Magyar Szó, 2002. május (59. évfolyam, 101-125. szám)
2002-05-05 / 103. szám
2002. május 5., vasárnap A felmondásoktól félnek a legjobban a dolgozók Szerbiában Mennyire tudunk nyíltan egymás szemébe nézni másfél évvel a hatalomváltás után? Ez volt az egyik fő kérdése a Hogyan túlélni a tranzíciót elnevezésű közvélemény-kutatásnak, amelyet a Szociális és Demokratikus Tanulmányok Központjának szakemberei készítettek Szerbiában, a szakszervezetek felkérésére, a Fridrich Ebert Alapítvány és a Solidarity Központ anyagi támogatásával. A Szemtől szembe munkacímet viselő projektum anyaga közvetlen beszélgetések során 148 kérdésre adott válaszokból állt össze. Az összesített eredmények sajátos barométer és egyben komoly figyelmeztetések és felhívások is lehetnek. Mindenekelőtt tudnunk kell, hogy Szerbia, Vajdaság 52 községében, 318 különböző típusú, társadalmi-, köz-, vegyes- és magánvállalatban összesen 1596 foglalkoztatottat kérdeztek meg. Az sem mellékes, hogy ezúttal a válaszadók csaknem fele (40 százalék) nő. A megkérdezettek 22 százalékának öt évnél kevesebb szolgálati ideje van, 15 százalékának 6-10, 12 százalékának 11-15, 16-nak 16-20, 13-nak 21-25, 15-nek 16-30 és 10 százalékának pedig 31-nél több. A legtöbben szakképzettek, magas szakképzettségűek (30 százalék), azonos a számuk a betanultaknak és a középiskolai végzettségűeknek (20 százalék), majd a szakemberek (19 százalék) és a technikusok (11 százalék) következnek. A megkérdezettek 68 százaléka a társadalmi, 32 százaléka pedig a magánszektorban dolgozik. Figyelemre méltó az is, hogy a felméréseket különböző típusú, kis-, közepes és nagyvállalatokban végezték. Az interjúalanyok 17 százaléka kisvállalkozásban (10 foglalkoztatottig) dolgozik, 28 százalékuk 10-100 dolgozót, 27 százalékuk 101-500, 15 százalékuk 501-2000, 11 százalékuk pedig ennél több dolgozót alkalmazó vállalatban. A megkérdezettek elenyésző, mindössze 2 százaléka úgy tartja, hogy a „felső osztályhoz” tartozik, 19 százaléka a középosztályhoz (a felsőhöz közelállóhoz) sorolja magát, 34 százaléka az „alsó osztályhoz” közelítő középosztályhoz, 11 százaléka az alsóhoz, míg 30 százaléka azonosult a munkásosztállyal, 4 százaléka pedig nem tudott dönteni. Az általános mutatókhoz tartozik még, hogy a megkérdezettek 5 százaléka 3000 dinárnál kevesebb havi fizetést kap, 8 százalékuk megközelítőleg 4500, 15 százalékuk 6000, szintén ugyanennyi 7500, 19 százalékuk 9000, 10 százalékuk 10 500, 17 százalékuk 15 000, 11 százalékuk pedig 15 000 dinárnál többet keres havonta. Béreiket a megkérdezettek 52 százaléka kapja meg rendszeresen, egyhónapos késéssel 27 százaléka, 1-3 hónapossal 16 százaléka, 4-6 hónapossal 3 százaléka, 6 hónapnál később pedig 2 százaléka. A megkérdezettek felének van lehetősége ritkábban, gyakrabban a mellékkeresetekre, a másik felének esélye sem volt erre az elmúlt időszakban. A kutatócsoport szakemberei szerint a megkérdezetek sokrétű szociális összetételére alapozva viszonylag megbízhatóak a közvélemény-kutatás eredményei. Éppen ezért jelzésértékűek lehetnek a szakszervezetek, a kormány, a G17 Csoport, a munkaadók és más illetékes szervek részére. A reformok megtorpanása, a vállalatok „manipulált" transzformációja, átalakulása, a legtöbb esetben kijátszott magánosítás, a szociális programok egyenlőtlen alkalmazása miatt jelentős mértékben fokozódott a bizonytalanság, az elbocsájtásoktól való félelem a dolgozók körében. A kutatóprogrammal felölelt munkások (főleg betanultak és szakképzettek) mindössze egyharmada érzi biztonságban magát, míg a fele - köztük a szakképzettek, magas szakképzettségűek komolyan tartanak az elbocsátásoktól és az ezzel járó következményektől. A középiskolai végzettségű tisztségviselők 44 százaléka is a felmondásoktól retteg a leginkább. A legkevésbé a magas szakképzettségűek tartanak az átalakulással járó szociális megrázkódtatásoktól, habár