Magyar Szó, 1996. augusztus (53. évfolyam, 180-206. szám)
1996-08-09 / 187. szám
10 KÖZÖS ÍRÓASZTALUNK Magyar Szó Esztétika kontra magyarság GUBÁS ÁGOTA, SZABADKA.„Ó, nem, nem hagyom lekopni nevemről az ékezetet. Kereskedelmi szerződést sem írok alá, ha nevemről az ékezetet el meri hagyni valaki. Egy rossz hangsúlyért perselypénzbüntetést fizet a gyermek. Igen, büntetni kell, bírságolni kegyetlenül, aki a nyelvét megcsúfolja!" (Sütő András: Engedjétek hozzám jönni a szavakat) Mit érdemel az a közösségétől, aki a saját nemzetét, múltját, hagyományait csúfolja meg, különösen, ha az illető értelmiségi? Értetlenül áll az ember ezelőtt a jelenség előtt Vagy mégsem szabad meglepődni, hiszen az anyaországban is szinte nap mint nap felújul a nemzeti és a liberális-kozmopolita ellentét? Hát akkor nem csoda, hogy nálunk a kisebbségi sorsból adódóan még inkább belénk ivódott az atavisztikus félelem a nacionalizmus, sovinizmus bélyegétől, éppen ezért túlzottan óvakodunk mindentől, ami a magyarságunkra utal. De hát már enyhült a külső szorítás, ma már nem rúgnak ki a munkahelyükről tanárokat, templomi orgonakoncert meghallgatása miatt, ma már felcsendül nemzeti himnuszunk művelődési rendezvényen, sőt még a templomban is. S mégis! Még mindig tele vagyunk félelemmel. Nyíltan kellene már beszélnünk ezekről a félelmekről, arról például, hogy egy jeles énekkarunk miért nem men elénekelni a magyar himnuszt, miért nem tűzi műsorára a Szózatot, miért nem tanul meg több magyar szerzeményt, így történhetett meg, hogy a magyarság történelmének egyik jeles évfordulóját ünnepelve erdélyi énekkar kisegítésére szorultunk. Pedig a romániai kisebbségi sors sem volt könynyebb, de ott bátrabban és öntudatosabban viszonyulnak a nemzet történelme, kulturális és népi hagyatéka iránt Szembesülnünk kellene végre azzal, hogy mennyire nem teszünk semmit rozoga és szégyenlős magyarságtudatunk megerősítéséért, s az a kevés, aki vállalja, gyakran gúny, becsmérlés tárgyává válik. HONNAN AZ IRÓNIA? Hogy a velünk együtt élő többségi nemzet nem jól tűr a másságot, s igyekszik becsmérelni mindazt, ami erősítené magyarságtudatunkat, ez már nem meglepő számunkra, de hogy saját sorainkban egyetemet, a magyar tanszéket befejezett újságíró ironikus hangvétellel viszonyuljon a magyar ősi hitvilághoz, ez már elemzésre szoruló jelenség. A gyökerei abban rejlenek, hogy a vajdasági irodalmi élemen az avangardot piedesztálra emelték, ez felelt meg a hatalomnak is, istenítettek mindent, ami modern, s kigúnyoltak, értéktelennek tartottak minden ettől eltérőt. Ez a magatartás a modern és az esztétikai értek közé egyenlőségjelet tett. Ez a magatartás termelt ki olyan jelenséget, hogy becsmérelték, kigúnyolták például Csépe Imre munkásságát, és számos fricskát kapott Fehér Ferenc, ugyanakkor később ezek a kritikusok ezekből az opuszokról írták tanulmányaikat. De hiat ez már erkölcsi kérdés is! S ez a magatartás köszön vissza a múltból napjainkban is, konkrétan Szabadkán egy történelmi múltunkra utaló, magyarságtudatunkat erősítő emlékmű felállítása kapcsán. A VMDK azt kezdeményezte, hogy a magyar honfoglalás millecentenáriuma alkalmából a város állítsa fel újra a kaponyai csata emlékére és a millennium idején készült emlékművet, amelynek jellegzetessége egy obeliszken álló turulmadár. „A turul-monda őskori eredetű és a totemhit világába vezet vissza, tehát szinte az ősemberi eszmélés szintjére... A turul rákerült Attilának és Árpádnak a címerére.” (László Gyula: Árpád népe) Hogy ennek az emlékműnek az újrafelállításától berzenkednek a toleranciát csak hírből ismerők, az nem csoda, már rögtön a javaslat elhangzásakor a községi képviselő-testület ülésén is észlelhető volt ez a hangulatkeltés, amely azóta csak fokozódik a szerb nyelvű médiában, de hogy egy új millecentenáriumi emlékműtervezetről