Magyar Szó, 2002. május (59. évfolyam, 101-125. szám)

2002-05-05 / 103. szám

2002. május 5., vasárnap A felmondásoktól félnek a legjobban a dolgozók Szerbiában M­ennyire tudunk nyíltan egymás szemébe nézni másfél évvel a hatalomvál­tás után? Ez volt az egyik fő kérdése a Hogyan túlélni a tranzíciót elne­vezésű közvélemény-kutatásnak, amelyet a Szociális és Demokratikus Tanulmányok Központjának szak­emberei készítettek Szerbiában, a szakszervezetek felkérésére, a Frid­­rich Ebert Alapítvány és a Solidarity Központ anyagi támogatásával. A Szemtől szembe munkacímet viselő projektum anyaga közvetlen beszél­getések során 148 kérdésre adott válaszokból állt össze. Az összesített eredmények sajátos barométer és egyben komoly figyelmeztetések és felhívások is lehetnek. Mindeneke­lőtt tudnunk kell, hogy Szerbia, Vaj­daság 52 községében, 318 különbö­ző típusú, társadalmi-, köz-, vegyes- és magánvállalatban összesen 1596 foglalkoztatottat kérdeztek meg. Az sem mellékes, hogy ezúttal a válasz­adók csaknem fele (40 százalék) nő. A megkérdezettek 22 százaléká­nak öt évnél kevesebb szolgálati ideje van, 15 százalékának 6-10, 12 százalékának 11-15, 16-nak 16-20, 13-nak 21-25, 15-nek 16-30 és 10 százalékának pedig 31-nél több. A legtöbben szakképzettek, magas szakképzettségűek (30 százalék), azonos a számuk a betanultaknak és a középiskolai végzettségűeknek (20 százalék), majd a szakemberek (19 százalék) és a technikusok (11 százalék) következnek. A megkér­dezettek 68 százaléka a társadalmi, 32 százaléka pedig a magánszektor­ban dolgozik. Figyelemre méltó az is, hogy a felméréseket különböző típusú, kis-, közepes és nagyvállala­tokban végezték. Az interjúalanyok 17 százaléka kisvállalkozásban (10 foglalkoztatottig) dolgozik, 28 szá­zalékuk 10-100 dolgozót, 27 száza­lékuk 101-500, 15 százalékuk 501-2000, 11 százalékuk pedig en­nél több dolgozót alkalmazó válla­latban. A megkérdezettek elenyé­sző, mindössze 2 százaléka úgy tart­ja, hogy a „felső osztályhoz” tarto­zik, 19 százaléka a középosztályhoz (a felsőhöz közelállóhoz) sorolja magát, 34 százaléka az „alsó osztály­hoz” közelítő középosztályhoz, 11 százaléka az alsóhoz, míg 30 száza­léka azonosult a munkásosztállyal, 4 százaléka pedig nem tudott dön­teni. Az általános mutatókhoz tarto­zik még, hogy a megkérdezettek 5 százaléka 3000 dinárnál kevesebb havi fizetést kap, 8 százalékuk meg­közelítőleg 4500, 15 százalékuk 6000, szintén ugyanennyi 7500, 19 százalékuk 9000, 10 százalékuk 10 500, 17 százalékuk 15 000, 11 száza­lékuk pedig 15 000 dinárnál többet keres havonta. Béreiket a megkér­dezettek 52 százaléka kapja meg rendszeresen, egyhónapos késéssel 27 százaléka, 1-3 hónapossal 16 szá­zaléka, 4-6 hónapossal 3 százaléka, 6 hónapnál később pedig 2 százalé­ka. A megkérdezettek felének van lehetősége­­ ritkábban, gyakrabban a mellékkeresetekre, a másik felé­nek esélye sem volt erre az elmúlt időszakban. A kutatócsoport szakemberei szerint a megkérdezetek sokrétű szociális összetételére alapozva vi­szonylag megbízhatóak a közvéle­mény-kutatás eredményei. Éppen ezért jelzésértékűek lehetnek a szakszervezetek, a kormány, a G17 Csoport, a