Magyar Szó, 1993. március (50. évfolyam, 58-87. szám)

1993-03-12 / 69. szám

t? PETŐFI SÁNDOR SzERkESZTÍ a? <££ A Magyar Szó gyermekrovata 1993. III. 12. SZABÓ LŐRINC Nyitnikék Alszik a hóban a hegy, a völgy; hallgat az erdő, hallgat a föld. Egyszerre mégis rezzen a táj; hármat fütyül egy kis madár. Háromszor hármat lüktet a dala, vígan, szaporán, mint éles fuvola. Az a fuvolás a Nyitnikék! Már kezdi is újra az énekét: Nyitni kék, fütyüli, nyitnikék, szívnek és tavasznak nyílni kék! Csemik Attila illusztrációja Rendőrviccek Egy motoros rendőr megállít az autópá­lyán egy papot, akit gyorshajtáson kapott. El­gondolkodik. „Most mit tegyek? írjak jegyző­könyvet, vagy mondassak el vele tíz Miatyán- kot?” *** A rendőrségen sírva jelenik meg egy fia­talasszony. „A férjem két napja nyomtalanul eltűnt.” „Feltűnt előzőleg önnek valami külö­nös dolog?” - kérdi a rendőr. „Tulajdonkép­pen nem. Csak kissé csodálkoztam, hogy ami­kor lement gyufáért, két bőröndöt vitt magá­val.” *** Dr. Sanda, a kétbalkezes mesterdetektív kirohan egy szállodából, és egyetlen ugrással bent terem egy éppen induló autóban. „Látja azt a kocsit?” - kiált a vezetőre, miközben uj- jával előrebök. „Hogyne látnám!” - válaszol az, kissé csodálkozva. „Akkor kövesse” - ren­delkezik a detektív. „Mi mást tehetnék - von vállat a sofőr. - Hiszen az a kocsi vontat.” *** A rendőr igazoltat egy férfit. „Hol van a munkahelye?” - kérdezi. „Erre-arra!” - hangzik a felelet. Dolgozik egyáltalán? „Egyszer-másszor.” „És mit?” „Ezt-azt!” „No, akkor én most magát szépen őrizetbe veszem.” „És mikor enged szabadon?” „Előbb-utóbb...” *** CSÁSZÁR ISTVÁN Naftalin (Részletek) Az egész életemre kiható első szerelmet az határozta meg, hogy akkoriban anyám ta­karítani járt. Úri házakhoz, többek között Trommelékhoz is. A legőszintébben szólva, sohasem dicsekedtem volna anyám foglalko­zásával. Nem olyan időket élünk. Csak azért árulom el az igazat, mert enélkül nem tud­nám elmondani ezt a történetet. Tehát anyám takarítani járt. Trommelék velünk szemben laktak. És mindannyian Zug­lóban laktunk. Hat-hét éves lehettem ebben az időben. Az biztos, hogy már iskolá­ba jártam. Átmentem anyám után Trommelékhoz. Akadálytala­nul bejutottam a lakásba, vé­gig minden ajtó nyitva volt. Anyám a belső szobában dol­gozott. Egyik talpa alatt pad­lókefével ide-oda csúszkált. Olyan nevetséges volt, hogy megálltam, és vigyorogva néztem, mert azt hittem, ját­szik. O is vidáman intett fe­lém, de a csúszkálást nem hagyta abba. Aztán bejött egy velem egykorú kislány, Trommel Babyka. Őt már láttam az utcán, és onnan is tudtam a létezéséről, hogy mióta megtanultam olvasni, át- küldte anyámmal a mesekönyveit. Olyan szép kislányt azóta sem láttam. Fi­nombőrű volt, és földöntúlian tiszta és kedves és mosolygós, és rögtön megmutatta az egész házat, és szökdécselve mutatta meg a kertet is. A WC-t is, ahol csodálatos minőségű fehér papírok voltak egy dobozban.- Vegyél ki egy papírt - mondtam. Trommel Babyka kivett egyet. Szalad­tunk ceruzáért, és rajzoltam neki, mert el akartam kápráztatni. Hálából, és azért, mert beleszerettem... És természetesen ő is belém szeretett. Egymásra talált az alkotó férfi és a rajon­gó nő. A ház, amelyben laktunk, földszintes volt és legalább ötven méter hosszú. Mellettünk foghíjas kerítés választott el egy lóistállót és kocsiszínt. Ide csak esténként jöttek a fuvaro­sok. Napközben egy Rumos becenevű öreg­ember őrködött, vagyis denaturált szeszt ivott, és egy harisnyaszárból - amit időnként elloptunk tőle - bagót tömött a szájába. Fe­lőle nyugodtan csúszkálhattunk a szalmakaz­lakról, mászkálhattunk a padláson vagy a ko­csik alatt. De ez még nem minden! Ott volt az ud­var végében a szemétdomb. Valóságos arany­bánya, ezernyi felhasználható tárggyal. A vil­lanykörtét falhoz lehetett vágni és akkor dur­rant, a biciklibelsőt meg lehetett gyújtani, a karikák, drótok és főleg a zseblámpaelemek mind jók voltak valamire. Ha másra nem, ar­ra, hogy szétszedjük. De még ez sem minden! Mert a szemét­dombon is túl volt egy alacsony kerítés, amö- gött pedig kicsit mélyebben lakott a bolond Rózsi, aki, ha lekiáltottunk neki, ki­jött a háza elé, és öklét rázva ordí­tozott, miközben a fekete kutyája hörögve rángatta láncát... Trommel Babyka egyszerre megállt.