Magyar Szó, 1999. március (56. évfolyam, 51-64. szám)

1999-03-21 / 56. szám

1999. március 21 vasárnap . Jelzésértékű színvonal A szelektor feljegyzései a Vajdasági Magyar Amatőr Színjátszók tegnap megkezdődött muzslyai találkozójához KISOROSZ A Testvériség-egység Művelődési Egyesület színjátszó cso­portja Tóth Ede: A tolonc című népszínművet mutatta be Berta Ferenc rendezésében. A tolonc bemutatására még az amatőr színjátszók is igen ritkán vállalkoznak. Tóth Ede inkább A falu rossza című darabjával vált „népszerűvé” ugyanis, különösen a huszas és harmincas években, nem volt olyan műkedvelő egy együttes, amely ne tűzte volna műsorára (akkor a kisorosziak is bemutatták). Talán érthető is A tolonc iránti „idegenkedés”, mivelhogy ez a népszínmű már a polgári társadalmi dráma elemeit is tar­talmazza és nem egészen alkalmazkodik a népszínművek meg­szokott sablonjához, szerkezeti felépítéséhez. Berta Ferenc, A tolonc rendezője, a drámai elemek kihangsúlyozására töreke­dett. Különösen érzékelte ezt a darab női főszereplője, L­iszka figuráján keresztül. Liszkát Talpai Zsuzsanna alakította hitele­sen, egyszerű, kifejező eszközökkel. Figuráját sikerült úgy meg­formálnia, hogy egyéni drámája, vívódása mögött az őszinte, emberi megnyilatkozást éreztük, nem pedig a romantika hamis színeit. Berta Ferencnek ez a rendezői elképzelése, már­mint az, hogy a darab drámaiságát hangsúlyozza, eleve meghatározta az egész előadást, amely mindenképpen figyelmet érdemel, annál is inkább, mivel ez az elképzelés nem maradt eredmény nélkül. A rendező, Talpai Zsuzsanna mellett, Hódi Jenő, Hódi Ilona, Tasi Anita, Lázár Ervin, Soós Attila, ifj. Hódi Jenő, Berta Attila, Orosz Endre és Szorcsik Igor személyében igen tehetséges szín­játszókra talált, akik mindenképpen hozzájárultak ahhoz, hogy elképzelését maradéktalanul megvalósítsa. BAJMOK A bajmoki Jedinstvo-Egység Művelődési Egyesület nemrég verbuválódott társulata Romain Weingarten: Nyár című lírai színpadi játékát mutatta be Barádus Zoltán rendezésében. A Nyár a szerelemről szól, két fiatal tiszta, őszinte szerelmé­ről, amelyet senki sem tud megakadályozni. Finom, lírai hang­vételű előadás, amelyet nemcsak a letisztult, árnyalt színészi játék, hanem a társművészetek, mindenekelőtt a zenei aláfes­tés, és a jelképként is értelmezhető funkcionális díszletek is egyértelműen jeleznek. Egyébként Weingarten művét, a Nyár című szerelmi törté­netet, közel két évtizeddel ezelőtt, a becskereki Madách Ama­tőrszínház játszotta el szép sikerrel. S ez volt minden, ugyanis az eléggé összetett színpadi szöveg iránt, a mai napig, nem igen érdeklődtek az amatőr színjátszók. Úgy érzem, hogy a bajmo­­kiak ezzel az előadással nemcsak „rehabilitálni" kívánják ezt a lírai hangvételű szöveget, hanem egyszerűen be akarják, illetve akarták bizonyítani, hogy a komolyabb színpadi feladatoktól sem riadnak vissza. Mindenesetre Nagy Viola, Merkovics Nor­bert, Lukács Aurélia, Somogyi Attila és Nagy Alen játékát csak dicsérni tudjuk. KULA-VERBÁSZ A kulai Népkör és a verbászi Szirmai Károly Művelődési Egyesület színjátszói közös produkcióval léptek a közönség elé, Vaszary Gábor: Bubus című bohózatát mutatt­a ' Á­dór rendezésében. A Vaszary-bohózatot gyakran játsszák az amatőr színjátszók, nemcsak azért, mert