munkaadók és más ille­tékes szervek részére. A reformok megtorpanása, a vállalatok „manipulált" transzfor­mációja, átalakulása, a legtöbb eset­ben kijátszott magánosítás, a szociá­lis programok egyenlőtlen alkalma­zása miatt jelentős mértékben foko­zódott a bizonytalanság, az elbocsáj­­tásoktól való félelem a dolgozók kö­rében. A kutatóprogrammal felö­lelt munkások (főleg betanultak és szakképzettek) mindössze egyhar­­mada érzi biztonságban magát, míg a fele - köztük a szakképzettek, ma­gas szakképzettségűek komolyan tartanak az elbocsátásoktól és az ezzel járó következményektől. A kö­zépiskolai végzettségű tisztségvise­lők 44 százaléka is a felmondásoktól retteg a leginkább. A legkevésbé a magas szakképzettségűek tartanak az átalakulással járó szociális meg­rázkódtatásoktól, habár minden harmadik egyetemi végzettségű ezt sem zárja ki egyértelműen. A bizonytalan jövőképet egy munkás így jellemezte: „Nem a munkahely elvesztésétől való féle­lem ez, hanem a puszta létért való rettegés...” Olyan figyelmeztetés ez, amely mellett nem mehetnek el kö­zönyösen az országért felelős hona­tyák, de az érdekvédelmi szerveze­tek képviselői sem - hangzott el a minap Belgrádban előbb a Függet­lenség Egyesült Ágazat Szakszerve­zetek székházában, majd a Szakszer­­vezeti Otthonban a Függetlenség és a Szerbiai Önálló Szakszervezetek Szövetségének közös sajtótájékozta­tóján, amelyen a kutatócsoport is bemutatta a közvélemény-kutatás eredményeit. Mint ismeretes, ezt a felmérést a két említett szakszerve­zet mellett a Független Szakszerve­zetek Asszociációja is kezdeményez­te és támogatta, mégis elmaradtak a közös sajtótájékoztatóról. Az elemi kérdéssel - Hogyan túlélni a tranzí­ciót? - valamennyi illetékes szerv­nek, köztük az érdekvédelmi képvi­seleteknek, a szakszervezeteknek is intézményesen kell foglalkozniuk. Az utóbbiaknak az eddigieknél sok­kal intenzívebben kell küzdeniük, a munkásokkal, a tagságokkal együtt, hogy minél elviselhetőbbek, fájda­­lommentesebbek, igazságosabbak legyenek a változások, és hogy a szo­ciális programok révén szavatolva legyen a munkásoknak és a család­juknak a megélhetése - túlélése, mondta Srecko Mihailovic, a kuta­tócsoport vezetője. Figyelemre mél­tóak Gradimir Ivanic szerint a szak­­szervezeti tevékenységre vonatkozó előrejelzések. A megkérdezettek csaknem fele nem bízik egyik ér­dekvédelmi szervezetben sem, és nem is lenne tagja egyik szakszerve­zetnek sem. Nem lehet kétséges: az átalakulással összhangban, a szak­­szervezeteknek is módosítaniuk kell munkamódszerükön. A szociá­lis érdekvédelmi küzdelemnek új tartalommal kell bővülnie. A Füg­getlenség egy évtizedes küzdelem­mel elérte ugyan, hogy programjá­ban tagságának 23 százaléka bízik, majd az Önálló Szakszervezet követ­kezik 16 százalékkal, a Független Szakszervezetek Asszociációjában pedig mindössze 2,6 százalék. A tá­jékoztatásnak, a tájékozottságnak vagy ennek elmaradásának követ­kezményeiről szólva Darko Marin­­kovic a lemaradás mielőbbi kikü­szöbölését szorgalmazta. A tájékoz­tatás ugyanis egyik szakszervezet­ben sem kielégítő. Noha, a Függet­lenség tagságának körében jelentős mértékben jobb a