Magyar Szó, 2000. július (57. évfolyam, 153-178. szám)
2000-07-22 / 171. szám
10 KILATO Magyar Szó A megidézett gyermekkor szemszögéből „Boldog gyermekkort idézek”. Vajdasági írók vallomásai. Forum Könyvkiadó, Újvidék 2000 • Az 1930-as évektől az 1980-as évekig terjedő öt évtized világa jelenik meg előttünk a vajdasági magyar írók gyermekkorát vallomásszerűen idéző kötetben. Egy ilyen jellegű kiadvány természetes specifikuma az a perspektíva, amelyet a megidézett gyermeki világkép vetít rá az adott kor (sokszor történelmi) eseményeire. Ebből a szemszögből vetül fény a két világháború közötti polgári-ipari réteg idillikus, csak ritka és távoli félelmek - pl. az 1934-es királygyilkosság - árnyalta életére Bori Imre vallomásában. A második világháború vészterhes zentai eseményeit Burány Nándor, ugyanezen történések (pl. az oroszok bejövetele) moravicai vetületét Mimics Zsuzsa, szenttamási családi emlékezetét Végel László, míg a veszélyben is megnyilatkozó komikum lehetőségét Gerold László idézi meg. Gerold László, Mirnics Zsuzsa, Végel László és Cs. Simon István gyermekkorának nagyobb része a negyvenes évekre esik, Bordás Győző és Tari István gyermekévei az ötvenes években teltek. Géber László, Kontra Ferenc és Bogdán József visszaemlékezéseiből azt ismerjük meg, milyen volt gyermeknek lenni a hatvanas években, míg Lovas Ildikó gyermekkort felelevenítő vallomásában a hetvenes évek világa jelenik. Minden kornak megvan a maga sajátos hangulata és specifikus eseményköre - a megidézett világok közötti időbeli distancia olykor öt évtized -, ugyanakkor egységesek ezek a vallomások abban, hogy szinte kivétel nélkül egy ma már nem létező attitűdöt, világhoz való viszonyt érvényesítenek, amelynek legfontosabb jellemzője a természetesség és a hozzáadás szándéka. Bori Imre a második világháború kitörésének napjával nemcsak saját gazdag és dinamikus ekkorgd az előbbihez képest szomorú és tragikus kimenetelű úi-gyermekkorának lezárultát, de egy sajátos kis világ végdátumát is azonosítja, amitől kezdődően új, jágrend - a származási bizonyítványok beszerzésének Gold László pedig a korábbi és a mai gyermekkorok közötti különbség lényegi ideje - veszi kezdetét. Gerol momentumára világít rá vallomásában: „...technikailag nem volt gazdag gyermekkor, de azért a fantáziánk jobban működött, és sok mindent mélyebben éltünk át, mint a későbbi gyerekek, akik a technika rabjaivá váltak. Irigylem őket, de sajnálom is.” Az írók vallomásainak egyértelmű - és valójában nem, még más életpályákhoz képest sem különleges - tanulsága, hogy a gyermekkor eseményei domináns módon meghatározzák életünk későbbi alakulását, így egy írói életpálya mindenlétét is. A gyermekkönyveket író Mirnics Zsuzsa munkái nemcsak hangulati értelemben, de tényszerűen is gyermekkorának tereit és történéseit jelenítik meg. Bogdán József költészetének sötét tónusai sem vonatkoztathatók el a gyermekkorban konstituálódott világkép árnyalatairól. Lovas Ildikó lírai ihletettségű prózájára is kihatással lehetett gyermekkori Szabadka-képe, de ilyen Cs. Simon István Terján-élménye is. „A gyermekkor kifogyhatatlan kincsesbánya, és ahogy végigtekintek eddig megjelent tíz könyvemen, azt tapasztalom, hogy az olvasók is hasonlóképpen gondolják” - olvashatjuk Kontra Ferenc vallomásában. Lovas Ildikó mutat rá vallomásában, hogy mennyire meghatározza a gyermekkor világát (és a belőle fakadó későbbi életpálya lehetőségeit is), az a tény, hogy urbánus vagy rurális környezet jellemzi-e. E szempontból az írók vallomásai a köztes vagy átmeneti léthelyzet előnyeire, termékeny hatására hívják fel a figyelmet. Kifejezett nagyvárosi környezetben egyedül Gerold László gyermekkora telt Újvidéken, de még ezen a közegen belül is fellelhetők kevésbé urbanizált életterek. A többiek gyermekkora egyfajta peremvidéken, az urbánus környezet és a falusi világ határán (illetve fordított helyzetben: a falu városiasabb környezetében) telt, esetleg a kettő váltakozva fordult elő, mint Burány vagy Cs. Simon életében. „Azok az emberek, akik így nőnek fel, mint én, bár ismerik, használják és élvezik például az internetet, de ennek a varázsát nem igazán tudják érezni, amiben közrejátszik, hogy ott, ahol én felnőttem, a természet uralta a tájat” - mondja erről Lovas. Tari Istvl Iván pedig igen sokoldalúan világítja meg, plasztikus képekkel teszi érzékelhetővé számunkra e peremhelyzet sajátos világképformáló hatását. Bori Imre és Végel László a megszokott és bensőségesen átélt környezetből való kiszakadás keserű élményéről is szól vallomásában. Kivétel nélkül, valamennyi író felidézi a könyvvel, az irodalmi élménnyel való találkozásának fontos pillanatát. Legtöbbjük esetében ehhez kifejezett intellektuális érdeklődésű, de legalább a kulturális események, s a világ újdonságai iránt érzékeny, nyitott környezet járult hozzá, míg a más környezetben nevelkedett Bogdán esetében az azonosulás vágya vezetett - az íróvá válás szempontjából mindenképp meghatározó - József Attila-élményhez. Bori Imre (a kötet címét is meghatározó) vallomásának első mondatában kifejti és vállalja vallomásának nosztalgikus jellegét, azt a tényt, hogy az emlékezés megszépíti a múlt eseményeit. Tehát nemcsak a megidézett gyermeki látószög, hanem a mai összegező elbeszélő emlékező attitűdje is hozzájárul ahhoz, hogy olykor e gyermekkori vallomások még a vallomásosság, a szubjektív átéltség feltétele mellett is túlontúl idillikus világot festenek le, elveszítik realitásukat, olykor érzelmes közhelyszerűségbe torkollanak (pl. a főzőkanalat mindig letevő, mesét mondó szuperanya, vagy a jóságos, barkácsoló nagyapa alakja esetében). Az emlékezők nemigen vállalták, tárták fel gyermekkoruk problémáit, konfliktusait, csalódásait. Mintha közülük senkire sem lett volna jellemző a lázadás, a kivonulás, a világgal és a környezettel szembeni elégedetlenség vagy elutasítás nagyon is serdülőkori sajátsága. Ez utóbbi - s inkább csak a tágabb környezet irányában - egyedül Végel László beszámolójában merül fel, Burány, Mirnics, Cs. Simon, Tari és Géber pedig a szegénység, az anyagi értelmű ellehetetlenülés, vagy a nehéz fizikai munka keserűségeit említi meg. Még a gyermekkori bandázások és kórságok világa is csak elvétve, erőteljesebben Tari és Cs. Simon szövegein jelenik meg. A vallomások hiányosságai természetesen a kérdezés hibáival is magyarázhatók, amennyiben a beszélgetésnek irányt adó riporter megkerülte ezeket a területeket és jelenségeket. Mert így az a - természetesen nem túl szakszerű, nem is tudományos megalapozottságú - kérdés merülhet fel bennünk, miszerint lehetséges-e, hogy az íróvá válás feltétele a „jólvasalt” környezet, s többnyire jólnevelt, szófogadó, jól tanuló gyerekek lépnek írói pályára. Szükségszerű és egyértelmű a