Magyar Szó, 2000. április (57. évfolyam, 77-101. szám)

2000-04-23 / 96. szám

2000. április 23., vasárnap Ismét van „zsoltár” Virágvasárnapra megjelent a református énekeskönyv - Beszélgetés Csete-Szemesi István református püspökkel a kiadványról A jugoszláviai Református Egyház történetében az idén a virágvasárnap előtti napokban harmadszor sikerült meg­jelentetni a református énekeskönyvet, amelyet a nép rendszerint csak „zsoltárnak nevez”. A könyv az újvidéki Forum Könyvkiadó gondozásában látott napvilágot. A ki­adványról beszélgettünk Csete- Szemesi István püspökkel.­­ Az első ilyen kiadvány 1939-ben jelent meg, Ágoston Sándor püspök ténykedése idején. A Jugoszláv Királysági Református Keresztyén Egyház közgyűlése 1937-ben dön­tött az énekeskönyv kiadásáról, és ezt követően majd két­éves előkészületi munka folyt. Ezt az énekeskönyvet Kará­csonyi Sándor lelkipásztor és esztéta, valamint Árokházi Bé­la ismert zenei szakértő közreműködésével készítették. Ők, amikor leutaztak Pestről, sokszor éjt nappallá téve dolgoz­tak a pacséri parókián. Egyszóval nagyon komoly előkészü­let előzte meg a kiadványt. Az alapos munka értékét jelzi, hogy mindkét ezt követő kiad­vány erre épült - mondja Cse­te-Szemesi püspök. A hatvanas évek végére tel­jesen elfogyott a korábbi kész­let, nem lehetett énekesköny­vet kapni. Ismét nyomtatni kellett tehát, ami abban, az egyház működése szempontjá­ból nemigen kedvező időszak­ban, bizony nem ment zökke­nőmentesen. Ez volt az­ oka an­nak is, hogy az 1971-ben meg­jelent énekeskönyv, amelyet Csete K. István püspök, Csete- Szemesi István édesapja szer­kesztett, végül is kis formátum­ban jelent meg.­­ Hónapokon keresztül a baranyai, bácskai és bánáti presbiteri gyűléseken azon, „tusakodtak”, milyen formátu­mú legyen a könyv. Végül azok kerültek túlsúlyba, akik a kis formátumot szorgalmazták, hogy zsebbe lehessen tenni, mivel akkor sokan nem szíve­sen vitték nyilvánosan ezt a könyvet kézben. El kell azon­ban mondani, hogy ezúttal vá­logatás is történt, a korábbi könyvhöz képest új énekek is bekerültek német vagy angolszász református egyházak énekeiből, így például az­ Ágoston-féle könyvben 340 dicséret és lelki ének volt, a 71-esben pedig 490-en. A kisebb formátum ellenére sikerült elérni, mert a köny­vet rendkívül vékony, úgynevezett Biblia-papíron nyomtatták. Mindhárom kiadásban azonban közös a 150 zsoltár, többnyire genfi zsoltár, amelyeknek zené­jét Louis Burgeoies szerezte, és közös bennük Kálvin János bevezetője. Az újabb kiadványra már a 90-es évek elején szükség mutatkozott, de az ismert körülmények miatt sajnos egé­szen az idén tavaszig várni kellett rá.­­ Hálásak vagyunk Istennek, hogy a Fórumot adta ne­künk partnernek ehhez a munkához, mert a legkedvezőbb ajánlatot adták, és állták is szavukat, minőség és határidő szempontjából egyaránt. Annak ellenére, hogy február kö­zepén adtuk le az anyagot a nyomdába, egy hete kézbe vehettük az új könyvet. A könyvet egyébként a holland re­formátus egyház segítségével adtuk ki, és ők szigorúan ki­kötötték, hogy a legkedvezőbb ajánlatot kell elfogadnunk, és kiderült, hogy valójában ez lett a legjobb is. Volt egy terv, egy vaskosabb kötet kiadására, de ez sokkal többe került volna. Ezért