esetleg közönségsikerre számíthatnak ve­le, hanem már azért is, mivel hálás, jó szerepeket „kínál” a társulat tagjainak. S a kulai és a verbászi színjátszók közös pro­dukciójának a társulata élt is ezzel a lehetőséggel. Ugyanis Győrfi Sándornak, a Bubus rendezőjének, sikerült egy igen jó együttest „összehoznia” és a színpadi feladatokat olyan színját­szókra bíznia, akik már jó néhányszor bizonyítottak és akik jól ismerik ennek a műfajnak csínját-bínját! Győrfi Sándor, a darab rendezője, biztos „kezekkel” vezette az előadást, amelynek minden eleme a „helyén” volt. A pokoli gyorsasággal pergő események eleve meghatározták a produk­ció ritmusát, amely egy pillanatra sem tört meg, hanem szépen ívelt a végkifejlet felé. A fellépő színjátszók mindegyike követni tudta a felfokozott iramot és nem „veszett” el az egymásba tor­kolódó képek labirintusában. Egyszóval: a szórakoztató műfaj egy remek előadásával „rukkoltak” ki a közös produkció részt­vevői: Dognár Zoltán, Szabó Kiskároly Ilona, Kiskároly Erika, Győrfi Klára, Dognár János, Sipos Hana, Horváth Alen, Suli Barta Szilvia, Roginer Zsolt, Regécz László és Molnár Andrea. KI KI IND­A Az Egység Művelődési Egyesület színjátszó csoportja igen komoly feladatra vállalkozott, amikor Peter Weiss: Aki a virágot szereti... (Mockinpott úr kínjai és meggyógyíttatása) című sza­tirikus színpadi játékát műsorára tűzte. A Weiss-művet Bárád­­ás állította színpadra. A főhőst egymás után érik a megaláztatások: bebörtönzik, kirabolják, aztán a felesége is megcsalja. Magyarázatot sehol sem talál, hiába fordul a kormányhoz, a jó Istenhez, csak az elutasítás furcsa helyzetével találkozik. Mockinpott nem érti ezt a világot, nem találja benne a helyét. Ezt kellett eljátszania, az adott abszurd szituácókban kellett „helytállnia” a főhősnek, Moskinpott úrnak, pontosabban ezt a különös figurát alakító Kátai Tibornak. A fiatal amatőr színjátszó meglepő érettséggel, szerepformálási készséggel oldotta meg a rábízott feladatot. Motorja volt az előadásnak. S ugyancsak az elismerés hangján szólhatunk az előadás többi résztvevőjéről is. A kikindai szín­játszók: Szabó Ilona, Kanalas Ottilia, Király Sándor, Király An­namária, Kenderesi László, Tóth János és Tápai Róbert na­gyon kellemesen megleptek bennünket aprólékosan kidolgo­zott, színes játékukkal. Barádás Zoltán rendező érdeme, hogy rendhagyó színházi élménnyel távozott az előadás után a közönség. S ami igencsak lényeges: vezényletével, az amatőr színjátszók, nem pusztán szituációkat játszottak el, nemcsak atmoszférát igyekeztek te­remteni, hanem a világra, mai világunkra vonatkozó vélemé­nyüket is megfogalmazták a maguk módján. Sikeres, minden­képpen figyelmet érdemlő előadás a kikindaiak Mockinpott úrja! FARAGÓ Árpád­ t mutatták be Győrfi Sán- A Podolszki József publicisztikai pályázat díjazottai A Feketics Művelődési Egyesület Po­dolszki József publicisztikai pályázatának bíráló bizottsága, dr. Vajda Gábor elnök, Németh István, Cs. Simon István és Du­dás Károly, 1999. március 16-án elbírálta az idei első Podolszki József publicisztikai pályázat díjazott műveit. Első díjat a Gipsztichon jeligével be­érkezett Lehet ezt itt menedzselni? dmű (Szabó Palócz Attila), a második díjat pe­dig az Ipszilon jeligés A Mór megtette, a Mór