Magyar Szó, 1996. augusztus (53. évfolyam, 180-206. szám)

1996-08-09 / 187. szám

10 KÖZÖS ÍRÓASZTALUNK Magyar Szó Esztétika kontra magyarság GUBÁS ÁGOTA, SZABADKA.­­„Ó, nem, nem hagyom lekopni ne­vemről az ékezetet. Kereskedelmi szerződést sem írok alá, ha nevemről az ékezetet el meri hagyni valaki. Egy rossz hangsúlyért perselypénzbünte­tést fizet a gyermek. Igen, büntetni kell, bírságolni kegyetlenül, aki a nyel­vét megcsúfolja!" (Sütő András: En­gedjétek hozzám jönni a szavakat) Mit érdemel az a közösségétől, aki a saját nemzetét, múltját, hagyomá­nyait csúfolja meg, különösen, ha az illető értelmiségi? Értetlenül áll az em­ber ezelőtt a jelenség előtt Vagy még­sem szabad meglepődni, hiszen az anyaországban is szinte nap mint nap felújul a nemzeti és a liberális-kozmo­polita ellentét? Hát akkor nem csoda, hogy nálunk a kisebbségi sorsból adó­dóan még inkább belénk ivódott az at­­avisztikus félelem a nacionalizmus, so­vinizmus bélyegétől, éppen ezért túl­zottan óvakodunk mindentől, ami a magyarságunkra utal. De hát már eny­hült a külső szorítás, ma már nem rúg­nak ki a munkahelyükről tanárokat, templomi orgonakoncert meghallga­tása miatt, ma már felcsendül nemzeti himnuszunk művelődési rendezvé­nyen, sőt még a templomban is. S mégis! Még mindig tele vagyunk féle­lemmel. Nyíltan kellene már beszél­nünk ezekről a félelmekről, arról pél­dául, hogy egy jeles énekkarunk miért nem men elénekelni a magyar him­nuszt, miért nem tűzi műsorára a Szó­zatot, miért nem tanul meg több ma­gyar szerzeményt, így történhetett meg, hogy a ma­gyarság történelmének egyik jeles év­fordulóját ünnepelve erdélyi énekkar kisegítésére szorultunk. Pedig a romá­niai kisebbségi sors sem volt köny­­nyebb, de ott bátrabban és öntudato­­sabban viszonyulnak a nemzet törté­nelme, kulturális és népi hagyatéka iránt Szembesülnünk kellene végre azzal, hogy mennyire nem teszünk semmit rozoga és szégyenlős magyar­ságtudatunk megerősítéséért, s az a kevés, aki vállalja, gyakran gúny, becs­mérlés tárgyává válik. HONNAN AZ IRÓNIA? Hogy a velünk együtt élő többségi nemzet nem jól tűr a másságot, s igyekszik becsmérelni mindazt, ami erősítené magyarságtudatunkat, ez már nem meglepő számunkra, de hogy saját sorainkban egyetemet, a magyar tanszéket befejezett újságíró ironikus hangvétellel viszonyuljon a magyar ősi hitvilághoz, ez már elem­zésre szoruló jelenség. A gyökerei ab­ban rejlenek, hogy a vajdasági irodal­mi élemen az avangardot piedesztálra emelték, ez felelt meg a hatalomnak is, istenítettek mindent, ami modern, s kigúnyoltak, értéktelennek tartottak minden ettől eltérőt. Ez a magatartás a modern és az esztétikai értek közé egyenlőségjelet tett. Ez a magatartás termelt ki olyan jelenséget, hogy becs­mérelték, kigúnyolták például Csépe Imre munkásságát, és számos fricskát kapott Fehér Ferenc, ugyanakkor ké­sőbb ezek a kritikusok ezekből az opu­­szokról írták tanulmányaikat. De hiat ez már erkölcsi kérdés is! S ez a magatartás köszön vissza a múltból napjainkban is, konkrétan Szabadkán egy történelmi múltunkra utaló, magyarságtudatunkat erősítő emlékmű felállítása kapcsán. A VMDK azt kezdeményezte, hogy a magyar honfoglalás millecentenáriuma alkal­mából a város állítsa