döntöttünk e változat mellett, s a korábbihoz viszonyítva csak annyi a különbség, hogy nem tartalmazza a heidelbergi kátét, de ezt mindenki külön kiadásban meg­kaphatja. Az énekeskönyv, amely a 71-es kötet hason­más kiadása, nagy formá­tumban jelent meg. Ennek különösen a negyven éven felüliek örülnek igazán, hisz nagyobbak a betűk, így könnyen olvashatók. A na­pokban például megmutat­tuk a kiadványt a 91 éves Bácsi András egykori ko­vácsmesternek, és ő szem­üveg nélkül is el tudta ol­vasni. Az új énekeskönyvre nagy szükség volt, hisz Cse­te püspök szavai szerint há­rom éve egyetlen könyvet sem tudtak adni senkinek, pedig szokás például, hogy konfirmációkor a fiatal kap vagy egy Bibliát, vagy egy énekeskönyvet.­­ Egyelőre kétezer pél­dányt nyomtattunk. A Fó­rumtól azonban ígéretet kaptunk, hogy konzervál­ják a lemezeket, és ha szük­ség lesz rá, ismét nyomtat­hatunk. Becsléseink szerint ez a 2000 példány másfél­két év alatt elfogy, és szük­ség is lesz az utánnyomásra, sőt elképzelhető az is, hogy két-három évenként lesz szükséges bizonyos mennyiségű könyv. A zsinati tanács igen kedvező árat szabott a könyv­nek: mindössze 5 DM-nek megfelelő értéket, ami azt jelen­ti, hogy pillanatnyilag 110 dinárért áruljuk ezt a kemény­kötésben megjelent, vaskos könyvet, amely a minőséges munka alapján egy emberöltőt egészen biztosan kibír - mondta Csete-Szemesi István püspök. PAPP Imre ÉNEKESKÖNYV JlP.vnRMATUS KMUSSZXVflNPA JuHOWVVIBI ReCL.iYiéUiF KcrWyirt rs'yna.T Kik hiányoztak? Lehangoló morfondírozás a hullámvölgyről és a közömbösségről Lezajlott a Középiskolások 33. Művészeti Vetélkedője is, és szomorúan kell megállapítanom, hogy a több mint há­rom évtizedes rendezvény elvesztette a társadalmi tekinté­lyét. Devalválódott. Az idén tapasztaltak után úgy tűnik, nincs különösebb jelentősége sem a diákok, sem a tanárok, sem az értelmiségi és politikai elit szemében. Ha kiüresedett vagy hullámvölgyben van, akkor új tartalommal kellene megtölteni, alkalmazkodni a megváltozott körülmények­hez, követelményekhez. Ettől a szervezők nem zárkóznak el, de a versenyzőknek kellene megmondaniuk, mit szeret­nének. És hogyan. Ne mások döntsék el helyettük, mert a korábbi években éppen az volt a baj. A kerekasztal-beszél­­getés jó alkalom lett volna erre, de ott mindössze öt-hat fiatal jelent meg. Az is igaz, hogy a gálaműsor után meg­szólaltatott diákok nem érzékelték ezt a problémát, azt mondták, nagyon örülnek, hogy együtt lehettek és jól érez­ték magukat. Csak mi, felnőttek okoskodnánk újra? Ám legyen! Kénytelen voltam észrevenni, hogy bizonyos körzetek­ben egy-egy kategóriát (prózamondás, humoreszk stb.) két­­három fiatal képviselt. A szakközépiskolások alig, vagy egyáltalán nem vettek részt, az iskolai selejtezők teljesen megszűntek, lassan - ha így folytatódik - a körzeti döntők is. A kanizsai-törökkanizsai körzetből mindössze három, a zomboriból egy tanuló érkezett a becsei megmérettetésre. A bánátiak (becskereki körzet) pedig teljesen kimaradtak. Az iskolák nem fizetnek útiköltséget, a vetélkedő nincs bejegyezve az oktatási minisztérium nyilvántartásába, ezért az igazgatók nem nézik jó szemmel - hallgattuk és kerestük a magyarázatokat, de egyik sem volt meggyőző, valamennyi