a magyar tudósító is ironikusan írjon, „turul- problematikának” nevezze az ügyet, amely újra előbukkan, csak most „más állatnak öltözve”, ez enyhén szólva sértő. A turulmadár elleni ellenérzéskeltés bűnnek számít; ahelyett, hogy a köztudatban az ismeretterjesztéssel, az ősi magyar hiedelemvilág és szimbólumrendszer tudatosításával oldanánk a feszültséget, mi is ráteszünk egy lapáttal. Az új szoborpert egy életfa, amely előtt egy csodaszarvas áll, amely épp olyan totemállat, mint a turulmadár és a magyar hiedelemvilágra sajátosan jellemző. A turulmadár felyett az alkotó, Kalmár Ferenc egy érdekes leletnek, a nagyszentmiklósi kincsnek a 2. korsójáról az „égberagadást” ábrázoló madaras-alakos szimbólumot választotta. (Az külön háttérvizsgálatot érdemelne, hogy hogyan és miért változtatta meg az alkotó egy előző turulmadaras elképzelését.) A szoborbizottságban a nem magyar anyanyelvű művészettörténész, akinek a véleménye a hangadó, úgy vélte, hogy ez a madár semmilyen kapcsolatban nem áll a szarvassal, és többek közt ennek alapján marasztalta el az alkotó munkáját. Ezzel szemben a néprajztudomány szerint az életfa vagy az égigérő fa megjelenik többek közt egy olyan mesetípusban is, amelynek az égben járás, illetve annak gyakori előzménye, a szarvasból kinövő égig érő fa a motívuma. Mégis elhangzik a következő summás következtetés: „Ez egy kompilláció, és nem egységes művészi megvalósulás. A szarvas felismerhető, az obeliszk konvenció, a madár pedig semmilyen kapcsolatban nem áll a szarvassal... Ha ezt az emlékművet elhelyezzük, akkor a különböző ideológiák temetőjévé tesszük a városközpontot... Amit a városközponttal teszünk, az már komolytalanság és nem civilizáció.” (Béla Duránd) Vagyis véleménye szerint a civilizációtól, a modern embertől idegen ez az ősrégi hitvilág, érzelmileg nem kötődik hozzá. Egy szobrász által megformált szarvas, ha az történetesen csodaszarvas is vagy turulmadár, lehet jól vagy rosszul sikerült alkotás, csak egy nem lehet, eleve idegen az esztétikai kategóriától. Egyébként az említett szoborbizottsági ülésen az alkotó ki szerette volna fejteni, hogy a bemutatott vázlat nem végleges, mi hiányzik még róla, de végig sem hallgatták. Nem csoda, hogy az ülés botrányba fulladt, mintha ez is lett volna a cél. Az pedig külön sajnálatos tény, hogy az egyetlen tájékoztató újságíró egyoldalúan számolt be az ott elhangzottakról, a szobortervrajzból pedig nem közölte a madaras részt ábrázoló elképzelést, pedig azt is szétosztották az összejövetelen. A turulmadaras vagy a csodaszarvast ábrázoló emlékmű ügye tovább fog húzódni, vita visszakerül majd a bizottságtól a képviselő- testület elé, számos támadásnak kitéve. Mind ahogy érkeznek a hírek a Kárpátaljáról, hogy a Vereckei-hágónál tervezett emlékmű építését és a megemlékezést is betiltották. Hogy milyen indítékok, indulatok munkálkodnak nálunk, talán a művészettörténész nyilatkozatából is kiderül: „Egy 7 méter magas emlékmű szimbólum, centrális jelkép, mint annak idején a Szentháromság-szobor, amely a város katolikus voltát hirdette...Az emlékművek a város jelképei, amelyre a polgárai büszkék. Ha viszont az emlékmű bélyeg, akkor az emberek nem szeretik.” Az újságíró, Lovas Ildikó véleménye pedig: „...ez az emlékműjavaslat teljességgel idegen a mai kor emberétől épp úgy, mint a mindenkori esztétikai kategóriáktól - a mitológiától függetlenül. Nagyon nyilvánvaló, hogy az esztétikum sánca mögé bújva az igazi indok a magyar hitvilágtól, ősrégi szimbólumoktól való berzengedés. Hegyi Béla gondolatainak megvalósulásában viszont reménykedem. „Csak az esztétikai elvek sulykolása mit sem ér, azt kell elérni, hogy az ember időről időre képes legyen arra, hogy önvizsgálatot végezzen, felülbírálja nézeteit, ismét és ismét mérlegre tegye a világról, erkölcsről, Istenről, társadalomról