Magyar Szó, 1996. szeptember (53. évfolyam, 207-231. szám)

1996-09-21 / 224. szám

10 KILATO Folyóirat Symposion No 007 «C40»MOCW»0«WMOMO««M«OSOOMMOmoO««M4M»0<C«N«OOOmHCOOMMO«0»C«OWM«MOOWW«MWC«NWM<9MOOOO«M« A 007 azért jó, mert győz. Ezt a filmekből tudom. Már kiskorom óta nézek időről időre 007-es filmeket. És nem tu­dok nem izgulni a veszélyes jelenetekben, holott már az első film vége után mindörökre tudni lehet, hogy győzni fog. Sike­rül neki áttörni, kitörni, leleplezni. A Symposion 007-es számáról is ezt gondolom. Nem azért, mert 007 - a számmisztikához nem értek­­, sokkal in­kább a szerkesztők személye miatt, ők a 007-sek, és remélhe­tőleg nemcsak ebben az első általuk szerkesztett számban. Ar­ról, hogy mi az, amivel meg kell küzdeniük (a mozifilmek va­rázsa nélkül), Horváth György ír Kis magyar szimpótörténet című cikkében. Amelyben azt is megfogalmazza, hogy ő csak „fáj-a-fülem alapon” szimpós, ami két okból tetszik nekem: az egyik ok az, hogy nem igaz, nem úgy igaz, ahogyan tűnik, de­­ úgy igen, ahogyan azt valakik talán elvárnák; a másik ok az el­sőből következik: irodalmi tereket nyit meg. Amire már na­gyon szükség van. Tágasságra (annak iskolájára?), felületes­ségre, ami csak látszólagosan az, de valóságosan is, ha a mély­séget abban mérik, amit Horváth felsorolt. Arról, hogy mennyire nem fáj Horváth füle nemcsak a Symposionra, de sokkal több dologra, a Vajdasági magyar sajtó­munkások és „szombaton WNFO” című írásai szólnak. Az előbbi­ben írja, például, hogy a „Napló sem tudja, mit csinál, mert ötvözi a magyarkodást a szabadelvűséggel”. És ez a mondat nagyon fontos - legalábbis nekem, aki e téren Hor­­váthoz hasonlóan faj-a-fulem hozzáállást képviselek (állítólag) -, mert helyére kerül általa az is, ami a­pró, illetve kontra „mi itteni magyarok” kérdésből kimarad. Meg kell jegyezni, hogy nem törekszem teljességre Horváth tényekkel alátámasztott nézete­inek ismertetésében, egyrészt mert olvassák el az írásokat, másrészt meg Horváth a Magyar Szóban megjelent egyéb cikkemen is foglalkozik a vontako­­zó témával, tehát hozzáállásának felvázolásához azokat is számba kellene venni. Ez az írás azonban a Symposion 007-es számáról szól, úgyhogy Hor­váth György (meghatározó és eddig nagyon hiány­zott) tevékenységéről itt és most ennyit. Virág Gábor szintén a szerkesztőség tagja, és g­ondolom, hogy a Wyragh Gábor név mögött is az személyét kell a 007-es számban megjelent két írás mögött tisztelni. A Jó estét című „vezércikket” a sajtómunkások figyelmébe kell ajánlani, rajtuk keresztül juthatunk csak el a valódi címzetthez, az olvasóhoz. Persze a sajtómunkás is lehet olvasó. Szerintem Wyragh kételkedik ebben. Az írásából legalábbis ilyesmire is lehet gondolni (és milyen igaza van). Wyragh műveltsége és tudása - bár könnyedségbe rejti - régvolt idők embereit idézi. A tanszékről se kerülnek ki mindennap ilyen virá­gok. Bár ahogy a 007-et olvasgatom, sokan lesz­nek, akik mákvirág(ok)nak hívják majd őt és vele együtt a szerkesztőséget. A Kedves egybegyűltek cí­mű másik írásában is szívemből szólt, hogy ti. kell a fiatal tollforgatóknak a pénz. De persze nem erről van szó, ez csak azután következik, amikor már ezt sem lehet szó nélkül leírni. Olvassák el! A kritikai