csak kifogásra sikeredett. Az sincs rendjén, ha mindent azzal próbálunk indokolni, hogy sok középisko­lás külföldön folytatja a tanulmányait, mert lebecsüljük azokat, akik itthon maradtak. Ha valahol hibádzik a lel­kesedés, új szervező után kell nézni. Kultúrkörök, művé­szeti színpadok, könyvtárak és más művelődési intézmé­nyek vállalhatják a körzeti döntők rendezését, amit a kö­vetkező évtől a módosított szabályzat is lehetővé tesz. Es­ténként minden bizonnyal jól szórakoztak a diákok, de a hivatalos versenyprogramban a legtöbben érdektelenül vettek részt. Elmondták, felolvasták - ennyi. Mintha nem lett volna az egésznek semmi tétje a számukra. Persze, manapság sok verseny van, a legtehetségesebbek a nagy­szabású anyaországi rendezvényekre is eljutnak, ez a be­cses dolog talán már nem eléggé fajsúlyos nekik. Pedig még mindig a vajdasági magyar fiatalok legfontosabb mű­vészeti seregszemléjeként emlegetjük. Valamikor külön jelentősége volt annak, ha valaki KMV-t nyert, tekintélyre, elismertségre tett szert a társai szemében, felnéztek rá. Hatalmas versengés folyt az iskolák, csoportok, városok között. Egyáltalán nem volt mindegy. Sztárrá vált az, aki négy éven át tartani tudta az első helyét, és szenzációként emlegették, ha egy elsős letaszított a trón­ról egy harmadikost vagy negyedikest. Azok, akik kinőtték a vetélkedőt, visszajártak, mert látni akarták, milyenek az utánuk következők, jobbak-e, mint ők. Az idén viszont nem volt közönség, még a versenyzők sem voltak igazán kíván­csiak egymásra. A győztesek könnyebben jutottak be a szerkesztőségek­be, egyetemre, megelőzte őket a hír: KMV-t nyertek. Ami azt is jelentette, érdemes velük foglalkozni, figyelni kell rá­juk. De ezt a hírnevet maguk a fiatalok alakították ki, mert ők is így gondolták, fontosnak tartották, és maguk között elismerték a nyerteseket. A hangulatról most nem is beszélek, mert azt is csak a résztvevők tudják megadni a saját rendezvényüknek. Fel­téve, ha szükségük van rá. Természetesen a tanárok is ott ültek a nézőtéren, figyel­ték, kinek a diákjai nyernek el több díjat, szinte versengtek ők is. Az elismerések száma emelte a tekintélyüket, a hoz­záértésüket bizonyította, még akkor is, ha a tanulók váltig állították, hogy a legkevesebb érdeme a tanárnak van egy­­egy sikerben. Három napig Becsén voltak, esténként összejöttek, buliztak a maguk módján, beszélgettek. A ve­télkedő nekik is esemény volt. Manapság, ha nincs minisz­tériumi áldás, igazgatói hozzájárulás, nem kapnak könyvet, diplomát, útiköltséget, akkor tessék-lássék csinálják meg, vagy egyáltalán nem. És el sem jönnek. Az idén ugyanis az egyik kezünkön kényelmesen megszámolhattuk, hány ta­nár kísérte el a tanítványait. Ha a becses szervezők anyagi keretéből már nem futja a tanárok útiköltségére, akkor talán az­ önkormányzatoknak kellene lépniük. Ezzel is segíthetnék a saját körzetüket. A kollégáimat sem hagyom ki a sorból, hiszen a KMV- től az újságírók is távol maradtak. A rendezvény második napjának az estéjén hárman ültünk egy vendéglői asztal körül, olyanok, akiknek nem kell Becsére utazniuk ahhoz, hogy beszélgessenek. Ráadásul ugyanannak a lapnak a szí­neiben voltunk jelen. Nem csak a gálaműsorra kellene el­jönni. Vagy még