mehet? dmű (Csonti Melinda) pá­lyamű érdemelte ki. A megosztott harmadik díjat a Mickó jeligés Lomsztori című (Tóth Lívia) és a Colorado Co jeligés Kampányfinis című (Beszédes István) írás kapta. Az ünnepélyes díjátadásra és a díja­zott pályaművek értékelésére tegnap ke­rült sor a feketícsi színházteremben. PÁL Károly, a Feketics ME elnöke 1848. március 15-e a magyar iroda­lomtörténet és a történelem ismerői szá­mára, számunkra, a költészet, egészen pontosan a versolvasás napja. Mert ez a nap a költészet, a magyar költészet törté­netében valóban aranybetűkkel jegyzett ünnepnap. Mindannyiunk számára jel­képes jelentősége és értéke van annak, hogy 1848. március 15-én a későbbi for­radalmi eseménysorozatnak a költői szó, Petőfi Sándor szava és hangja, a Nemzeti dal nyitánya és irányító szelleme. Ezen a napon Petőfi nemcsak egy éppen elké­szült verset olvasott el, vagy olvasott fel nyílt téren az éppen arra járók előtt, ha­nem közösségi gondolatoknak és érzé­seknek adott (vers)formát, amely gondo­latok és érzések nem múltak el a költői beszéd elhangzása után. Ellenkezőleg, Petőfi kortársai és az utánuk következő nemzedékek mostanáig érvényes, tartós élményének bizonyultak. Nemzeti és tör­ténelmi tudatunk, költészet- és versisme­retünk kifoszthatatlan élményének. Ezért állítom meggyőződéssel, hogy ezen a napon nem mást, verset, verseket illik olvasni - mondta dr. Bányai János tan­székvezető az emlékműsor bevezetője­ként a jeles napra való megemlékezésre összegyűlteknek, majd hozzátette:­­Azért válhatott ez a nap a magyar költészet legendás és egyben jelképes ünnepnapjává, mert amikor Petőfi mon­dani kezdte a verset egy nemzet mondta vele együtt és egyszerre. Nem a szavakat persze, nem a mondatokat és nem a vers ritmusát, hanem a költészet szellemét, amit a szó, a mondat, a ritmus megidé­zett. A történelemnek az a ritka és kivé­teles pillanata ez, amelyről Hegel beszélt, amikor a nyelv születését a költészet te­remtő erejével hozza összefüggésbe. Esz­tétikai előadásainak egy helyén a követ­kezőket mondja Hegel: ’A költői dikció egy nép körében olykorban keletkezhet, amikor a nyelv még nem alakult ki, s ki­fejlődését így tulajdonképpen a költészet hozza meg. A költő beszéde a bensőt fe­jezi ki, valami új dolgot, amely magában véve is csodálatot kelt, mivel a nyelv fel­tárja az addig feltáratlant. Bámulatos adomány és erő ez, és csodálatot kelt, mert még nem vált megszokottá, hogy szabadon bontakozzék ki az, amit a szív mélye rejt.’ A történelemismeretnek azt a mély tapasztalatát fogalmazza meg ezekben a mondatokban Hegel a költé­szet nyelvéről szólva, amely tapasztalat 1848. március 15-én a Nemzeti Múzeum lépcsősorán Petőfi versmondásában (ha nem csal az emlékezet) közvetlenül és va­lóságban megjelent. A költő beszéde a bensőt fejezte ki, feltárta a feltáratlant, vagyis azt, amit a „szív mélye rejt”; nevet adott valami új dolognak, ami az elkövet­kező napokban, hetekben, hónapokban forradalomként bontakozott ki és emlé­kezetünkben a történelem nyelve és be­szédmódjaként rögzült. Amikor 1848. március 15-ére emlé­kezve versekre gondolunk, verset olva­sunk, verset hallgatunk a történelemnek arra a talán soha vissza nem térő pillana­tára emlékezünk, amikor a vers a meg­nyilatkozás erejével a jövőt