rovatban Piszár Ágnes nevével ta­lálkozhatunk, ami nem azért fontos, mert rólam ír, hanem azért, mert Piszár Ágnes (a másik újvidéki kritkusnő mellett) „mindent tud”, ő már ak­kor írt Nádasról az újságunkban, amikor még sokan - a fiatalok közül - elolvasni sem tudták, nemhogy gondolatokat fogalmazni meg róla. A Symposionnak is fontos, mert súlyos­bítja a folyóiratot. Ez van. A nevek nagyon lényegesek. Személyes élményemet közvetítettem a 007-es számról, ami azért a megjelenhető sorok számában korlátozva van, így sok szerző kimaradt. De nem azért, mert nem fontos. Hanem mert így gondoltam mindannyiukhoz, a Symposion 007-es számához olvasási kedvet csiholni. LOVAS Ildikó A mmmmlátványosság sikere A Korda-korszak érdeme A második világháború előtt az angol film­művészet fénykora és hanyatlása is Korda Sándor producer és rendező nevéhez fűződik. Korda Magyarországon született, és itt kezdte pályáját, utána Németországban­ dolgozott (A holnap tit­ka), majd az Egyesült Államokban és Franciaor­szágban rendezett eltérő értékű filmeket (Szép Heléna szerelmei, Marius). A VIII. Henrik magánélete című filmjét saját produkcióban Ang­liában forgatta, s az angol film történetének egyik legkiemeltebb évsikere lett, s ez volt az első angol hangosfilm, amely betört az európai és amerikai piacra. A szenzációs sikerek többségéhez h­asonló­­an a megszokássá merevedett sémák, a szentnek tartott hagyományok jól adagolt megszegésén alapult ez a film is. Lubitsch Hollywoodban hiába igyekezett meghonosítani a látványos történelmi filmet, amelyet már korábban Németországban sikerre vitt. Hollywoodban azonban ezt a műfajt népsze­rűtlennek minősítették és megbélyegezték. Korda azonban a régi Lubitsch-stílus másolásával ala­pozta meg filmjének sikerét. Magát a témát is mesterének egyik filmjéből, az Anna Boleynből kölcsönözte. Ő is a lakály szemszögéből mutatta be a történelmet. A királyi lepedők eposzát, ahogy Grierson nevezte ezt a filmet, Korda látvá­nyos effektusok és az ironikus hamisítás iránti ki­váló érzékkel tálalta, s méltónak bizonyult a pél­daképhez. Az eredményt fokozták a hatalmas és gazdag díszletek, valamint a pazar kosztümök és az elegáns fényképezés, amely Georges Perinas munkáját dicséri. Korda azáltal, hogy az angol ki­rályt többszörös gyilkosként ábrázolta, durvábban megsértette a nemzeti tabukat, mint amire egy angol alkotó valaha is vállalkozott volna. Egy kri­tikus abban az időben meg is jegyezte, hogy „egy nagy korszakot ránt a sárba, egy nagy­ királyt gú­nyol ki, brit intézményeket és eszményeket tesz nevetség tárgyává”. Az ilyen hang azonban nem volt általános. Korda nonkonformizmusa csak ad­dig merészkedett, amíg az uralkodó felfogás ön­­ironikusan eltűrte. Nagyon vigyázott, hogy ne ke­rüljön ellentétbe a hivatalos ideológiával: még az iszonyatosnak is emberi, sőt fenséges aspektust kölcsönzött. Korda egész sor „magánélettel” próbálta megismételni a sikert, például Don Juan magán­élete vagy a Rembrandt. Más rendezők Korda produkciójával és irányításával szintén megkísé­relték utánozni. Példa rá Paul Czinner Nagy Ka­talin, Harold Young A vörös Pimpernel, Herbert Wicox Viktória királynő című filmje. Egyik sem érte el a Vili, Henrik magánélete sikerét. A látványos kosztü­mös