oda sem. Mert onnan meg hiányoztak a po­litikusaink, a polgármestereink, a magyar önkormányzatok és az­ intézményeink képviselői... A vajdasági magyar poli­tikai és értelmiségi elit miért nem kíváncsi a vajdasági ma­gyar középiskolások legrangosabb rendezvényére? A 33. véget ért, de bizonyára lesz 34-ik, 35-ik... Kell-e, akarunk-e tenni valamit, hogy a vetélkedő visszakapja a rangját, hogy társadalmi eseménnyé váljon? Micsoda feles­leges kérdés ez, hát persze! - gondolják most sokan. Pedig ez a legnehezebb, mert csak közösen lehet. Ami itt nálunk sehogyan sem akar menni. TÓTH Lívia Magyar Szó NAPLÓTÖREDÉK, 7. A szolgálat embersége L­ang Irma szerkesztői megjegyzése amelyet a Konjovic bibliografija című kiadványhoz írt, nevezetesen az, hogy „Konjovic Milan személyiségéről sokáig az a hír járta, meg­közelíthetetlen, öntelt, különc, aki a ravangradi elefántcsonttoronyba vonult vissza, hogy megkímélje magát a hétköznapok szürkeségétől és távol tartsa magát a világtól", csak fél­igazság, nem felel meg mindenben a valóságnak. Jómagam, legkorábbi emlékeim között tallózva, nem találok egy mozzanatot sem, amely az idézett állítást alátámaszthatná. A Magyar Tanszék abszolvense voltam, amikor 1965 júniusában Bori Imre tanár úr kijelölte diplomamunkám témáját - az egykori helybeli koszorús költő, Dömötör Pál munkásságának feldolgozását, mellyel örökre eljegyzett a tudományos kutatással mint életre szóló hivatással - a zombori múzeum akkori igazgató­jához, Konjovic Milánhoz küldött mint olyan valakihez, aki majd átsegít a kijelölt feladat megoldásának kezdeti nehézségein. Az akkor kezdődött szellemi kapcsolat életem egyik leg­szebb ajándékának tekinthető. A Szentháromság téren minden nap átvonuló, tengerész atlétatrikós, selyemsálas Festő, aki az aratásra megérett búzaföldek szerelmeseként kilométereket tett meg biciklijén, míg meg nem találta azt a tájegységet, melynek ihletésében elkészült egy-egy végtelen búzaten­gert felidéző vászna, olyan természetes módon tartozott oda a város mindennapjaihoz, mint a bogyófáktól árnyékba boruló hűvös zombori utcák, a városháza épülete vagy a napórás sjánc. A Zomborba való visszavonulás lényegében azt juttatta kifejezésre, ami a Festő és a Város viszonyában érdemben megnyilatkozott, nevezetesen, hogy a Művész világa és a szülőváros világa közötti kapcsolat széttéphetetlen, a Város életenergiája és a Festő élet­energiája egyazon forrásból táplálkozik. Lépteinek nyomát ma is őrzik a fizikai valóságban is az elmúlhatatlanságot jelképező kövek. E tér látványa még ma is egy talpalatnyi kőbe zárt valósága szülővárosomnak, melynek fényesen ragyogó, életenergiát árasztó, most már égi csillaga a Festő. Úgy mondják, egy lakás jellegét a benne lakók alakítják ki, milyensége döntően befolyásolja azt a hangulatot, melyet majd a lakásba belépő látogató érzékel még az után is, hogy a légteret megteremtők már nem élnek benne. A Szentháromság tér a rajta áthaladó Festővel most már örök időkre beíródott a földi események Ákosa krónikájába. Kitörölni onnan többé nem lehet. Konjovic Milan mindenkit ismert a városban, és mindenki ismerte őt. Mindenkit meg­­süvegelt, és mindenki megsüvegelte. A tiszta embereket szerette - lásd a portréit! -, a