Magyar Szó, 1999. december (56. évfolyam, 236-261. szám)

1999-12-31 / 261. szám

1999. december 31., 2000. január 1., 2. Magyar Szó. Egy könnyező bohóc F­elkértek, írjak valamit az újévi számba. Valamit. Bármiről. Csak ne legyen túlságosan pesszimista kicsengésű. Isten ments! Már hallom! Tudom én az illemet, az újévi számnak, akárcsak az újévárásnak, ha törik-szakad, vidámnak kell lennie. De meg is van minden okunk a derűre (legalábbis a kárörömre), hiszen meglehetősen komor esztendőtől, évtized­től, enyhe túlzással azt is mondhatnánk, hogy évszázadtól veszünk búcsút. Mert olyan az emberi természet - köszönet érte a Teremtőnek! -, hogy ha túljut a bajokon, nevetni tud rajtuk. Elképzelhető, hogy egyszer nemcsak a kilencvenkilences esztendőn jutunk túl, de a bajainkon is. Volt egy s más belőlük. Soroljam? Rontsam el ezt az emelkedettnek ígérkező újévi hangulatot? Kötözködjek álruhába bújtatott bohócainkon, akik megsanyargattak ben­nünket, akik megkeserítették életünket, húzzak ujjat azokkal, akikkel nem tudunk együtt sírni és nevetni? Ilyen isteni adottságuk csak az igazi bohócoknak van. Mindig nagyon szerettem őket. Ma azért, mert ismét gyermekké tudnának varázsolni, gye­rekkoromban meg azért, mert hiába álcázták magukat, a szívükbe engedtek látni. Pedig már akkor se ők álltak igazából a fejük tetejére, hanem a világ. Ők csak utánozták ezt, megmutatták, hogy utánzók a bohócok. Könnycsep­pet festenek az arcukra. Álkönnycseppet. Ezért is és még sok minden másért, ha egyszer megkaparintanám az újévi szám szerkesztését, Harlekin legméltóbb élő örökösével íratnám meg a vezércikket. Vagy elvinném kisded olvasótáborunkat - lassan már elférünk egy va­rieté sátra alatt - a cirkuszba. Egy igaziba, nem egy ilyen véresbe, mint a mai. Egy békebelibe. Lég­tornászok, kardnyelők, állatidomárok és bohócok közé. Egyszer egy bohóc festett arcán lepergett egy könnycsepp, nem az a ráfestett, hanem igazi, fényes, szívből fakadó. Ahogy könnyekig kacagtató produkciója végeztével meghajolt a kerek porondon, a magas és cifra sátor alatt abban a szemkápráztató fényárban. Ezt a szokatlan tüneményt, a bohóc arcán lecsorduló könnycseppet nemcsak én, mindenki azonnal észrevette. Mindenki a felforrósodott sátor alatt. Nem akartunk hinni a szemünknek. Elnémultunk. Majd nyomban felzúgott az előbbinél is nagyobb tapsvihar. Mintha megsejtettünk volna valamit a dolgok lényegéből. Mintha épp ezt éltük volna át egyetlen pillanat alatt. A Játék és a Lét komolyságát egy bohóc, egy vérbeli bohóc tolmácsolásában. Vagy csak egy álom volt az egész? Egy réges-régi, egy gyerekkori, ami­kor még mertünk szépeket álmodni? Amikor még nem a sátoron kívül, a sátor körül, hanem magában a sátorban folyt a cirkusz. Ilyen világ talán nem is létezik másutt, csak az álmainkban. Azok az álbohócok, akik ettől is szeretnék megfosztani az ünnepre vágyó embereket, veszedelmes játékokat űznek velünk. NÉMETH István N­em nagy kunszt. Újságírónak lenni Magyarorszá­gon tényleg nem - erre viszonylag gyorsan rájön az ember, ha előzőleg már kijárta a délvidéki iskolát. Annak nem, aki otthon, Vukovics Cagi bácsinál az örökös tudásszomjat megtapasztalta, Németh­ Pistának a riportjait olvashatta, Matuska Marci mindenre kiterjedő alaposságát elleste, Varga Tubu ténytiszteletét megfigyelte vagy ép­penséggel Bora Vojnovictól és Ifjú Gabitől mélységes, szakma iránti alázatot tanult. Az anyaországban ehhez az örökséghez immáron oly keveset kell még hozzátudnia. Az anyanyelvét, ha ismeri és írásban mesélni képes, akár már lovon is van. Közülünk, Pestre származott vajdaságiak közül az alul­írottat azok közé sorolják, aki úgymond „befutott”. Szív­ből utálom ezt a szót - aminthogy a mi szakmánkban, az újságírásban utálom az összes minősítő jelzőt -, de végül is ez esetben igaznak tetszik. Nekem talán tényleg sike­rült... negyvenévesen, ebben