- No, gyere - mondtam.- Nem akarok... - mondta Babyka.- Meglátod, milyen érdekes lesz.- Nem érdekel. Elengedtem a kezét, és csodál­kozva néztem rá.- Már fáradt vagyok, és itt minden olyan piszkos - mondta Babyka.- Gyere csak, később már egész jó út lesz - mondtam, és lép­tem még néhányat.- Nem megyek - mondta Babyka, és visszafordult. Amíg a házukig értünk, hall­gattunk. Nem haragudtam rá, csak nagyon szomorú lettem, és nem volt mit mondanom. Többé nem mentem át hozzájuk. Ma­gamban szenvedtem a boldogtalan szerelem­től, és azon tépelődtem, hogy talán a kocsi­színt kellett volna megmutatnom, vagy be kellett volna csöngetnünk az utca végén levő villába és elszaladni. De hát ezt csak este lehe­tett, amikor nem látták, hogy ki volt az. Ősszel, mikor jött a hideg idő, Tromme­lék nekem adták Babyka használt kabátját. Szürke Bocskay-kabát volt, az akkori divat­nak megfelelően. Ha az arcomhoz ért, meg- éreztem rajta Babykáék lakásának szagát és Babyka arcának illatát. Ahogy most erősen visszagondolok, úgy emlékszem, naftalinszaga volt. Játék a nevekkel Ismert és kevésbé ismert neveket kell ki­találnod ahhoz, hogy a körrel jelölt négyze­tekbe kerülő betűk - felülről lefelé olvasva - a legnagyobb példányszámú francia napilap címét adják ki. Mint a nyilak mutatják, az egyik nevet balról jobbra, a másikat ellenkező irányban kell bejegyezned. További eligazí­tást a meghatározások nyújtanak. 1. Női név, Beethoven nyitányának címé­ül szolgál, egyébként a Leó női változata. 2. Férfinév, az ógörög mitológiában a föld istennőjét nevezték így, az ő oltalmába ajánlott fiúgyermekek viselhették ezt a nevet. Ö-betűs változata is használatos. 3. Női név, legismertebb - teaként vagy gyulladásgátlóként is alkalmazható - gyógy­növényünknek is ez a neve. 4. Neves magyar komikus színész volt egyik legnépszerűbb viselője. 5. Bánk bán feleségét hívták így. V 2 s / 3 s) J : 4 0 5 s / 6 s) 7 0 6. Ókori eredetű férfinév, egyszersmind egy kis észak-bácskai (Kanizsa közeli) falu ne­ve. 7. Régi magyar személynév, első viselője Árpád fejedelem fia volt. Nos, mi a francia napilap címe? A titkosrendőrség főnöke bemegy a város egyik borbélyához. „Tudja-e, hogy ki va­gyok?” - kérdezi. „Nem” - felel a borbély. „Rendben, akkor kérek egy hajvágást.” Rej tvény fej tők figyelmébe Múlt heti rejtvényeink helyes megfej­tése - Ékezetcsere: egér- éger, eléd-éled, evés-éves, hatás-hátas, szelés-széles, ta- lál—tálal, tevés-téves, török-tőrök, vallás­vállas, veréb-véreb. Betűrendben: Fara­day (ejtsd: feredi). Könyvjutalmat nyert: a péterrévei Samu Mihály iskola önképzőköre és Ki­rály Ágnes, Becse, Neznanog junaka 125. NYELVÜNK JÁTÉKAI Kancsalul Két szó akkor cseng össze, ha a magán­hangzóik teljes egészében, a mássalhangzóik részben vagy jobbára megegyeznek. Ezt a hangzásbeli jelenséget nevezzük rímnek. Pél­dául: álma-pálma, alapos-kalapos, Orsolya- korcsolya stb. Ha azonban csak a mássalhang­zóik azonosak, a magánhangzóik pedig kü­lönböznek, összecsengésük furcsán, úgy is mondhatjuk, „kancsalul” hangzik, vagyis kancsalrímpárt alkotnak. Lássunk erre egy­két példát. A KORAVÉNre kancsalul rímel a KARAVÁN, a SZIKÁRra a SZEKÉR stb. Ha azt mondom: agybajos gyümölcstartósítás, a megfejtés: ESZELŐS ASZALAS. Ha pedig ez áll a meghatározásban: a szabályostól eltérő, ezért kirívó félbevágott szarvasmarha, a meg­oldás csak ez lehet: FELTŰNŐ FÉL TINÓ. Mint a fenti példákból következik, olyan kancsalrím-párokra kérdezünk rá, amelyek egy szintagmát alkotnak: vagy jelzős, vagy birtokos szerkezetet. íme: 1. Lógó harangocska. 