Magyar Szó, 1997. november (54. évfolyam, 258-281. szám)
1997-11-15 / 270. szám
10 KILATO Életrajzi kalauz VUKOVICS SEBŐ (Fiume, azaz Rijeka, Horvátország, 1811. július 20. — London, 1872. november 17.) A negyvennyolcas nemzedék egyik legkiemelkedőbb tagjának, a Szemere-kormány igazságügy- miniszterének életkerete az adriai kikötőváros és a Temze-parti metropolis közé záródott, de emberi tevékenységének legtermékenyebb szakasza a pannon síkságon bontakozott ki, annak is a déli részén, ahol Temes megye alispánjaként, a kisbecskereki kerület országgyűlési képviselőjeként a reformkor közéletének polgári- liberális szárnyához tartozott. A szabadságharc idején, Kossuth közvetlen munkatársaként, köztársaságpárti nézeteket vallott, temesközi királyi biztosként, később pedig a Délvidék főkormánybiztosaként a forradalom megfontolt, de feltétlen híve volt, a bácskai és a bánáti védelmi harcok legfőbb polgári szervezője. Fejét a zavaros időkben, a fellángoló nemzetiségi harcok során sem veszítette el, kortársai a kényes ügyekben is határozottnak és elfogulatlannak tartották, „bozontos üstökű, fasorrú”, keménykötésű embernek írták le, aki azonban Deák Ferenccel együtt vallotta: „Temes, Torontál, Bács megyékben több szükség lenne most ágyúra és katonaságra, mint akasztófára”. A szabadságharc ügye mellen tehát mindig határozottan kiállt, de nem volt híve az oktalan visszacsapásoknak, a vak bosszúnak. A megbékélést hirdette, a nemzetiségek kiengeszteléséért szállt síkra. Nem volt könnyű dolga, mert maga is szerb származású volt - a középiskolában tanult meg magyarul -, meg aztán szemtanúja is volt a vértezi jó kegyetlenkedéseknek, a mérhetetlen pusztításnak. Észak-Bánátból Péterváradra tartva így írta le visszaemlékezéseiben a közbeeső településeket: „... Zsombolyától Becskerekig a magyar helységek elégetett, kipusztított állapota borzasztó látvány volt. Magyarcerna, Torda, Szentmihály nemrég virágzó magyar helységek, most csak omladékok, s kormos falak színhelyei valónak... A Tiszán átkelve még borzasztóbb jelét láttuk a szörnyű pusztításnak. Magyarbecse, mely népes, nagy és gazdag mezőváros vala, egészen elégve, lerombolva mint temetőhely terült el előttünk, midőn keresztülvontatánk üres utcáit. Keresztülmentünk a híres Szenttamáson is. Ez legfeldúltabb volt, még a házak előtti akácfák is elpörzsölve setetlettek a fekete házfalak előtt...” (Vukovics Sebő visszaemlékezései 1849-re, 1982).hetőségeit a megbékélése idején is megfontoltságával, józan ítélőképességével tűnt ki. Az elsők között értette meg a parasztkérdés rendezésének fontosságát, a még fennálló feudális kötelmek felszámolásának halaszthatatlanságát. A szabadságharc letörése után egy ideig Bereg megyében bujdosott itt, vendéglátóinak jóvoltából, viszonylagos biztonságban megírhatta az azóta híressé vált visszaemlékezéseit, majd 1850-ben „egy nevezetesebb összegért vásárolt ál-útlevéllel” Angliába ment, s a Kossuthemigráció egyik legbecsületesebb tagjává lett. A kiegyezés után ő is hazajött, 1869-ben, ellenzéki programmal a bácsi választókerület küldte az Országházba. „... Gyakran fel is szólal még mindig szépen zengő hangján - írja Katona Tamás a Vukovics-viszszaemlékezés új kiadásának utószavában -, higgadtan, tárgyilagosan, elveit soha meg