tájékozottság, és folyamatosan megszervezik a to­vábbképzést is különböző tanfolya­mokon, mégis erre a kérdésre job­ban oda kell figyelniük. A mutatók szerint a tagság, a dolgozók szak­­képzettségével egyenes arányban van a tájékoztatás szintje. A válaszokból egyértelműen kö­vetkezik a dolgozók kérdése: Milyen szakszervezetre van a jövőben szükség? Jogokat véd-e, és hogy kinek a szolgálatában áll? Más­felől maguk is elismerik: ahhoz, hogy valóban szemtől szembe kerül­hessenek, és egyenrangú félként ve­hessenek részt a változási folyama­tokban, ismerniük kell saját jogaikat, és hogy hogyan kell élni velük? STANYÓ TÓTH Gizella Magyar Szó Szemtől szembe Börtönkoszt és bojkott A szabadkai fogházban többen pár napig visszautasították az ételt A nap úgy kezdődik, hogy reggel ötkor van az ébresztő. Aki nem ugrik azonnal az ajtónyitásra, annak verés jár — áll abban a nem mindennapi levélben, melyet nem­rég kapott napilapunk újvidéki szerkesztősége. A neve elhallgatását kérő levélíró a továbbiakban többek között azt állítja, a szabadkai fogházban az elítéltek három napig elutasították az élelmet, de semmi foganatja nem lett, csupán fenyegeté­sek. Állítása szerint a tiltakozás oka az egyhangú és kalóriaszegény táplálkozás volt Húst például sosem kapnak az ebédhez, habár a fogház 3-4 hektár földterü­lettel és 200-250 sertéssel is rendelkezik. A levélíró azt is nehezményezte, hogy bár az elítélteket alkalmazó vállalatok 90 dináros órabért fizetnek a börtönnek, a fog­lalkoztatott rabok 8 óra munka után 720 helyett csak 16 dinárt kapnak. A levél sze­rint az egészségügyi ellátás is „mizérikus”. Ha orvoshoz fordulnak, az legfeljebb teát javasol. A gyógyszert otthonról kell küldetniük, mert még fájdalomcsillapítót sem kapnak, a fogorvosi ellátás pedig a foghúzásra korlátozódik. Őszintén szólva nem nagyon bíztam ab­ban, hogy a börtönigazgató hajlandó lesz ilyen ügyben fogadni egy újságírót. Nem kis meglepetésemre azonban Zoran Dulde, a szabadkai kerületi börtön igazgatója az elő­zetes telefonbeszélgetés során szinte első szóra ráállt a beszélgetésre. Csupán azt kö­tötte ki, hogy egyéb elfoglaltságai miatt pénzek helyett kedden beszélgessünk. De azt is itt kell elmondani, hogy amikor már ott voltam, nemhogy fényképezni, de meg­tekinteni sem engedte az elítéltek hálószo­báit, a börtönudvart, de még a konyhát és az ebédlőt sem. Mint mondta, ehhez a belügy­minisztérium jóváhagyására volna szükség. Mint kiderült, a jelenlegi igazgató 11 éve van ebben a beosztásban a szabadkai fogházban, ahol a Szabadkai, Zombori, Zentai és a Topolyai községből való elítél­tek első alkalommal töltik maximálisan egy évig terjedő büntetésüket. Az igazgató azt is elmondta, büszke arra, hogy amikor köztár­­saságszerte egyik napról a másikra börtön­lázadások robbantak ki, Szabadkán semmi hasonlóra nem került sor. Állítása szerint ennek az a magyarázata, hogy mindig is na­gyon ügyeltek a minőségre. Az elítéltek kö­zött például egyetlen olyat sem látott, aki fogyott volna, éppen ellenkezőleg. Ugyanis nemcsak húst kapnak mindennap, hanem a salátára és a főzelékfélékre is nagy gondot fordítanak. Véleménye szerint a más