pocsolyában lubickoló nyárspolgári félműveltektől pedig irtózott. Ezek számára valóban megközelíthetetlen volt. Ezek valóban öntelt különcként élték s élik meg még ma is. S ez így van rendjén. Soha semmilyen körülmények között nem tartozott hozzájuk, nem mondták (és nem is mondhatták), mondhatják maguk közül valónak. Kiválasztott volt. Művészként a szellem embere volt, aki ismerte saját értékeit, tisztában volt az ember testi valóságának gyarlóságaival is - lásd a női aktokat! de aki tudta a titkát annak, hogy hogyan kell a kozmikus energiák végtelenségére rákapcsolódva ecsetjének segítségével kiharcolni helyét a beavatottak között, hiszen számára a festészet a misztériumokba való beavatással volt azo­nos, kifejező eszköz annak érdekében, hogy az ember földi létezésének összefüggésében egy magasabb tudatszintet igénylő emberi világ letéteményese lehessen. Ilyen értelemben a tel­jességre való törekvés igényét mondhatta a magáénak, és a teljesség műalkotásain keresztül válaszolt neki. Beavatott volt. Ezért élték meg a formákra oly kényesen ügyelő, a lényeg, a tartalmak hiányát nagyhangú szájaskodással leplezni igyekvők - Ady úgy mondaná: a percemberkék - nagyképű és hiú csodabogárként. Mi dolga velük, tehetnénk és tesszük fel a kérdést. Semmi. Szerencsére, még az anyagéivű földi valóság síkjai is számosak, s mindenki a mértéke szerint foglalhatja/foglalja el helyét azok egyikén. Aki Konjovic Milan közelébe került, a belőle kisugárzó, szellemiségtől átitatott életenergia részesévé válhatott, ha képes volt arra, hogy megnyissa önvalójának azokat a kommunikációs csatornát, melyeken ke­resztül valósággal beáramlottak a Festő életet teremtő gondolatai, így a vele való beszél­getések a tudat mélyén a gondolatszegény mindennapok elől megbúvó, rejtőzködő szellemi régiókat kényszerítették felszínre. A vele való beszélgetés során az ember úgy érezhette, maga is birtokosává válik azoknak a létezés esszenciáját kifejezni képes gondolatoknak, melyeket festményei juttattak kifejezésre maradéktalanul, s melyeket szóban is kifejezésre tudott juttatni akár szerbül, akár magyarul. A vele beszélgető úgy érezhette, hogy egyen­rangú szellemi partnere a Festőnek. Ennek az érzésnek életre hívása volt az ő ajándéka azok számára, akik szellemi táplálék után kajtatva elméjük csatornáinak ajtóit szélesre kitárva, előítéletek nélkül, szívük melegétől áthatottan betértek a Galériába. Mint minden ebbe a valóságba született ember, Konjomé Milan is eszköz volt Isten kezében, hogy a számára kijelölt feladat maradéktalan megvalósítása révén „a világ meg­váltásának tevékeny részese legyen". Az őskori és újkori kultúra mibenléte közötti diamet­­rális különbségek számbavétele során Hamvas Béla a legnagyobb különbséget abban látja, hogy „az újkori életben a szellemiség éppen úgy van jelen, mint minden korszakban, de a szellemiség nem realizálódik. Nem realizálódik pedig azért, mert az ember az anyagi ter­mészetet nem az örök atyai szeretet szellemében, hanem Énjével kívánja művelni". Az ilyen magatartás első következménye az lett/lesz, „hogy az élet értelme elkallódik". B­onjovic művészi és emberi magatartásában ott munkálkodott a mértékére szabott föl­di élet teljes értékű realizálásának az