nem tagadva... De neki is osztoznia kell a negyvennyolcas nemzedék oly sokakat érintő sorsában, bármilyen kiváló jogász volt is, bármilyen nagyszerű szervező, meggondolt törvényelőkészítő, világos értelmező, nem adódik rá lehetőség, hogy ezeket a képességeit 1867 után gyümölcsöztethes WINKLER IMRE (Szabadka, 1928. május 5. - Szabadka, 1967. november 21.) Idős szülők kései gyermeke volt, szigorú regulák szabták meg életkeretét aermekévektől a férfikorig. Egyik osztálytársának mega még az érettségi előtt is inkább mintsem békés családi körre, ifjú abba a nevezetes, háború utáni szabadkai gimnáziumi osztályba járt, a VIII.b-be, amelyben a vajdasági irodalmi, művészi és közélet későbbi számos ismert alakja tanult. Ő már a két utolsó középiskolai évében szenvedélyesen rajzolt és festett - diáktársait elbűvölte légies, leheletfinom vázlataival -, szorgalmasan eljárt a Hangya András vezette képzőművészeti tanfolyamra, majd beiratkozott a Belgrádi Képzőművészet Akadémiára. Talán éppen a gyermekkorágban deplántált vak engedelmesség segítette abban, hogy az akadémiát minden nehézség nélkül befejezze, s matrózként is eltűrje a tényleges katonai idő viszontagságait. Mellhártyagyulladás miatt valamivel előbb szabadult, de a betegség következménye, a kissé ferde testtartás, csak növelte gátlásainak egyébként is nagy számát. Előbb a makai általános iskola rajztanára lett, majd a szabadkai gimnáziumban vette át a képzőművészeti oktatást. Mint pedagógus azon fáradozott, hogy diákjainak figyelmét felhívja a klasszikus mesterek nagy műveire, rendhagyó mesterségbeli tudására. Ő maga is végtelenül gondos, pedáns alkotó volt (ha nem kapott megfelelő festéket, maga készítette el). Égnek állt a haja, ha valamelyik kortárs vásznán a hiányzó technikai ismeret áruló jelét látta, az improvizáció és az esetlegesség, mint alkotói módszer, teljesen idegen volt tőle. Kicsit figyellte azokat a festőtársakat, akiknek volt bátorságuk a szabad művészek sorsát vállalni, ő azonban nem ilyen alkat volt, mindvégig megmaradt a pedagógiai pályán. A napi munka után, de leginkább a hét végén tájképeket festett a Sétaerdőben, a Zentai úti temető vidékén, a városi szeméttelepen, a Makkhetes csárda mögött húzódó erdőben, az ottani árterületen, ahol zsombékról zsombékra lépve közelítette mi tett eg a megfestésre leginkább érdemesnek vélt tájat Portrékat is fésűi barátairól, futó női ismerőseiről, önmagáról, meg városképe is: a mlakai külvárosi utcákról, Párizs tetőiről és hídjairól, mivelhe két ágy a nyári hónapokban többször is felkereste a világvárost. Közben folytatta szélmalomharcát önmagával, a „szutykos világgal”, amely egyre jobban szűkült körülötte, s mintha taszította is volna a szakadék felé. 1953-ban elégette képeit mert elutasították felvételi kérelmét az ULUS-ban, a képzőművészek egyesületében, 1956-ban még talált magában annyi erőt hogy megrendezze első és egyetlen önálló tárlatát. A várt siker itt is elmaradt , legalábbis így érezte. Vásárlója alig akadt Önarcképét a Szabadkai Múzeum vette meg. Magányából egy-egy művésztelepi meghívás emelte ki, de nem tudott, képtelen volt beilleszkedni a résztvevők bohém, szakmai csipkelődésektől sem mentes világába Magánélete sem rendeződött: hét barátjával ütötte-verte a napokat de sorba