szólította meg. Az már egészen más kérdés és nem Petőfin, nem a költészeten múlott, hogy az azóta eltelt másfél évszázad során nem a költő hangjával megszólított jövő jött el és lépett elénk. Vagy csak nagyon ritkán mutatta meg nekünk reménykeltő arcát. Ám a reményeket romboló történelem a költői szóba, a költői szó erejébe vetett bizalmunktól nem foszthat meg bennün­ket. Ezért mondunk verset, a történe­lemmel (is) dacolva március minden idu­sán” - mondta dr. Bányai János. Költő a szabadságharcban címmel fémjelzett műsorban dr. Gerold László mondott ünnepi beszédet Petőfi Sándor­ról, majd a hagyománynak megfelelően ez alkalommal is a Tanszék elsőéves hall­gatói következtek, akiket dr. Harkai Vass Éva készített fel. M. E. „Petőfi útján” A magyar forradalom és szabadságharc évfordulójáról emlékeztek meg a Magyar Tanszéken a múlt pénteken Magyar Szó MŰVELŐDÉS 17 Két vajdasági könyvet mutattak be Budapesten Szerdán Budapesten a Magyar Írószövetség klubjában bemutatták Bori Imre A jugoszláviai magyar irodalom története, valamint A honfoglalás 1100 éve és a Vajdaság című könyvet. Mindkét kötet az újvidéki Fórum Könyvkiadó és a belgrádi Tankönyvkiadó Intézet közös kiadványa. Az est házigazdája Pomogáts Béla, a Magyar Írószövetség elnöke és Balša Spadijer, Jugoszlávia magyaror­szági nagykövete volt. Toldi Éva, a Forum Könyvkiadó igazgatója a két kötet létrejöttének és a kiadásnak a körülményeiről beszélt, dr. Petar Pijanovic, a belgrádi Tankönyvkiadó Intézet főszerkesztője pedig a kisebbségek nyelvén megjelent könyveik jelentőségéről. Bori Imre könyvét dr. Bányai János, az újvidéki Magyar Tanszék tanszék­­vezető egyetemi tanára, a Széchenyi Akadémia tagja és dr. Pomogáts Béla mint az irodalomtudomány doktora, a Magyar Tudományos Akadémia Irodalomtu­dományi Intézete tudományos tanácsadója méltatta. A Honfoglalás 1100 éve és a Vajdaság című kötetekről szólva dr. Szörényi László, az irodalomtudomány kandidátusa, a Magyar Tudományos Akadémia Irodalomtudományi Intézete igazgatója megállapította, hogy rendkívül jelentős munkáról van szó, amely a téma számos új mozzanatát veti fel tudományos alapossággal. Hasonlóan véle­kedett dr. Vujicsics Sztoján, a Magyar P.E.N. Club alelnöke is, a könyv másik méltatója. Végül dr. Bori Imre akadémikus irodalomtörténetének megírásáról beszélt. Az irodalmi esten, amely népes közönség előtt zajlott, számos író és más jeles közéleti személyiség megjelent.­ ­ V Szerb Antal ismeretlen márciusi naplójából 1923. III. 14. Innominata - legmagasabb jártaimban magasztos utitárs, aki most is és mindég, ha megtagadnál is, egyetlen és legigazabb barátom vagy, és akivel még egyszer minden bizonnyal, ha kerülő utakon is, és ha te elveszettnek hiszel is, össze fog vezérelni áldott sorsom, nagyon­ szép, nagyon­ bölcs, Donna Alta e Degna, ez a könyv a tiéd. Ne neheztelj rám, a távollévő, hogy lapjain (ha egyszer látnád) más lányok nevével találkozol, mint a tiéddel, melyet nem írok le soha. Hidd el, nem Parsifalhoz vagyok hasonlatos, aki kilovagol a Grál várából anélkül, hogy tudná, mit hagyott el, hanem inkább Iwinhez, aki utazik, kalandokat keres és elfelejti közben, hogy lejárt a terminus, amikorra hazavárja asszonya. Ő én mindig tudom, hogy te vagy - de olyan nagy a te tökéletességed, Donna, és lovagod nyug­talan szívű ember. És itt olvastatik egy ilyen szép példázat az ifjúemberről és az Angyalról. (Az eddigiek vázlata). 