a budapesti darálóban vá­lasztott pályámon elhelyezkedni, bizonyítani, megmarad­ni és megélni abból, amin kívül máshoz talán már nem is értek. Alighanem szerencse kérdése az egész. Hisz vannak még itt otthonról érkezett írástudó emberek, nálam lehet, sokkal jobbak, tehetségesebbek is. Csakhogy ők anno, itt kicsoma­golva vagy rossz helyre kopogtak be, vagy éppenséggel a „tülőke” volt az enyémnél sokkal vékonyabb. Ki tudja, így aztán ők most élesben vállalkoznak, tanítanak, én meg még mindig újságot írhatok. Pedig a folyót vagy a­ gulyát ők sem pontos j-vel írják le, s a hajót sem elipszilonnal, mint pél­dául néhányan az anyaországi „befutottak” közül, akiket erre, és némely egyéb, otthon szerzett „csízióra” négy éven át lapszerkesztőként sem sikerült megtanítanom. Am­ik, a szintén vajdaságiak, önhibájukból vagy azon kívül, már nem tudták kigyúrni az új közegben a megmérettetés pró­báit, alkalmasint keserveit. Ennyi. Kérem, hogy ha most erről értekezek, a sorokból ne tessen semmki dicskevést kiolvasni. Távol áll az tőlem, aminthogy az is, hogy bárkit, bármit csúnya szóval illessek ott, ahol megőszülve is lehetővé vált becsülettel tovább élni, erkölcsi és anyagi elismertség mellett a pályán maradni. Egyszerűen csak azt szeretném elmondani, hogy ehhez az alapot és a tudást nem itt szereztem meg, hanem otthon, Újvidéken, a Véber Lajos-féle halhatatlan rádióban, később pedig, majd húsz év alatt a Magyar Szóban. Ezért az örök­ségért a hála soha nem elég. A mi szakmánk olyan, hogy benne csak őszinte hittel lehet és szabad mozogni. Csinálni nem nehéz, megtanulni inkább. Csak egy közeg kell hozzá. Például az otthoni, a délvidéki. Minden más a kitartás, meg talán egy icipicit a szerencse kérdése. És menni fog, mert mennie kell! GÁSPÁR Mihály Délvidék öröksége Csalódások százada Villáminterjú Varga Zoltán íróval A Zentán élő és alkotó Varga Zol­tán írótól azt kérdeztük, hogy ő ho­gyan látja, értékeli ezt a századot. - Kereken azt kell mondanom, hogy nem vagyok elégedett ezzel a századdal, de mindjárt hozzá kell ten­nem, hogy hát alig hiszem, hogy vala­ki, aki gondolkodó embernek számít, elégedett lenne vele. Ez a század ugyanis a nagy csalódások százada volt. Semmi sem valósult meg abból, amit a múlt század végén vagy a múlt század második felében olyan nagy optimizmussal vetítettek bele a jövő­be. A csalódások sorozata egyébként az első világháborúval kezdődött, amire ha visszagondolunk, szinte nem is értjük, hogy tulajdonképpen miért is tört ki. A trónörökös meggyilkolása ugyanis azért volt jó ürügy, mert a különböző nagyhatalmak igyekeztek egymás torkának esni. Leginkább ta­lán azoknak van igazuk, akik azt mondják, hogy voltak olyan európai nagyhatalmak is, akik elégedenenek voltak a gyarmatok felosztásával, új felosztást akartak, s ez végső soron há­borúhoz vezetett A lényeg ebben az, hogy ezzel a háborúval egy egyenes vonalú európai fejlődés tört derékba. - Számodra személyesen milyen volt ez a század? - Én azt hiszem, amennyire lehetsé­ges volt az én szá­momra, a helyzete­met is figyelembe vé­ve, én aktív kapcso­latban voltam ezzel a századdal, illetve a körülöttem történő közelebbi és távolab­bi eseményekkel. Le­gyen szó akár politi­kai eseményekről, akár a technika fejlő­déséről, vagy akár a társadalmi változá­sokról, a magánélet szféráját is ebbe bele­értve. Éppen ezért azt kell mondanom, hogy megvolt egy bi­zonyos párbeszéd a század és én közöt­tem. - Az író számára milyen volt ez a század, elérte-e céljait? - Erre a kérdésre azért nem tudok egyértelmű választ adni, mert én so­hasem tűztem magam elé nagy távla­tokat vagy célokat. Én mindig azt ír­tam, ami éppen eszembe jutott, vagy amit éppen aktuálisnak éreztem. Évti­zedekre előre nem csináltam magam­nak terveket. Abba viszont nem tu­dom magamat beleélni, ha egy bizo­nyos másik században élnék, hogy