stb. kialakult fogalmait, ízlése ezzel együtt változik és tökéletesedik”. A nagyszentmiklósi kincs 2. korsójáról égberagadást” ábrázoló szimbólum Egyetlen válaszmondat egy „egyedül legitim” pártelnök ezeregy rágalmára BOSNYÁK ISTVÁN, ÚJVIDÉK.Papp Ferencnek rosszul súgtak a magafajta „keménynyakú életrajz-szakértőim”: párttitkár nem voltam, ellenben igenis tagja voltam, tagja bizony, annak az ellenzéki liberalista pártfrakciónak, amely legalább akkora régi és új bolsevizmus-ellenességet képviselt évtizedeken át gyakorlatilag is, mint amekkora régi és új (populista) bolsevizmust szorgalmaz nap mint nap az a maroknyi, szerencsénkre egyre fogyatkozó, a „csisztkáik” révén immár csak néhány keménynyakú pártvezérre korlátozódó frakció, amelynek Papp Ferenc is oszlopos tagja. Miért fogynak, tűnnek el a magyar feliratok, cégtáblák Szabadkán? DRUZON MIKLÓS, SZABADKA - Egy sajnálatos és méghozzá terjedő jelenségre figyeltem fel többed magammal Szabadkán. (Remélem más, magyarok által lakott helyen ez nincs?!) Szabadkán 3 hivatalos nyelv- és íráshasználat van, a szerb (cirill írásmóddal), továbbá a horvát és magyar latin írással. Azelőtt nem is volt hiba ezen a téren, de mostanában igen sok felirat, cégtábla magyar szöveg, írás nélkül jelent meg. És ami még bántóbb, hogy számos magyar tulajdonos nem tartja fontosnak (vagy épp ezen takarékoskodik), hogy anyanyelvén is tudassa üzletét, áruját, munkaidejét, lakcímét. Mi ez, gyávaság, talpnyalás? Spórolás? Mindegyik súlyosan elítélendő, szégyenteljes cselekedet, illetve mulasztás! Amikor egyik oldalon küzdünk a magyar anyanyelvű tanításért, a magyar közép- és főiskolás diákok támogatásáért, a magyar színházért, sajtóért, hagyományaink megőrzéséért, nemzeti öntudatunk megmaradásáért, akkor egyesek (nem is a legszegényebb vagy legtudatlanabb réteg) önként feladja nemzetiségének lényeges külső megnyilvánulását! Félő, hogy ugyanezek holnap a gyermeküket nem magyar iskolába adják, talán még a nevüket is megváltoztatják és rövidesen anyanyelvüket, nemzetiségüket is megtagadják! „Neminet laedit, qui suo iure utitur” (senkit sem sért, ki jogát gyakorgy használhatjuk nyelvünket és írásunkat - miért mondanak le egyesek, magyar nemzetiségűek erről a jogról? Ha ők nem tudnak és nem akarnak öntudatosak lenni, legyünk mi azok, és bojkottáljuk az ilyen egyéneket, vállalatokat. Elgondolkodtató az is, hogy sok üzletben nem tudnak (nem is akarnak) beszélni a kisebbségek nyelvén! És a mi alázatos nemzettársaink, ha netán anyanyelvükön kértek/kérdeztek valamit és más nyelven kaptak választ, tisztelettudóan átváltanak a másik nyelvre, még ha dadogva és keresve is a szavakat. Ennek pedig az az egyenes következménye, hogy az üzlettulajdonosok, vállalatok nem is tartják fontosnak, hogy tudják úgy ők maguk, mint alkalmazottaik, a környezet nyelvét. Persze azután már nem is keresnek több nyelven tudó személyzetet, ami feleslegessé teszi az idevaló munkaerőt. Triesztben, Isztambulban, Bécsben, Szegeden nagy betűkkel kiírják: beszélünk magyarul, szerbül, románul stb. így tesz egy jó kereskedő. E problémának még egy rendkívül fontos vetülete van. Ha ismerjük egymás nyelvét, megismerjük a másik nép fiait, kultúráját, történelmét. Megbecsüljük és értékeljük azt. De ez bizony kétoldalú követelmény. Nemde? A közös íróasztalunkban közölt levelek nem feltétlenül a szerkesztőség álláspontját tükrözik. _ _______________________1996. augusztus 9., péntek Látszat vagy ellentétek Szövetségi állam kétféle társadalmi rendszerrel? - Létezik-e kontinentális és tengermelléki érdek? A tapasztalat azt tanúsítja, hogy Crna Gorában nincs számottevőbb politikai erő, amely e köztársaság jövőjét önálló ország formájában képzeli el, vagyis felvethetné a Jugoszláviából való kiválás igényét. S ehhez nincs megfelelő közhangulat