fel újra a kapo­­nyai csata emlékére és a millennium idején készült emlékművet, amelynek jellegzetessége egy obeliszken álló tu­rulmadár. „A turul-monda őskori ere­detű és a totemhit világába vezet vissza, tehát szinte az ősemberi eszmé­­lés szintjére... A turul rákerült Attilá­nak és Árpádnak a címerére.” (László Gyula: Árpád népe) Hogy ennek az emlékműnek az új­rafelállításától berzenkednek a tole­ranciát csak hírből ismerők, az nem csoda, már rögtön a javaslat elhangzá­sakor a községi képviselő-testület ülé­sén is észlelhető volt ez a hangulatkel­tés, amely azóta csak fokozódik a szerb nyelvű médiában, de hogy egy új mil­­lecentenáriumi emlékműtervezetről a magyar tudósító is ironikusan írjon, „turul- problematikának” nevezze az ügyet, amely újra előbukkan, csak most „más állatnak öltözve”, ez eny­hén szólva sértő. A turulmadár elleni ellenérzéskeltés bűnnek számít; ahe­lyett, hogy a köztudatban az ismeret­terjesztéssel, az ősi magyar hiedelem­világ és szimbólumrendszer tudatosí­tásával oldanánk a feszültséget, mi is ráteszünk egy lapáttal. Az új szoborpert egy életfa, amely előtt egy csodaszarvas áll, amely épp olyan totemállat, mint a turulmadár és a magyar hiedelemvilágra sajátosan jellemző. A turulmadár f­elyett az al­kotó, Kalmár Ferenc egy érdekes lelet­nek, a nagyszentmiklósi kincsnek a 2. korsójáról az „égberagadást” ábrázoló madaras-alakos szimbólumot válasz­totta. (Az külön háttérvizsgálatot érde­melne, hogy hogyan és miért változtat­ta meg az alkotó egy előző turulmada­ras elképzelését.) A szoborbizottság­ban a nem magyar anyanyelvű művé­szettörténész, akinek a véleménye a hangadó, úgy vélte, hogy ez a madár semmilyen kapcsolatban nem áll a szarvassal, és többek közt ennek alap­ján marasztalta el az alkotó munkáját. Ezzel szemben a néprajztudomány szerint az életfa vagy az égigérő fa megjelenik többek közt egy olyan me­setípusban is, amelynek az égben já­rás, illetve annak gyakori előzménye, a szarvasból kinövő égig érő fa a mo­tívuma. Mégis elhangzik a következő summás következtetés: „Ez egy kom­­pilláció, és nem egységes művészi megvalósulás. A szarvas felismerhető, az obeliszk konvenció, a madár pedig semmilyen kapcsolatban nem áll a szarvassal... Ha ezt az emlékművet el­helyezzük, akkor a különböző ideoló­giák temetőjévé tesszük a városköz­pontot... Amit a városközponttal te­szünk, az már komolytalanság és nem civilizáció.” (Béla Duránd­) Vagyis vé­leménye szerint a civilizációtól, a mo­dern embertől idegen ez az ősrégi hit­világ, érzelmileg nem kötődik hozzá. Egy szobrász által megformált szarvas, ha az történetesen csodaszarvas is vagy turulmadár, lehet jól vagy rosszul sike­rült alkotás, csak egy nem lehet, eleve idegen az esztétikai kategóriától. Egyébként az említett szoborbizottsági ülésen az alkotó ki szerette volna fejte­ni, hogy a bemutatott vázlat nem vég­leges, mi hiányzik még róla, de végig sem hallgatták. Nem csoda, hogy az ülés botrányba fulladt, mintha ez is lett volna a cél. Az pedig külön sajnálatos tény, hogy az egyetlen tájékoztató új­ságíró egyoldalúan számolt be az ott elhangzottakról, a sz­obortervrajzból pedig nem közölte a madaras részt áb­rázoló elképzelést, pedig azt is szétosz­tották az