minden harmadik egyetemi végzettségű ezt sem zárja ki egyértelműen. A bizonytalan jövőképet egy munkás így jellemezte: „Nem a munkahely elvesztésétől való félelem ez, hanem a puszta létért való rettegés...” Olyan figyelmeztetés ez, amely mellett nem mehetnek el közönyösen az országért felelős honatyák, de az érdekvédelmi szervezetek képviselői sem - hangzott el a minap Belgrádban előbb a Függetlenség Egyesült Ágazat Szakszervezetek székházában, majd a Szakszervezeti Otthonban a Függetlenség és a Szerbiai Önálló Szakszervezetek Szövetségének közös sajtótájékoztatóján, amelyen a kutatócsoport is bemutatta a közvélemény-kutatás eredményeit. Mint ismeretes, ezt a felmérést a két említett szakszervezet mellett a Független Szakszervezetek Asszociációja is kezdeményezte és támogatta, mégis elmaradtak a közös sajtótájékoztatóról. Az elemi kérdéssel - Hogyan túlélni a tranzíciót? - valamennyi illetékes szervnek, köztük az érdekvédelmi képviseleteknek, a szakszervezeteknek is intézményesen kell foglalkozniuk. Az utóbbiaknak az eddigieknél sokkal intenzívebben kell küzdeniük, a munkásokkal, a tagságokkal együtt, hogy minél elviselhetőbbek, fájdalommentesebbek, igazságosabbak legyenek a változások, és hogy a szociális programok révén szavatolva legyen a munkásoknak és a családjuknak a megélhetése - túlélése, mondta Srecko Mihailovic, a kutatócsoport vezetője. Figyelemre méltóak Gradimir Ivanic szerint a szakszervezeti tevékenységre vonatkozó előrejelzések. A megkérdezettek csaknem fele nem bízik egyik érdekvédelmi szervezetben sem, és nem is lenne tagja egyik szakszervezetnek sem. Nem lehet kétséges: az átalakulással összhangban, a szakszervezeteknek is módosítaniuk kell munkamódszerükön. A szociális érdekvédelmi küzdelemnek új tartalommal kell bővülnie. A Függetlenség egy évtizedes küzdelemmel elérte ugyan, hogy programjában tagságának 23 százaléka bízik, majd az Önálló Szakszervezet következik 16 százalékkal, a Független Szakszervezetek Asszociációjában pedig mindössze 2,6 százalék. A tájékoztatásnak, a tájékozottságnak vagy ennek elmaradásának következményeiről szólva Darko Marinkovic a lemaradás mielőbbi kiküszöbölését szorgalmazta. A tájékoztatás ugyanis egyik szakszervezetben sem kielégítő. Noha, a Függetlenség tagságának körében jelentős mértékben jobb a tájékozottság, és folyamatosan megszervezik a továbbképzést is különböző tanfolyamokon, mégis erre a kérdésre jobban oda kell figyelniük. A mutatók szerint a tagság, a dolgozók szakképzettségével egyenes arányban van a tájékoztatás szintje. A válaszokból egyértelműen következik a dolgozók kérdése: Milyen szakszervezetre van a jövőben szükség? Jogokat véd-e, és hogy kinek a szolgálatában áll? Másfelől maguk is elismerik: ahhoz, hogy valóban szemtől szembe kerülhessenek, és egyenrangú félként vehessenek részt a változási folyamatokban, ismerniük kell saját jogaikat, és hogy hogyan kell élni velük? STANYÓ TÓTH Gizella Magyar Szó Szemtől szembe Börtönkoszt és bojkott A szabadkai fogházban többen pár napig visszautasították az ételt A nap úgy kezdődik, hogy reggel ötkor van az ébresztő. Aki nem ugrik azonnal az ajtónyitásra, annak verés jár — áll abban a nem mindennapi levélben, melyet nemrég kapott napilapunk újvidéki szerkesztősége. A neve elhallgatását kérő levélíró a továbbiakban többek között azt állítja, a szabadkai fogházban az elítéltek három napig elutasították az élelmet, de semmi foganatja nem lett, csupán fenyegetések. Állítása szerint a tiltakozás oka az egyhangú és kalóriaszegény táplálkozás volt Húst például sosem kapnak az ebédhez, habár a fogház 3-4 hektár földterülettel és 200-250 sertéssel is rendelkezik. A levélíró azt is nehezményezte, hogy bár az elítélteket alkalmazó vállalatok 90 dináros órabért fizetnek a börtönnek, a foglalkoztatott rabok 8 óra munka után 720 helyett csak 16 dinárt kapnak. A levél szerint az