sem. Az ellenzék egy részének mégis valahogyan sikerül azt a látszatot keltenie, mintha ez a téma állandóan időszerű lenne, mintha a dolgok természetéből eredően kitartóan a levegőben lógna. Leggyakrabban mellékes, néha szóra sem érdemes apróságokkal, jelentéktelen vagy jelentéktelennek tűnő ellentétekkel tartva fenn ezt a látszatot. Ilyen volt például a hivatalosan sem ellenzékben, sem a hatalmon nem lévő, a valóságban viszont a hatalom árnyékából a társadalom életét mind jelentősebben befolyásoló JEB, vagyis az egyesült baloldal vezetője és a Crna Gora-i uralkodó párt tekintélyes vezetőségi tagja, az ottani kormányfő között folytatott, személyeskedő, sértegető nyilvános vita volt. Vagy például a rátartiságukról ismert ottani emberek érzékenységének, nemzeti büszkeségük való vagy vélt megsértése azzal, hogy érzésük szerint az idősebb testvér általában lekicsinyli az „öcsikét”, minthogy megítélésük szerint Belgrád a közös ország számára döntő fontosságú ügyekben nem egyszer önállóan és egyedül dönt, mellőzve és kész tény elé állítva a másik tagköztársaságot. Az ottani ellenzék szélsőségesei azt állítják, hogy Bulatovic elnökük annak idején, amikor Milošević elvetette, ő meg elfogadta Hágában az ENSZ-megbízott által felkínált béketervet, s amikor a Vukovárnál harcolt Crna Gora-i katonákat hazaszólította, vagyis itthon is szembehelyezkedett Szerbia urával, elveszítette politikai súlyát. A minden szerbek karizmatikus vezére csak azért nem állította félre, mert így jobban megfelelt számára, hisz azóta kulisszaként használja. (Az igazsághoz tartozik az, hogy valóban könnyűszerrel megbuktathatta volna, hisz a Crna Gora-i vezetés akkor elhatárolta magát elnökétől.) LEGJOBB NEM ELLENKEZNI!? Az ellenzék szélsőséges része úgy ítéli meg Belgrád egyeduralmi törekvésének, lényegében gyakorlatának része az ottani második „erős ember”, Milo Đukanović kormányfő lejáratása is, amit az uralkodó párt „fiókszervezete”, a JEB vállalt magára. A Crna Gora-i vezető garnitúra hivatalosan nem reagált sem akkor, amikor elnöke „eltért a vonaltól”, sem amikor kormányfőjét igen súlyos vádak érték, vagyis nem „politizálta el” a dolgot. A higgadtabban gondolkodók ezt helyes taktikának könyvelték el, hisz minek érezni "a két tagköztársaság között az ellentéteket, amikor közös érdekük egy országia élni, mindkettőjük boldogulására. Ehelyett csendben, lárma és feltűnés nélkül, amikor csak lehet azt teszik, ami megítélésük szerint számukra legjobb, leghasznosabb, de nem ellenkezik az idősebb testvér érdekeivel. Mivel Szerbia a mai napig sem egyeztette össze lényegileg köztársasági alkotmányát a közössel, s mivel erre nem is igen mutat hajlandóságot, Crna Gora viszont ezt sokkal nagyobb mértékben megtette, ez utóbbi megengedte magának azt, hogy a belgrádi szugerálás, időnként szinte rendreutasító felhívás után sem szüntette meg külügyminisztériumát. Úgy ítélve meg, hogy tengermelléki ország lévén mindenekelőtt idegenforgalmi megfontolásból a belgrádinál rugalmasabb külpolitikát kell folytatnia. S erre, nem deklaratívan, hanem valójában kitartóan törekszik is. Lekic volt külügyminiszter, a kellemes külsejű, jó megjelenésű, diplomata sajátosságaival megáldott fiatal Crna Gora-i politikus egy időben többet utazgatott külföldre és sikeresebben népszerűsítette kis országát - elsősorban a Földközi-tenger térségében - mint az annak idején igencsak elszigetelt Belgrád, illetőleg Jugoszlávia diplomáciai képviselője, az akkori külügyminiszter a magáét. Külpolitikai ügyességére és rugalmasságára nemcsak e térségben, hanem Nyugaton, sőt az USA-ban is felfigyeltek, s azt kezdték latolgatni, vajon két politika van-e kialakulóban a közös országban. S érthető, hogy számukra Lekié politikája vonzóbb volt, mint amit Jovanovic képviselt, aki ebbe a politikába szorgalmasan beépítette