nemleges válaszunk, annál inkább, hiszen azért egy ellenpélda ebben a könyvben is akad: Bogdán József kifejezetten traumatikus gyermekkora, amiben az idillnek tényleg még a nyomai sem fedezhetők fel. Jellegét tekintve teljes mértékben eltér a kötet többi írásától: egy nagyon is „élet alatti” világ képe bontakozik ki belőle, az íróvá válás negatívumából következő indíttatásai és egy rendkívül sötét gyermeki világkép elemei. Fontos megjegyezni: ezek is csak egy másfajta látás és átéltség jegyeit jelentik, s nem valamiféle egyenesirányú irodalmi pálya szükségszerű előzményeit. Az viszont az olvasónak az eltérőre, szokatlanra és a negatívra reagáló készségének következménye, hogy épp Bogdán József vallomására képes a beleélés, az izgalmasság élményével rezonálni. A vajdasági írók vallomásainak újabb kötete csak típusában lehet az 1993-ban megjelent, Fehér Magda által készített könyv folytatása. Mind műfaji jellemzőit, mind stílusát tekintve eltér attól, az előző vallomáskötet a közreadó szerkesztői, szemléleti irányultságát viseli magán. S bár műfaji szempontból koherensebb, irodalmibb, egészen novellisztikus, stílusukat tekintve egységes szövegeket tartalmaz, épp az egységessé tétel miatt tűntek el az egyes írók irodalmi beszédmódjának specifikus, egyedi vonásai belőlük. A Bori Mária, Mihályi Katalin és Szántó Márta által készített interjúk publicisztikusabbak, irodalmi szempontból kevéssé megformáltak, ugyanakkor a közvetlen megszólalás, a kitárulkozás és a vallomástétel jegyeit, az eredeti szövegformálás varázsát is képesek közvetíteni az olvasó felé. BENCE Erika 'f^xsjrav /« rOeiilt Jrctit /Ui r-Stft/ ii nub zaltt/i i/‚ Tictii ›)of 1Vrfrw aw 'TC.'ttuJx X Novi Sad 1999 I s 1 2000. július 22., szombat B. FOKY ISTVÁN Keresztkérdés (Varga Zoltánnak) Kereszten kereszt. Keresztkérdés. Világba kiáltott kérdőjel érés. Hogy miért nem utóbb az utódban, zsigereinkben végképp logikátlan Bábel-szarkofághoz hívogatnak, mert önismeretünk csak zilált osztag. Koszlik bennünk a szájbanköltés, sok piszkot halmozó emberöltés. Zöldhályog-látás a bizonyosság, egybevetéses magányosság lehetne fölpergetője pezsdülésnek, kirajzás-bumeráng vissza szülésnek. Pannon-szájízzel csak koporsóhaj, farkasveremnek árvalányhaj. Önmegértésben panel-valóság, tikkasztás nyoma belül a kórság. Filozófiánkban a létfeladat, egy szintézis-peremen hét láb alatt. Ég-föld indulásos székletrekedés tehertétele, egy bús ma jelenés. Latrok között sok napimádón beütve dereng immár a köd: agytekervényink egérszín szürke szivárvány-képernyőn vetül az égre. Lebontva porlik Bábel-szarkofág. Zentai sírkerten lidérci láng, hogy arany fokozatos vert aranyban napnyugta haldoklik pirkadatban. Sóspaprikás kenyérbél, pár falatka, Erzsébet kísértés Déva falakba Tolókocsin csupán Tiszalakodalom, kaccsos kézmozdulat a papírhajlaton! ESZED ES IRAS 1. Az újságírókat lelövik, ugye (címként). Helyesen: Az újságírókat lelövik, ugye? A fond példa mondat értékű, mégpedig kérdő mondat. Noha a délvidéki magyar gyakorlat a címek írásjelezését illetően még meglehetősen ingadozik, a fenti írásjelhiányra vonatkozólag határozott választ adhatunk. A kérdő- és fölkiáltójelet a címek végére is mindig ki kell tennünk, hogyha a cím szövege nem címként, tehát az alapszövegen belül kérdő- vagy fölkiáltójelet igényelne. Más szóval: írásjelhasználat szempontjából a címek írásmódja csak abban sajátos, hogy a mondatzáró pontot nem tesszük ki a dm végén. 