filmekre ráment Korda tőkéje. Amikor 1939-ben először hagyta el Angliát, egy fityinggel sem volt több pénze, mint ami­kor 33-ban megérkezett. A háború alatt Korda ismét Holly­woodban dolgozott. S a világégés után tért vissza Angliába, ahol ugyanolyan része és sikere volt a második boomban, mint a háború előtti időkben. Korda filmjei kozmopolita jellegűek voltak. Az ő vállalatától függetlenül a rendezők megalkottak egy félreérthetetlenül angolszász sajátságot a műveikben. A harmincas években Asquith és Hitchcock járult hozzá a nemze­ti jellegzetességek kialakításához. Anthony Asquith forgatókönyvíróként kezdte, majd vá­góként, később pedig rendezőasszisztensként folytatta pályá­ját, és hamarosan elkészítette első önálló filmjét, az Egy Villa Dortmoorban címűt. Segítségével a vezető rendezők sorába emelkedett, és ezt a pozícióját később is megtartotta, s köz­ben ügyesen bedolgozta műveibe az új amerikai és francia vonásokat. A Közöljétek Angliával című első hangosfilmjé­ben a Gallipolinál történt partraszállást dolgozta fel. A doku­mentumszerű rekonstrukció céljából együttműködött mun­katársával, közösen olyan eredményt értek el, amelyről Paul Rotha azt írta, „egyetlen eddig megalkotott háborús film sem volt annyira meggyőző, mint ennek a filmnek a partra­szállás-jelenetei. Még Pudovkin gyakran idézett képsora sem A Szentpétervár végnapjaiban, vagy Milestone Nyugaton a helyzet változatlan francia támadásának hosszan kocsiztatott felvételei. Ez utóbbi szemmel láthatóan ösztönzően hatott Asquithra. Sajnos, ezúttal is lerontotta a dokumentumrészek meggyőző erejét a cselekménnyel, amely nem tudott szaba­dulni az angol uralkodó réteg konzervatív szellemétől. As­quith komédiákat is rendezett Shaw és Wilde műveiből. A színdarabok későbbi filmváltozatainak rendezői Laurence Olivier-től az Ealing iskoláig a Pygmalion filmváltozatát te­kintették ősüknek. Asquith többi háborús filmje nem érte el a Közöljétek Angliával átütő erejét. A rendezők között Alfred Hitchcock volt a legeredetibb egyéniség. Feliratok megfogalmazásával kezdte pályáját. 1922- ben volt alkalma az első önálló rendezésre, 11 némafilmet ké­szített, utána még 14 hangosfilmet, amikor elment Hollywood­ba. Egész életében rendkívül termékeny volt. Szívesen fogadta az ipar feltételeit és követelményeit. Megesett az is, hogy olyan szüzséket is elfogadott, amelyek nem feleltek meg egyéniségé­nek. Tökéletesen jellegtelen produkciók sorakoznak a felismer­hetően Hitchcock-művek között. Szívesen vállalta a „Master of suspense” elnevezést. Hírnevét a bűnügyi filmeknek köszön­hette, a többi között a Titokzatos lakó, a Zsarolás, a Tizenhár­­mas szám, Az ember, aki túl sokat tudott (első változat), a Har­minckilenc lépcsőfok stb. A legtöbb későbbi filmje az egyéniség elvesztésének megrázó élménye. A latens szexuális jelentőségű kellékek a tökéletes bizonytalanság és a megfoghatatlan veszély légkörének kialakítását fokozzák. A felvevőgép mozgása úgy­szintén. LÁDI István Faragó Endre: Szőnyegterv (1970) Ahol nem történik semmi (Folytatás a 9. oldalról) - Elküldtem a Híd szerkesztőségének - pontosabban: Toldi Évának címeztem - és aztán örömmel láttam, hogy ebből a kis verses gyűjteményemből a Híd négy versemet leközölte, azzal, hogy