Pale érdekeit is. Belgrád természetesen nem engedhette meg a másik tagköztársaságnak ezt a számára túlzottnak látszó diplomáciai „kirándulást”, most az ország határain belül próbál „külpolitikát csinálni”. MI LESZ A TURISTÁKKAL Ez abban nyilvánul meg, hogy felhívta Belgrád figyelmét arra, a zárlat felfüggesztése ellenére az idegenforgalom az idén is külföldi vendég nélkül marad, ha sürgősen nem oldjuk fel a vízumkényszert minden olyan ország felé, amely ebből a szempontból érdekes számunkra. Más szóval javasolja, illetőleg követeli, hogy tegyük félre azt a merevségig menő érzékenységünket, mely szerint kizárólag a reciprocitás elve alapján cselekszünk. Csak azok számára oldjuk fel a vízumkényszert, akik ezt teszik velünk szemben is. A tengerparti köztársaság úgy ítéli meg, hogy a mai, súlyos helyzetünkben ez nemcsak meggondolatlanság, hanem felelőtlenség is. Hisz a zárlat teljesen kimerítette, sőt megbénította gazdaságunkat, nincs pénz a termelés beindítására, a normális élet helyreállítására. Deviza nélkül erre nem is lesz mód egyhamar, devizát viszont, kezdő devizabefektetés nélkül csak az idegenforgalom hozhat, vagyis a külföldi vendég. A nagy belgrádi diplomáciai búcsújárás, a sok külföldi küldöttség (beleértve a gazdaságit is) eddig nem hozott pénzt. Egyetlen kivétel a néhány, kilátásban levő áruhitel, ez azonban nem elég. Crna Gora úgy ítéli meg, hogy drága luxusszállodái, főleg pedig a világon rég elterjedt tömegturizmusra alapozó létesítményei jelentős devizaforrásunk lehet, ha kellő hozzáértéssel felkínáljuk, s makacsságunkkal nem nehezítjük az érdeklődők beutazását. Belgrád eddig még nyilvánosan nem reagált erre a Crna Gora-i kezdeményezésre. Végső soron ehhez a témakörhöz kötődik a tengermelléki tagköztársaságunk egy másik, hasonlóan sajátságos érdeke, a privatizáció. Mint Avramovic professzor, volt bankkormányzó annak idején kijelentette, Crna Gorában a privatizációs projektum első részének lezárásával a társadalmi vagyon erre előirányzott része szinte teljességgel magánkezekbe került. (Ezt a hivatalos statisztika is megerősíti.) Az ottani vezetés ezt azért szorgalmazta olyan kitartóan és következetesen, mert idegenforgalmi létesítmények építésére, bővítésére és átépítésére nincs és nem is lesz belátható időn belül hazai pénz. Külföld viszont társadalmi tulajdonba nem hajlandó beruházni, s ezért ott a privatizáció létérdek. SAJÁTSÁGOS PRIVATIZÁCIÓS MODELL? Ezzel szemben Szerbiában az uralkodó párt igen óvatos, nem támogatja az olyan javaslatot, amely sürgősen friss pénzt hozna a termelés beindításához, s megoldaná a társadalomra nehezedő nyugdíj- és szociális problémákat. Marjanovic kormányfő szerint nemsokára „társadalmi verifikációt nyer" a sajátságos jugoszláv privatizációs modell, amely kizárja a volt szocialista országok privatizációjában megmutatkozott fogyatékosságokat, s meggátolja a társadalmi vagyon széthúzását. Világos, hogy a Borovic-féle modellről van szó, amely szerint úgy kellene privatizálni, hogy azért minden lényeges dolog az állam kezében maradjon. Ezen a nyugati üzleti világ máris átlátott, s nem egy képviselőjük kijelentette, hogy az ilyesmi nem vonza a külföldi tőkét. A jelek szerint ez a tény, vagyis a két köztársaság most már szinte különböző társadalmi rendszere arra készteti majd a Crna Gora- iakat, hogy sajátságos érdekeiket külföld felé is érvényesítsék, vagyis arra fognak törekedni, hogy a privatizációval üzletileg is vonzóvá váló tengerpartra édesgessék a külföldi tőkét. Megtörténhet, hogy a privatizációhoz való különböző hozzáállás miatt Szerbia kevésbé lesz érdekes a külföldiek számára, Crna Gora viszont jó beruházási területté válik. Ez komolyabb ellentéteket szülhet új, valós és reális ütközési területet hozhat létre. Ami egyik tagköztársaság számára sem lenne jó. LOVAS István