szerbi­ai börtönökben tapasztalt lázadások kiváltó oka az volt, hogy a biztonsági személyzet nem volt elvszerű. Nem tartotta be az előí­rásokat, és ezzel lehetővé tette a lázadáso­kat, amelyeket az elítéltek klánjai vezettek. Ami az órabéreket illeti, a börtönigazga­tó a Hivatalos Lapban megmutatta: az elí­télteknek a legkisebb személyi jövedelem­nek legalább a 20, túlóra esetén az 50 száza­léka járhat. De a külső munkákat más mó­don is honorálják. Például havonta kétszer két-, illetve háromnapos hétvégi eltávozás­sal, tehát a pénz nem minden. De Zoran Dulde azt is állította, egykor az elítéltek csa­ládja küldte a pénzt, most viszont már for­dítva is előfordul, bár természetesen nem nagy összegekről van szó. Az egészségügyi ellátással kapcsolatban azt nyilatkozta: szerződéses munkaviszony­ban egy orvos jár ki, aki szükség szerint fél­­egy órát tölt itt, és ha kell, szakorvoshoz utalja a pácienst. Ha az elítélt családja nem tudja beszerezni, a fogház fizet a szükséges gyógyszert. HIVATÁSOS FŐSZAKÁCS Sami Ronald nem elítélt. Négy éve dol­gozik diplomás főszakácsként a szabadkai fogházban.­­ Egy fejadagnak 12 és félezer joule ka­lóriaértékkel kell rendelkeznie. A legutób­bi havi átlag azonban még ennél is több egy kicsit, 12 681 joule, vagyis 3029 kalória, mert, bár az elítéltek és az előzetes letartóz­tatásban levők létszáma csökkent, az élelmi­szer napi mennyisége továbbra is megma­radt a korábbi. Azt is el kell mondanom, hogy sem mennyiségileg, sem minőségileg nem korlátoznak bennünket, vagyis ameny­­nyi hivatalosan el van rendelve, annyi ételt készítünk. Sőt, még csak nem is hetente is­­métlődik az étrend. Az étel bojkottálását il­letően egyébként csak egy esetről tudok, amikor birkahús volt zöldabfőzelékkel. Va­lószínűleg egyesek nem szeretik, de hát ez az ő magánvéleményük. RENDNEK KELL LENNI Velcsov Ferenc elítélt. Szakmai képzett­sége szerint mészáros, jelenleg szakács a börtönben. A fogház igazgatója és a fősza­­kács szerint a „bojkottra” azért került sor, mert Velcsov elvszerűen viselkedett, vagyis a főszakácstól kapott utasítás értelmében nem cserélte ki az uzsonnára osztott disznó­sajtot szalámira. Ezt nem tudták megbocsá­tani neki más elítéltek, és az ő lejáratására indult el az egész folyamat . Ahogyan a katonaságban, itt is rend­nek kell lennie. Én ezt betartom. Mások nem veszik tudomásul, hogy hol is vannak tulajdonképpen, és összevissza beszélnek. Azonkívül akik lejönnek krumplit hámozni, azok fél ttkor uzsonnát kapnak. Tizenegy­kor pedig ott az ebéd. Egyébként az ételt 24 óráig nem dobjuk ki, hogy utólag is ellenő­rizni lehessen a minőségét. Bárki megkós­tolhatja, én úgy érzem, szakmai szempont­ból nincs mit szégyellnem. OTTHON SEM TÁPLÁLKOZNAK ÍGY Dusko Trifunovic teremtőnök az ebéd­lőben. 9 évet kapott, 2000 novembere óta van Szabadkán, a börtönlázadások miatt helyezték át ideiglenesen Mitrovicáról. Úgy maradt itt, hogy maga kérvényezte ezt, és jó magaviselete miatt megengedték neki.