2. „Ma élesebb beszédet mondanák”. Helyesen: mondanék Még akkor is, természetesen, hogyha az interjúalany, akitől idéztünk, nem anyanyelvként használván a magyart, esetleg valóban ezt a helyi népnyelvi igeformát használta volna. Ti. a majdnem fél oldalt kitevő interjúban ez áll: „Ma sokkal élesebben beszélnék” Tehát nem is hangzott el, ami a címbe került, sőt valószínűleg semmi sem hangzott el magyarul. De elsősorban azért indokolatlan a cím ilyen megfogalmazása, mert a közleménynek nem tárgya, hogy a neves politikus tud-e magyarul, s ha igen, akkor hogyan hibázik abban. Valójában az történhetett, ami szokott: a cím megfogalmazója harmadik személy, akinek a szövegét a lektor nem nézi át. A hiba tőle ered. Mert hiba a mai köznyelvben két más-más funkciójú igealakot fölcserélni: a föltételes módban az alanyi ragozás egyes szám első személyét (mondanék) a tárgyas ragozás többes szám harmadik személyével (mondanák). Persze, más lett volna az eset, hogyha éppen éreztetni akarnánk az olvasóval, hogy falusi magyar földműves szól, aki nem ismeri a köznyelvet. Itt csak a címadó újságíró nem ismerte eléggé. Nem magyartalanság, de ide nem illik. A föltételes módnak ez az egyetlen igealakja, melyhez a személyragot illeszkedés nélkül tesszük: (tehát nemcsak), én ülnék, én kérnék, én őrködnék, én keresnék...; (hanem) én untáznék, én járnék, én mondanék, én okoznék, én adnék stb. Tárgyas ragozásban már megvan az illeszkedés: én mondanám, én okoznám, én adnám... és ők mondanák, okoznák, adnák Csak megnyugtatásul emlékeztetek két grammatikai tényre: (1) Az alanyi ragozásban ez” az egyes első személyre leszűkülő nem illeszkedés megvolt az ún. elbeszélő múltban is, amely előfordul már az Ómagyar Mária-siralom nevű középkori nyelvemlékünkben is (Valék siralomtudatlan...), és élt még a múlt században is (Nyári napnak alkonyulatánál megállék a kanyargó Tiszánál...) (2) Nem ez az egyetlen egyalakú, azaz nem illeszkedő magyar toldaléka a magyar nyelvnek. Képzők, jelek, személy- és esetragok találhatók nyelvünkben, melyek egyalakúak, tehát nem illeszkedhetnek a szótő magánhangzótípusához. Ilyenek: - ék: Pistáék, apámék; -ért: azért, munkáért; -é, városé, Jóskáé. Egyebek az egyalakúak közül: fáig, ötkor, tavalyi (-ig, -kor, -i) stb. 3. ...szeretném kihasználni az alkalmat, hogy a saját és Montenegró polgárai nevében kifejezzem őszinte sajnálatomat (Magyar Nemzet). Helyesen, hogy a saját nevemben és Montenegró polgárai nevében. Vagy, hogy a magam és Montenegró polgárai nevében. Ősi tulajdonsága nyelvünknek, hogy az azonos utótagú szószerkezeteket összevonjuk az érthető rövidítés érdekében, de nem kevésbé a szóismétlés elkerülése végett. (Sőt ma már ezt megtesszük még az azonos utótagú összetett szavakkal is: zöldség- és gyümölcskereskedés.) A fenti példában azonban két kifejezés keveredett a fogalmazó fejében: a saját nevemben - a magam nevében. És a kettő közül azt választotta, amelyiknek nem azonos az utótagja (nevében), így az összevonás értelmetlen mondatot eredményezett. Hasonlóképpen szabálytalan és értelmetlen összevonás: az én és az ő elképzelése közötti.. Helyesen: az én elképzelésem és az övé között... (Ez esetben már nincsen összevonás, nincs rá szükség, mert a birtokjel (-é) helyettesíti a birtokszót (az ő elképzelése: az övé). ÁGOSTON Mihály