1. Angyal megjelenik: kívül a villanyoson, a Rákóczi-út sarkán. Fixíro­­zásra visszanéz. Elgondolom, hogy milyen ostoba és ügyetlen vagyok. (Ősz, 1922). 2. A Szerelem Genezise, 1922. december, 1923. január. Angyal több ízben láttatik az egyetemen, quaesturán. Tudakozódom Hellernél, meg akarok ismerkedni vele. Egy hétig tartó előszerelem, theo­­retikus alapon. Visszatérés az eleven életbe, akkorról való két vers: a dal és a szerencsedal (Mennyei képe ki vagy; Angyalom őrizd). Ekkorról való az Angyal név is. 3. Lappangási időszak: Violaine mögött Angyal háttérbe szorul. Végül is Bleyer-órán megismerkedem vele Keller Gotti(?) révén. Kö­zömbös és barátságos szavak, tüzet fogok. Angyal milyenségéről úgyszólván sejtelmem sincs. Második találkozás: Bleyer-óra után együtt megyünk haza. Szabályos lipótvárosi kultúrbeszélgetés - meg vagyok döbbenve, nem úgy képzeltem el Angyalt. Zsidónak alítom. Harmadik: Bleyer-óra után újra együtt jövünk haza. Angyal csakugyan intelligens. Származásának titka kiderült: félvér. Kétségtelenül érzem, hogy szeretem, jóllehet sokat beszélek róla. A következő találkozásig jókora idő telik el, leselkedések, izgatottság. Végre Nagy József óráján találkozunk, meghívom másnapra a Vígszínház­ba főpróbára. A főpróbán engem nyárspolgári elengedettség fog el, ügyetlen és unal­mas vagyok. Elváláskor Angyal: Strenge Rechnung macht gute Freunds­chaft. Nem látom három napig, beteg vagyok, sóvárgok, mint egy mesebeli lovag. Szombaton találkozom vele, Hinz kolléga közbelép, aki háromszor olyan bőbeszédű, és háromszor olyan hosszú - nekem ugyan beborult! A fődolog az, hogy élmény­képességem visszatért, helyessebben az An­gyal-história által nyilvánvalóvá lett, hogy van. Újra érdekel külső életem, társaság stb., hihetetlen mértékben. Különösen a leányok: Elek Magdi, Lil­la, Terka, Violaine, etc. Bámulatosan bőbeszédű és ékesen szóló vagyok. Mindennap vagyok valahol, máma pl. (III. 18.) Császár Elemérnél, ahol főleg Violainenek és Gombocz Zoltánnak udvaroltam.­Felmerülő problémák: a) logikai: szeretem-e igazán? Fizikailag érzem valóságát - hogy sokat beszélek róla, és ezáltal objektiválni tudom, ez természetemből önként kö­vetkezik; másrészt ha valakinek gyanús volna, akkor sem az élmény inten­zitását kellene kétségbevonnia, hanem mélységét és komolyságát. b) hogyan állítom be szerelmemet világnézetembe, még nem tudom, annyi biztos, hogy sok tekintetben megingat: egyrészt elvilágiasít, másrészt egy kicsit asszimilálódom Angyalhoz, aki a Part pour l’art-t, ezt a rám nézve túlhaladott, de bennem mégis meglévő kultúrfokot képviseli. c) (Sárközivel). Van-e erkölcsi jogosultsága egy ilyen szerelemnek? holott nem szándékozom megházasodni. Van­ rám nézve a boldog, céltudatos, klasszikus szerelem nem életforma; a romantikus ember életformája a ba­­rátság (mely nem más, mint az öntudat profitálása egy Du­begriff-re), és a reménytelen szerelem, ahol a vágyódás a végtelenbe fut, a romantikus ideál elébe. A romantikus ember szerelme sosem az igazi, egyszeri, mindig kell hogy legyen egy tovább, a végtelen elé. A házasság a romantikus embert nyárspolgárrá teszi. III. 20. És