Toldi Éva egy recenziót is írt a verseimről. Tehát azt mondhatnám, hogy Toldi Évának és Bori Imrének köszönhetem, hogy felfigyeltek rám. Ők bátorítottak, és azt mondták, hogy van már egyfajta verses kultú­rám, hogy jó lenne, ha továbbra is írnék. Én nem igazán tartom ma­gam költőnek, azt hiszem, hogy azt ki kell érdemelni valamivel, hogy az embert költőnek minősítsék. De ez valóban egy lökést adott, és az­tán sorozatosan küldtem be a verseimet a Hídba, egy ideig az Üze­netbe is, amíg rendszeresen megjelent, az Új Symposionba is kértek tőlem kéziratokat, amíg Beszédes István és Bozsik Péter itthon volt. Valamiképpen így lassan-lassan, mondhatnám, hogy a jugoszláviai magyar lapok és folyóiratok szinte mindegyike közölte már a versei­met. De még mindig azt mondom magamban, hogy jó lenne már megírni egy igazán jó verset. Én nem vagyok elégedett magammal, sőt, mindig felkapom a fejemet, ha költőnek neveznek. Csak arra vá­gyom, hogy egy-két jó verset megírjak. Nem nagyon örülök ennek a szóösszetételnek sem, hogy én papköltő vagyok, habár elfogadom, hiszen a múltban is voltak papköltők, hogy csak Mécs Lászlót vagy Sík Sándort említsem, akiket úgy ismertek meg mint papköltőket és akik kiváló verseket írtak. Azt hiszem azonban, hogy őket nem is iga­zán ismerik és nem is ismerik el eléggé az egyetemes magyar iroda­lomban. Én azért nem örülök ennek a megnevezésnek, mert nagyon bántotta a fülemet annak idején, amikor munkásköltőket emleget­tek. Papköltő, munkásköltő, ez valahogy összecseng, és egy ideig harcoltam is ellene. Például a nyugati magyar irodalomban Tűz Ta­más egy nagyszerű költő, és ő sem hadakozott ez ellen az elnevezés ellen. A verseim nem azért jók vagy rosszak, mert én pap vagyok, hanem azért, mert tudok írni, vagy nem tudok írni. Hát elfogadom, legyek papköltő, Vajdaságban csak engem neveznek így. Miért ne fogadnám el? Én megpróbálok becsületesen dolgozni és az irodalom terén is becsületesen valamit fölmutatni. Majd egyszer a kritika és az utókor eldönti, hogy ez érték-e, amit csinálok, vagy sem. SZABÓ PALÓCZ Attila ,A JUDII IjwwWWWSMMMMiyW ázattal és lemondással” A A A­UDITA SALGO HALÁLHÍRÉRE Műfordítói történeteinek egyikében Judita Šalgo idézi Mladen Lesko­­vacnak Csuka Zoltánhoz intézett üdvözlő szavait (Csuka szerb és horvát szer­zőktől száz könyvet fordított magyar nyelvre): „A közeledés eszméjéhez ily mértékben senki sem járult hozzá mind a mai napig... Le kívánta róni Zmaj iránti adósságát, aki a szerbséget megismertette a XIX. század legnagyobb magyar költőivel. Ezt az adósságát már rég lerótta. Régóta mi vagyunk az ő le­kötelezettjei.” (Ki szeretném emelni az „adósság”, a „leróni” és a „lekötelezett” szavakat.) Tizenhét esztendővel később Mladen Leskovac, a neves egyetemi tanár ekként fordult Judita Salgóhoz, aki időközben a magyar irodalom egyik legkiemelkedőbb szerb tolmácsává iskolázta magát: „Magának fordítania kell. Le kell fordítania szerbre a XX. század nagy magyar költőit.” Leskovac pro­fesszor felhívta Judita Šalgo figyelmét, miszerint „alázattal és lemondással, ami minden valamirevaló műfordító erénye”, rendelje alá képességeit „az egyen­súly megteremtésére és fenntartására irányuló szent kötelességnek”. (Kiemel­ném a „kötelesség", a „megteremtés” és a „fenntartás” kifejezéseket.) Erről a sajátságos műfordítói elkötelezettségről szól Walter Benjamin A műfordító feladata című híres esszéje is. Az eredetiben már a cím első szava (Aufgabe) a feladatra vonatkozik, a küldetésre, amelynek végzésében valaki más igazít el bennünket (miként Leskovac professzor eligazította Judita Šal­­gót), és a kötelességre, a tartozásra, a felelősségre asszociál. Benjámin törvény­ről beszél, imperatívuszról, amelyre a műfordítónak válaszolnia kell. Teljesíte­nie kell valamit, ami az eredményét tekintve vereséggel jár, a legjobb esetben bizonytalansággal. A műfordító lekötelezetté vált, adósává valaminek, s felada­ta abban merül ki, hogy visz­­szaadja azt, amit már meg kel­lett volna kapnia. Benjamin azt állítja, hogy létezik valami „bölcseleti ingenium, melynek legmélyebb sajátja a sóvárgás az után a nyelv után, amelyen a műfordítás létrejön”. A szö­veg mindvégig a mag, az élet, és különösen a túlélés értéke körül forog (lényegi kapcsola­tot lát az „überleben” és az ,,übersetzen” igék között). Összehasonlítást vagy metafo­rát sugall - „mint ahogy”, így kezdve a szöveget -, s ezzel máris minden elmozdul az „übersetzen”, az „übertragen” és az „überleben” fogalmától határolt térben: „Mint ahogy az életjelenségek a legmélyebb összefüggésben vannak az élettel, miközben semmit sem jelentenek a számára, ugyan­így következik a műfordítás is az eredeti szövegből. Nem is annyira az életéből, mint amilyen mértékben a »túl­éléséből«.” A műfordítás tárgyát tehát adósság terheli, mint lekötelezettséget kell kezelni, és örököse valaminek­­ Benjamin úgy írja le, mint egy családja élő vagy mindenki mást túlélt tagját, vagy miként a túlélés tényezőjét. A járu­lékos élet valamely formájáról van szó, ami több az egyöntetű, lineárisan folyta­tódó létnél. Ami annyit tesz, hogy a mű nem csupán tovább, hanem minőségileg is fokozottabb szinten él. Benjamin, mi­közben tehát rávilágít arra, hogy mi és miben rejlik mindegyik műfordító fel­adata, mintegy mellékesen megjegyzi, hogy a műfordításnak nincsen műfordí­tása, hogy csupán a sóvárgás létezik. Judita Salgo, bár kétségkívül a legtehetségesebbnek számított közöt­tünk a műfordítás területén, mégsem tett eleget maradéktalanul Leskovac professzor elvárásainak. Ennél na­gyobb becsvágy fűtötte, és kíváncsibb természetű is volt. Elsősorban költő volt, regényíró, de műfordításai mégis „alázattal és lemondással” készültek. A műfordítást, többségünktől eltérően, nem munkának, hanem sokkal inkább kihívásnak tekintette­­ a műfordítás imperatívusza értelmében. Ács Károly, Koncz István, Tolnai Ottó, Domonkos István és Sziveri János műveinek for­dításával - hogy csak jelentősebb vál­lalkozásait említsük - azonban még mennyire, és már mikor lerótta adós­ságát! És mostantól minket kötelez le. És életművével is - annak a feladatnak keretében, amit Walter Benjamin fo­galmazott meg - egy járulékos életet biztosított magának. Végtelennek szá­mítót a sóvárgás tájain. Ám mindez merő retorika. A ha­lálban nincs semmi egyéb a halálon kí­vül. Ezért is annyira fájdalmas a veszte­ség. Ezért is vagyunk vigasztalhatatla­nok, mindaddig, míg az élet örök. VICKÓ Árpád Magyar Szó 1996. szeptember 21., szombat Film

Next