­­ Nem kérvényeztem volna, hogy itt ma­radhassak, ha nem éreztem volna úgy, hogy sokkal jobb itt az emberek közötti viszony, az életkörülmények és a táplálék is, mint Mitrovicán. Állítom, hogy sokan otthon sem táplálkoznak jobban. Tudtommal ép­pen azok próbálták meg a bojkottot, akik nem járnak ki dolgozni, ezért hétvégi kime­nőjük sincs, az erőfeleslegüket pedig le kell valahogy vezetniük. Különben is látogatási nap után került sor erre, amikor csomago­kat kaptak, tehát voltak tartalékaik. A LEVELÍRÓ A levélíró anonimitásának, sajnos, még az előtt lőttek, amikor megérkeztem az igazgatóhoz. Ugyanis, bár a levélben ő kér­te, hogy kezeljük bizalmasan a nevét, maga kukorékolta ki az ebédlőben, hogy kinek írt levelet, és mi van benne, így mire az újságí­ró a helyszínre ért, mindenki tudta, mi az ábra, csak az újságíró próbált lojális lenni. A levélíró viszont egy kukkot sem akart nyi­latkozni, csupán arra panaszkodott a nagy­darab ember, hogy nem kapja rendszere­sen a nyugtatóit, és a többiek szekírozzák. MIT LÁTOTT AZ ÚJSÁGÍRÓ? Mit látott volna?! Amit mutattak neki. Amikor börtönbe megy az ember, még ha újságíró is, nem ő diktálja a feltételeket. Az ő dolga, hogy kérdezzen. Megfigyeljen. Le­­jegyezzen: a tőle telhető legjobban. Tehát: Bárkit kérdeztem, na­,venk,i megerősítette, hogy mindennap kapnak ki..., elítéltek Ámbár... Először is: Az interjúalanyt akar igazgató válogatta. Másodszor: „természete­sen” az ő jelenlétében nyilatkoztak. Har­madszor: „természetesen” szerbül (még Sámi és Velcsov is, pedig magyarok). Ne­gyedszer: a nagy keservesen kicsikart két, piktorként dolgozó bentlakó semmitmon­dó nyilatkozatánál is ott volt a magyarul tö­kéletesen beszélő felügyelő. Az is igaz, se­hol sem tapasztaltam még azt, hogy a ko­pogtatás után annyira megvárják a­­sza­badot, mint az igazgató irodájában. Hogy mi az egész ügyben a teljes igazság? Ki tud­ja? Hiszen ez mégiscsak börtön. (Kép és szöveg PÁSZTOR Sándor) A szabadkai fogház igazgatója gyakran maga ellenőrzi az étel minőségét Ion Tinca elítéltként munkaidőben készíti domborműveit a szabadkai börtönben. Külföldre több ezer márkáért adja el műveit, sőt újabb rendelést is kapott. A képen néhány alkotása RÁGALOM A FALON Grafitti Újbelgrád egyik utcájában: „A SÍRÁSÓK VELED VANNAK, SZLÓBÓl Szerintem ezt a konkurencia firkantotta oda. A temetőipar krémje: a krematóriumosok. A magára valamit is adó sírásó nem állhat egy bűnöző mellé. Elnézést, hogy megelőlegezem neki ezt a díszítőjelzőt, hisz még nem szü­letett meg az ítélet, de ha felmentik, a világ szemközt kacagja bíráit. Ami a sír derék ásóit illeti legfeljebb Gazimesztáni Hess korában imád­ták, de ahogy hullani kezdtek a bombák, bombiták, s egymás után vesztet­te el a háborúkat, kezdett nekik sem tetszeni. A szocizmus. Meg tudom érteni őket. Boszniában, Koszovón amatőrök bitorolták a szakmát, méghozzá térí­tésmentesen (1. üzletrontás) A tömegsíristák gyászhintó helyett hűtőkocsikban szállították az „ügy­feleket ” végső nyughelyükre, a Dunába. Stílusrontás volt az is, hogy bányában hántolták, ami jóval meghalad­ja a mélység-paramétereket. A holtakat meztelenül temették. Hát szocializmus az ilyen ? Nem a javak voltak közösek, hanem a sírok. No nem! Álljon mellé a Kim is, meg a Mugabe! Bánja fene, mit gondol magába. KOPECZKY László RIPORT 11

Next