egészségügyi ellátás is „mizérikus”. Ha orvoshoz fordulnak, az legfeljebb teát javasol. A gyógyszert otthonról kell küldetniük, mert még fájdalomcsillapítót sem kapnak, a fogorvosi ellátás pedig a foghúzásra korlátozódik. Őszintén szólva nem nagyon bíztam abban, hogy a börtönigazgató hajlandó lesz ilyen ügyben fogadni egy újságírót. Nem kis meglepetésemre azonban Zoran Dulde, a szabadkai kerületi börtön igazgatója az előzetes telefonbeszélgetés során szinte első szóra ráállt a beszélgetésre. Csupán azt kötötte ki, hogy egyéb elfoglaltságai miatt pénzek helyett kedden beszélgessünk. De azt is itt kell elmondani, hogy amikor már ott voltam, nemhogy fényképezni, de megtekinteni sem engedte az elítéltek hálószobáit, a börtönudvart, de még a konyhát és az ebédlőt sem. Mint mondta, ehhez a belügyminisztérium jóváhagyására volna szükség. Mint kiderült, a jelenlegi igazgató 11 éve van ebben a beosztásban a szabadkai fogházban, ahol a Szabadkai, Zombori, Zentai és a Topolyai községből való elítéltek első alkalommal töltik maximálisan egy évig terjedő büntetésüket. Az igazgató azt is elmondta, büszke arra, hogy amikor köztársaságszerte egyik napról a másikra börtönlázadások robbantak ki, Szabadkán semmi hasonlóra nem került sor. Állítása szerint ennek az a magyarázata, hogy mindig is nagyon ügyeltek a minőségre. Az elítéltek között például egyetlen olyat sem látott, aki fogyott volna, éppen ellenkezőleg. Ugyanis nemcsak húst kapnak mindennap, hanem a salátára és a főzelékfélékre is nagy gondot fordítanak. Véleménye szerint a más szerbiai börtönökben tapasztalt lázadások kiváltó oka az volt, hogy a biztonsági személyzet nem volt elvszerű. Nem tartotta be az előírásokat, és ezzel lehetővé tette a lázadásokat, amelyeket az elítéltek klánjai vezettek. Ami az órabéreket illeti, a börtönigazgató a Hivatalos Lapban megmutatta: az elítélteknek a legkisebb személyi jövedelemnek legalább a 20, túlóra esetén az 50 százaléka járhat. De a külső munkákat más módon is honorálják. Például havonta kétszer két-, illetve háromnapos hétvégi eltávozással, tehát a pénz nem minden. De Zoran Dulde azt is állította, egykor az elítéltek családja küldte a pénzt, most viszont már fordítva is előfordul, bár természetesen nem nagy összegekről van szó. Az egészségügyi ellátással kapcsolatban azt nyilatkozta: szerződéses munkaviszonyban egy orvos jár ki, aki szükség szerint félegy órát tölt itt, és ha kell, szakorvoshoz utalja a pácienst. Ha az elítélt családja nem tudja beszerezni, a fogház fizet a szükséges gyógyszert. HIVATÁSOS FŐSZAKÁCS Sami Ronald nem elítélt. Négy éve dolgozik diplomás főszakácsként a szabadkai fogházban. Egy fejadagnak 12 és félezer joule kalóriaértékkel kell rendelkeznie. A legutóbbi havi átlag azonban még ennél is több egy kicsit, 12 681 joule, vagyis 3029 kalória, mert, bár az elítéltek és az előzetes letartóztatásban levők létszáma csökkent, az élelmiszer napi mennyisége továbbra is megmaradt a korábbi. Azt is el kell mondanom, hogy sem mennyiségileg, sem minőségileg nem korlátoznak bennünket, vagyis amenynyi hivatalosan el van rendelve, annyi ételt készítünk. Sőt, még csak nem is hetente ismétlődik az étrend. Az étel bojkottálását illetően egyébként csak egy esetről tudok, amikor birkahús volt zöldabfőzelékkel. Valószínűleg egyesek nem szeretik, de hát ez az ő magánvéleményük. RENDNEK KELL LENNI Velcsov Ferenc elítélt. Szakmai képzettsége szerint mészáros, jelenleg szakács a börtönben. A fogház igazgatója és a főszakács szerint a „bojkottra” azért került sor, mert Velcsov elvszerűen viselkedett, vagyis a főszakácstól kapott utasítás értelmében nem cserélte ki az uzsonnára osztott disznósajtot szalámira. Ezt nem tudták megbocsátani neki más elítéltek, és az ő lejáratására indult el az egész folyamat . Ahogyan a katonaságban, itt is rendnek kell lennie. Én ezt betartom. Mások nem veszik tudomásul, hogy hol is vannak tulajdonképpen, és összevissza beszélnek. Azonkívül akik lejönnek krumplit hámozni, azok fél ttkor uzsonnát kapnak. Tizenegykor pedig ott az ebéd. Egyébként az ételt 24 óráig nem dobjuk ki, hogy utólag is ellenőrizni lehessen a minőségét. Bárki megkóstolhatja, én úgy érzem, szakmai szempontból nincs mit szégyellnem. OTTHON SEM TÁPLÁLKOZNAK ÍGY Dusko Trifunovic teremtőnök az ebédlőben. 