összejövetelen. A turulmadaras vagy a csodaszar­vast ábrázoló emlékmű ügye tovább fog húzódni, vita visszakerül majd a bizottságtól a képviselő- testü­let elé, számos támadásnak ki­téve. Mind ahogy érkeznek a hírek a Kárpátaljáról, hogy a Vereckei-hágónál tervezett emlékmű építését és a megem­lékezést is betiltották. Hogy milyen indítékok, in­dulatok munkálkodnak ná­lunk, talán a művészettörté­nész nyilatkozatából is kiderül: „Egy 7 méter magas emlékmű szimbólum, centrális jelkép, mint annak idején a Szenthá­romság-szobor, amely a város katolikus voltát hirdette...Az emlékművek a város jelképei, amelyre a polgárai büszkék. Ha viszont az emlékmű bé­lyeg, akkor az emberek nem szeretik.” Az újságíró, Lovas Ildikó véleménye pedig: „...ez az emlékműjavaslat teljesség­gel idegen a mai kor emberé­től épp úgy, mint a mindenko­ri esztétikai kategóriáktól - a mitológiától függetlenül. Nagyon nyilvánvaló, hogy az eszté­tikum sánca mögé bújva az igazi indok a magyar hitvilágtól, ősrégi szimbólu­moktól való berzengedés. Hegyi Béla gondolatainak megvalósulásában vi­szont reménykedem. „Csak az esztéti­kai elvek sulykolása mit sem ér, azt kell elérni, hogy az ember időről időre ké­pes legyen arra, hogy önvizsgálatot vé­gezzen, felülbírálja nézeteit, ismét és ismét mérlegre tegye a világról, er­kölcsről, Istenről, társadalomról stb. kialakult fogalmait, ízlése ezzel együtt változik és tökéletesedik”. A nagyszentmiklósi kincs 2. korsójáról égberagadást” ábrázoló szimbólum Egyetlen válaszmondat egy „egyedül legitim” pártelnök ezeregy rágalmára BOSNYÁK ISTVÁN, ÚJVIDÉK.­­Papp Ferencnek rosszul súgtak a ma­gafajta „keménynyakú életrajz-szakér­tőim”: párttitkár nem voltam, ellen­ben igenis tagja voltam, tagja bizony, annak az ellenzéki liberalista pártfrak­ciónak, amely legalább akkora régi és új bolsevizmus-ellenességet képviselt évtizedeken át gyakorlatilag is, mint amekkora régi és új (populista) bolse­­vizmust szorgalmaz nap mint nap az a maroknyi, szerencsénkre egyre fo­gyatkozó, a „csisztkáik” révén immár csak néhány keménynyakú pártvezér­re korlátozódó frakció, amelynek Papp Ferenc is oszlopos tagja. Miért fogynak, tűnnek el a magyar feliratok, cégtáblák Szabadkán? DR­UZON MIKLÓS, SZABADKA - Egy sajnálatos és méghozzá terjedő je­lenségre figyeltem fel többed magam­mal Szabadkán. (Remélem más, magya­rok által lakott helyen ez nincs?!) Sza­badkán 3 hivatalos nyelv- és íráshaszná­lat van, a szerb (cirill írásmóddal), to­vábbá a horvát és magyar latin írással. Azelőtt nem is volt hiba ezen a téren, de mostanában igen sok felirat, cégtábla magyar szöveg, írás nélkül jelent meg. És ami még bántóbb, hogy számos ma­gyar tulajdonos nem tartja fontosnak (vagy épp ezen takarékoskodik), hogy anyanyelvén is tudassa üzletét, áruját, munkaidejét, lakcímét. Mi ez, gyávaság, talpnyalás? Spó­rolás? Mindegyik súlyosan elítélendő, szégyenteljes cselekedet, illetve mu­lasztás! Amikor egyik oldalon küzdünk a magyar anyanyelvű tanításért, a ma­gyar közép- és főiskolás diákok támo­gatásáért, a magyar színházért, sajtó­ért, hagyományaink megőrzéséért, nemzeti öntudatunk megmaradásáért, akkor egyesek (nem is a legszegé­nyebb vagy legtudatlanabb réteg) ön­ként feladja nemzetiségének