2. Különös kis Ferenc. 3. Három nagy fejű rablóvezér. 4. Magyarországi város italtartó edénye. 5. Korsó aranya. 6. Barcelonai Kati. 7. Kertben termett gyümölcs. 8. Alkalmi japán köntös. 9. Lenge kelméből készült ragadozó ma­dár. 10. Elgondolkodó, merengő 16. századi lantos, török elleni harcok megéneklője (Se­bestyén). A tíz kancsalrím-párt és a Játék a nevek­kel c. rejtvény megfejtését juttasd el címünk­re: Magyar Szó, Napsugár, 21000 Növi Sad, Vojvode Mišića 1. A márciusi ifjak (Részlet) Szolgaságunk idejében Minden ember csak beszélt, Mi valónk a legelsők, kik Tenni mertünk a honért! Mi emeltük föl először A cselekvés zászlaját, Mi riasztók föl zajunkkal Nagy álmából a hazát! A földet, mely koporsó volt S benn egy nemzet a halott, Megillettük, és tizennégy Miljom szív földobogott. Egy szóvá s egy érzelemmé Olvadt össze a haza, Az érzelem „lelkesülés”, A szó „szabadság” vala. Oh ez ritkaszép látvány volt, S majd ha vénül a világ, Elmondják az unokáknak Ezt a kort a nagyapák. VARGA DOMOKOS Méhröptető március Elég volt télire beszorulniuk a kasba. A kora tavaszi napsütés nemcsak a hóvirágokat, kökörcsineket, kankalinokat, tőzikéket, hu­nyorokat, tyúktaréjokat, kakasmandikókat és társaikat, hanem őket is előcsalogatja. Eddig a tavaly összehordott tartalék mézen éltek, most végre gyűjthetnek is valamit. Nem sokat persze, mert kevés ez a virág annyi méhnek: messzi kilométerekre kell olykor elbolyonga- niuk, hogy üres hassal ne térjenek haza. Jó néhány fa és bokor bont már virágot márciusban, mielőtt még kileveledzene: a mogyoróbokrok után sorra sárgulnak ki az égerfák, a kecskefüzek, a rekettyefüzek, a ko­sárfonó füzek, a fehérnyárak, a nyírek him- bálódzó hím barkái. A termő fűzfabokrok ezüstösszürkén kibomló nőstény barkái - ci- caberkéi, cicamacái - is egyre-másra peche­sednek meg. A mézelő barkákat körül is dongják-döngik a méhek, akárcsak a fakadó földi virágokat, de a legszívesebben mégis a virító sombokrok nektárját dézsmálják. Ahol sombokroktól sárgállanak a márciusi kopasz erdőszélek, ott nincs is baj: nemcsak a mun­kálkodó méhek laknak jól, hanem a kiürülő­félben levő lépekbe is jut a zsákmányból. Előbújnak barlangjukból ilyenkor a csí­kos fejű, keskeny képű borzok is - miután vé- gigaludták az egész telet -, s csigákkal, gilisz­tákkal, gyökerekkel töltik meg kiürült gyom­rukat. Felébrednek a tüskés gombóccá göm- bölyödött sündisznók, s ők is mindjárt körül­szaglásznak, szerteszaladgálnak, hol lelhetné­nek ízletes, finom férgeket. De egy-egy poc­kot, egeret, békát sem vetnek meg. Fent a fá­kon meg mókusok futkosnak: vöröses bundá­juk, lompos farkuk messze virít a csupasz ágak közül. Nem olyan néma már az erdő, mint né­hány héttel ezelőtt. Jönnek az örvös galam­bok, az énekes rigók, vörös vércsék, vörösbe­gyek, s az itt telelt madarak is rendre meg­szólalnak. „Kicsit-ér, kicsit-ér!” - kiáltják a cinkék. Felcsattan egy-egy ághegyről a feke­terigó harsány éneke: „Tilílió, lílió, lió, fütty - lió, lió, tilílió, fütty!”, de hallik már äz erdei pinty hasonlóképpen messze hangzó, csengő szava is: „Pink-pink-pink!” A vörösbegyek „tik-tik-tik-tik-tik”-et kiáltanak, majd önma­gukat csitítják egy-egy elnyújtott, csendesebb „csiií”-vel. Mocorog minden az ég alatt. Az őzbakok homlokán már-már készen ágaskodik-hegyesedik az új agancs, amely az ősszel elhullajtottnak a helyébe nőtt. A szar­vasbikák viszont most vetik csak el a maguk jóval nagyobb csontkoronáját. A két fél agancs külön-külön válik le a fejükről, és fú­ródik bele a megkásásodott, puha avarba, vagy akad fenn a bokrok ágai között. A szarvastehenek - a suták - évhosszat agancstalanok. De most a bikák sem szolgál­nak már rá a szarvas nevezetre: csak két bü­työk marad a fejükön, legyen miből kihajta­nia nyárára az új agancsnak.

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék