újoncai a szabadkai 86. gyalogezredben szolgáltak. Az édesapám is ezeknél ismerkedett meg Doberdóval és Isonzóval. Szeged negyvenhatosai sok helyen szolgáltak: Lombardiában, Velencében, Veronában, Laibachban, Boszniában, Bécsben. Bartók a háborús dalokat tőlük jegyezte le, Tömörkény őrmester az ő történeteiket írta meg, és Juhász Gyulát Doberdó pokla ihlette: Hány hant domborodik s jelöletlen hány rög enyészik Szerbia hús terein s merre Galícia van, Lengyel síkokon és Doberben, távol Isonzó És Piave mélyén, messze kopár köveken! Nem volt, nem lehetett népünk számára vidám nap a sorozás és a bevonulás, még kevésbé a több, valaha tizenkét esztendős katonaság. Tudatában volt a katona, hogy nem népét és hazáját védi, hanem idegen császárért kell harcba menni. Egy-egy népdal szövegében csak egy nevet kellett változtatni, a többi részét száz esztendeig énekelhették. Úgy kezdődött, hogy Kossuth Lajos azt üzente, aztán jött Ferenc Jóska, majd Sándor király, utána Tito marsall, és...? A népköltészeten végigkísérhetjük a katonák és hozzátartozók sorsát. Mennyire igazak és őszinték a következő sorok: Verje meg az Isten Azt az édes anyát, Aki katonának Neveli a fiát. Húsz évig neveli, Világ pompájába, Azután temeti, Holtig tartó gyászba! Nem a jelenről, csak a múltról szólunk. Egy 1906-os gyűjteményben fordul elő a következő szöveg: Ha meghalok, tudom, hogy eltemetnek, Boszniai temetőbe letesznek. Drófaszín legyen az én koporsóm, Barna leány legyen az én siratom. Kesergés, hazavágyódás és bizakodás váltakozik a katonaszívekben. Várják az idő múlását, a szabadulást. Fejezzük be e témát egy Gomboson gyűjtött népdalszöveggel. Sej, ha bemegyek Zombor városába, Egyenest az öreg laktanyába, Széket adnak, hogy üljek le rája, Éles az olló, göndör hajam vágja. Sej, göndör hajam lehullik a földre, Gyere, rózsám, szedd a kötényedbe! Ahány szálat szedsz a kötényedbe, Sej, annyi százszor jussak az eszedbe! Megszabadulok, meg is házasodok, Azt veszem el, akit én akarok. Elveszem a régi szeretőmet, Sej, ha megvárja (a) katonaidőmet. TRIPOLSKY Géza : HOZZÁSZÓLÁS // // 1 s modes (JUHÁSZ GÉZÁNAK KÜLDÖM) A könyvkiadásról, a folyóiratokról és az irodalmi életről szervezett eszmecsere megtartása kapcsán Juhász Géza pár heti gondolkodás után a Kilátóban szólt a felmerült kérdésekről, mert ott, a helyszínen „nem látta értelmét” a hozzászólásának. Most megtette és többek között megfricskázta az én bizonyítékként felhozott ad hoc példáimat, ellenemben például a „szinte pályája elején, huszonhat évesen Segesvárnál elesett” Petőfi Sándorra, és a „pályájuk delén, negyvennégy-negyvenöt évesen a háború áldozatává vált” Radnóti Miklósra és Szerb Antalra mutatva. De mert én az írói munkára gondoltam elsősorban folyóiratszerkesztőként, hadd nézzem a Juhász Géza felhozta magyar költők példáját is. Petőfi Sándorral kapcsolatban jelezhetem, hogy 1849-ben, tehát a szabadságharc második esztendejében 21 verset írt, az utolsót 1849. július 6-a és 17-e között Mezőberényben. Címe: Szörnyű idő..., s abban ott van a harmadik szakasz, amely így hangzik: Vagy szálig elveszünk-e mi? Vagy fog maradni valaki, Leírni e Vad fekete időket a világnak? S ha lesz ember, ki megmarad, El tudja e gyászdolgokat Beszélni, mint valának? Radnóti Miklós mintha ezt a Petőfi leírta költői követelményt teljesítette volna a maga módján, amikor a Jager Heideman barakkjában „Ékezetek nélkül, csak sort sor alá tapogatva... homályban" írta versét 1944 júliusában, hogy végül négy razglednicáját dátumozza, a negyediket Szentkirályszabadján 1944. október 31-én. Egy hét múlva tarkólövés végez majd vele. S Szerb Antal? Ő valóban negyvennégy éves, amikor elpusztul. Radnóti Miklós azonban 1944-ben nem 45, hanem 35 éves Juhász Géza állítása ellenében! Szerb Antal 1943 januárjában „tréfás hangú levélben” közli barátjával, Zolnai Bélával, hogy elkészült A királyné nyaklánca című könyve, miként Poszler György írja, „Marie Antoinette nyakékének furcsán aktuálissá váló szenzációs ízű históriájáról”. Ezek azok a hetek, amikor a Donnál egy egész magyar hadsereg pusztul el, s vagy 100 000 honvédet temet be a hó! Száz vers című antológiáján pedig, ugyancsak Poszler Györgytől tudjuk, 1943 őszén dolgozik és a könyv 1944 tavaszán jelenik meg. „Munkatáborban van - írja Poszler György -, amikor az eredeti szövegek és a fordítások átengedése ügyében levelez. Ekkor még töretlen a munkakedve, és reménykedik a fenyegető helyzet gyors és megnyugtató megoldásában.” Ennyit arról, amit a felhozott példák az írói munkájukról e pillanatban elmondani engednek. S tűnődöm, miért gondolja Juhász Géza, hogy én örülök a háborúnak, mikor még a szőrösszívű hadigazdagok sem szívből örülnek neki? BORI Imre Csikósok szabadcsapata Hacsak lehet, szóljunk tisztán, szépen, mint a többi hangszeren! 1. Sokféleképpen beszélünk, még akkor is, ha nem a nyelvi helyesség szempontjából fogjuk föl a kérdést. Az írással szemben a nagy változatosság lehetősége jellemzi a beszédet. Pedig a kézírásunk is igen különböző, esetenként ugyanazon emberé is. Ha eltekintünk az egyéni sajátságoktól, az egyén hangképzésbeli, beszédirambeli sajátosságaitól, megszólalásunk még akkor is más és más lehet attól függően pl., hogy kihez szólunk, miről beszélünk, milyen a hangulatunk, van-e elég időnk elmondani stb. És hányféle a beszédhelyzet, a beszédelőzmény, a szövegháttér lehetősége! Lehet a beszédünk mások számára kellemes vagy kellemetlen (hangzásban vagy megfogalmazásban, esetleg mindkettőben). Miként más a csevegés, mint a fecsegés, csekély emberismerettel már a nyelvérzékünk is eldöntheti, melyik beszéd milyen, ha tapintattal vagy nyersen szólunk, ha szelíden vagy bátortalanul, szerényen vagy alázatosan, bátran vagy lármásan, vidáman vagy komolytalanul, természetesen vagy modorosan, ízesen vagy vulgárisan, szigorúan vagy fölényesen, sértődötten vagy sértőn stb. Néha azonban a szíves szó is bántó, ha nem őszintének érezzük; máskor az akadozó beszéd sem zavar, azaz ha a beszélő okkal zavart, és nem bűntudattal habog vagy hebeg. Ha figyeljük a beszédet, csakhamar rájövünk, hogy az megfontolt-e, s a gondolat fontos-e vagy’ csak a beszélő fontoskodó, és leleplező-e vagy csak gyanakvó, halk-e vagy motyogó stb. Más a vádoló hang, mint a rágalmazó s uszító; más az elszánt beszéd, mint az arrogáns; más az elismerő, biztató, csillapító, mint a hízelgő, vállveregető, rászedő, fenyegető. Nem mindegy az sem, hogy beszédünk megértő-e vagy megbocsátó, illetve elnéző-e vagy eltűrő, félreértő stb. Egészen más a jóhiszemű, mint a jószándékú; más az okos, logikus beszéd, mint a tudálékos. Más, ha humoros, mint hogyha csúfondáros. Az sem mindegy, hogy szomorú-e vagy csüggedt is; bizakodó-e vagy magabiztos; lelkesült vagy lelkesítő; kiábrándult vagy reménytelen vagy unott és egykedvű, esetleg közönyös vagy közömbös; fáradt vagy csak csöndes... 2. N y e lv i megítélésből is sokféle lehet a beszéd: orrhangú (dünnyögő), raccsoló vagy tiszta hangképzésű, pongyola vagy szabatos, magyartalan vagy magyaros, ökögő vagy jóhangzású és gördülékeny. Van, aki unja a szót, s egy részét kihagyja (szósorvadás!), a másik ízleli és tisztelettel mondja ki. Végül is hogyan beszélünk magyarul? Aligha kétséges, hogy tömegtájékoztatásunkban legnépszerűbb a televízió (noha egyik sem pótolhatja a másikat: a sajtót, a rádiót, az élőszót), ezért spontán nyelvi hatása is ennek legnagyobb - akármilyen is az. És ha elszomorítóak, elképesztőek is a hírek, általában anyanyelvi hivatásuknak is jól megfelelően szólnak a nézőhallgatóhoz - pl. Nagy Mélykúti Edit, Jankó Anita és sokan mások. A szöveggondozók figyelme is, taESZED ES IRAS s / / / / Hogyan is beszélünk magyarul? („tárgy alasztal”?) pasztaljuk, sok mindenre kiterjed, ha futja az időből. Egy két észrevételt azonban nekik is a (hír)olvasóknak is a figyelmébe ajánlanék. A puszta pongyolaság is okozhat zavart a beszéd (tévébeszéd) figyelésében. Ezen a konferencián a boszni-hercegovinai háborúról lesz szó. Szegény Bosznia, az Újvidéki Televízió egyetlen („jól ismert”) hírolvasója még a nevét is megcsonkítja naponta! Beszédbeli pongyolasága, persze, nem politikai hátterű, éppen csak figyelmesen olvasni nem tud. Az albán politikai szervezetek vezetői nem voltak hajlandóak tárgyalasztalhoz ülni. (Helyesen: tárgyalóasztalhoz.). Az idegen nevekben ritkán ejtünk hosszú magánhangzót, de néha mégis. Nem fogadták el a masztrichti megállapodást. (Helyesen: masztrichti, írva pedig: maastrichti.) A pontatlanság néha már téves asszociációhoz is vezet, akár hagyományosan is. Vagy abból ered. A díjak sokaságát érdemelte ki mint idehaza, mint nemzetközi vetélkedőkön. (Helyesen: mind idehaza, mind nemzetközi...) A páros mind kapcsolatos kötőszó, a mint pedig általában hasonlító. Ehhez hasonlóan az „ideiglenes” az ideggel látszik rokonnak, pedig az ideig az alapszava. Tehát idő: ideig, ideiglenes. Megtévesztő lehet a rosszul elhelyezett beszédszünet is: Miként védheti meg a köztársaság... és polgárai érdekeit. (Helyesen tagolva: Miként védheti meg ... a köztársaság és polgárai... érdekeit.) A téves beszédszünet miatt alanynak hat a birtokos jelző. A szerbes kiejtés, Ш. nyelvhatás a hangok tartamán is megnyilvánul néha: „milósevity” (helyesen: milosevity, bakocsevity - írva pedig: Milošević, Bakocevic. Pl. Milosevity akár vérrontás árán is hatalmon akar maradni - írja az angol lap. (Helyesen: vérontás, bár amaz a szó is lehetséges más szövegben.) Másik példáa: Jól szerepelt a sangáji tornán. (Helyesen: sankhaji, írva: sanghaji. (Továbbá: „lord Owen”-t kiejteni sem könnyebb, mint a helyes lord cen-t (írva: Owen). És lett volna elég idő megtanulnunk, hogy Thatcher nevét a magyarban nem „tacscser-nek ejtjük, hanem tecser-nek. ÁGOSTON Mihály