lényeges külső megnyilvánulását! Félő, hogy ugyanezek holnap a gyermeküket nem magyar iskolába adják, talán még a nevüket is megváltoztatják és rövide­sen anyanyelvüket, nemzetiségüket is megtagadják! „Neminet laedit, qui suo iure uti­­tur” (senkit sem sért, ki jogát gyako­rgy használhatjuk nyelvünket és írásunkat - miért mon­danak le egyesek, magyar nemzetisé­gűek erről a jogról? Ha ők nem tud­nak és nem akarnak öntudatosak len­ni, legyünk mi azok, és bojkottáljuk az ilyen egyéneket, vállalatokat. Elgon­dolkodtató az is, hogy sok üzletben nem tudnak (nem is akarnak) beszélni a kisebbségek nyelvén! És a mi alázatos nemzettársaink, ha netán anyanyelvü­kön kértek/kérdeztek valamit és más nyelven kaptak választ, tisztelettudóan átváltanak a másik nyelvre, még ha da­dogva és keresve is a szavakat. Ennek pedig az az egyenes következménye, hogy az üzlettulajdonosok, vállalatok nem is tartják fontosnak, hogy tudják úgy ők maguk, mint alkalmazottaik, a környezet nyelvét. Persze azután már nem is keresnek több nyelven tudó személyzetet, ami feleslegessé teszi az idevaló munkaerőt. Triesztben, Isz­tambulban, Bécsben, Szegeden nagy betűkkel kiírják: beszélünk magyarul, szerbül, románul stb. így tesz egy jó kereskedő. E problémának még egy rendkí­vül fontos vetülete van. Ha ismerjük egymás nyelvét, megismerjük a má­sik nép fiait, kultúráját, történelmét. Megbecsüljük és értékeljük azt. De ez bizony kétoldalú követelmény. Nem­de? A közös íróasztalunkban közölt levelek nem feltétlenül a szerkesztőség álláspontját tükrözik. _ _______________________1996. augusztus 9., péntek Látszat vagy ellentétek Szövetségi állam kétféle társadalmi rendszerrel? - Létezik-e kontinentális és tengermelléki érdek? A tapasztalat azt tanúsítja, hogy Crna Gorában nincs számottevőbb politikai erő, amely e köztársaság jövőjét önálló ország formájában képzeli el, vagyis felvethetné a Jugoszláviából való kiválás igényét. S ehhez nincs megfelelő köz­hangulat sem. Az ellenzék egy részének mégis valahogyan sikerül azt a látszatot keltenie, mintha ez a téma állandóan időszerű lenne, mintha a dolgok termé­szetéből eredően kitartóan a levegőben lógna. Leggyakrabban mellékes, néha szóra sem érdemes apróságokkal, jelentékte­len vagy jelentéktelennek tűnő ellentétekkel tartva fenn ezt a látszatot. Ilyen volt például a hivatalosan sem ellenzékben, sem a hatalmon nem lévő, a való­ságban viszont a hatalom árnyékából a társadalom életét mind jelentősebben befolyásoló JEB, vagyis az egyesült baloldal vezetője és a Crna Gora-i uralkodó párt tekintélyes vezetőségi tagja, az ottani kormányfő között folytatott, szemé­lyeskedő, sértegető nyilvános vita volt. Vagy például a rátartiságukról ismert ottani emberek érzékenységének, nemzeti büszkeségük való vagy vélt megsér­tése azzal, hogy érzésük szerint az idősebb testvér általában lekicsinyli az „öcsi­két”, minthogy megítélésük szerint Belgrád a közös ország számára döntő fon­tosságú ügyekben nem egyszer önállóan és egyedül dönt, mellőzve és kész tény elé állítva a másik tagköztársaságot. Az ottani ellenzék szélsőségesei azt állítják, hogy Bulatovic elnökük annak idején, amikor Milošević elvetette, ő meg elfogadta Hágában az ENSZ-megbízott által