9 évet kapott, 2000 novembere óta van Szabadkán, a börtönlázadások miatt helyezték át ideiglenesen Mitrovicáról. Úgy maradt itt, hogy maga kérvényezte ezt, és jó magaviselete miatt megengedték neki. Nem kérvényeztem volna, hogy itt maradhassak, ha nem éreztem volna úgy, hogy sokkal jobb itt az emberek közötti viszony, az életkörülmények és a táplálék is, mint Mitrovicán. Állítom, hogy sokan otthon sem táplálkoznak jobban. Tudtommal éppen azok próbálták meg a bojkottot, akik nem járnak ki dolgozni, ezért hétvégi kimenőjük sincs, az erőfeleslegüket pedig le kell valahogy vezetniük. Különben is látogatási nap után került sor erre, amikor csomagokat kaptak, tehát voltak tartalékaik. A LEVELÍRÓ A levélíró anonimitásának, sajnos, még az előtt lőttek, amikor megérkeztem az igazgatóhoz. Ugyanis, bár a levélben ő kérte, hogy kezeljük bizalmasan a nevét, maga kukorékolta ki az ebédlőben, hogy kinek írt levelet, és mi van benne, így mire az újságíró a helyszínre ért, mindenki tudta, mi az ábra, csak az újságíró próbált lojális lenni. A levélíró viszont egy kukkot sem akart nyilatkozni, csupán arra panaszkodott a nagydarab ember, hogy nem kapja rendszeresen a nyugtatóit, és a többiek szekírozzák. MIT LÁTOTT AZ ÚJSÁGÍRÓ? Mit látott volna?! Amit mutattak neki. Amikor börtönbe megy az ember, még ha újságíró is, nem ő diktálja a feltételeket. Az ő dolga, hogy kérdezzen. Megfigyeljen. Lejegyezzen: a tőle telhető legjobban. Tehát: Bárkit kérdeztem, na,venk,i megerősítette, hogy mindennap kapnak ki..., elítéltek Ámbár... Először is: Az interjúalanyt akar igazgató válogatta. Másodszor: „természetesen” az ő jelenlétében nyilatkoztak. Harmadszor: „természetesen” szerbül (még Sámi és Velcsov is, pedig magyarok). Negyedszer: a nagy keservesen kicsikart két, piktorként dolgozó bentlakó semmitmondó nyilatkozatánál is ott volt a magyarul tökéletesen beszélő felügyelő. Az is igaz, sehol sem tapasztaltam még azt, hogy a kopogtatás után annyira megvárják aszabadot, mint az igazgató irodájában. Hogy mi az egész ügyben a teljes igazság? Ki tudja? Hiszen ez mégiscsak börtön. (Kép és szöveg PÁSZTOR Sándor) A szabadkai fogház igazgatója gyakran maga ellenőrzi az étel minőségét Ion Tinca elítéltként munkaidőben készíti domborműveit a szabadkai börtönben. Külföldre több ezer márkáért adja el műveit, sőt újabb rendelést is kapott. A képen néhány alkotása RÁGALOM A FALON Grafitti Újbelgrád egyik utcájában: „A SÍRÁSÓK VELED VANNAK, SZLÓBÓl Szerintem ezt a konkurencia firkantotta oda. A temetőipar krémje: a krematóriumosok. A magára valamit is adó sírásó nem állhat egy bűnöző mellé. Elnézést, hogy megelőlegezem neki ezt a díszítőjelzőt, hisz még nem született meg az ítélet, de ha felmentik, a világ szemközt kacagja bíráit. Ami a sír derék ásóit illeti legfeljebb Gazimesztáni Hess korában imádták, de ahogy hullani kezdtek a bombák, bombiták, s egymás után vesztette el a háborúkat, kezdett nekik sem tetszeni. A szocizmus. Meg tudom érteni őket. Boszniában, Koszovón amatőrök bitorolták a szakmát, méghozzá térítésmentesen (1. üzletrontás) A tömegsíristák gyászhintó helyett hűtőkocsikban szállították az „ügyfeleket ” végső nyughelyükre, a Dunába. Stílusrontás volt az is, hogy bányában hántolták, ami jóval meghaladja a mélység-paramétereket. A holtakat meztelenül temették. Hát szocializmus az ilyen ? Nem a javak voltak közösek, hanem a sírok. No nem! Álljon mellé a Kim is, meg a Mugabe! Bánja fene, mit gondol magába. KOPECZKY László RIPORT 11