elmaradtak mellőle, családot alapított csalódás, lyatárs néhány téglasorral magasabbra vonta maga körül a bástyát, ideget és erőt nem kímélve.” Életének vége felé, ugyancsak Sáfrány szavai szerint, levetette a tárgyi piktúra látványos gúnyáját, s belevetette magát az absztrakt festészet mélységeibe. Száraz virágok, őszi gallyak, sakkfigurák, kagylók voltak a motívumai. Miniatűrciklusán dolgozgatott, az volt a szándéka, hogy cigarettadoboz és gyufásskatulya nagyságú festményeivel, kisplasztikáival és apró szobrocskáival lép a közönség elé, de a fojtogató közöny miatt elállt tervétől. Nincs tovább, nincs már mit festenie, ez lehetett végkövetkeztetése és felakaszján (a festő ekkor már több mint tíz éve halott) így emlékezett rá a költő és az osztálytárs, Ács Károly: „Fekete alól sejteni a sárgát, / Sárga fölött tűrni a feketét...” MOLNÁR IMRE (Péterréve, 1888. október 28. - Budapest, 1977. november 25.) Egy népes pedagógus família leszármazottja, ahol minden hozzátartozó muzsikált, ahol az anya és az apa mellett a felnövő gyermekek alkották a családi kamarazenekart. Molnár Imre, a péterrévei elemista már nyolcéves korában az orkeszter tagja volt, gordonkán játszott, amely egy darabig nagyobb volt, mint ő. A családi muzsikálgatás végtelen gyönyörrel töltötte el, s nyilván ennek köszönhette, hogy végül is zenei író, dalénekes és tudós énekpedagógus lett belőle. A család a múlt század végén Kolozsvárra költözött, Molnár Imre ott fejezte be a középiskolát, de közben éneket is tanult Farkas Ödönnél, a kolozsvári konzervartórium igazgatójánál, a kiváló énektanárnál. Valójában nem készült zenei pályára, 1912-ben a budapesti egyetemen bölcsészdoktorátust szerzett, s Szabó Ervin mellett a Fővárosi Könyvtárban kezdett el dolgozni. Egyetemi tanulmányaival egyidejűleg azonban folytatta zenei képzését is: a magyar főváros legrégibb tanintézetében, a Pestbudai Hangászegyletből 1836-ban kinőtt Nemzeti Zenedében tanult éneket Bellovics Imrétől. Tanára még Smetanánál tanult zeneszerzést, neve azonban a Nemzeti Zenedével nőtt egybe, olyannyira, hogy sokan még ma is Bellovics- féle zeneiskola néven tartják számon. Rövid könyvtárosi és középiskolai tanári pálya után Molnár Imre végképp a zene mellett kötött ki. 1922-től 1933-ig a Nemzeti Zenede énektanára volt, 1933 és 1959 között pedig a Zeneművészeti Főiskolán tanított, az énektanárképző vezetője lett. A kedvtelésből, a passzióból egy életre szóló foglalkozás lett: zenetudóssá vált Egyik szűkebb szakterülete az eufória, azaz a jóhangzás, a széphangzás volt, az élő beszéd és az ének széphangzását kutatta. Eredményeit a gyakorlatba is átültette, ő tanította a rádió első bemondóit a szép magyar beszédre. Égnek állt a haja, amikor hallotta, hogy valaki hadar, akadozik, pestiesen „énekel”. Egy szpíker világos kiejtéssel, folyékonyan olvasson, mondogatta, még hangszínével is alkalmazkodjon az adott szöveghez: ha az emberi szenvedésekről olvas hírt, remegjen meg tapintatosan a hangja... Tapasztalatait, kutatásának eredményeit könyveiben összegezte (Beszédének..., 1941, Eufonetika, 1942; A magyar hanglejtés rendszere, 1956). Zeneíróként a budapesti lapokban publikált. 