felkínált béketervet, s amikor a Vukovárnál harcolt Crna Gora-i katonákat hazaszólította, vagyis itthon is szembehelyezkedett Szerbia urával, elveszítette politikai súlyát. A minden szerbek karizmatikus vezére csak azért nem állította félre, mert így jobban megfelelt számára, hisz azóta kulisszaként használja. (Az igazsághoz tartozik az, hogy valóban könnyűszerrel megbuktathatta volna, hisz a Crna Gora-i vezetés akkor elhatárolta magát elnökétől.) LEGJOBB NEM ELLENKEZNI!? Az ellenzék szélsőséges része úgy ítéli meg Belgrád egyeduralmi törekvésé­nek, lényegében gyakorlatának része az ottani második „erős ember”, Milo Đukanović kormányfő lejáratása is, amit az uralkodó párt „fiókszervezete”, a JEB vállalt magára. A Crna Gora-i vezető garnitúra hivatalosan nem reagált sem akkor, amikor elnöke „eltért a vonaltól”, sem amikor kormányfőjét igen súlyos vádak érték, vagyis nem „politizálta el” a dolgot. A higgadtabban gondolkodók ezt helyes taktikának könyvelték el, hisz minek ér­ezni "a két tagköztársaság között az ellen­téteket, amikor közös érdekük egy országia élni, mindkettőjük boldogulására. Ehelyett csendben, lárma és feltűnés nélkül, amikor csak lehet azt teszik, ami megítélésük szerint számukra legjobb, leghasznosabb, de nem ellenkezik az idő­sebb testvér érdekeivel. Mivel Szerbia a mai napig sem egyeztette össze lényegileg köztársasági alkot­mányát a közössel, s mivel erre nem is igen mutat hajlandóságot, Crna Gora viszont ezt sokkal nagyobb mértékben megtette, ez utóbbi megengedte magának azt, hogy a belgrádi szugerálás, időnként szinte rendreutasító felhívás után sem szüntette meg külügyminisztériumát. Úgy ítélve meg, hogy tengermelléki or­szág lévén mindenekelőtt idegenforgalmi megfontolásból a belgrádinál rugal­masabb külpolitikát kell folytatnia. S erre, nem deklaratívan, hanem valójában kitartóan törekszik is. Lekic volt külügyminiszter, a kellemes külsejű, jó megje­lenésű, diplomata sajátosságaival megáldott fiatal Crna Gora-i politikus egy idő­ben többet utazgatott külföldre és sikeresebben népszerűsítette kis országát - elsősorban a Földközi-tenger térségében - mint az annak idején igencsak elszi­getelt Belgrád, illetőleg Jugoszlávia diplomáciai képviselője, az akkori külügy­miniszter a magáét. Külpolitikai ügyességére és rugalmasságára nemcsak e tér­ségben, hanem Nyugaton, sőt az USA-ban is felfigyeltek, s azt kezdték latolgatni, vajon két politika van-e kialakulóban a közös országban. S érthető, hogy szá­mukra Lekié politikája vonzóbb volt, mint amit Jovanovic képviselt, aki ebbe a politikába szorgalmasan beépítette Pale érdekeit is. Belgrád természetesen nem engedhette meg a másik tagköztársaságnak ezt a számára túlzottnak látszó diplomáciai „kirándulást”, most az ország határain belül próbál „külpolitikát csinálni”. MI LESZ A TURISTÁKKAL Ez abban nyilvánul meg, hogy felhívta Belgrád figyelmét arra, a zárlat fel­függesztése ellenére az idegenforgalom az idén is külföldi vendég nélkül marad, ha sürgősen nem oldjuk fel a vízumkényszert minden olyan ország felé, amely ebből a szempontból érdekes számunkra. Más szóval javasolja, illetőleg követeli, hogy tegyük félre azt a merevségig menő érzékenységünket, mely szerint kizá­rólag