ak­kor mint csinálnék, mit írnék. - Szűkebb környezetünk mire szá­míthat a következő században? - Egy század hosszú idő. Sajnos attól tartok, hogy az elkövetkező években ilyen körülmények között nem sokat tudunk előrehaladni. A következő század ott folytatódik, ahol a mostani abbamarad, ez pedig az Európától való további lemaradást jelenti. PERTICS Péter Nincs annyi sötétség az egész világon, hogy Iiga akár csak egyetlen kicsi gyertyafényét is kioltsa. (Robert Akten amerikai teológus, író) (Léphoft Pál karikatúrája) Belépünk? Az este elalvás előtt nyitva felejtettem a Karinthy Frigyes összes művei című ZA könyvet, éppen azon az oldalon, ahol a Röhög az egész osztály című örökbe- JL Jecsű humoreszk szerzőjének arcképe volt, így történhetett a dolog. Egy kicsit meg is lökhettem a könyvet, szóval Karinthy lecsúszott, kimászott a könyvből: amikor felriadtam, ott ült velem szemben, rögtön ráismertem jellegzetes humoráról, amellyel száz évvel ezelőtt a XX. századot köszöntötte diákköri naplójában. - Véget ért a XX. század, amit te olyan ujjongva fogadtál - néztem rá mér­gesen, miután kölcsönösen üdvözöltük egymást. - És milyen volt, mondd, milyen volt? - kérdezte gyermekded kíváncsiság­gal, hogy szinte visszaváltozott gyerekké. - Csak az első száz év volt pocsék - mondtam kitérően. - És most be fogtok lépni a XXI. századba, a második évezredbe, ugye ? - lelkendezett gyerekmód. - Ez spéci nem olyan biztos - próbáltam lehűteni a tudósok azon veszek­szenek, hogy most kezdődik-e a harmadik évezred, vagy csak jövő ilyenkor. - Pedig nagyon könnyű megállapítani, hogy véget ért-e már a sötét középkor évezrede - okoskodott Erich, s különböző keresztkérdéseket tett fel a sötétben. Pél­dául, hogy mivel szoktunk világítani a sötétben. - Bizony elég sokszor gyertyával, de van úgy, hogy lángoló olajfinomítókkal - vallottam be őszintén. - És hogyan utaztok mostanság? Vonaton? Autóval? Repülőn ? Űrhajón? - türelmetlenkedett. -Attól függ. Déli irányba nem is járnak a vonatok, mert felrobbantották a Dunát, és ellepte a hidainkat. A benzikutaink meg olyanok, mint a külföldiek: dinárért nem adnak üzemanyagot az autónkba. A repülőgépek meg tériszony­ban szenvednek. Iszonyodnak a reptereinktől. - Akkor hogyan közlekedtek ? -Az igazat megvallva leginkább gyalog. De szép időben biciklizünk meg görkor­csolyázunk. Mert tudod, a lovaink kihaltak, a szamaraink meg csökönyösek. -És a külföldiek milyen közlekedési eszközön utaznak hozzátok? - Bombázó repülőgépen. -És háti el akartok ugrani Párizsba, Londonba, New Yorkba? - Oda mi nem kapunk vízumot. Meg pénzünk sincs utazásra - sóhajtottam. - Hogyan? Hát mekkora az egy főre eső évi jövedelmetek? - Az attól függ, hogy kié az a fő. A nagyemberé eléri a százezret -Dinárban? Ja, 1,­ - Dollárban. A kisemberé viszont csak tízezer. - Dollárban? - Dinárban. - És milyen ütemben fejlődik a gazdaságotok? - Sajnos, nagy ütemben. - Miért mondod, hogy sajnos? - Mert visszafelé fejlődik. Most állítólag a negyvenes éveknél tartunk. - Szóval a munkásnak még most is csak annyi a bére, amennyit maga kicsi­kar? - kérdezte hitetlenkedve, s szokása szerint a költőt utánozva. -Annyi sem, Fricikém, csak negyedannyi. - Nálatok még mindig a vérszopó kapitalisták vannak hatalmon? — álmél­­kodott. - Ezt ne feszegessük, Fricikém! Maradjunk annyiban, hogy nem kapitalisták. - Tehát nem bukott meg az osztályharc? - Rosszabb történt. Győzött. - Ne haragudj, de nem értelek. Hát akkor miért nem köszöntött be a szocia­lizmus? - Beköszöntött az, sőt már el is köszönt. -Hogyan? - Úgy, hogy daszvidanya. - Auf Wiedersehen - mondta Frici, visszabújva a könyvbe. Onnan kiabált ki: - Olyanok vagytok, mintha én találtalak volna ki benneteket. Hamarosan be fogtok lépni a XIX. századba. Én ezt el sem merem mesélni a suliban, mert majd röhög az egész munkásosztály. KISS Erzsébet

Next