igénye, s ez tette lehetővé számára azt is, hogy olyan életművet hozzon létre, mely az őskori művészetre jellemző szellemiséget hordozza magában, amikor az ember számára a művészet még kultusz volt, a művész tevékenysége pedig minőségmeghatározó módon volt jelen az emberi közösségek életében az aranykert, a földi paradicsom megteremtésének a viszonylatában. „... az emberi tevékenység Isten szolgálata és nem az Én önkénye" olvashatjuk Hamvas Béla Scientia sacrá­ja első kötetének befejező részében. Úgy is mondhatnánk, az embernek Isten eszközeként kell megélnie azt a földi valóságot, melybe beleszületett annak érdekében, hogy sorsát hiánytalanul beteljesíthesse, hiszen „az embernek megadatott az a képesség, hogy szolgálatával a megváltásnak segítsen". Az idézettek nem véletlenül kívánkoztak e naplótöredéknek húsvét szellemiségét meg­idéző szándékához. A János evangéliumban olvasottakat juttatták eszembe. Jézus felkelvén az utolsó vacsorától, levetette felső ruháját, körül kötötte magát kendővel, majd vizet töltött „a medenczébe", és „kezdé mosni a tanítványok lábait és megtörölni a kendővel". Simon Péter ellenszegülésére Jézus a következőket mondotta: „Ha meg nem moslak téged, semmi közöd sincs én hozzám". (Jn. 13,8) Elvégezvén pedig a lábmosás szertartását, a Megváltó megkérdezte tanítványaitól: „Értitek-e, hogy mit cselekedtem veletek ?" (Ti engem úgy hív­tok: Mester és Uram. És jól mondjátok, mert az vagyok. (Azért ha én az Úr és a Mester megmostam a ti lábaitokat, nektek is meg kell mosnotok egymás lábait.) Mert példát adtam néktek, hogy amiképpen én cselekedtem veletek, ti is eképpen cselekedjetek.) Bizony, bizony mondom néktek: A szolga nem nagyobb az ő Uránál; sem a követ nem nagyobb annál, aki azt küldte"­­ (Jn. 13, 12-16.) Ha valóban megértettük ennek az üzenetnek a lényegét, akkor a mindennapok gyakor­latában a mások szolgálata mindenkor az Én önkénye ellenére történik, a „tört lét"-ben, a „zárt élet”-ben realizálódó Én pedig fokozatosan elveszíti majd azt a reneszánsz idejére minden visszáságában kiteljesedett sajátosságát, hogy a dolgok mértéke legyen. A ma élő ember a maga rideg és durva, életidegen és létidegen valóságában tapasztalhatja meg, hova vezetett az, hogy az egységéből kiszakadtan, távolra kerülve az összefüggésektől, saját mértékére leszűkítettem kénytelen leélni földi életét, amelyben: „a világ már nem közös, hanem egyéni tulajdon". Mindazok számára tehát, akik ki szeretnének lépni abból a körkörös forgásból, mely az emberi életet megfosztotta a hamvasi értelemben vett létjellegtől, az utolsó vacsora jézusi magatartása a mértékadó, lévén, hogy az ő útja a megváltás útja: „Én vagyok az út, az igazság és az élet; senki sem mehet az Atyához, hanem ha én általam". (Jn. 14,6) A megváltás lehetősége adott minden ember számára, „kiosztatott a térben és az idő­én" mint életfeladat. A mai lepusztult élet viszonylatában már az is nagy lépésnek számíthat, ha az En felismeri e lehetőség tényét, esetleg kísérletet tesz arra is, hogy a lehe­tőséget a tettek útjára terelje, s ezzel hitet tegyen az életre vezető húsvéti üzenet mellett, me­lyet egyértelműen és félreérthetetlenül János evangéliuma fogalmazott meg. KÁICH Katalin // 1 MŰVELŐDÉS 15

Next