mégis­­ nem értenek meg engem az emberek, jóllehet ma­gyarul beszélek, és nem vagyok sejtelmes titkok zárt őrizője. De barátaim­mal csak a Gondolatok világában értjük meg egymást, leánypajtásaim mint pszichológiai jelenséget értenek meg - senki sincs aki „együttszeretni” tud­na velem, aki egyetlen őszinte élményemet, specifikusan költői, szépség-át­élésemet osztaná velem. Pl. a versekhez rajtam kívül senki sem ért. Tivinek egyszerűen nincs érzéke hozzá, Haas úr meglátja a lényeget, de mint igaz­ságot, odn nicht als gestalt, és tisztán elvont igazságtartalma szerint mérle­geli, Jánosnak van érzéke hozzá, de dogmatikus elfogultságai gátolják, Mi­hálynak pedig nincs elég intelligenciája ítéletalkotásra. Sárközi és Laci nagyszerűen értik a dolgot, de egyoldalúan klasszikus emberek lévén egy csomó rendkívül fontos dolgot sosem éltek át, Hevesi szubjektivista és csak az tetszik neki, ami őt továbbgondolkodásra indítja, etc. Márpedig én akkor vagyok igazán én, mikor a Szépséget, még­pedig a költői szépet, mely konkrét és absztrakt teljes interpenetrációjából áll, közvetlenül szemlélem, és így életem legnagyobb pillanataiban és egész intenciómban magányos vagyok. Itt csak egy kiút van: nevelni magam mellé valakit. Expanzív, emberfor­­máló akarásomat magammal hoztam meg a görög szerelem korából, de most lányokra szól. Két lányról lehet szó: Angyal és *. Angyallal szemben nagyobb a „Weltschaffende Liebe”, viszont kevesebb a biztosság önmagam­ban (férfi is vagyok!), és benne, nem ismeri intelligenciája mélységét, őszin­tesége fokát, és hogy képes- e alázatos lenni. * viszont dacos és gőgös. III. 28. Szép beszélgetések Lucyvel, Gáborral, Tivivel, Lillával, Thalyval, Mihállyal. Ange-ot nem láttam a Hinz-eset óta, 26-án elutazott Hajmáskérre, aránylag nyugodt vagyok, mindenesetre az ábrándos Vorfrühling-hangulat teljesen elmúlt, írtam egy novellát: A fehér mágus. Adalékok a fehér mágushoz, Beszélgetés Tivivel, majd Mihállyal. Synthesisre kell hozni a görögséget és a kereszténységet. Minden azon mú­lik, tudunk-e kitermelni egy mai keresztény esztétikát. Históriailag talán a Madonna-tiszteletből kellene kiindulni, theoretice a Phaidros idevágó ré­szeiből. A szépségélményt mint egyetlent, hol az ember közvetlenül szemléli az ideát, a vallási élet részévé kell tenni. Mert ime nem voltam ember, 2 évig, mielőtt a szépség újra bevonult életembe, mindent elölről kell kezdeni ott, ahol akkor abbahagytam,­­ ezt fejezi ki novellámnak két év előttről rám maradt témája. Csak a szerelemben és a szépségben érzem újra a folyót, mely bennem folyik mélyen, überschüttet intellektuális salakkal. Nem győzzük eléggé hirdetni az Élet, a fogalmon túl lévő, ineffabile, egyedülvaló fontosságát. Ebben most mind egészen egyetértünk, novellám is erről szól. (De nem valami polgárságról, öntudatlan értékről, turánizmusról etc. Nem a kultúra és nem a zsidó faj az oka, hogy az élettől távol estünk, hanem hogy nem vagyunk elég nagyok és mélyek hozzá.) Részletkérdések. Gáborral, majd Thalyval a beszélgetésről. Minél telje­sebb életem, annál többet és szívesebben beszélek. A beszélgetés értelme: könnyű formaadás, lelkek érintkezése és főleg fogalmaink tisztázása. Az ineffahitét nem mondjuk ki, de az is valami, ha fogalmaink tisztázódnak.

Next