a reciprocitás elve alapján cselekszünk. Csak azok számára oldjuk fel a vízumkényszert, akik ezt teszik velünk szemben is. A tengerparti köztársaság úgy ítéli meg, hogy a mai, súlyos helyzetünkben ez nemcsak meggondolatlanság, hanem felelőtlenség is. Hisz a zárlat teljesen kimerítette, sőt megbénította gazdaságunkat, nincs pénz a termelés beindítására, a normális élet helyreállítására. Deviza nélkül erre nem is lesz mód egyhamar, devizát viszont, kezdő devizabefektetés nélkül csak az idegenforgalom hozhat, vagyis a külföldi vendég. A nagy belgrádi diplomáciai búcsújárás, a sok külföldi küldöttség (beleértve a gazdaságit is) eddig nem hozott pénzt. Egyetlen kivétel a néhány, kilátásban levő áruhitel, ez azonban nem elég. Crna Gora úgy ítéli meg, hogy drága luxusszállodái, főleg pedig a világon rég elterjedt tömegturizmusra alapozó létesítményei jelentős devizaforrásunk lehet, ha kellő hozzáértéssel felkínáljuk, s makacsságunkkal nem nehezítjük az érdek­lődők beutazását. Belgrád eddig még nyilvánosan nem reagált erre a Crna Gora-i kezdemé­nyezésre. Végső soron ehhez a témakörhöz kötődik a tengermelléki tagköztársaságunk egy másik, hasonlóan sajátságos érdeke, a privatizáció. Mint Avramovic pro­fesszor, volt bankkormányzó annak idején kijelentette, Crna Gorában a priva­tizációs projektum első részének lezárásával a társadalmi vagyon erre elő­irányzott része szinte teljességgel magánkezekbe került. (Ezt a hivatalos statisz­tika is megerősíti.) Az ottani vezetés ezt azért szorgalmazta olyan kitartóan és következetesen, mert idegenforgalmi létesítmények építésére, bővítésére és át­építésére nincs és nem is lesz belátható időn belül hazai pénz. Külföld viszont társadalmi tulajdonba nem hajlandó beruházni, s ezért ott a privatizáció létér­dek. SAJÁTSÁGOS PRIVATIZÁCIÓS MODELL? Ezzel szemben Szerbiában az uralkodó párt igen óvatos, nem támogatja az olyan javaslatot, amely sürgősen friss pénzt hozna a termelés beindításához, s megoldaná a társadalomra nehezedő nyugdíj- és szociális problémákat. Marja­­novic kormányfő szerint nemsokára „társadalmi verifikációt nyer" a sajátságos jugoszláv privatizációs modell, amely kizárja a volt szocialista országok privati­zációjában megmutatkozott fogyatékosságokat, s meggátolja a társadalmi vagyon széthúzását. Világos, hogy a Borovic-féle modellről van szó, amely szerint úgy kellene privatizálni, hogy azért minden lényeges dolog az állam kezében ma­radjon. Ezen a nyugati üzleti világ máris átlátott, s nem egy képviselőjük kije­lentette, hogy az ilyesmi nem vonza a külföldi tőkét. A jelek szerint ez a tény, vagyis a két köztársaság most már szinte különböző társadalmi rendszere arra készteti majd a Crna Gora- iakat, hogy sajátságos érdekeiket külföld felé is érvényesítsék, vagyis arra fognak törekedni, hogy a privatizációval üzletileg is vonzóvá váló tengerpartra édesgessék a külföldi tőkét. Megtörténhet, hogy a privatizációhoz való különböző hozzáállás miatt Szerbia kevésbé lesz érdekes a külföldiek számára, Crna Gora viszont jó beruházási területté válik. Ez komolyabb ellentéteket szülhet új, valós és reális ütközési területet hozhat létre. Ami egyik tagköztársaság számára sem lenne jó. LOVAS István

Next