1919 és 1938 között a Magyarország, 1938-tól a Magyar Nemzet kritikusa volt. Közreműködött a Zene, a Parlandó és más folyóiratokban. Az Encyclopaedia Britannica egyik magyarországi szakmunkatársa volt. Többt figyelemre méltó zenei kiadvány szerkesztője, társszerzője, így 1925-ben, Kern Auréllal együtt kiadta a Daloskertet, a XVII. és a XVIII. század legszebb dalainak gyűjteményét Szerkesztésében jelent meg 1936-ban A magyar muzsika könyve, amely valóságos galériája a korabeli szövegíróknak, zeneszerzőknek, karnagyoknak, népdalénekeseknek, előadóművészeknek, kántoroknak. Ifjabb éveiben dalénekesként számos koncertet adott. A dal- és áriaszövegeket 15 nyelvből maga fordította le, szerbül még a péterrévei iskolában játszás közben tanult meg. A rádió félszáz előadásból álló népdalsorozatát közvetítette. Hatalmas, százezernyi cédulából álló dokumentációja volt, amelyben 35 000 magyar dalt dolgozott fel variánsok szerint. Adattárát sokan használták, akárcsak 7000 kötetből álló szakkönyvtárát. KALAPIS Zoltán A Symposion július-októberi számának tartalma Bozsik Péter: Minulák Horowytz Rannin: Nyárfás Zeke Gyula: Anderson-taktusok Krasztev Péter: Post Mortem HOGYAN OLVAS ÖN? Presaburger Csaba-Saul: Elmetélés Szerbhorváth György: Szergej Koraszev konferenciázik egyet Janez Katanec: Autómechanikus Horovitz Magdolna: Autóstop (teherautó) Svetislav Basara: Körülmények; Távozás Fóbi Andor: Szilánk Tóth Béla: doh.doc Pressburger Csaba-Saul: A szoksásos vonat Aaron Blumm: Hábi-Szádi és Tahtúr beszélgetése Tahtúr New Yorkba utazása előtt Primajer Kornélia: Sárkányok játéka Sáfrány Attila: A szellemhez Szakmány György: Időhúzók Pálfi Attila: A valóság dematerializációja Podmaniczky Szilárd prózájában Vajdasági Magyar Tarka-Farka Sántha Gyula: Bandánkban az élet marshallbotja Szerbhorváth György: Agónia Magyar Szó Aerobik Divatszóként került a magyarba néhány évvel ezelőtt az aerobik. Olyan témagyakorlatokat jelöl, amelyet nők végeznek tarka, testhez álló öltözékben, zenei aláfestéssel abból a célból, hogy jó alakúak, szép megjelenésűek legyenek. Újabban már játékos gyermekaerobikot is szerveznek. Kemény Gábor szerint tánctornának is lehetett volna nevezni az aerobikot, ha nem múló jelenségről lenne szó. Mindenesetre maradt az aerobik (vagy némelyek kiejtésében: erobik). Noha görög szóelemeket lehet felismerni benne (aero = levegő, bioszóélet), voltaképpen angol eredetű szó. Tapadással jöhetett létre az aerobic exercises (levegőt igénylő gyakorlatok) v. aerobic gimnastics (levegőt igénylő torna), v. aerobic gimnastic exercises (levegőt igénylő tornagyakorlatok) szókapcsolatból. Maga az aerobic melléknév a magyarban már korábbról ismert aerob szónak felel meg (’a levegő oxigénjének jelenlétét igénylő). Mivel a szóban forgó sajátos jelentése nem a magyarban született meg, nem beszélhetünk aerob tornáról, legfeljebb ritmikus légzésgyakorlatokról. Az aero szóelem viszonylag sok összetételben megjelenik. Az efféle szavak nagyjából két csoportba sorolhatók. Az egyikbe az ok igia, aerotóbia, aeroton, aerotor, aerológia, mechanika, aerométer, aerometria, aeromotor, aeroszol, aeroszolterápia, aerosztatika, aerotaxis, aeroterápia, aerotermokémia, aerotropizmus stb. A másik csoport nem tudományos szavakat ölel fel, hanem a repüléssel összefüggőket, bennük az előtag jelentése ’légi, repülési’ aerobusz, aerocar, aerodrom, aerodyne, aeroelasztikus, aerofotográfia, aerofotogrammetria, aerogram, aeronauta, aeronautika, aeroplán, aeroport, aerotechnika stb. Olyan szó is akad, amely kívül marad ezeken a csoportokon, pl. az aerolit (amely főleg szilikátásvárkonyokból álló meteorkövet jelöl). MOLNÁR CSIKÓS László 1997. november 15., szombat Beszéd És írás Névelős államnevek, és névelődének 1. Mintegy ezer zarándok utazik Vatikánba. Helyesen: a Vatikánba. Hasonlóképpen: az Egyesült Államokba (v. az USA-ba), az Amerikai Egyesült Államokba; továbbá: a Német Szövetségi Köztársaságba, a Dán Királyságba, a Fülöp-szigetekre, az (Egyesült) Arab Emírségekbe; a Luxemburgi Nagyhercegségbe; a Dominikai Közösségbe; a Dél-afrikai Köztársaságba; az Ausztrál Államszövetségbe; stb. De: (névelő nélküli) Amerikába, Németországba, Dániába, Luxemburgba, Dél-Afrikába, Ausztráliába; sőt: Szerbia Köztársaságba (és: Szerbiába - de a Szerb Köztársaságba); Dzsibuti Köztársaságba (és: Dzsibutiba); Izrael Államba (és: Izraelbe); San Marino Köztársaságba (és: San Marinóba); stb. Ha megfigyeltük az általam rögtönzött típusválogatást, észrevehettük, hogy a nevelések között szokatlan a Vatikán államnév névelőssége, de a nyelvekben általában nagy szerepe van a megszokásnak, ami idővel hagyományként érvényesül. Másrészt az is tarthatja névelősségét (állami státusa ellenére), hogy mégiscsak városrész, Rómának része (vö. a Citadella, a Vár, a Kalemegdan v. magyarosan: a Kalimegdán). 2. Azért döntöttünk ez a darab mellett, mert.. Helyesen: Azért döntöttünk e mellett a darab mellett; vagy: e darab mellett; vagy: Azért döntöttünk így, mert.. Úgy vélem, nem kell már kommentár az olvasónak. Igaz, nem újságíró szólt így, de a színművész is közelebb kerül a tolmácsolt szöveg igényelte a tanuláshoz, hogyha az írott szóhoz szintén közelebb áll a maga anyanyelve, a spontán. 3. Az EU külügyminiszterei hétfőn Brüsszelben közzéteszik a „felhívást Jugoszlávia népének”, amelyben kifejezik óhajukat, hogy „egy békés, haladó és demokratikus JSZK legyen képes elfoglalni helyét a nemzetközi közösségben”. Közzétesznek felhívást valakihez, üzenetet küldenek valakinek. Nyilván ez a két kifejezés, ill. a kettő vonzata keveredett a hír fordítójának tollán. Idézőjelek között idézni azonban a magyarban (ellentétben pl. a szerbbel) csak betűhű pontossággal szokás. Az eredeti idézet, melyet a fordító kiragadott egy szövegtől, bizonyára így szól: „Felhívás Jugoszlávia népéhez” (v. „... népeihez”). Tehátt tárgyrag nélkül. A mondat másik felének szórendje sem egészen valószínű, hogy ti. milyen JSZK legyen majd képes helyét elfoglalni a nemzetközi közösségben (mert hiszen egy nem békés, nem demokratikus államnak esélye sincs erre a helyfoglalásra). Nyilván tehát ez lett volna a szerencsés hírtolmácsolás magyarul: Az EU-külügyminiszterek hétfőn Brüsszelben közzéteszik a,Jugoszlávia népéhe” címzett (v. szóló) „Felhívás”-t, amelyben kifejezik óhajukat, hogy „egy békés, haladó és demokratikus JSZK képes legyen elfoglalni helyét a nemzetközi közösségben”. Vagy: ...kifejezik obijukat, hogy majd „egy békkés, haladó és demokratikus JSZK foglalja el helyét a nemzetközi közösségben”. A felhívás azonban szerepelhetne esetleg idézőjel nélkül és kis kezdőbetűvel is. ÁGOSTON Mihály Szófigyelő